The Project Gutenberg eBook of Sárga rózsa; A Kráó by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 289. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=J-xkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

SÁRGA RÓZSA

Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasut; még nem is volt az Alföldön semmiféle vasut. – A Hortobágy vize sem volt lecsapolva: a két kerekü malom vigan kelepelt a kis folyamon, a nádasban jó dolga volt a vidrának.

A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi pusztán, mely «tul» esik a Hortobágy vizén. (Debreczent véve a világ közepének.) Honnan jön? hová tart? azt nem lehet kitalálni; a pusztán nincs ösvény; kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kutágas, egy kunyhó nem zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után. A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de azért a lába ki nem esik a kengyelből.

Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elől össze van kötve: a lobogós ingujj a szarvas állatok közt akadékos volna. Kék a mellénye, fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyem virágokkal kivarrva, csattos szijon lóg le a félválláról. Balkezében a lazán eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor, nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.

Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. -4- Első mozdulata az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? aztán leveszi a fejéről a kalapot, megszagolgatja a sárga rózsát nagy gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata) aztán megint féloldalra nyomja a süvegét a fejébe s hátra veti a nyakát. Azt hiszi, hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.

«Ez a csárda olyan közel ne lenne!
Olyan jó bort csak ne mérnének benne:
Arany itcze, réz a messző:
Azér’ járok olyan késő
Angyalom, kicsikém, te hozzád.»

Egy zökkenőnél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellől elveszett a sárga rózsa.

Nosza visszafordítja a lovát s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben, pedig az is tele van mindenféle sárga virággal, most nyilik a pimpó, sárma, meg a vizi liliomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is megtalálja, s megint feltüzi a süvege mellé, aztán dudolja tovább a nótáját:

«Kis kertemben egy almafa virágzik,
A sok almavirág miatt nem látszik
Hol nyilik a dupla szegfű?
Hol terem a hű szerető?
Én is azt – én is azt keresem.»

Ujra elalszik s ujból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a lovát, megkeresni az elveszettet. Ezuttal egy szépen virágzó nagy bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!

Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé a sárga rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, -5- kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, a hol szem nem látja; azok mind azt mondják neki: «ne tüzd fel, ne tüzd fel a sárga rózsádat». De hát a hortobágyi legény «vastag nyaku»: nem ismer se babonát, se félelmet.

Pedig sok időt eltarisznyázott a rózsakereséssel, talán még többet a rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.

Hát hadd káromkodjék! A kinek egy olyan sárga rózsa van a süvege mellett, az még a számadótól sem fél.

Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. – A hóka szemközt jövő lovast vett észre. A holdas pej régi ismerőse: azt köszönti messziről.

A pej paripa lovasa csikós bojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós ingujjáról, a tulipános, fehér szűréről, a félvállán átvetett pányváról; de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelő szija, a mi a ló hasát átszorítsa: csak úgy van lazán a hátára vetve.

Nem csak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó messziről s sebesebbre fogva az ügetést; odarugtatnak egymáshoz.

Mind a kettő valóságos ősmagyar arcztypus, noha egymástól merőben külömböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából idekerültek.

A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpczös derékkal; arczvonásai duzzadók, két orczája piros pozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszin haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsu derékban, de vállban és csipőben kifejlett, hatalmas domboru mellkassal; arczszine olyan, mint az aranyozott bronzé, monyoru metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, -6- ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.

A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a pajtását elébb.

– Fogadj Isten, pajtás. Hát volt a ki elaltatott, volt a ki fölébresztett.

– Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétől: van egy félórája, hogy láttam a doktort a két kerekü laptikáján a mátai karám felé baktatni.

– Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri a számadó juhász szőke szamara.

Ezzel fenyegető mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnította atlétai karját meztelen mutatva.

Azzal mind a ketten sarkantyuba kapták a paripáikat s vágtattak tova a maguk utján.

II.

A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akáczerdő kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kutgém. De jó futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az árulkodó -7- sárga rózsát; beletakargatta a piros kezkenőjébe s kezkenőstől együtt lecsusztatá a bekötött szüreujjába.

A csikósbojtár pedig irányt váltott s a hol a nagy tengersík pusztán a földre lapuló kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arra felé sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a termőfáját felkeresni.

Mert csak «egy» sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják, Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyilik, pünkösdkor elkezdi s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a virága, mint a termés arany, az illata meg inkább a muskotály boréhoz hasonlít, mint a rózsáéhoz; hej de soknak a fejébe ment már ez az illat, a ki azt a rózsát megszagolta!

Aztán annak a leánynak is csak «sárga rózsa» volt a neve, a ki abból a rózsából szakítani szokott; nem is magának.

Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték; szép karcsu virágszál lett belőle. Nem volt annak az arcza piros, mint a többi leányoké; hanem valami átlátszó hamvassárga; azért még sem volt az beteg szin, alatta ragyogott az élet s a mikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé huzódó szegletekkel, úgy illett a két nagy kökény szeméhez, a kiről nem tudta az ember, hogy kék-e vagy fekete? mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva: langos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy göndörré legyen, a hogy más leányok teszik.

Hej de sok nótát tudott! De szépen el tudta dalolni, a mikor akarta. Ha jó kedve volt is danolt, ha busult is danolt; van arra mindenikre nóta. Parasztleány nem élhet dal nélkül; nóta mellett könnyebben megy a munka, jobban telik az idő, megrövidül az ut. -8-

Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, a hogy a kertben gyomlál.

A vén korcsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a leányra van bizva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi, a kaptárok most rajzanak.

Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak és még azon a csahintó hangon, a mivel ismerőst szoktak üdvözölni.

– Klári! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el rendén.

A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhuzza a pillangós czipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntöző kannából, aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korczában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de előbb leszakít egy rózsát arról a mindignyitóról s a füle mellé tűzi.

Mit tesz az, hogy «csak». Tán hogy a pandurnak nem lehet a csákójához tűzni a rózsát? vagy hogy az nem érdemes rá? Pandurja válogatja!

De bizony nem pandur volt az, a kit ott talált a leány az ivószoba hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a Decsi Sándor.

A csikós az asztalon heverő üres palaczk fenekével dobol keményen s mogorva méltósággal kiált a leánynak: «hozz bort!»

A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja s összecsapja a két kezét.

– Azt mondtam, hogy hozz bort! mordul rá a legény s az öklére támasztja a félredűtött fejét.

Arra a legény észre veszi magát: tudja ő, hogy mi a becsület. Leveszi a kalapját s az asztalra teszi.

– «Me-e!» mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából s azzal durczás vállvonitással megy a söntésbe, két csipőjét jobbra-balra riszálva; vissza jön a borral s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült hangon szól hozzá:

A leány boszusan csettentett a nyelvével s aztán leült melléje a hosszú pad végére.

A legény felvette a tele palaczkot s a szájához vitte s addig le sem vette, a míg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a palaczkot, hogy ezer darabra tört.

Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt a népszerű neve a papiros tiz krajczárosnak.) Kettő a veresborért, egy a palaczkért.

A leány engedelmesen fogta a czirok-seprüt s összetakarította az üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérő rács mögé s hozta a másik palaczkot, oda tette a legény elé.

Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejéről a kalapot; s azt kezdte vele, hogy a hajába tüzött sárga rózsát a kalap selyemszalagja mellé illeszsze.

– Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az. – Hát nem most hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?

A leány arcza nem hogy pirosabb lett volna e szóra, de még haloványabb lett.

– Ki ne fujd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggő hogy került a füledbe?

– Óh te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüst függő, a mit te hoztál nekem, csakhogy én megfuttattam aranynyal az ötvösnél Ujvárosban.

Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét s szeliden, lágy szóval beszélt hozzá.

– Klári édes! Nem mondom már hogy «kisasszony». Kérlek igen szépen; ne hazudj én nekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják «hazug kutya!» Pedig a kutya nem hazudik. Másképen ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem. Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csunya dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó kölyökéből, a ki fél a veréstől. Látod, mikor a mult őszszel itt voltak az asszentálók, minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város itthon akart minket bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett; mert azoknak nehéz sora van. Előre megkenték a deputácziónak a markát. A felcserek kinek-kinek megsugták közülünk, hogy micsoda -11- testi fogyatkozást valljon magára, a miért «untáglik»-nak ereszszék. A Lacza Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki miatta. Haza eresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a marha bőgéséről meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya közé, vagy tehén hivja az eltévedt borját. Tudott hazudni a czudar! Mikor aztán én reám került a sor, engem is össze-vissza vizitált a felcser s azt sütötte ki felőlem, hogy a szivem rendetlenül dobog. «Hát ha rendetlenül dobog, azt mondtam rá, annak nem a szivem az oka, hanem az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában!» Az urak mind ösztökéltek, hogy hagyjam rá, a mit a doktor mond: «szívtágulásom van.» «De biz az én szívem nem tág! Nem fér el abban több egyetlen egy iczi-piczi kis leánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon.» Be is soroztak katonának. De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek Mezőhegyesre a méneshez katonacsikósnak. Mig aztán fél esztendő mulva a nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen a czifra méneshez, a hol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot én majd megszolgálom a két kezemmel; de nem szolgáltam le a hazug szájammal, a hogy az a másik.

A leány ki akarta huzni-vonni a két kezét a legényéből s tréfával akarta elütni a dolgot.

– Ejnye Sándor, lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár kenyerén. Ennyi ékes szóval legátusnak is eljárhatnál Balmaz-Ujvárosba vasárnaponkint.

– No csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben. Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy hazudni tud. A nélkül megfognák. Nyulnak a gyors lába, madárnak a szárnya, az a mi a leánynak a hamis szája. De hát látod, én olyan ember vagyok, a ki a nálamnál gyengébbet soha meg nem bántom. Felőlem nyul ott maradhat a bokorban, -12- madár a fészkében: én fel nem riasztom. Leányt sem bántok meg, a ki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem. De ha te én nekem hazugságot mondasz, azért úgy megitéllek, mintha ezt a te szép, tiszta, halovány orczádat kikennéd pirosra bécsi rongygyal. Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfujom a forró lehelletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szivedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akár hogy összetöröd vele a szivemet.

A leány tudta a szokást; hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény, paprikával, fehér czipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár előhuzta a csizmaszára mellől a csillagos nyelü hegyes kését, szelt magának a czipóból, szalonnából s hozzálátott.

A nyitott ajtón bejött a komondor s nagy farkcsóválva odament a bojtárhoz, a fejét odatörölte a két térdéhez s aztán leült eléje, a szeme közé nézve, egyet morgott s nyájasan ásított nagyot.

– Hej Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a kis hazugságot, a mit kellett volna: akkor nem vittek volna el Mezőhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egy magára hagyni; nem jó az orgonafának a kerítésen kihajolni, a mikor virágzik, megkivánják, szakítanak róla.

Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából! oda dobta a kutyának: az bekapta.

– Hát tudod a nótát: «ha a zápor eső a lányt megáztatja, a legény subája bizony betakarja.» -13-

– Tovább is tudom: «utána ment lassan a leány a legénynek; mert tulipános subája volt szegénynek.» Czoki kutya! Te is mindenkinek csóválod a farkad, a kit szalonnázni látsz.

A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment s idő vártatva visszajött.

– Hát nem falatozol? Nem izlik a szalonna, fehér czipó? Jobbhoz szoktál a császár kosztján? No megállj! Majd mást hozok.

Azzal kinyitotta a fali szekrény ajtaját s kivett onnan egy tányér rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott csirke hidegen.

– Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok csirkét, a ki megfizeti.

– Ugyan voltak: két úr Bécsből, kettő Debreczenből. Éjfél után két óráig fenn mulattak; akkor útra keltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv: megláthatod benne a neveiket.

A nagy czirmos kandur addig ott mozsdózott a kemencze padkáján, most egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a csizmaszárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe, oda törlészkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével; egyenkint megnyalogatta mind az öt ujja hegyét: aztán lefeküdt az ölébe s elkezdett dorombolni. -14-

– Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap? Hát mit fizetek a «pakene hendliért?»

– Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt keresztül, a vendég urakat kereste, aztán hogy megtudta, hogy azok már elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreczeni uraktól. Az egyikük egy morva grófnak a tiszttartója, a ki a mi alföldi fajta marháinkat akarja otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.

– Hát persze, hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi pusztán keresztül az urakat a zámi karámig.

– Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával később ment el innen, mint azok az urak, a kiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.

– Ejh no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát bucsúzni jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkről, hogy soha sem látjuk többet.

Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könycsepp, a mi a szemébe szökött, akárhogy titkolta.

A bojtár nem is haragudott azért a könyért, hiszen igaz volt. Inkább félre fordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a szemét. Szájába dugta a kurtaszáru pipáját. Az a szájba szoritott pipa tilalom a csókra.

– Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, a mit ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése, kőháza, deputátuma. -15- Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.

– Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha lánczra nem volnék kötve ehhez a pusztához, meg te hozzád. Tudod te azt jól, hogy csak téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.

– Ez sem ugy van, a hogy mondod. Tudod te azt jól előre, hogy a kit egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az óperencziáról is. Beadtál neki valamit, a mitől rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az ingujjába egy szál hajadat, annálfogva visszahuzod, a mikor már ott jár, a hol a csillag sem éri utol. Velem is ugy tettél! Mikor belelőttél a szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.

– Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belőlem? Hivtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyem kendődet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendő lesz-e? Leskelődtem-e én utánad, mikor más lánynyal tánczoltál az ujvárosi bucsun? mikor ugrattad a kaczki menyecskéket?

– Nem! Én nekem az a rózsa kell, a mit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom meg addig, a mig az a kezembe nem kerül.

– Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet. Én nem akarom, hogy ti egymással összeakadjatok. Én miattam! Egy sárga rózsa miatt!

– Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én őtet, vagy ő engem; de egyikünk összetöri a másikat. -16-

– Ezért mondjon valaki igazat? Hát nem azt igérted-e, hogy nem haragszol meg rám?

– Te rád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de a ki férfi, annak legyen emlékezete!

– A hogy a nóta mondja: «akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe». No hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek; nem haltam meg. Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.

– Masinát ugy-e? Egyébbel sem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok arra, a merre gödör van.

– Ne juttasd eszembe! Mikor legelőször találkoztam veled, azt játszottuk, hogy «kutba estem». «Ki huzzon ki?» «A Decsi Sándor.» Akkor ugy-e, hogy kihuztál?

– Ha tudtam volna, hogy nem magamnak huzlak ki! Ejh! Régen volt az! Akkor még a «dorozsmai malom» nótáját se dalolták.

– Uj nótát hoztál? kapott rajta a leány. S azzal oda kuporodott a legény mellé a padra. Dalold el nekem, hadd tanulom meg tőled.

Az már fele utja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet birni, hogy dalolja el az új nótáját.

Decsi Sándor a falnak vetette a hátát s az egyik kezét a kalapjára, a másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamu nótát, mely úgy hozzá illik a vers tartalmához:

«Nem fuj a szél, megállott a dorozsmai szélmalom.
Hová tüntél, hová lettél, kedves édes galambom?
-17- Hütlen lettél, mással éled világod,
Ez az oka… ez az oka, hogy a malom megállott!»

Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katangkóró, a mit kitép a szél s aztán végig tánczoltatja határról határra.

A leány utána próbálta dalolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: a hol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így tették; azután együtt dalolták, mig belétaláltak, s ha készen voltak vele, megcsókolták egymást: az volt a vége.

Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makra pipáját, mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte.

– Hát már azt a csunya pipát megint a szádba kellett dugnod? mondá duzzogva a leány.

– Az már igaz. Czudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.

– Én söntörködöm körülötted? Kellesz is én nekem! Tuczat számra árulnának, akkor se vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, a mikor szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettőt.

Olyan elevenen adta a perlekedőt a leány, hogy még a Bodri kutyát is megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán haragszik arra a csunya emberre s felugrott és keményen megugatta.

De a legényre se magától nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt el rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva. Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.

– Úgy! úgy Gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen -18- szép vagy. Világért el nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két bogárszemed, hogy összehuzódna; ez a te piros szád, hogy kétfelé törne; ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.

– Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már irigykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra. Mit tehet róla szegény? Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szive a rózsákra: ott áll előtte az egész virágos kert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga rózsa, tejszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát: «De a parasztlegény baján – Nem segít csak a parasztlány.»

– Hát ki a hibás? A leány-e, a ki azt dalolja: «Tunná róla, tönné róla! Hogy ha tunná, tönné róla.» Avagy a legény, a ki ezt megérti?

Erre a legény felállt az asztal mellől s a makrapipáját a kalapja magas karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve.

– Tudod galambom, kétféle a hideglelés: forró láz, meg hideg láz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmulik, a másik visszajár. De hát nem czifrázom a -19- szót; magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem leheltem volna a sárga rózsára, nem nyilott volna ki, más sem szagolgatta volna az illatát; darázs, lepke meg nem szállta volna. Most másképen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a harmadnapos hideglelés s «olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édes anyád.» S a mint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz. S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted legyeskedni, annak, Isten engem úgy segéljen, ha az édes apám legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.

Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá, hogy kiakasztá a füléből az arany függőket s odatette a legény tenyerébe.

– De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüst függők ezek, megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.

A leány ismét feltette a függőit s azokkal együtt a szívébe az tért vissza, a mi eddig ott lakott.

Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében ellátogató szerelem. A forró lázhoz volt az szokva.

Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából s beakasztá a söntésbe, mint mikor zálogban ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét.

– Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai tanyára; mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni s passzust irni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó helyen vagy, nem ázol meg. Se a zápor nem ér, se a szeretőd könyhullatása. Látod, milyen jó kedvet csináltál azzal, a mit most mondtál? Egész nap az lesz a fejembe.

– Hát hogy lássad, milyen messziről gondoltam én arra, a mit most mondtam neked, imhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm ujjában; eredj, keresd ki belőle. -20-

Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: aczél, kova, bükkfa-tapló, dohányzacskó, pénzes erszény; a sok között rátalált a leány az ujra. Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy hajfeltűző fésű, sárga teknősbékahéjból.

Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésüre, az már azt jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem «édesmindnyájunké», azt már nem illeti meg az a nóta, hogy «azt sem tudom, ki babája vagyok?»

A leány összehuzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami forrott a szivében.

Erőtette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és szerelem forrott a szivében. Harag a szerelem miatt.

A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepcsikra szúrva odatűzte a parázs mellé s a mellett elkezdett szép csengő hangon dalolni:

«Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend!
Azután meg czitronyos bort adjék kend!
Szolgálóját estrázsára állítsa kend!
Ha zsandár jön, nekünk hirül adja kend!»

Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga előtt látja a végtelen sikságot, délibábos látkörével. Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a buslakodó tárogató.

Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsik nyelét a kezébe fogja az ember, s bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy izlik az.

Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy halat süt a kedvesének.

S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jó izün falja, nyeli az ő keze sültét.

«Egyszer csak gyün a szolgáló ijedve;
Kilencz zsandár közeledik fegyverbe!
– De a betyár felkap a pej lovára
Bevágtat a délibábos pusztára!»

Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánynyal a legény s annál a sornál, hogy «bevágtat a délibábos pusztára!» felhajította a süvegét a gerendáig s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.

– Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal. Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg szolgálóval strázsáltatja magát s a mint meglátja egy zsandár sisakjának a hegyét, utczu! Ott hagyja a sült halat, czitronyos bort, korcsmárosnét s még hogy kurjongat nagy dicsőségében, hogy ő elszaladt a délibábos pusztára. Gyáva pimasz!

– Nem én változtam meg, hanem az időjárás. A bunda -22- sem változik meg azzal, hogy kifordítják. «Mégis bunda a bunda.»

– No már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a szeretőjével, mintha ilyen ócska közmondásokkal fizeti ki: «mégis bunda a bunda».

– Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreczeni urak, meg a morvaországiak, a kik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?

– Mulattattak hát! Nem is úgy ültek ám itten, mint egy fancsali feszület. Kivált az a piktor ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.

– Össze la! Még csárdást tánczolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a két hónapos kecske a szérün.

– S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled tánczol a német piktor? nem tekerte ki a nyakát?

– Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karczos. Muszáj még egy ócska közmondást megeresztenem: «átkozott a hal a harmadik vizben».

Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palaczkot kért. Olyanféle, városból hozott palaczkot, a mi zöld spanyolviaszkkal van lepecsételve, az oldalán aranybetüs, tulipiros, hupikékes papiros. Olyan uraságoknak valót. Telik az a császár lénungjából!

A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pinczébe lement, egy palaczkot felhozni abból az uri vendégek számára való borból.

Eszébe jutott, hogy egyszer járt itten egy kártyavető czigányasszony, a kinek ő ócska limlomokat ajándékozott jövendőmondásért. Háladatosságból az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.

«Ha egyszer a szeretődnek a szive hideg lesz irántad s -23- azt akarod, hogy lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj czitronyos bort neki s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, a kit úgy hínak, hogy «nadrágujjas emberke»: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a falat is keresztül ássa érted».

Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka, két lábszára, mind fekete.

Azt tarták, hogy mikor a földből kihuzzák, a gyökér olyan sirást kezd, hogy az ember meghal bele, azért kutyával huzatták ki, annak a farkához kötve. Hogy Circe ezzel bódította el Ulysses utitársait őrült szerelemre.

Hiják azt a «nadrágujjas emberkét» a patikárusok, a kik hasznát tudják venni, «atropa mandragorának». (Magyarul «bódító nadragulya».)

III.

Korán, hajnal előtt utra keltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hivják, nem valami bagolyrugta nádfedelű ház, a milyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, uri konyhával és pinczével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országut nem messze a csárdától egy monumentális kőhidon visz keresztül, mely kilencz boltozatos ivoszlopon nyugszik. A debreczeniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd -24- az a hid, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik ellenben azt mondják, hogy a debreczeni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az huzta úgy össze.

A korai utrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, a miről annak, a ki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. – Tavasz idején a legtöbbnek kis borja van. Ha korán reggel, mikor még a borjuk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, a kik a pásztoraikon kivül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreczeni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, a kit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt igérte, hogy a karámig utól fogja őket érni.

A piktor hires tájképfestő volt Bécsből, a ki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami oekonomust küldeni, a ki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék -25- megtanították rá. Azonban kiséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.

A debreczeni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, a kinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő himnemű példánynyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal perczent.

A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a a csillag ott a magasban a «bujdosók lámpása», ehhez szoktak a «szegény legények» felpillantani, s ha felsóhajtottak: «Isten segíts», nem fogták el őket a marhalopásnál.

Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra mulva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, a hol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhanguságot.

– Milyen hangulat! Milyen szinegység! Mily felséges harmonia az ellentétekben! Rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja, mondá rá a gazda, a míg a bögölyök és szunyogok elő nem támadnak.

Lassankint megvirrad; az ég biborszine aranysárgába megy át: a látó határ felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes -26- fogatok gyorsan röpítik végig az uttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő; az első akáczpagony a fátalan pusztán s egyes kék pupok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi tatárhalmok, magyarázza a debreczeni polgár az utitársának. Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Az nem a Golgotha; hanem a csordakut hármas kutgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Az akáczerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, a ki a mátai pusztáról döczög fel egylovas talyigájával.

Ez alatt a festő vázlatokat fest az albumába s egyik extazisból a másikba esik. «Minő thémák! Minő motívumok!»

Utitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le; inkább azt a szép egyenes akáczfát!

A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsis ülésből kiáltja az uraknak a jó reggelt és aztán «siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!»

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még behunyt szemmel, földretett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: «tán még álmodni is.»

– Ez aztán a nagyszerü kép! kiált fel a piktor elragadtatással. Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével, pupotvető nyakával. -27- A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a szinvázlatot. A szekér a gazdával tovább gördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzá tartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra s kiváncsian nyujtogatják a fejeiket a skizzes-album felé: mit csinál ez itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. – A kutyáknak tetszik az enyelgés, a míg hizelkedésszámba megy. Hanem aztán a mint egymásra tekintenek s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; neki esnek egymásnak s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a «taligás». Így hivják az ifjabb gulyásnövendéket, a kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után s összegyűjti az «árva tőzeget», a mit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.

A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, a mitől azok szétriadnak; aztán megkergeti őket a taligával: «csiba te!» Bottól nem fél a komondor; de a talyigától nagyon fél.

A talyigás helyes kis suhancz, kék inge, gatyája piros -28- fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, a mit az urak küldtek a festő urnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst huszasért?

– Óh uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjut is, mint az úr. Csak tessék bele ülni.

S ezzel az ügyes találmánynyal eléri a festő mind a két czélt. A karámhoz is eljut s utközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

A közben az urak leszálltak már a kocsikból s megismerkedtették a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajuszszal. Értelmes arcza rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei előrehuzódtak a sok napbanézéstől.

A «karám» alatt értik a pusztán azt az egész készséget, a mi embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztor ember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn a ménest s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdőt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnynyal, azoknak a zugában huzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falu kis kunyhó. De az sem arra való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gunyájuk van: meg a «magyar pénztár», a mely nem más, mint egy kis borjunak a bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik -29- sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kirugó eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polcz a domboru hátu kenyerekkel, meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, a mit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.

A kunyhó előtt áll a «vasaló», egy kerek kunyhóforma nádból összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt főzik meg a gulyáshust a szolgafára akasztott bográcsban, meg a «tésztás kását». A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelü czinkanalak oda vannak tüzködve rendben a nádfalba.

– Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával; felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.

– Betyár? szól közbe a festő, a kinek örvendetesen hangzott ez a szó. Hát az a mi bojtárunk «betyár?»

– No csak úgy hizelkedésképen mondtam ki azt a szót; magyarázza a számadó.

– No azt itt nem kap az ur. Tolvajt nem szivelünk; ha ide bódorodik, elrudaljuk.

– Mi türés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futó betyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.

– Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhászszal, meg a kondással.

– Értem ám azt a szót. A biz úgy van. A hogy a nemes urak között vannak bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

– A mig emberek lesznek a világon: soha sem is lesz az. A ki gavallérnak született, szürben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, haza viszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, a ki engedi magát, arról megint nem állok jót.

– Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást uri virtus.

– A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrboszantót a mikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

A festő rohant a szerszámaival s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán egészen kétségbe esett.

– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszin köd a látó határon; a föld sötét kék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszukás felhővonal a barnás köd felett rózsaszinben ragyog. – Milyen biborfényü glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tüzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő pyramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék uraim! A nap ötszegletüvé lesz. A mint feljebb jön, megint olyanná nyulik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony -31- felhő. Olyan, mint egy bekötött szemü Ámor. No most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. – Nem! Ha én ezt az ötszögletü bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

– Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, a mi valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, a mit a délibábnál látunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orczája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddig rózsaszinben pompázó égbolt egyszerre aranynyá változik s a látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot s a annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

– Nagyszerü! Isteni! kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri kardal! Oboék, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finale a Götterdämmerungból!

– Az ám, magyarázza neki Sajgató uram. Most mennek a csordakuthoz. Minden tehén hivogatja a maga borját: azért bőgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakuthoz, melynek kámvája maga is ácsremek s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itató vályuba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő.

– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejü géppel végeztetni? kérdi a bécsi úr a számadótól. -32-

– Van ilyen gépünk, téns uram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kinozza a göppöly hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itató vályunál kikeresi azokat a teheneket, a melyek Sajgató uram tulajdonát képezik s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magától megy utána s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

– De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? kérdi a lovászmester. Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?

A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.

A taligás fiu jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

– Rontja a lovat a kupczihér! zsörtölődött a számadó. Nojszen csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

– Azt már nem. A ki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a hunczut.

– Épen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem -33- a gyereknek a sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképü leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikós bojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába s aztán elfelejti a sárga rózsáját.

Ez alatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat s egyenkint megirta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette czinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogrammját. (A gulyás mind irástudó.)

Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifujta a fejéből a mámort s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól s úgy vezette a paripáját kantáron tovább.

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat s aztán nyakába akasztá a kötőféket.

– Hát hol devernyáztál eddig? a ki rézangyala van a Ponczius Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, a kiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.

– Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

– Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hanczúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.

– Azért sem leszel ott, gazember! – Maga is elnevette magát a számadó. No hát beszéljen vele németül, a ki tud.

– Ej de hatalmas egy lovaslegény maga! monda a legénynek. Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?

A bojtár csunya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.

– No hát tessék vele németül beszélni! dörmögé a számadó. Takarodj, betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, czirógatással, mint a kezes bárányt s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörü szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, -35- fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát s megnyalja ráspolyélü nyelvével a bojtár tenyerét.

A festő nem engedi elmulni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.

Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. – Az urak ez alatt elmentek a gulyát nézni.

– Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, a mit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?

– Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metsző foga sincs már felül.

S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.

Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van s aztán ment az utitársát fölkeresni, a ki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.

Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.

– Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapczájában metsző foga. -36-

– Értem ám én a tréfát, tens uram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a franczia háboruban a generálist, a ki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metsző foga.

– Nincs-e? kérdezé nagyot bámulva a lovászmester s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.

– Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.

Hanem a felsülésért kellett valakin a boszuját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.

A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.

Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiu tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.

A taligás a karám szakácsa. Ő ez alatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, a minek a neve «kásás tészta». S kihozta azt bográcsostól együtt a vasalóból s aztán letette egy háromlábu bakra. Azt pedig körülállták az urak s mindenikük kapott egy hosszu nyelü czinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. A mi a fenekén maradt, az a taligásé.

Sajgató uram pedig ez alatt a vasalóban elkészíté a «magyar kávét». Ismerik azt már, a kik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgaczukorral, fahéjjal, szegfüborssal helyrehozva. Hatalmasan izlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.

Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét tele tölté vizzel s fölakasztá a tűz fölé. -37-

Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshus.

A Lacza Ferkó vezeti a társaságot s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.

– Mert hát az előtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyük s gyöngyen eltakarították; de a mióta «rönd» van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizitálja; felirja, miben halt meg s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hus kárba veszszen: egy-egy czombot lekanyarítunk belőle; azt földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk: azután kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshust akarunk főzni: a hány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt husból a bográcsba.

– Soh se tessék attól huzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Igy volt az, a mióta az Ur Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghuson nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.

A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva hajtsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshusból egyenek. -38-

– Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrőkönyítsen a lakomától s végül kinevessen. – Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki e felől bizonyosat kell tudni: – biztatá a festő utitársát.

A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe ákáczfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tünik fel a távolban, mintha palotákból épült utcza volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagy-Iván) jelennek meg a légbe fölemelve s olyan közel hozva, hogy az utczán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.

– Ezt csinálja utánunk a német! Szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.

– Ilyet kell látni nekem! A mit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? Kérdezi sorba mindenkitől.

– A délibáb az Isten csudája, a mi azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.

– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam -39- Flammarion könyvét az Atmosphæráról: leirja abban a Fata-Morganát; a mit látni az afrikai homoksivatagban, a jegestenger partjain, az Orinokó mellett és Szicziliában, olvastam Humboldt, Bompland leirását a Fata-Morganáról; de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerü természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.

A doktornak jól esett, hogy kitölthette szivének keserüségét az idegenek előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, a hol az állatkórház és patika van; bucsút vett az ismerős és idegen uraktól s ezzel fölkapott a kordéjába s elbaktatott a pusztába.

A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a fű, de épen azért kell a marhákat tavaszszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszuvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a számukra hátra. A nagy gulya, meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a bucsúvétel.

A lovászmester e közben a dolog fináncziális oldalának a rendezésével és a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette ujdonat új százasokban a csorda vételárát, a ki azokat minden titkolózás nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. A mire a polgártárs debreczeni flegmával azt felelé:

– Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt: – mindig becsületes emberek voltak, a kik meg tudtak csalni, lopni.

– Hát még egy szót mondok, tensuram; szólt ekkor a -40- gulyás: Ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjukat is. Ezt én tanácslom jó barátsággal.

– Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret fogadjak?

– De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, a mi fődolog, úgy tudom, hogy a herczeg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal tegyen kisérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.

E szerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát utnak inditsák. A vásárló úr megirta a megbízó levelet, a biztos pedig a paksust a kisérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius marha utleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szürét s azzal felnyergelte a paripáját s jó egészséget kivánva az itt maradóknak, a nyeregbe szökött.

A számadó átadta neki az utravaló tarisznyát, abban szalonna, czipó, fokhagyma, egész hétre való; Miskolczig eltart. Azután elmondta neki az egész utirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár. Utközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vizállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni.

Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje; Debreczen városára orczapirulást ne hozzon; az uraságának engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; a mit keres, azt el ne prédálja; ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a gyerekeinek magyar nevet adjon s ha -41- ideje cseppen, irjon egy levelet a keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.

A két morva hajtsár ez alatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előre terelje.

Az a rideg marha természetesen, a mint a rekesztékből kiszabadult, a hány, annyifelé szaladt s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele és ökleléshez készült; azután meg mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.

– Eredj már, segits azokon a jámbor keresztyéneken, mondá a számadó a bojtárnak.

– Mennykőt is durrantanánk! dörmögé a bojtár. Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem «lú» ez!

– Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva; kiabált a lovászmester.

Azzal egyet füttyentett a bojtár s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől s nagy ugatva neki rohant a szétzüllött csordának, megkeritette a rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány percz alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utána rugtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: «Ruzsa te! Csákó te! Kese te!» Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: «Büszke te!»

Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utána néztek, a mig csak a falka el nem érte annak a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mammuthok volnának, -42- fekete lett a szinük, a lábszáraik szörnyü hosszura felnyultak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassanként aztán az alsó tehenek elkezdtek veszni a szürke semmiben, utóljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az égfelé kalimpázva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kisérte őket, fejjel lefelé fordulva.

– No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az ajtón.

– Ez rossz jel, mondá Sajgató uram fejcsóválva. Csak hogy már zsebemben a pénz.

– Csodálom, hogy még ezt a theátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó. Véleményezé a lovászmester.

– Nem adjuk ám oda! Biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram. Elvinnék ezt Bécsbe tudom, ha lehetne; de nem adja Debreczen városa.

IV.

Az állatorvos kordéja gyorsan döczögött végig a pusztán. Se gyeplü, se ostor nem kellett a jó lovacskának: tudta az már a leczkéjét könyv nélkül. A doktor utközben elővehette a jegyzőkönyvét és firkálhatott, számolhatott benne.

Egyszer azután, a mint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva.

De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna bolondulva. Egyszer sebesen neki iramodott a paripa, azután megtorpant, ágaskodott s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta s két kézre fogta a kantárszárat. -43- A ló rázta, kapkodta a fejét s ijedten horkolt és nyeritett.

A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort s azon igyekezett, hogy a lovasnak utjába kerüljön.

Úgy látszott, mintha az is ráismerne s a kantárt eleresztve, engedné a lovát a kocsi felé futni.

Az okos paripa fujtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé s odaérve, magától megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt.

A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arczczal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapiczányt, csak a lábai szorították a ló derekát.

A doktor kiugrott a leptikájából: odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát s leemelte a nyeregből.

A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátra feszitve; melle sebesen zihált; a dereka félivben hátrahajolva. A két szeme rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, a mi annál ijesztőbb volt, mivel hogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva.

– Az ütér verése hol sebes, hol félbe szakad, a pupillák ki vannak tágulva; a szájat állkapcza-görcs tartja zárva; a derék hátra feszül. Ezt a legényt megmérgezték. Még pedig növényi méreggel.

A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a doktor a csikóst. Valószínü, hogy ez a telepre akart eljutni s utközben érte el a méreg hatása. A míg eszméletét birta, addig sietett a tanyára eljutni, de a mint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kin megzavarta -44- az agyát, nem volt ura mozdulatainak s karjainak rángatózásával a lovat is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.

A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem birta a saraglyán átemelni.

Itt hagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert a míg visszatér érte a segitséggel, az alatt a sasok megmarczangolják.

Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! odahajolt a fejével a gazdája fölé s rövid szaggatott röhögést hallatott.

Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már háromnegyedrész lelke van! A mint látta, hogy a doktor a gazdája emelgetésével küzködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival és ő is emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.

A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához s aztán vágtatott a telep felé.

Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A doktor maga is csak baromorvos.

Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt? Strychnin-e, vagy belladonna?

A mint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát, meg a gazdasszonyát.

A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a beteggel bevetessék. Az állkapczagörcs úgy összeszoritá a fogait, hogy vésővel kellett annyit tágitani rajtuk, a mennyi elég a kávé betöltésére.

– A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghuzó mustárt: rendelkezék a doktor; s miután más nem volt, -45- a ki a rendeléseit végrehajtsa, mint saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak a közben utasításokat adott s egyszersmind leveleket irt az asztalnál.

– Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, a mit mondok. – A laptikával sietve lekoczogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a vendéglős maga otthonn nem volna, akkor élő szóval megmondod a kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az uri csézába s siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel. Keresse fel a főorvost s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én veterinarius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kurálnom hivatali esküm tiltja. A baj sürgetős segitséget kiván. A doktor orvosságot is fog magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy a mi pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked; – addig is, a míg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a paczienssel. Azon légy, hogy gyorsan előkerülj.

A famulus megértette a rábizott feladatot és sietett azt nyélbe sütni. A fáradt szürke még ki sem fujhatta magát, ujra vissza kellett baktatnia a csárdához.

A kisasszony épen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.

– Pedig a doktor urtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a városba hintót a főorvosért.

– Nem mi közülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A csikósbojtár, a Decsi Sándor.

– De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni s az ágyat is rágja kinjában. Megétette valaki. -46-

A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne roskadjon.

– A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt: azért hivatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.

– Ereszszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem fel a nemzetes urat.

– Magának meg azt üzeni a doktor úr, hogy a mi pörkölt kávé van a háznál, mind gyüjtse meg s adja ide; azzal kurálja addig is a Decsi Sándort, a míg a doktor a mediczinával megjön, mert nem tudni miféle mérget kapott szegény.

– Nem tudni miféle mérget kapott? suttogá magában a leány. De én tudom! – Ha az lett a veszedelme! – Én megmondhatnám a doktornak. Akkor mingyárt tudná, hogy mit adjon be neki. (Az teszi meg, hogy «mingyárt».)

Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, a minek olyan emberformája van. Azt a zsebébe dugta.

Átkozott legyen, a ki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, a ki azt megfogadta!

Azután neki állt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a kertből (annak elébb segiteni kellett a méhraj elfogásánál) akkorra meg is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.

– Ne jőjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort meglátni, ilyen állapotban. Biz a lelke is megfagy az embernek, a mikor a kinlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá. -47-

Azzal félretaszítá a famulust s kirohant az udvarra; egy szökéssel felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a szürkére; az aztán vitte a kordét, a hogy birta.

– Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon! S futott a kordé után lélekszakadva; de csak a hidnál birta azt elérni, a hol a fáradt ló a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ő is felkapott az ülésbe.

A szegény szürkének a háta soha sem hallott annyi ostorütést, mint ezuttal a mátai telepig. A mint a homokhoz értek, ott már csak lépést tudott baktatni.

A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról s a bádogszelenczét a kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.

A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét s eléje ment. A pitvarban elállta az utját.

– De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány. Tudom is, hogy ki volt? Azért, hogy magába szerettesse, valami szert kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is, hogy mi volt? -48-

Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret s oda tette az orvos elé.

– Hüh! hüh! szörnyűködék a doktor. Ez «atropa mandragora». Hisz ez halálos méreg!

– Klárika! Ne rémitsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?

– Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy czigány asszony elhitette velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.

– Itt van ni! Canis tota mater leányai. Czigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, úgy-e? Iskolába nem jártok, a hol a rektor a mérges növényeket megismerteti, hanem a czigányasszonytól tanultok. Már most szép engedelmessé tetted a legényedet!

– Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a testéhez férczelve a lelke.

– Hát megél? A leány a vigasztaló szóra oda térdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.

– Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.

Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a tégla padlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.

– No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. -49- Addig is, a míg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot izibe s úgy eltünjön erről a vidékről, hogy nyomára se találjanak, mert a mit maga elkövetett, az kriminálitás: azt a főorvos fel fogja jelenteni; biró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, a merre a világnak nincsen szája.

– Nem futok én! szólt a leány, letörülve a kötényével a könyeit. Hát itt a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, a hogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, a mit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem lábam békóba volna verve. Engedje meg doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arczát.

– Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába csuknak, ha én magára a méregkeverőre bizom az ápolását a megmérgezettnek.

Azzal félretekintett, meglátta az ablakhidján azt a büntanu méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta s mielőtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfő forma végével.

– No no, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való; előre megmondom. Az ilyen kinlódást gyönge szivü ember el nem tudja nézni.

– Tudom jól. A famulus az uton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arcza. A szép piros -50- szine helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orczája fénylik hideg veritéktől; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja tajtékzanak és a mellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait s karjait fesziti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, a mik a szivemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.

– No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szive hozzá. Magára bizom a kávésmasinát: főzze benne a feketét egyremásra. De ha sirva fakad, kilököm az ajtón.

A leány, a mint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék zöld lett a világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, a mióta tőle elvált: egy mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.

A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást s ha egyszer kitört a hangja s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.

Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.

– No Klárika; most nyissa fel neki a száját. Jajh, nem megy az úgy! Ezt a vésőt kell a fogai közé dugni s azzal szétfesziteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.

– No, most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez betegápolónénak. -51-

Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kinos nyögése alább hagyott, a tagjaiba állt görcs mulni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tüz.

A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt kifacsarni s a szenvedő fejére tenni; meddig rajtahagyni s ujjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.

Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit, megszünt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.

Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.

Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segitett? Talán nem is volt olyan erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos, meg a főorvos diákul beszélt egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy ő róla is beszélnek.

A főorvos aztán még rendelt egyetmást s egyuttal megirta a «visum repertum»-ot s aztán haladéktalanul kocsira ült s visszatért a városba.

Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.

– Csak lassan lármázzunk nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?

– Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha -52- egyszer az eszük elmegy. – Nekem «se ingem se gallérom».

Egész éjjel mellette volt a leány. Senkinek sem engedte át a helyét a beteg ágya mellett.

El-elbólintott a széken ülve a nagy álmosságtól, de egy nyögése a betegnek rögtön felébreszté; valahányszor annak a fejére hideg borogatást tett, a saját szemeit is megmosta, hogy ébren maradjanak.

Az első kakaskukoritásnál aztán megszállta a bajfordító álom a beteg idegeit. Kiegyenesedett s szép egyenletesen horkolni kezdett.

Először azt hitte a leány, hogy az halálhörgés és megijedt tőle, hanem aztán nagyon megörült neki. Ez becsületes jófajta horkolás. Csak az egészséges ember tud horkolni. S ezzel a horkolással egyuttal gondoskodik róla, hogy a másik ébren maradjon.

Ekkor már megszüntek a görcsök. Tudják azt mindazok, a kik az idegeik zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy lutrinyeremény egy olyan egészséges ásitás a görcsök után!

A leány ismét akart neki kávét adni: a legény félrekapta a fejét, s azt motyogta, hogy «vizet».

A leány átkopogtatott a doktorhoz, a ki a szomszédszobában aludt, megkérdezve, hogy szabad-e a betegnek vizet adni? azt kér. -53-

Erre a doktor fölkelt s kijött slafrokban, papucsban, maga akarta megnézni a beteget.

– Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, a mennyit csak kiván.

Ezt bizony elnyomta a buzgóság – mondá a doktor. – No most már maga is elmehet Klárika aludni: ott az ágya a gazdasszony szobájában. Majd én nyitva hagyom az ajtót s vigyázok a betegre.

– Hadd maradjak itten. Lehajtom a fejem az asztalra: úgy alszom egy szikrát.

Egyszer aztán arra riadt fel a leány, hogy már világos van, a verebek csiripelnek az ablak előtt.

Fel-felnyitotta a szempilláit; de az nagy erejébe kerülhetett: meg-meg leragadtak. Az ajkai szárazon, epedten nyiladoztak.

De annak nem volt annyi erő a karjában, a tenyerében, hogy azt a vizes üveget a szájáig tudja emelni. Ennek a vasgyúrónak! Úgy kellett megitatni; fejét föl kellett emelni.

Mikor aztán a feje megint visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni, – talán csak folytatta a nótát, fennhangon, a mit álmában elkezdett; a dévaj nótát:

VI.

Az ilyen pusztán nőtt «vasczövek» nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez, a hol szolgálatban áll.

– Várj csak, fiam Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.

Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével, meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.

A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, a hogy történt; semmit el nem tagadott; mentségére nem mondott egyebet, mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette s azt akarta, hogy az is úgy szeresse őtet.

Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt irva. Hátra volt a gyilkos méregkeverőnek a szembesitése az áldozatával, a mi azonnal foganatba vétetett, a mint az a jártányi erejét visszakapta.

A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. A mint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát előtte többé.

A szembesítést megelőzőleg a biró felolvastatá a leány előtt a vallomását, a mit az ujból megerősitett, egy szót sem igazitott rajta.

A csikósbojtár, a mint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet.

Mintha csak a szinpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félválról hányta oda a Beczirkernek, arra a kérdésére, hogy mi a neve: -55-

– Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kisérjenek ide! Nem is tartozom én a czibil elé: mert én még a császár katonája vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor elé: annak megfelelek.

– Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kivánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt czélozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?

– Megmondhatom egész akkurátossággal; mi titkolni való rajta! Hanem előbb az a zsandár menjen el innen a hátam mögül; mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy…

– No, no, no! Csak lassan ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, a mikor az önnek borral szolgált?

– Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, a mikor a juhászokat fogadják; akkor elvittek katonának; azóta tájékára sem voltam.

– Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, a mikor a csapláros leány önnek a bort adta, melybe mandragóra volt keverve, a mitől ön olyan nagy beteg lett?

– Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári leányasszonyt – van félesztendeje, nemhogy a borából ittam volna.

– Ne akarja ön félrevezetni a biróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragóra gyökérrel megmérgezett bort.

– De már mi oka volna a leánynak egy oly bünmerényletet költeni magára, a mi a legsulyosabb büntetést vonja maga után?

– Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a «jó órája», olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszeritsen vele, hogy az ő iránta való szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szivemet gyógyitgatni, a ki aztán azt a bóditót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom; ha nem akarom, nem mondom meg. Az a bosszuja, hogy «nem» voltam ő nála, hogy felé sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságból fellábbal. (Értsd «Verlaub»).

– Sándor! Te soha sem hazudtál életedben! Mi lett veled? A mikor egy hazug szóval, a mit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésüt ki hozta nekem, a mire a hajam fel van tüzve?

– A kisasszony tudja jobban «mi» volt az oka, «ki» volt az oka, hogy a haját fésüre feltüzte?

– Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bünömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.

– Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat -57- egymás között; de én nekem meg kell tudnom, hogy a hol egy flagrans mérgezési eset fordult elő, ki volt a mérgező?

– Hát ha olyan nagyon firtatják, Isten neki: faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozó czigány familiával. Gyönyörü szép, bogárszemü leány állt a sátor előtt. Megszólított, behitt. Malaczot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű ize van. Hanem a czigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.

– Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! kiáltott a leány. Most gondoltad ki ezt a mesét!

A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, elkezdé dudolni «azt» a nótát:

Nem «most» gondolta ki ezt a mesét; hanem még azon a kinos éjszakán, a mikor a «sárga rózsa» igazgatta a feje alját, borongatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a megmentésére.

– Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra a mit mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.

– Nem! Nem! Nem esküszöl! kiabált a leány. A lelked üdvösségét el nem rontod!

– Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten. – Mondá ki az itéletet a biró. – Jegyző úr, irja be a bojtár vallomását a czigányleányról: a ki a -58- bün elkövetésével vádoltatik. Keresse a rendőrség: hova lett? Ez az ő dolguk. Önök pedig, elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behivatnak».

Ezzel a leányt szabadon bocsáták; egy kis atyai dorgálás kompetált neki, azt megkapta.

A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett jegyzőkönyvet meghallgassa és aláirja.

A leány megvárta a legényt a folyosón, a mig kijön. A paripája oda volt már kötve az akáczfához.

– No Sándor! Mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson: én már sok hires szinészt láttam a theátrumban; de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.

– Becsületes fiú vagy Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.

– Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.

– Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél, hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadits. Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy a testem meg ne korbácsolják, karcsu nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért tetted ezt?

– Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sirva. Nem te vagy az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni; mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen -59- pityke, a mi a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg. Azzal fölveté magát a paripájára: eloldotta az ákáczfától s elrobogott a pusztába.

A leány nézett, nézett, csak nézett utána, mig a könyeitől a két szeme el nem homályosult, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen gombot s eldugta a keblébe.

VII.

Csakugyan megesett az az eset, a mire a számadó számított, hogy a mire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vizen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hidláb padlóját mosta. A kompot kihuzták a szárazra s oda kötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, buvár, kárakatona lubiczkolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.

Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: nem csak a herczegi tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, a kik Debreczenből, Ujvárosból az ónodi vásárra igyekeztek s a kiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen korcsma-szobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy egész kalangyát.

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is, a ki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott sertéshust. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; laczikonyhát rögtönözve egy kukoriczaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak; karczos, de ha nincs jobb, akkor jó. Külömben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsinás tarisznyát, mikor utra adja a fejét. -60-

A debreczeni csizmadia, meg a balmaz-ujvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindenki «komám»-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő külömb a többinél, azért, mert veres galléros krispinben jár) hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupecz is odavetődik; de annak csak állva szabad bele beszélni: azért mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajtsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó utban, mivel hogy egy kondiczióban jönnek a sógorával az asztalossal. Ez tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot, meg fagygyu gyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.

– Hát mondja csak komám, folytatja a csizmadia, a timárhoz intézve szavait, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan Ujvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikós bojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?

– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjukörömmel találta megpaprikázni a tokányt, a mit a Decsi Sándornak főzött.

– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, a mivel a halakat szokták elbódítani.

– No már az úr jobban tudja! Mert aranyláncz van az óráján! Hisz onnan vitték el, Ujvárosból a regement -61- felcsert, a kimult csikóst felbonczolni: meg is találta a belsejében a varjukörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanuskodni.

– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifurják a fejét, mert mind oda ment a méregnek az ereje.

– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony «földvárra» «deszkát árulni». Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág-készítőnével, a ki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné; az egy nappal későbben jött el Debreczenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét; mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreczeni kántus énekelt fölötte; a szénior el is bucsuztatta.

– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, a kinek a tanácsára a csikóst megmérgezték s most rablóbandát alakítanak együtt.

– Mesebeszéd! Lirum-lárum! tromfolta le a mézesbábos. Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasraverték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekisérték a városházába.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné ifjasszony. Elől maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy utiládát czipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak czímezi. -62-

– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a korcsmáros leánynyal, a ki a csikósbojtárt megétette?

– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fujjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára: szék, lócza tönkre ment volna termete alatt).

– Jajh, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra itélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, a ki tőlem veszi a gyertyát.

– Hát bizony megérdemelné s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivel hogy nemes leány, az apja nemes ember. A nemes embert nyakazni szokták.

– Ugyan hagyja el, ifjasszony! ellenkezék a mézeskalácsos. Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüst gombos mentémet fölvettem, engem is nemes embernek néztek, soha sem kértek tőlem vámot a pesti hidon; de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet…

– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! voná meg tőle a szót a gubás. Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?

– Jajh! Az még csak a czifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nem rég itt járt egy gazdag marhakupecz, Morvaországból, teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika, meg a kincse a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupeczet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, a ki szintén szerelmes volt a leányba, rajta kapta őket. Ezért aztán elébb megosztották -63- vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.

– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? Kérdé fölgerjedve a csizmadia.

– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperenczián is tul jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki van ragasztva a személyleirása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy derendóczia lett volna ebből. Csak úgy kinálkozik itten a nagyhatásu szinpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirugni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: «Én vagyok az a bojtár, a kit kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?»

Arra aztán majd ugrott volna az egész hires társaság; ki le a pinczébe, ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleirás után a gulyásbojtárra?

– Mán hogy rá ismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz én tőlem szokta mindig vásárolni a szappant.

– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget gatyát viselnek, a minek nem kell a szapulás, mert elébb zsirban kifőzik a vásznát.

– No! kotty belé, szilvalé! Majd megeczetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, úgy-e? Hát a -64- gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszu szakállt visel, mint a zsidó kupeczek?

– Dehogy is nem tudom! Csakhogy épen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…

– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édes apja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; ujra megtöltötte, azután felkelt, a furkós botját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyujtott és kiment az ivószobából.

A lókupeczet megint oda vitte a büne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.

– Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán, lovakat vásárolni és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi Sándort; olyan ép, egészséges mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, a hogy élek. -65-

– Aujnye! Ilyen olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? Förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csipd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólitott pasasér, begyürt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvencziákat.

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához s valahogy megértette a morva hajtsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árva tőzeget a mezőről s a szüre ujjába ereszté. Vajjon mit akarhat vele?

VIII.

Az a szerencse, hogy senki sem tudja – a Hortobágyon kívül, – hogy mi az az «árva tőzeg», a mit a mezőről szednek? Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág. Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelő szere. Afféle zoologikus turfa.

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint egy magyar földesúr, a kinek a szabadságharcz után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedék helyéül a szabad Helvecziát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árva tőzeget, a mit a tehén-legelőn szedett fel s azt a kandalló párkányára téve, meggyujtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölő szernek az arómás illatától, odaképzelé magát a nagy alföldi sikságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé s hozzá álmodta a többit, a mi után a lelke vágyott…

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árva tőzeg füstjének: hogy ne volna -66- elhihető az a történet, a mit most fogok elmondani mingyárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjfél tájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a viz, a kompot is helyretaszították már.

Nem is késtek azok, a kik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hidlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután vitték be.

Később került a sor a szarvas barmokra. Azok is elfértek szüken. Hátha szinházban volnának? ott még jobban kellene szoronganiok!

Legutóljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon tul aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajtsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél nagyon megfeszült, úgy hogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstől: csak úgy füstölgött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, a hol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletü magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három napi kontumáczia alatt nincs az a paprika, a mi el ne fogyjon. A nélkül pedig nincs halászlé!

– No nálam van! szólalt meg a gulyás bojtár s elő vett -67- egy fadobozt a szüre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiu; megtartotta végső szükségre a maga paprikáját s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvencziának.

A bogrács azonban a kompnak a tulsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végig lépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szivesen adja ki az ember a kezéből.

A míg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfüszerezte ezzel a veres borssal, (a miről még Oken azt irta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, a kik meg merik enni) az alatt a bojtár az árva tőzeget odalopta a tüz közé a bogrács alatt.

– Ejnye de kozmás illata van annak a paprikás halnak! Jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő mulva.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatu tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsipte a bogár: össze-vissza ficzánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak s valamennyien a komp szélére tolakodtak.

– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! sikoltozott a kövér szappanosné.

– Frissen üljön az ifjasszony a komp tulsó szélére, nyomja helyre a hajót! Tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró kötélbe, hogy a komp egyensulyát fenntartsák; miközben a jármű tulsó széle erősen közeledett a víz szinéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat -68- alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.

«Czurukk kéren, czurukk kéren!» azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.

– De ördögöt czurukk! kiabáltak a vásárosok. Nekünk át kell mennünk. Igy is elkésünk már az ónodi vásárból.

– Nem kell óbégatni, legények; mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. Majd észretérítem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz s azzal sarkantyúba kapva, keresztül ugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

«Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni!» biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajtsárokat.

Ellenkező véleményben volt a tulsó parton maradt lókupecz, a kinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kivánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.

«De soha sem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát bottal!» Kiabált a kompon utazók után.

«Már megint beszél az a Pilátus katonája. Förmedt fel a varga. Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.»

A marha csorda rézsut vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vizben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

A mint a bojtár is kikapott a partra, lekerité a nyakából a karikás ostorát s nagyokat konditott vele.

«Ahán! Tériti már!» mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajtsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges -69- alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyiták, hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az «erkölcs» a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrőkönyödnek, kiugrálnak a vizbe, kiusznak a partra, s visszafutnak a pusztára.

– Az emberben is meg van az a hazaszeretet: bizonyitá a mézeskalácsos, a ki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.

– A bizony! magyarázá a szappanyosné: hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kis borjuikat. Az volt a hibás, a ki elválasztotta az édes szülőket a fiaiktól.

– No én mást érzek; mondá a csizmadia, a kinek hivatása az, hogy skeptikus legyen. Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsirt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul s szerte szét futamodik: akkor aztán a futó betyár könnyen kiszakit belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma büzt.

De épen nem találta a két morva hajtsár ezt a marhaextemporizácziót se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott czigány.

– Nem kell ugatnyi atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betüvel, a mi nem azt teszi ám, hogy «Dugdel, Veddel», hanem azt hogy «Debreczen Városa». Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire vissza kerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeriti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiuszott. Majd -70- azután, ha ujra beszállitjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, igy aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.

… Jó másfél órába került, a mig a komp a tulsó partra átkelt, a mig kirakodott, meg berakodott s aztán ismét visszatért az innenső partra.

A lókupecz azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár, meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltüntek a füzfák között. Nem tartották azok magukat az országuthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé forditva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák bogárzanak.

Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott szekerével jött onnan Ujváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, a kik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában, utánuk egy lovas legény kutyával. Utba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.

IX.

A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle szinü, a milyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (a mi ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka -71- vegyületért hiják «czifra» ménesnek. A «nemes» ménes megint más! Ott csak egy fajta, egy szinü ló van.

Debreczen városa valamennyi lótartó gazdájának a kanczái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadó-csikós.

Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, a mikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos uton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.

Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy, öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral téritve meg az elkalandozókat.

A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és a csordakut: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg, se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár farkas: agyonrugja.

Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy kut felé huzódni.

A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.

– Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupecz. – Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, a mint a kalendáriumba benéztem.

– Hát az is meg van irva a kalendáriumban? Kérdi kötekedve a Sándor bojtár.

– Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem hiába épitett ő kegyelme -72- ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.

Helyes volt az asztronomia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.

Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép kerek képü, kisodrott bajuszu, mosolygós ábrázatu férfiu, középen kidomborodó termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyus csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszu pálczika a kezében, felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett, elől a sárga csődörrel.

A Pelikán Samu pedig egy csontos termetü férfiu erősen görbe orral, hosszu bajuszszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos ló-kipróbálástól. Magas karímáju turi süveget visel darutollal, koczkás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót, hosszuszáru csizmákba huzva, a szivartárczája az oldalzsebébe dugva, kezében husszunyélre tekert lovagkorbács.

Az urak, leszállva a szekereikből, odasétáltak a karámhoz, a hol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak s azzal megindultak a ménes felé.

Két bojtár, lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előre terelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, a kihez még ember nem nyult soha.

A mig a két bojtár karéjban kergette hosszu sorba elnyujtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupecz rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.

Arra a Decsi Sándor, szürét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölitett pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő -73- ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszu kötelet, a kipéczézett kancza felé s a hurok karikája, mathematikai pontossággal talált annak a nyakába s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyeritve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember ugy tartá fogva a pányvával, mintha érczből volna öntve. Lobogós ingujja végig csuszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a lószeliditők. Egyik kezével a másik után odahuzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés daczára, egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélekzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot s arra a szilaj állat olyan szelid lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupecz szekerének saroglyájához, a ki nem késett egy darab sós kenyérrel kinálni meg az áldozatát.

S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve s az elfogott kanczának egész a szügyéig csuszott le: annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón; sőt inkább elkezdett rugkapálni, ficzánkolni s nagy darabon maga után hurczolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára még is csak erőt vett rajta s odavezeté a megfékezett vadállatot az urakhoz.

– Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.

A lókupecz elővette a szivartárczáját s megkinálta egy szivarral a bojtárt.

Decsi Sándor vett belőle s elserkentve a masinát, rágyujtott és fujta a füstöt. -74-

A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.

– Bizony barátom, maga hatalmas egy legény. Monda Pelikán uram, maga is szivarra gyujtva a Sándor bojtár tüzénél.

– Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai ispitályban?

Az öreg számadó végig sodorintotta a bajuszát s megelégedett boszankodással dörmögé:

– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!

Pelikán uram előhuzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a tárcza) s az abban levő nagy csomó papiros közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa merő váltó volt: üres és kitöltött.

– Én pénzt soha sem hordok magammal, csak váltókat, rebegé a kupecz. Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.

– Én meg elfogadom. Hagyá helyben Kádár Mihály uram. Pelikán uram aláirása kész pénz.

Iró szerszám is volt Pelikán urral. Bugyogó zsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus. -75-

– Mindjárt lesz itt iróasztal is: mondá Pelikán. Hozza ide tisztelt bojtár ur a paripáját, ha meg nem sérteném vele.

A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltó ürlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.

De nem csak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, a kiket négyszer megzavartak, a kik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kiváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a társaság körül (Igaz, hogy Kádár uram debreczeni pereczczel traktálta őket.) Egy almáspej csikó épen a kupecz vállára tette a fejét, ugy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltó ürlapot kitölteni.

Valószínü, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.

– Miért tetszett az urnak arra a papirosra irni, hogy nyolczszáztizenkét forint és 18 krajczár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?

– Hát az azért van, tisztelt bojtár ur, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Már most nagyon tisztelt Kádár Mihály nagy uram ennek a váltónak a hátára odairja a nevét s ez által ennek a váltónak «forgatójává» lesz; akkor mingyárt holnap reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolczszáz forintját, de lehuzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot s azért én csak három hónap mulva adom meg a pénzt, addig használom.

– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagy uramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.

Decsi Sándor nagyot nevetett erre Ugy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben. -76-

– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferencz, külömb gavallér: pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van épen egy ilyen hosszu papirosa, ha meg akarja látni.

S kikereste a paksamétából, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a kezébe is adta.

– Hát aztán hogy került Pelikán ur ismeretségbe a gulyásbojtárral? ’sz ugy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.

– Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvös üzlete, a mit a maga számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó ur s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg aranynyal, de jó erősen.

– Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tiz forintba lett kialkudva az aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör napkor majd beváltja.

A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrczimpái tágultak; olyan vigyori arczot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.

– Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében. Mondá Pelikán uram nagylelkü raptusában.

– Hát magának persze, hogy sok pénz a tiz forint. Én -77- sem vagyok olyan tökkelütött fejü, hogy tiz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a váltótól valami jó titulus alatt elugrani; mint a hogy az egyszeri csizmadia elugrotta a szőlőjét.

– Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd én megmagyarázom: tessék ide nézni. Itt, a hol ez a sor áll: T. cz. Lacza Ferencz urnak. Utána következik: «lakása» – azután «fizetendő.» – Hát ide mind a két helyre azt kellett volna irni, hogy «Debreczenben». – Hát a feleségem, az ostoba asszony, a helyett azt irta oda: «Hortobágyon.» – Hát ez valósággal igaz. – A Lacza Ferencz ur a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát irta volna oda: azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utczát, a numero nem tudom hány gulyás karámot s koczkáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? – Jaj de sok veszekedésem volt nekem e miatt az asszonynyal. Legalább most azt mondhatom neki, hogy száz perczent nyereséggel adtam tul a váltón s nem lesz több ungorkodásunk e miatt. Hát csak fogadja el tisztelt bojtár ur. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár uron a tiz flórest; mert maga nem fél se ő tőle, se a kutyájától.

– A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tiz forint borravalóért. Sugá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. A nagylelküség megtermi gyümölcsét.

(Kádár Mihály uram hirlapokat olvasott férfiu volt: járatta a Vasárnapi Ujságot és a Politikai Ujdonságokat; annálfogva választékos stylusban beszélt.)

– Nem igen oda vergál biz annak az öröme: dörmögé vissza a számadó csikós. Hisz a Sándor is tudja jól, hogy -78- a Lacza Ferkó elment már nagy kondicióba Morvaországba, még a mult pénteken: azt soha se látja többet, se ama gyönge tiz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle van itt a saraglyában.

– Mert hát, tetszik tudni, ez a fiu nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságból kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának, ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképü hajadont közéjök nem dobta volna. Most a miatt ezek egymást meg akarják enni. Jó szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje Morvaországba egy herczeghez számadó gulyásnak. Így aztán helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.

– No ez valóban a leghelyesebb Columbus tojása az Ariadne fonalából való kibontakozásra.

A Decsi Sándor vette észre a sugás-bugásból, hogy ő róla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a hallgatózás. Kitért előle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, a hol már a többi falkák is összegyültek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kutgém, ezerötven ló. Minden bojtárnak kétszáztizszer kellett a kutgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a kutostort felhajtani, a vályut megtölteni. Ez az ő mindennapi mulatságuk – napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommócziójuk.

De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt. Zengett a sik puszta a kedvencz nótájától. -79-

A második, meg harmadik bojtár utána énekelte a nótát; betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint a ki vesztit érzi.

Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, a hol reggelig együtt maradnak.

A szolgagyerek ez alatt meghozta a hátán a közeli nádásból a csereklyét (a mi összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt malaczról, toklyóról, a miről a theátrista csikósok beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malaczot, bárányt akarna suvasztani. Aztán döghúsból elrakott tokány sem terem itt, a mit a gulyás úgy emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész hétre valót. S az úri eledel; akárki mellé ülhet: «Fehér eczetes, – Kaszás lé, – Kálvinista mennyország, – Töltött káposzta, – Espékes». Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval s a szolgalegényről sem feledkeznek meg.

A ménes sem úgy tesz, a hogy a gulya napleáldozás után, a hol a szarvas barom, a mint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a kérőzéshez; a ló nem ilyen filozofus; az még beleharap az éjszakába is s a mig csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.

– Ugyan édes körösztapám uram, hogyan van az, -80- hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már én nekem, ha csupa marczafánkkal volna is tele a mező, még sem lenne kedvem egész nap töltekezni.

– Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még abból az időből való, a mikor a diákok háromszegletü kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerütől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy hires szent, a kit Mártonnak hittak; most is meg van még, csak hogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt. – Volt azután itt a Hortobágyon egy király, a kit Mén-Marótnak hittak. Azért volt pedig ez a neve, hogy eltudta csalni Szent Márton alól azt a «mént», a kin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. – Egyszer aztán szent Márton odább akart utazni korán reggel s azt mondta a királynak: «no már most add ide a lovamat, hadd megyek odább.» A király azt mondta neki: «nem lehet, mert a ló most eszik.» Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát, – «most nem mehet, szólt a király, mert a ló épen eszik.» – Szent Márton csak várt alkonyatig s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt: «Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!» – Ekkor aztán megharagudott szent Márton, földhöz csapta, a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát is. «No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tőle! mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen jóllakva.» Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, még sem lát soha eleget. – Én nekem így mondták: a ki nem hiszi, menjen el a «hiszem-piszem» ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze -81- meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztá kiki sietett a maga lovát fölkeresni s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.

Gyönyörü szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az égtől, a mig aztán magára huzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, a mik körültakargatták a földhatárt.

Az új hold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.

A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstól, kivette a kantárt a fejéből s azt a letüzött botjára akasztotta; a pokróczot felül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.

– No már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába s hajtsalak kutat huzni! No, arra várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

– No hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: «icza Vidám lovam!» egybe itt vagy.

Megértette, hogy ne értette volna? A mint a nyergétől, -82- zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot rázkódott, egyet nyerített s nagy röhögve neki indult a timpós pázsitnak, hosszu farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, superlátja a csillagos égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind oly titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a gulyás karámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika bug, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádi veréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbe kelepel a Hortobágy malmának egyhangu pitléje. Fenn a magas égben panaszhang, bucsuvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sürü gomoly szunyog keveredik fel s végig huz a légben: az is olyan hang, mint a kisértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikós bojtár, a mint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a sötétkék eget s szólítgatod a csillagokat, a hogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a «gönczöl térítője», a ki sohse mozdul a helyéből; amott az a páros a «bojtár kettőse», az a színe-váltogató az «árvaleány pillantása». Ez a fényes ott az ég alján a «kaszás csillag», de még fényesebb a «bujdosók lámpása». Az a három ott a «három király csillaga» – egy csoporban a «hetevény csillaga» s az, a ki most mindjárt leszáll a sürü ködbe, a «mennyország ablaka». -83-

Mihaszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szivét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserüséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De a milyen nagy a puszta, olyan üres.

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti s a nyakát előre nyujtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?

Erre a mén vidáman röhögni kezdett s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

– Látod? Látod? Kedves lovam «Vidám». Ilyen a leány! Kivül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz… Soha sem tanulja azt ki senki… Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem?… Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyuval, csakhogy hamarább odavigy hozzá!… Hányszor hagytalak kikötve a kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Te rád nem gondoltam, csak őtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogy ne tudná ő mindezt? A biz úgy volt.

– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!… Rózsákat tüzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, czukros kalácscsal etetett a tenyeréből… Hányszor visszahuzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott maraszszon.

– A mig ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá s el -84- nem lopta a szivének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.

– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; ő rá is átszállt a gazdája haragos indulatja.

De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperencziára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utána repülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.

Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végig feküdt a földön s a nyakát is elnyujtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy czuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.

– Ne alugyál még… Én sem alszom… Majd lesz idő, a mikor nagyot pihenünk… Addig is együtt maradunk… Soha sem hagy el többet a gazdád… Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kinálnának érted, a mekkora magad vagy… Te egyetlen hűséges állatom… Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhámat a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni!… Úgy-e tudod?… Te kedves jószágom!… Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hidon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába!… Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, a hol az a leány -85- lakik!… Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem…

Ennél a nagy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.

– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg… folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszinü zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat… Irigylettem őket… Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép szinü zászlókat… Nem lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kiveszszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifju legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak… Oda jösz majd velem, úgy-e, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén s az első lábával vágta a pázsitot, sörényét fölborzolta, fejét fölemelte s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek, visszanyerített a szavára.

– Ott végezzük el majd ezt a dolgot!… Ott meggyógyul a keserüségünk: nem könyhullatással!… Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz nálam s vigyázol fölöttem, a mig értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyujtva mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátra sunyva a két fülét s elkezdte az orrával taszigálni a vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt -86- emelgetni, mig utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit s átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

S a mén valósággal nevetett: felhuzta az inyét a fogáról, úgy fejezte ki a maga örömét s aztán elkezdett tánczolni, ficzánkolni, mint valami kis csikó, a fölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végig nyult. Már most hát ő is megtréfálja a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, czuppoghatott a szájával: a ló meg sem moczczant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára; olyan volt az neki mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moczczant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.

A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyás karámokból szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában s ha elszabadulhatnak a pányváról, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kanczáikat féltő ménekkel, a mi ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek megvasalva.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak. -87-

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. A mint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós felé s örvendő nyerítést hallatott, a mit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.

– Miféle csudabuda ez? dörmögé a bojtár. Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló, egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán L. F. S nagyobb igazságért mellette a patkórugás hegedése, a mi csikó korában érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a czövekkel együtt, a mit a földből kirántott.

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, a ki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez s oda bezárta a sorompóval.

A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiu. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.

– Rá jött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni -88- akartam majd kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.

– Hát a mi harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, a kiket a morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompból, bikástól s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem birta őket megfordítani; maga is visszajött velük.

– De kicsi hija, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan czifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lováról. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej de volt kelete az akasztófaczifrázónak, meg a kutyafogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben: de azért csak nem ütött rá.

– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. «Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!» azt mondta a gazda «Már minek csináltam volna?» «Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!» Ekkor aztán a Sándor bácsiról kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofonvertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa? Annyit tudok, hogy mikor mult pénteken úgy volt, hogy a -89- teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szüre ujjából kihuzott egy tarka kezkenőt, abba volt beletakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihuzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkos végével az utjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

– Már mint tegnap előkerültek a morva hajtsárok is gyalogsorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de borjastól valamennyit. A hidról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.

– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még czihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifujják magukat a nagy szaladástól; maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtől a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.

– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti a boszuját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, a kit hátba verjek. Isten megáldja Sándor bácsi. -90-

A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a kötőféket s a két mezitelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni. De a hókának nem akarózott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikás ostort, jót huzott vele a ló inára s még utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a fejét s vágtatott ki a sik pusztára, a merre egyenes; a fiunak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.

– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! kiálta a vágtató suhancz után; de az már hallotta is, nem is a rábizott izenetet.

XI.

– Valami dolgom van, apám uram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.

– Megadom a szabadságot szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem mégy a hortobágyi csárdába. Tudod már?

– Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.

Fülledt, meleg délután volt, mikor neki indult; az égnek olyan szine volt, mint az irós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben: egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó, meg a sok muszlicza -91- annál veszettebb kedvében volt. E miatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró szörnyeket elverje magáról Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelit.

Egyszer csak elérték a Hortobágy hidját, azt a monumentális remekét az igaz szittya építészetnek.

– Ohó! Rezzent fel a csikós. Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hidon át nem megyek többet.

Lekerült hát a malom alá s a hol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit usztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad rajta a forró naptól a rojtos gatya.

A csárda udvarából is hasonló víg nyerítés fogadta; ott volt már kikötve egy akáczfához a pajtás: a hóka.

Tulajdonképen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy széki füves térnek, a mi a vendéglőt, meg az istállót, félszert előzi, nincs semmi kerítése: hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kitéve s a mellett két hosszú lócza: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt.

A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötőféknél fogva a másik akáczfához, nem ahhoz, a melyikhez már a hóka volt kötve.

Egy pár hosszúfülü paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló liczium után nyujtogatva a nyakát, a mit nem birt elérni. A lovagjaik ott ültek az akáczfa alatt az asztalnál; ebben a rekkenő melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. -92- Iddogáltak olcsó karczost zöld klázliból s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangu, unalmas danára. Juhász volt mind a kettő: annak a lova a csacsi.

A Decsi Sándor leült a lócza tulsó végére, a furkos botját végig nyujtva az asztalon s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes fellegek, a föld széle pedig egész sötét kék lesz. Egy helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szél-anya.

– Jó lesz már, Pesta, abba hagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán felülni arra a szölke szamárra s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.

– De majd még a bőrödet is ki találom fordítani, ha sokat akácziuskodol velem! Szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltürve («Jó» annak most minden ember, a ki előtte lábatlankodik.)

A két juhász összesugott. Tudják ők már a pusztai regulát, hogy a mely asztalhoz a csikós leül, oda a juhásznak csak engedelemkérés mellett szabad lekuporodni s ha azt mondják «elmehetsz», hát takarodni kell.

Ugy tett, mintha meg sem látná egyszerre a csikós bojtárt, csak a két juhászszal végzett: összeszámította a boraikat, visszaadott nekik rézpénzben a kutyanyelveikből s letörölte utánuk az asztalt, a hol elöntötték a bort.

Azok felkaptak a szamaraikra s csak azután, hogy -93- egész biztosságba helyezték magukat, folytatták a nótát truczczosan, nagy kutyafuttában:

– Jól van, méltóságos ur. Pardon, gráczia, ha megbántottam! Hát nem tetszik besétálni az ivószobába?

A palaczkba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha egyszer a dugóját kihuzzák.

A leány elértette a szemrehányást s csak elfojtotta magába a keserüségét. Nemsokára visszatért egy palaczk sörrel: odatette a legény elé.

– Jól van, jól, no! Csak ne haragudjék a méltóságos úr. Egybe itt leszek vele.

Hozta aztán egész nyalábbal a palaczkokat: odarakta a legény elé sorban mind a hatot.

Azzal fogta az első palaczkot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az üveg feje letört, akkor aztán kitölté belőle a habzó sert a nagy pohárba.

Így aztán drágább a ser, mert az eltört palaczknak az árát is meg kell fizetni; de hát «az ur pokolban is ur!»

A leány negédesen ment tovább, durczás kaczérsággal riszálva a csipőit. Az a két arany függő csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le volt már eresztve: nem volt a fésüre tüzve; az is csak úgy lebegett a pántlikás végeivel utána. «Ha te úgy, én is úgy!»

A csikós ivott csendesen, egymagában. A leány végig dudolta a folyosón: «Ha te tudnád a mit én: ki babája vagyok én? Te is sirnál, nemcsak én…» A negyedik sort elvágta a becsapott ajtó.

Mikor a leány ujból kijött, már akkor három letört nyaku üres palaczk volt az asztalon. Azokat, az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte.

A három palaczk sör után a legénynek is más kedve volt. A mint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.

– Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a tüzemet. Annak a másiknak odabenn csak adj erős bort; hadd melegedjen fel. Legyünk egyformák.

Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van az egyik.

A csikós segített a dolgon. Elkezdett dalolni: azt a gunynótát, a mivel a gulyást szokták boszantani.

Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött ő kelme kifelé az ivószobából, mintha hivták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörösboros palaczkot, meg a poharat a palaczkra borítva, a másikban a furkós botját; a palaczkot letette a csikóssal szemben az asztal tulsó oldalára, a botját végig fektette annak a botja mellé s aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénynyel.

Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást: csak úgy fejjel bólintottak, mint a kik értik a többit.

– Dejsz az ott nem hagyja a debreczeni kofa állását egész Morvaországért.

– De furcsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele?

A csikós megcsóválta a fejét s aztán még egy sörös palaczknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyerével a poharát.

A csikós kiüríté maga az egész palaczkot s akkor elkezdett bölcselkedni (a mi megszállja az embert a sörital után).

– Látod pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet. Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jákob pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal: annak is hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsau keztyüivel: annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputyja, a ki csak birkát őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.

– Ejnye pajtás! De jó prédikátor lett volna belőled! Ugy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazujvároson.

– Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna belőlem, hanem nagyobb baj az neked, -97- hogy jó fiskális is lett volna belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajczárral sem.

Azzal kihuzta a zsebéből azt a bizonyos váltót s odatartá a czimbora orra elé.

– Igen egyenes uton. Csak te maradj ülve pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, a kinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nem régiben lovakat vásárolt a ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ő megmagyarázta: így hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó? megmutatta az irásodat s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne: nincs kiirva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az irást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupecz, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovas legény! Ird ide a sorba: «fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán.»

Olyan szeliden beszélt a czimbora, hogy egészen elámította vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről.

Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt, halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. «Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem.» -98-

A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabökve s diktálta, hogy mit irjon.

«Fizetendő Hortobágyon.» – Eddig meg van. «A csárda udvarán.» Ez kell még hozzá.

A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgó szél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjongva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zugás a pusztában.

Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga irásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyü betükkel.

– Hát az mire való, hogy a magad nevét irod oda? kérdé a gulyásbojtár kiváncsian.

– Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az irásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tiz forintot én fogom megadni, nem te.

– Azért, mert az az én tartozásom! Mondá a csikós, felállva a helyéből s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt.

Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá?

A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a szóváltásból.

Megrázta a fejét. De bolondok! Csak ugy csilingelt a -99- fülében az a két aranyfuttatott függő. «Arrul» van szó «sárga rózsa!» Rólad van szó!

A csikósbojtár szépen összehajtogatta a váltót s egész szeliden mondá a leánynak, oda nyujtva feléje az irást:

– Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd ha visszatér a Pelikán ur, a lókupecz, az ónodi vásárról s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk, az majd elválik.

A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy irásra irják a nevüket.

Összeszedte az irószereket s visszavitte a városi biztos szobájába, a mi ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.

XII.

A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utólsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba.

– Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, a melyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.

– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, még sem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne! -100-

Azzal felkapták az asztalról a furkós botjaikat. – Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.

Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény.

Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak s egyik csára, másik hajszra neki indult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől menekülnének.

Hanem, a mint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyuba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint a milyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, a mit méltó megköszönni; de a bunkós bottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! A melyik jobb az a több.

A két bojtárlegény, a mint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmos bottal egymásnak a fejére s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.

A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyürt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sujtá a tarkóját.

Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját s -101- az oldalt fordulva kiesett a nyergéből s hasmánt terült el a földön.

Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végig páholta, a mi csak ráfért. Igy szokták azt!

Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megrítkulnának a párbajok!

Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s ugy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, ugy repültek a szélben.

A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.

– Megmondtam ugy-e? Kiáltá a csikós, lóhátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva. Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!

– Látod? mondá a leány. Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.

A csikós sarkantyuba kapta a lovát s neki vágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utána nézett a lovasnak, a mig a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tüzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett, mig egészen eltünt.

A KRÁÓ

RÚT LEÁNYOK ASYLUMA.

Vagy, élesítsük még a kérdést: van a világon egyáltalában valami rút, a mit a természet alkotott?

Az idomtalan viziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút: a természetbuvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt bizonyosan szép.

Azok a világ végén lakó népek, meg a kik az ismeretlen világrészek közepén tenyésznek, koromfekete, mahagonibarna, pergamensárga, olajfakó, rézvörös szinüek, bizonyosan a maguk arczszínét tartják a legtökéletesebbnek, s a kik a leányaiknak az orrát felhasítják, az ajkát csigahéjra feszítik, hogy szélesen kiforduljon, az arczukat piros és kék sávokkal hosszában befestik, tűhegygyel telerajzolják: bizonyosan abban a meggyőződésben élnek, hogy ők most azokat megszebbítették. S a Nyanza-parti szerecsen kétségtelenül büszke arra a két hegyes szarvára, melyet a felesége sodort össze a homlokán a hajából, mézgával és viaszszal kikeményítve. Nekünk az rémület volna: azoknak dicsekedés.

Az embernek az arczvonásokon, az idomokon kívül még van valami adva, a mit a belső arcznak lehet nevezni.

Mikor egy olyan rútnak született arczot megvilágít a szívből derengő fény, az idomtalan arczon átsugárzik az -106- érzés: egy könycsepp ragyogása a szemekben egyszerre hogy megváltoztatja az egész kifejezést.

Vagy hát nem a gyöngéd érzés, hanem ördögi vad szenvedély, mely épen hozzá illik azokhoz a vonásokhoz: az kapja fel az alkalmat, hogy a rútból ideált teremtsen, hogy azt, a mi ocsmány, csábítóvá varázsolja; ez a megördögítése a rútnak valóságos igézet hatalmával bir.

Én magam is ismertem egy ilyen alakot. A mi nemzeti szinházunknak volt (még a szabadságharcz előtti időkben) egy elsőrendű ballerinája. Ezt valóságos halálfejjel ruházta fel a természet. Az ember megdöbbent, ha az utczán találkozott vele. Hanem aztán mikor a színpadra lépett s rákezdte azokat a démoni kapriólokat, hihetetlen vad mozdulatokkal, szórta a szikrákat azokkal a halálfejből kivillogó tűzszemekkel, mikor elkezdett csábosan nevetni azzal a fenyegető arczával, akkor oda volt minden ember az elragadtatástól. Ez az apokrifok Lilithje, a ki Ádám apánknak megmagyarázta, hogy mi az igazi lélekkárhozat. Szerzettek is a számára egy külön balletet: «Az ördög leánya!» Arra a szerepre ő volt teremtve tökéletesen. Isten őrzötte az embert, hogy Luczifert apósának ne fogadja.

De hát mondjuk, hogy ez a színpad. Annak külön atmoszferája, lakóinak aureolája van. Azonban a közéletben is ismertünk hirhedett nőket, a kik egyaránt híresek voltak rút arczvonásaikról, törpe, formátlan termetükről, s hódításaik sikeréről.

Épen arról akarok regényt irni. Egészen igaz történeti adatok nyomán. Hogy rút leányok nem léteznek. Még rendszeres kutatás nyomán, még pályázat útján sem fedezhetők fel.

Meduza szép volt. Azt merte mondani, hogy az ő arcza tökéletesebb, mint Minerváé. A boszúálló istennő azzal verte meg, hogy ijesztővé tegye az arczát a kérkedőnek. De -107- Meduza arról nem tudott semmit, a míg az istennő egy tükröt nem küldött neki, hogy lássa meg benne, milyen rút az arcza: s ettől Meduza ijedtében kővé dermedt.

Nincs olyan nő a világon, a ki magát rútnak lássa, ha a tükörbe néz. Az a csodálatos, isteni jótétemény, hogy senki sem hiszi magáról azt, hogy rút. Mindenki talál az arczán valami szépet, a mihez ragaszkodva, fenn tudja magában tartani az önszeretetet. S ez az érzés nem vénül meg, nem múlik el soha. És ha akkor, a mikor már halva vagyunk, még bele nézhetnénk a tükörbe, bizonyosan azt mondanók: «mégis csak szép halott vagyok én!»

Dél-Francziaországnak egy kies vidékén, a hol már olajfák és languedoc tájszólással beszélő emberek vannak, áll egy renaissance-korbeli szép kastély, pompás pagonytól körülvéve, mely csak elől az országút felé enged nyílást, az épület homlokzatát engedve látni, mely a halastóban visszatükröződik.

A kastély homlokzatán olvasható nagy fekete betükkel: «Asyl des filles laides». (Rút leányok mentsháza.)

A vasrács-kerítésen minden járó-kelő betekinthet s láthat a virág-rabattok között egyesével, ritkán párosával, egyformán szürkébe öltözött nőalakokat pepecselni, a hogy kertészek szoktak. Mindegyiknek az arczát olyan fátyol takarja, a minőt a muzulmán nők viselnek.

A látogatás a mentsházban már némi előzményekkel jár. A puszta kiváncsiság nem ad rá jogot. Ha férfi akar bejutni, annak csak az az egy módja van, hogy folyamodást intéz a mentsház védnöknőjéhez (ez egy grófné) valami rokona vagy ismerőse fölvétele végett. Mellékel hozzá egy fényképet az ajánlottól. Kapni a párizsi photographoknál olyan női arczképeket is, melyek a szépség fogalmaitól lényegesen eltérnek.

Másnap aztán a folyamodó jelentkezhetik s a lefátyolozott -108- arczú kapusnő által bevezettetik a kastélyba, az intézet igazgatónőjéhez.

Tökéletes szépség. Arczvonások, arczszín, termet mind festői és szobrászi mintának való. Nyájasan mosolyogni is tud, s e mosolynál ragyogó fogsort tündököltet elő. Szép csengő, rokonszenves hangon beszél.

Az intézet negyven leány számára van berendezve. A fölvétetéshez nem kell egyéb, mint a kvalifikáczió bemutatása.

A mely leány azt mondja: «én rút vagyok», s igazat mond, az fölvétetik. Vannak rút leányok, a kik rossz erkölcsüek; de azok nem jönnek ide. Mit keresnének itten? A rútak rendesen becsületesek. S itt hiányzik az alkalom.

Itt azután tisztességes ellátást kapnak; ha akarják, holtig. A ki el akarja hagyni az intézetet, csak annyit kell neki mondani: «én nem vagyok rút» s akkor elbocsájtják. Hanem aztán többet be nem fogadják.

Ez az intézmény azonban csak ama szerencsétlen leányok számára lett felállítva, a kikkel a természet bánt mostohán. Nehogy kétségbeesett lények versenyezzenek az ide bejuthatásért, ki van zárva az az eset, ha valaki nem a természettől, hanem mesterséges mód által lett rúttá: különben præmium volna kitűzve olyan elzüllött teremtések számára, a kik a szép arczukat vitriollal elrútítják, vagy a kik szándékosan keresnek valami betegséget, mely szépségüket lerombolja. Ezek nem vétetnek föl.

Mikor aztán a látogató megismerkedett az intézet egész rendjével, akkor bejegyzik a nevét a protokollumba, hozzá mellékelve a beajánlott leány arczképét, s azzal bocsátják el, hogy most ugyan minden hely be van töltve, de mihelyt egy meg fog ürülni, azonnal értesíteni fogják s akkor elhozhatja a pártfogoltját. -109-

S ha ekkor a látogató, tudásvágya kielégítésére azt a kérdést szerencsélteti meg, hogy «mi módon ürülhet meg egy hely ebben a mentsházban? szoktak innen férjhez vinni valakit? vagy szoktak a rút leányok megszépülni?» akkor soror Fernande még egyszer leülteti őt magával szemben s megadja neki a kivánt felvilágosítást.

– Igen, uram, a mi védenczeinknek fele elhagyja ezt a mentsházat egy év alatt. S alig van öt, a ki az intézet megnyitása óta állandóul itt maradt. A gályapad, a fegyház, az őrültek háza nem oly rettegtető, mint a «rút leányok asyluma». A kényszerzubbonynál kínzóbb az a gondolat: «én rút vagyok». Ezt nem állja ki sokáig. Nem hiszi el végkép. Nem nyugszik meg benne soha.

S a rút leányok versenygők, összeférhetlenek. Negyven szép leány között nincs az a vetélkedés, irigykedés, féltékenység, mint negyven rút leány között. Mindenik azt hiszi, hogy a másik mégis csak rútabb, mint ő; kettő meg nem marad egymással egy szobában egy hétig.

A természet mostoha leányai, kiket leánytársaik kinevetnek, a legények csúfságra tartanak, a kikkel húshagyó kedden tőkét huzatnak, a kiknek az ajtajára szalmakoszorút akasztanak, a kiket a saját édes anyjuk is üt-ver, a kiket rútságuk miatt senki szolgálatba nem fogad, a kik már szokva vannak ahhoz, hogy őket mindenki így szólítsa: «te csúfság!» hogy a hajukat megczibálja, a kinek keze ügyébe kerülnek s a kinek ostor van a kezében, az végig húzzon rajtuk egyet: csak azért, mert ők olyan példarútak; ugyanazok, mikor ide a mentsházba bejutnak, s meglátják, hogy még náluknál rútabbak is vannak a földön, elkezdenek hivalkodók lenni, s az eddig elszenvedett keserűségeket egymáson töltik ki.

Arról ugyan gondoskodva van, hogy fátyolt viseljenek az arczukon, de ez rájuk nézve a legkínzóbb discziplina. A mint összeszólalkoznak, rögtön föllebbentik a fátyolt s egymásra vigyorítják az arczaikat.

Csak a kastély úrnője képes őket egymással kibékíteni. -110- Igen egyszerű módon. Mikor a rútak összevesztek a fölött, hogy kié közöttük az elsőbbség, visszájáról? akkor az úrnő fátyolát fölemeli, s megmutatja nekik a saját arczát. Arra mind meghunyászkodnak. Ő a legrútabb valamennyi között. Akkor dideregve dörmögik: «ez a Kráó!» s aztán egymás nyakába borulnak: «Egy szót se többet! Itt a Kráó!»

Úgy bánik velük, mint testvéreivel, leányaival. Jólétben, kényelemben élnek itten; tudják jól, hogy odakünn a világban nem vár rájuk semmi szeretet. Ott egyik szögletből a másikba taszigálják őket, a gyerekek utánuk szaladnak ingerkedve, az asszonyok becsapják előttük az utczaajtót, még sem tudnak itt megmaradni.

Tükör nincs az egész háznál; de gyakran rajta kapják őket, hogy az ablaküveg háta mögé fekete kendőt tesznek s abban nézegetik magukat. S az a ragyaverte arczú, az a fintorodott buczkó-orrú, az a nyúlszájú női gnóm azt suttogja magában: «én még sem vagyok olyan csúnya, mint ez a másik!»

Aztán van egy fajtája a rút leányoknak, mely a legszánandóbb és a legveszedelmesebb: a szelid, kedélyes ábrándozók. Ezek magukat kedveseknek, szeretetreméltóknak hiszik, arról álmodnak, hogy alakjukat tündérszépnek látják, aztán megalkotnak lángoló képzeletükben egy férfi ideált, a kiért rajongnak, a kinek nevet adnak, a kiben hisznek és szentül várják, hogy az el fog értük jönni és megváltja őket ez elbűvölt állapotukból. Aztán ezeket az álmaikat elmesélik a társnőiknek s azoknak az idegeibe is átviszik az inkubácziót. Az ábrándozás ragadós. S a rút leány szívében is csak úgy ébren van az a teremtő, az a világfentartó szenvedély, mely őket csak elemészti, soha nem boldogítja. Az arcz rútsága nem vet tilalmat a szívre. Mikor a kigyók nászt tartanak, úgy összefonódnak, hogy nem lehet őket semmi erővel szétválasztani, pedig a kigyók vére hideg.

Egy ilyen ábrándozó leány valamennyit azzá teszi. Jókedvüek -111- lesznek; csintalan beszéddel egymást megnevettetik, szerelmes dalokat hangicsálnak, s mikor nevetnek, pajzánkodnak, akkor csakugyan azt hiszik, nem csak magukról, de még egymásról is, hogy szépek. Egymásnak csókot adnak!

Aztán rövid időn megszöknek innen. Soha vissza nem kéredzkedik egy sem. Némelyik elzüllik, másik öngyilkosul szabadul meg a rút alakjától; van olyan szerencsés is, a ki magánál még rútabb hímnemű társra talál, a ki őt üti, veri, kínozza, igavonó marhájának tartja: mégis ragaszkodik hozzá; elérte, a miről ábrándozott.

Néha valóságos ragálylyá válik közöttük ez a futásvágy. Ha egy elkezdi a szökést, a többi mind utána fut. A kastély, a kert, a park üresen marad. Olyankor aztán az úrnő egyedül bolyong szerteszélylyel az úttekervényeken, melyeket felver a fű, befutnak a szederindák, betakar a sepretlen virág, levélhulladék, míg új lakók kéredzkednek be. Ha sokallja az úrnő a várakozást, bejárja a szomszéd helységeket, meglátogatja a leányiskolákat, a templomokat, s ha talál leánykát a szamárpadon ülve, a templomajtóhoz szorítva, a kit a társai nem tűrnek meg maguk között, mert olyan rút, azt nyájasan megszólítja, megkínálja ajándékkal; a megszólított kis leány, mintha álomlidércz nyomná, lihegi: «Jaj a Kráó!» Aztán meghivja a kastély kertjébe, virágokat tépni, szamóczát szedni, báránykát őrizni. Öröm az a kis leánynak. De ezt a hideg rázza féltében. S ha meg találja fogni a kezét, a kis leány felsikolt: «nem! nem akarok rút leány lenni!» Kiszakítja magát nemtője kezéből, elfut, hazaszalad s inkább eltűri a mostohája virgácsát.

Lassankint aztán megint csak megtelik a mentsház, hogy egy év mulva megint azon módon kiürüljön.

Az igazgatónő, ha komoly látogató kérdezi, szivesen ád neki ilyen tájékozást.

S ha a látogató azt kérdezné, hogy mi az a «Kráó», annak igen röviden elmondja az igazgatónő, hogy a «Kráó» -112- egy világhírű természeti csoda: egy emberi lény, a kit a láószi őserdőkben fogtak el, az orángutángok társaságában, egy majomleány, a ki emberi módon beszél, énekel, ír, rajzol, zongorázik, a lábai lábak, nem kezek; külömben egészen az utáncsokhoz hasonló.

A látogató erre azt mondja: magam is láttam egyszer ezt a természet csodáját a jardin des plantesban, két frank belépti díjért. Most már emlékezem a nevére.

– Hát ha nagyon bántja önt a tudnivágyás, fáradjon el a helybeli mairiebe, aztán meg a departement prefekturájába, ott, ha vannak ajánló levelei, el hagyják önnek olvasni az összes hivatalos aktákat, a mikből megértheti, hogyan lett a Kráóból e kastély és a hozzátartozó uradalom úrnője, grófkisasszony, Régi nemesi család nevének viselője? A ki most is leány. Ugyanaz a majomleány, a kit ön látott két frank belépti díjért. Mert ámbátor majomúrfiak vannak szép számmal a világon, de a majomleány épen olyan büszke a maga rútságára, mint a majomlegények az ő szépségükre.

A minervai tökéletességű szép arcz vonásai még ennél a keserű szarkazmusnál sem mutatnak semmi indulatkifejezést.

S ha azután a látogató nem tud még megválni ettől a furcsa plánétától, mely egy kastélykert szférájában egy más világnak más esztetikai szabályok szerint teremtett alakjait gyűjti össze, a nélkül, hogy ezt a kérdést ne intézné az istennői arczú hölgyhöz:

«Hát tégedet, márványszoborból életre imádkozott pygmalioni szépség, minő tévedése a sorsnak hozott ide a rút leányok asylumába? mi tart téged itten fogva? mi ad neked jogot arra, hogy idejőjj a rútak királynéjának?»

– Ön azt hiszi, hogy én szép vagyok? Ez csak álarcz! Ez az én igazi arczom! -113-

S azzal egy varázsmozdulattal egyszerre torzképpé alakítja át az arczát, gúnyoros ránczok futnak össze az orra, a szemei körül; czimpái kitágulnak, ajkai elferdülnek, homloka redőkbe vonul, szemöldei kigyókká tekerülnek, s a szemei kancsalítanak.

És a hangja érdessé válik, reszelős lesz, a fogait összeszorítva beszél.

– Én vagyok a Meduza! Az elátkozott Meduza! A ki a rútságával kővé mereszti a rátekintőt. A ki tudok rút lenni, ha akarok.

Ennek a két nőnek a történetéről fog szólni a regény, melynek ez a czíme: «A Kráó».

A Kráót nem fogták a birmáni szikomór-erdőkben a Laósz vad emberek vidékén ázsiai utazók; az nem volt mustra-példánya egy ismeretlen emberfajnak, mely a darwini kapcsot képezné a homo bipes és homo quadrimanus között; nem is volt elátkozott záloga valami emberek és majmok közötti megtévedt viszonynak: őseit nem számította se csimpánzok, se utáncsok, se gorillák előkelő nemzetségéből, mert az valóságos leánya (még pedig törvényes összeköttetésből származott leánya) volt az ős Trimerik grófi család utolsó férfisarjának, Filibertnek, a ki egyenes leszármazású elődei közé számítá a világhírű felfedező tengerészt Kerguelent.

Szokatlan alkotású arczát is egyenesen a familiától -114- örökölte. Az a benyomott orr, az előre álló fogsorok, miket nem bir eltakarni a széles száj, a lapos homlok, a ránczbafutó arczvonalak és a hegyes fülek, megannyi ivadékról ivadékra szálló jellegei az ősi Trimerik családnak. De különösen a szőrrel gazdagon ellátott arcz, mely a férfiaknál épen csak a szemeknek engedett nyílást. A legtöbbnek még az orrán is volt egynehány serteszál.

Ez nem volt baj. A renaissance, a directorium, az empire, meg a restauratio alatt folyvást fentartotta magát a borotvált arczok divatja, s e szerint szőrt nem viselt senki az arczán; hanem a negyvennyolczadiki forradalom után általánossá lett a szakállviseléssel való tüntetés a férfiasság mellett s ekkor aztán Filibert grófnak sem lehetett eltitkolni a keresztes hadakban részt vett őseihez való hasonlatosságát.

A család hölgytagjainak is jutott ebből a túlságos bőkezűséggel osztott ajándékából a természetnek. Fiatal korukban csak mint gyenge pihe jelent az meg az arczon, vagy mint egy kis simulékony bajuszocska a felső ajkon: némelyiknek az egész osztályrésze ki lett adva egy kunkora tincsben, mely vagy az állon, vagy az arcz egyik oldalán ékeskedett; de azt ők nem igyekeztek kiirtani, sőt családi eredetük hitelesítő czímere gyanánt viselték büszkeséggel.

Filibert gróf huszonnégy esztendős volt, a mikor az atyja meghalt. Addig a tengerészpályát futotta, dicső őse példáját követve, ki egy országos területű szigetnek adta nevét, a melyen ugyan nem terem se egy szál fa, se egy négylábú állat; de annálinkább tele van fókákkal és halpusztító madarakkal.

Az apa halálával Filibert leszállt a tengerről, s megkisérlé a vitorlázást a nagy világ oczeánján, a hol nagyhamar tapasztalá, hogy még gonoszabb viharok dúlnak, mint a tengeren.

Ő is fedezett fel egy új szigetet marquise Delmont Camilla személyében. Ez a sziget is épen olyan szép volt – a távolból. Hanem a mint a felfedező birtokába vette, akkor tapasztalá, hogy nem lakik abban semmi élet. Fókák, penguinok elúsznak, elrepülnek a birtokosuk elől. A marquisnő nem szerette a férjét.

Még ez nem lett volna a legnagyobb baj. De egy rút napon arra jött rá Filibert, hogy a felesége mást szeret.

S mikor e miatt szemrehányást tett az asszonyának, az egész hideg vérrel azt felelé neki:

Filibert a tükör felé fordult, belenézett, – s aztán igazat adott a feleségének.

Törvény elé vitte a baját, s aztán elválasztották őket – «a thoro et mensa». Még akkor a franczia törvények szerint teljes elválásnak nem volt helye. A Code Napoleon még az egyházi sakramentumnál is erősebben fogja a házasságot. Az még a megsemmisítő «impedimentumokat» sem veszi figyelembe. A kik a maire előtt aláírták a protokollumot, azokat csak ásó-kapa választja el egymástól.

(Nehogy azzal kecsegtesse magát valami laikus ember, hogy a polgári házasság szerint majd minden esztendőben újra házasodhatik! Nem, onnan nincs kijárás!)

Filibert aztán visszament a tengerre. Vett magának egy derék gőzöst, a melynek maga volt az első kapitánya.

A jószágigazgatójának kiadta utasításba, hogy az uradalma jövedelmének felét küldje el a marquisnőnek, a másik felét helyezze el állampapirokba. Maga nem vett abból semmit igénybe.

Kereskedéshez látott. Közvetítette az árúforgalmat az ó és új világ között. Gőzösének a jövedelméből még fölösleget is takarított meg. Többé nem vásárolt abból az árúczikkből, a mi a világon a legdrágább: az asszonyi mosolyból. (A mi külömben akkor legdrágább, a mikor ingyen adják.) -116-

Ha a délfranczia partokhoz ért, a beári fokot körülhajókázva, csak messziről nézte, a kapitány emelvényéről a szép pyrenéi hegyeket, melyek mögött pompás armingoli kastélya állt. Soha sem szállt ki, hogy csak egyszer is meglátogassa.

Ha épen nagyon elővette a száraz föld utáni vágy, ellátogatott a hajójával a Kerguelen földre, s ott kivette a dézsmáját a tengeri oroszlánokból és jégmadarakból. Járhatott a saját uradalmában naphosszant, a nélkül, hogy emberi arczczal találkozzék. A vadállatok nem is futottak el előle. Bizonyosan azt hitték, hogy az ő familiájukhoz tartozik. Egy olyan derék kinőtt tengeri oroszlánnak a pofája olyan igen hasonlít Filibert gróf ábrázatjához.

Valami húsz esztendő telhetett el így. Egy visszatérés alkalmával a havtei öbölbe, hivatalos levelet hoztak Filibertnek a hajójára, a perpignani préfettől, melyben hivatalosan tudatták vele, hogy marquise Delmont Camilla meghalt.

– Marquise Delmont Camilla? Hát mi az ördög bajom van én nekem egy Delmont Camilla nevű markinővel?

Minthogy azonban a préfet levelében felszólítás is volt hozzá, hogy már most rendelkezzék felőle, hogy a birtoka jövedelmének az a része, mely eddig a marquisnőnek lett kiszolgáltatva, ezentúl hova fordíttassék: mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy holmi avult iratokat előhuzogasson a hajós ládájából. Azok között csakugyan talált egy hivatalos kimutatást a tiszttartójától a marquisnőnek, mint elvált feleségének megküldött apanageról.

S azzal félárboczra bocsáttatá le a hajószászlót, tengerész szokás szerint, a gyásztisztesség jeléül. -117-

Aztán válaszolt valamit a perpignani préfetnek, hogy csak fordítsák az esedékes összegeket is oda, a hova a többit. A meghalt marquisnő gyásztiszteletére pedig ágyúzzanak annyit, a mennyi őt rangjánál fogva megilleti. Egyéb fajtájára a végtisztesség tételnek ő bizony már nem emlékezett.

A mint az új árúterheket felszedte a hajójára, megint visszafordult a nagy oceáni útra.

Azonban nem sokára tapasztalá, hogy nem csak az ilyen mellékes dolgokat felejti el, mint egy elvált feleség, hanem a leglényegesebbeket is. Nem jutnak eszébe a kikötők nevei, a miket útközben érintenie kell, nem találja meg a matrózainak a nevét, sőt a másodkapitányának, a kormányosának is olyan neveket ad, a mikért azok bámulva néznek a szemébe, nem tud külömbséget tenni az árboczfák és vitorlarudak között, mikor parancsot oszt.

– Azt, hogy önnek búcsút kell venni a tengertől, meg a pálinkától. Valahol az Alpes maritimes egyik vízgyógyintézetében a szép havasok között még helyrehozhatja ön az életszervezetét.

Filibert gróf megfogadta az orvosi tanácsot s búcsút vett a tengertől is, meg a rumos palaczktól is.

Talált a délfranczia havasok között egy kedves zúgot, a hol az emberek nem isznak egyebet, mint vizet.

Ott egy parasztorvos radikális kura alá vette. Mezitláb járatta és fedetlen fővel, akár szél volt, akár zápor, vizes pokrócz közé csavartatta, zuhanyoltatta, aztán kergette -118- sziklákat mászni s itatta vele a vizet pint számra. Utoljára valóságos vízrészeggé lett minősítve.

Filibert gróf kápolnát építtetett a kis fürdőhely számára tökéletes felgyógyulásának az emlékére.

Mielőtt azonban a fürdő vezére elbocsátotta volna, a lelkére kötötte, hogy ezt a megszokott kurát ugyan abba ne hagyja ám soha egy napra se, mert a mint ellenkező életmódba téved, a recidiva annál gyorsabban fog bekövetkezni. A bort, pálinkát tekintse méregnek. És a mi fődolog: akármi baja történik, doktort ne bocsásson közel a testéhez, mert az mind a halál liferánsa. Csak vizes pokróczot, hideg zuhanyt, akármi baja támad. Vigyen magával valakit innen a faluból, a ki már érti a gyógykezelést.

Jószívű, szolgálatkész teremtés. A ki egészen rendes dolognak találta, hogy egy férfit naponkint tetőtől-talpig vizes lepedőbe burkoljon, kibontson, a vizes kádba beletaszítson, azt onnan megint kihúzza, végig dörzsölje s e mellett maga is a lehető legkurtábban legyen feltürkőzve. Megszokták azt ezen a vidéken.

Aztán meg az agylágyulás felé közeledő férfiaknak az a sajátságuk, hogy a vágyaik elkezdenek az érzékeiken uralkodni. Az öreg úr kérkedve beszéli, hogy milyen láng lobog még az ereiben! s felvillanyozódik, ha egy szoknya suhogását hallja! Másodszor érzi magát fiatalnak. Ne áltassa magát! Az agylágyulásnak a szimptomája az. A «fin du demi-siècle». -119-

Mikor már közeledtek a napok, melyeken a fürdőt elhagyandó volt, azt monda Marciolenak:

– Az én kastélyomban is otthon fogsz lenni. Minden cseléd, minden tiszt a te szolgálatodra fog állni. A mit te parancsolsz, azt mindenki teljesíti. Lesz hintód, paripád, minden ünnepre új ruhád, gyémántos függőd, gyöngyös násfád, aztán annyi pénzed, hogy megveheted vele ezt az egész falut.

A pikárd hajadonok egy széles, szironynyal himzett bőr-övet viselnek, a mit csak akkor áldoznak fel, a mikor férjhez mentek.

– Hát látod, én nem sokáig élek. Egyenes örökösöm nincsen. A pénztáram tele van. Azt mind neked hagyom. És ha úgy hozná magával a szerencse, hogy ebből a mi együttlétünkből valami élő lény származnék, hát akkor én az egész vagyonomat arra hagyom, minden oldalrokonom kizárásával, a kiket külömben sem szeretek.

– Hát édes uram, én csak azt mondom neked, felelt Marciole, hogy én nekem is van becsületes nevem, az édes anyámnak is van, az öreganyámnak is van, még a szépanyámnak is van, mind a hárman ott élnek együtt abban a kunyhóban; már most hogy kerüljek én egyszer azoknak a szeme eleibe, egy gyerekkel a karomon, a kiről, ha kérdik, hát ennek mi a neve? akkor én azt feleljem: -120- «ennek nincsen neve». Ha mindjárt végselyembe, színaranyba van is bepólyálva.

– Hallod-e Marciole! Engem vigyen el az ördög, ha egy körömfeketényit törődöm is azzal, hogy mit beszél felőlem a világ? Nem bánom, elveszlek a törvényes ceremoniák szerint feleségül. De nem magamért, hanem te éretted, azt kivánom, hogy ezt a házasságot ne üssük dobra. Itt a legközelebbi falu maireje előtt megkötjük a házasságot s aztán a bizonyítványt hiteles alakban kiállíttatva, leteszszük a perpignani prefektura levéltárába. Onnan előkérheted, ha egyszer én meghalok. De addig ne szólj róla senkinek. Mert az én rokonaim olyan gonosz emberek, hogy ha azok megtudják, hogy én téged törvényes feleségemmé tettelek, tégedet elemésztenek, vagy azt teszik, hogy elcsábítanak, megszöktetnek tőlem. Ha pedig úgy fogsz mellettem lenni, mintha gazdasszonyom volnál, akkor nem csókolnak ugyan kezet neked, de békét hagynak.

Azt a legényt, a kivel az ablakon át szokott beszélgetni, úgy is elvitték katonának Algirba, a beduinok közé, azt soha sem fogja többet látni. Az elkeseredés rávitte, hogy kezet adjon rá. Az anyja, nagyanyja, szépanyja is beleegyezett, azok megkapták a moringot, két ezer frankot, azzal egész úrrá lettek téve.

Filibert gróf azután karonfogta Marciolet, a szükséges négy tanú kiséretében (mind becsületes kőfejtők voltak a nagy gránitvágásból) átballagott gyalog a szomszédos Rougivalba; ott a maire előtt elvégezte a törvényes szertartást, a násznagyoknak kifizette a napszámját, a házassági bizonyítványt hiteles alakban kiadatta magának s azzal visszatért a fürdőintézetbe.

A fürdőorvos előtt egy ilyen befejezését a fürdőkúrának természetesen nem lehetett titokban tartani. A doktor -121- azt mondta rá, hogy ez sűrűn előforduló eset, hogy a hidegvízkúrán felépült urak az ápolóleányaikat elveszik feleségül, ez a legcsalhatlanabb bizonyítéka a gyógyrendszer tökéletességének, s alig van közöttük egy, a ki egy év leforgása alatt örvendetes családi eseményről ne tudósítaná jóltevőjét, a fürdőorvost. Azután ellátta őt makrobiotikai és kalobiotikai tanácsokkal: mihez tartsa magát, az ünnepnapokat szigorúan megtartsa (Lafontaine kalendáriuma szerint), el ne felejtse, hogy «aurora musis amica», a mi nemcsak a muzsákra áll. Egyébiránt a Marciole mindezekről legjobban fogja informálni, mert az már alaposan ismeri a vízkúrát.

Ezzel aztán a legközelebbi postakocsival elpályázott Filibert gróf Marciolejával együtt Perpignanba. Ott első dolga volt a préfethez ellátogatni, s annak átadni hivatalos megőrzés végett a házasságáról szóló bizonyítványt, megértetve vele a titokban tartásnak az indokait.

A préfet is legitimista volt, mint Filibert gróf: ősei mind bourbonhívek. Összetartottak.

Az oldalág, mely esetleg Filibert gróf után örökölni remélt, az pedig imperialista volt.

– Csak az kellene még, hogy ide Armingolba De Quimper Ellinor vicomte telepedjék le! Az elkeseredett bonapartista! Megrontaná az egész departement-t.

Filibert gróf meg lehetett felőle nyugodva, hogy monsieur Rochepilon (a préfet) levéltárában igen jól meg lesz őrizve az ő házasságlevele s adandó alkalommal kellőleg érvényesítve.

Ennek az adandó alkalomnak két fázisa volt. Az egyik mentül elébb, a másik mentül később kivánatos.

Filibert gróf, ősi kastélyába megérkezve, egészen úgy rendezte be az életmódját, a hogy azt a fürdőorvos elrendelé.

Reggel fél öt órakor vizes lepedő, pokróczczal, abban izzadni fél hat óráig, akkor bele egy tizenkét fokú vízzel telt fürdőmedenczébe, lubiczkolni három perczig, akkor -122- durva vászonnal letörültetni, a derekára négy singnyi felében nedves, jól kifacsart kendőt körülcsavartatni, az öltönyt felkapni s aztán mezitláb futni a harmatos fűben. Marciole segédkezett mindezeknél. Útközben meginni két pohár forrásvizet, azaz, hogy két kürtre valót. A hegytetőn megfúni a kürtöt, s aztán csendesen lejönni a lejtőn, leülni a reggelihez, mely áll egy köcsög aludt tejből, tele aprítva fekete kenyérrel. Akkor egyet pihenni, ujságot olvasni. Semmi szivar! Az is méreg. Délben két pohár víz, rá egy nagy darab félig sült borjuhús kenyér nélkül, utána megint víz. Akkor siesta tizenöt percz. Megujított vizes burkolat. Ismét szaladás a szabadban. Ozsonnára irós vaj, aludt tej mézeskalácscsal. Csendes séta. Estére hideg lábvíz, lépes méz, bodza-lekvár, pohár tej. Kilencz órakor lefekvés. Semmi vánkos a fej alatt.

Elgondolható, hogy az ilyen földesúrnak vendége nem akad, a kinek az asztalán nem fordul meg egyéb, mint aludt tej, rozskenyér, meg lépes méz, rá hideg forrásvíz. Kevés ember bolondul az ilyen lakoma után.

Minden délután felvágott egy méter gyertyánfát az udvaron. Ugy tudott enni, mint egy farkas. Folyvást távgyalogló lépésben járt, száztíz centiméternyi hágó-közökkel, egész vadászriadókat elfújt a Waldhornon. Dicsekedve mondá el a tiszttartójának, a ki minden hónap elsején feljött hozzá beszámolni, hány kilóval lett nehezebb a legutolsó találkozás óta.

De a Marcioleon is volt láttatja a vízkúrának. Az is folyvást nehezebb lett hónapról hónapra. Egyszer aztán megint csak könnyebb lett.

Mi, a kik értesülve vagyunk a perpignani préfetnél letéteménybe helyezett házassági levélről, ebben az eseményben semmi megbotránykozni valót nem találunk. Másoknak a véleményéről pedig ne tudakozódjunk. -123-

Az újszülött tökéletesen hasonlított az atyjához. Csak épen a szemei voltak olyan feketék, mint az anyjáé. Filibert gróf tengerkék szemeket használt.

Az újszülöttet megkereszteltetni elvitték magukkal ugyanabba a Rougival helységbe, a hol megesküdtek. Csak ott irathatták be a matrikulába az apa és anya neveit. Armingolban minden el lett volna árulva vele.

A kis Aïra az első esztendejében csak olyan szép volt, mint a milyenek a kis gyerekek szoktak lenni: apa, anya szemében szép, idegennek rettenetes!

Másfél éves korában már olyan hosszú volt a haja, hogy a térdeig ért. Dajkát soha sem tartottak mellette; az anyja maga szoptatta, gondozta, járni tanította.

Ezen új hivatal csorbát ütött a régin: a gróf ápolásán, annálfogva Marciole mellé még egy kisegítő ficzkót kellett fogadni, a ki a gépies munkát teljesítse a vízgyógyrendnél, Marciole csak a felügyelést vezette. Ennélfogva Filibert gróf nem is találta már ezt a kurát olyan mulatságosnak, s nem tartotta meg olyan pontosan; ellenben annál gyakrabban látogatta meg a gyermekszobát s részt vett abban az örömteljes foglalkozásban, mikor egy nagy ember a kicsiny embernek odanyujtja a két kezét: az a két markával belékapaszkodik a nagy ember hüvelykujjaiba s aztán csinálja a két lábával azokat balletfigurákat, a miket a groteszk tánczosnők nem tudnak utána csinálni. Az az egy éves gyerek még a lábának a hüvelykujját a szájába tudja venni. Filibert gróf járni tanította a gyereket, s néha addig guggolt előtte, a míg aztán ő maga nem tudott felállni a lábára, s Marciolenak kellett az öreg urat fölemelni és belevezetni a lépegetés tudományába elzsibbadt lábait.

Hanem azt nem engedte meg Marciole Filibert grófnak, hogy meg is fésülje a gyermeket. Sok ideig egyedül ő maga rejtegette azt a titkot, hogy az a fekete hosszú haj nem éri -124- be azzal, hogy térdig alászáll, hanem lassankint lenő a nyakcsigolyára; onnan áttengődik a hátra, úgy hogy valóságos sörény válik belőle. Hát ez nem baj addig, a míg leeresztett hajat kell viselni; de mi lesz belőle, ha egyszer azt kontyba kell majd kötni?

Az a bizonyos finom szösz is kezdett jelentkezni a gyermek arczán és végtagjain, a mi a családi tulajdonokhoz tartozik.

Hanem ezt mind elfelejtette neki az ember azért a pajkos jó kedvéért, a mivel már kis gyerek korában mindenkit el tudott mulattatni. Nem hallotta ezt soha senki nyafogni, pityeregni, mindig olyan eleven volt, mint egy kis macska: hempergett, bukfenczezett, kaczagott, hizelkedett, hamiskodott, körmölt, harapott, s aztán ha elfáradt a játszásban, összekuporodott, a fejét a térdére fektette s aludt, mint egy macska.

Mikor pedig már beszélni is megtanult, akkor meg csupa gyönyörűség volt vele enyelegni. Olyan furcsákat tudott mondani, hogy még a mogorva komornyikot is megnevetteté vele. Aztán mindenféle nótát megtanult: a kertészleányok tanították provencei népdalokra, egy népünnepélyen meglátta a carmagnolt, azt rögtön elsajátította. És mikor egyszer azzal lepte meg Filibert grófot, hogy a dzsiget eltánczolta előtte, a gróf az ölébe vette és összecsókolta az arczát.

Egyszer aztán elkövetkezett az az idő, a mikor illendő volt a kis leányt valami egyébre is tanítani, mint tánczokra és dalokra.

A derék Marciole nem tudott sem irni, sem olvasni. Az ő kunyhójuktól messze esik az iskola, aztán nem is ért rá, már kis leány korában dologba kellett állnia, később meg nem volt kedve hozzá. Az egész ivadékában nem volt soha betűvető ember.

A legelső elemi ismeretek közlését magára vállalá a helybeli abbé. Egy igen jószívű, kegyes férfiu. -125-

Annak a tudományát azonban nagyhamar kitanulta a kis Aïra, s mikor aztán észrevette, hogy már ő tud többet, mint a tanítója, akkor elkezdett vele pajzán dévánkodásokat űzni.

– Hallod-e Marciole: a «mi Aïránk» már tíz esztendős. Itt az ideje, hogy rangjához illő nevelést adjunk neki. – Tudod, hogy mi sors vár rá? – Ő neki egykor reprezentálni kell. Ha én meghalok, te belőled ugyan grófné lesz, de azért te házat nem fogsz vihetni, mert még igazán francziául sem tudsz beszélni, csak azt a te otthoni patoádat – Aïrának kell majd pótolni a te tudatlanságodat.

– Nevelőnőt kell a házhoz fogadni, a ki a leányt magasabb tudományokra oktassa: zongorázni, rajzolni, festeni tanítsa. S a többi! Mit tudom én, hogy mi mindent kell tudni egy comtessenek. Aïra pedig egyszer azzá lesz. Azért, hogy most senki sem híja annak.

Marciole aztán tanácsot tartott a derék jóvoltu abbéval. Megérteté vele, hogy milyen az ő eszményképe egy nevelőnő dolgában. A főtisztelendő úr aztán ki is keresett a számára egyet az ismerősei köréből s azt elszerződteté az armingoli kastélyba.

A nevelőnőben minden tökéletesség megvolt, csak épen a szépség volt nála annyira elrejtve, hogy azt közönséges emberi szem nem volt képes észre venni. Szakálla nem volt, mert borotválkozott.

Mikor Filibert grófnak bemutatá magát a nevelőnő, az ő kezéből véve át a növendéket, azt mondá a gróf Marciolenak, a hogy egyedül maradt vele:

– Hallod-e kedvesem, ugyan jó, hogy ennek a hölgynek a mi kis Aïránkat kell nevelni és nem engemet, mert én megszökném tőle egy hét alatt. -126-

Meghozatták a rengeteg sok tankönyvet, szép illustrált műveket, festő- és rajzoló-szereket és egy drága Erard-féle zongorát s azonnal kezdetét vette a felsőbb oktatás. A napnak minden órája úgy volt beosztva, hogy azon valamit kellett tanulni a kis leánynak.

Nagy kínja volt vele a nevelőnőnek. A gyerek mindent megtanult, csak azt nem, a mire tanították; a festékeit arra használta, hogy a históriás könyvben a celebritások képeit kékre, zöldre, pirosra bemázolja vele, a zongorát agyonverte czigánymódra játszott népdalokkal, s a mikor a menuette figuráira tanították, egyszerre csak a carmagnolba ugrott át belőle; mikor megfeddték, kaczagott, dalolt, s ha a sötét szobába zárták büntetésül, gombostűhegygyel karrikaturákat rajzolt a festett falra, a mik szörnyen hasonlítottak a nevelőnő külsejéhez.

Félesztendő mulva nem az Aïra szökött meg a madametól, hanem a madame az Aïrától.

– No, már most, édes barátnőm, én hozatok az Aïránk számára nevelőnőt, olyant, a milyen az én ideálom egy nevelőnőben.

II.

Pár nap mulva az új nevelőnő megérkezte után ilyen tartalmú levelet irt Jacques Pluhar, Ellinor De-Quimper grófnak:

«Csoda történt. A mint az öreg úr Fernande kisasszonyt meglátta, azon való örömében a haja egy éjszaka megfeketedett.»

III.

… Jacques Pluhar, a rangosztálya szerint, a komornyikok kategoriájába tartozik, s mint ilyen «monsieurnek» czímeztetik. Tulajdonképen pedig ő az Filibert gróf életrendszerében, a mi a ketyegő az óránál: a felhúzott életrugó működésének szabályozója.

Már valami nyolcz év óta ő a mindenese a grófnak: felügyelője, istápja, pénztárnoka, titkárja, felolvasója, doktora.

A gróf apródonkint felhagyott a vízkurával, a mióta a lábai megtagadták a vízben-sárban szaladgálást. Víz helyett sört iszik; nem fürdik, hanem inkább pipázik.

A Marciole tizenkét év alatt nagyon megvénült. A hegyvidéki parasztnők hamar elhervadnak. Azaz, hogy nem hervadnak el, hanem úgy járnak, mint a tulipán, a mely a szép himes szirmai helyén ugyanazon kocsányon idomul át egy nagy háromszögletű tobozzá: ugyanaz a tulipán az!

Az arczbőre megrezesedett, a homloka csupa ráncz lett, a nyaka megvastagodott, s a fogai megritkultak. A parasztszépség elmultával elvesztette a befolyását is, s az a befolyás egészen a komornyiknak jutott.

Marciole naponkint csak egyszer szokta a grófot látni, -128- a mikor ebéd után felhozza eléje a kis Aïrát, hátrafésült hajjal. (Fésülni még most sem engedi másnak.) S akkor addig ott marad, a míg a kis leány a gróf urat bohóskodásaival mulattatja.

A gróf nagyon szereti a kis leányt. Órahosszat engedi játszani, csintalankodni, ugra-bugrálni maga körül. Itt minden szabad neki. Még a pipát is a szájába veheti. Az anyának semmi beleszólása. Az ő helye ott a gróf karszéke mögött. S ha meg találja inteni a kis csintalant: «Ejh, nem illik az!» a gróf hátrakiált neki: «Csitt odahátul!»

Mindaddig, a míg Jacques be nem jön s egy szót súg a gróf fülébe. Akkor aztán int a kezével Filibert, hogy elmehetnek.

Ha megtudná, majd csapna nagy patáliát érte! Kikönyörögné a kezéből a kávés findzsát. Még el is árulná magát. «Édes, jó uram! Ne rontsd meg az egészségedet! Tudod, hogy a kávé te neked méreg!»

Szegény, becsületes Marciole! Hogy őrzi a grófnak az életét! Pedig hiszen annak a halálával kezdődik az ő felmagasztalása. Addig, a míg a gróf él, csak a megszégyenülés csepeszét viseli a fején, az özvegyi fátyol hozza meg számára a grófi diadémot! – És mégis féltve őrzi az életét az urának. Mindennap összevész a komornyikkal miatta. Pedig ha a saját jóvoltára gondolna csupán, nem kellene egyéb, mint hogy egyszer a gróf fekete kávéja közé töltsön egy jó pohár cognacot (hisz az ártatlan szer, pláne orvosság) s másnap már grófné asszony volna a czíme.

Igazán megérdemelné a jó Marciole, hogy neki itéljék a Monthyon erénydijat, a ki tizenkét évig tűri a szennyet az arczán, s őrzi annak az életét, a kinek a temetése napján ez a szenny auroleolával lesz felcserélve.

És aztán mindennap ki hagyja magát űzetni egy cseléd által az ő urának, férjének a szobájából, egy cseléd által, -129- a ki előkelő fölényét érezteti vele, – a tudatlan paraszttal.

Hát ő persze nem tudná felolvasni a hirlapokat a gróf előtt, miként Jacques, pletykákat sem tudna neki elmesélni a főúri világból.

Jacques Pluhar sok évig a párisi jockey-clubnál volt benfentes szolga. Onnan került igen jó ajánló levéllel Trimeric grófhoz. Legalább az ajánló levelei azt állítják. Ezeket pedig De-Quimper Ellinor gróf eszközölte ki a számára, a jockey-club egyik leghíresebb tagja.

De azt Filibert gróf nem tudta meg sok ideig, külömben gyanakodó lett volna.

Trimeric Filibert gróf nem szerette, ha csak a nevét kimondták is előtte De-Quimper Ellinornak.

Az unokatestvérek soha sem látták egymást. Ellinor az alatt nőtt fel, a míg Filibert a tengereket szállta.

Hanem hát kellemetlen érzés egy olyan atyafira gondolni – becsületes embernek, a kit meg akar csalni – a becsületes ember.

Már pedig Filibert gróf tudta jól, hogy ő Ellinort okvetlenül meg fogja csalni.

Ez a jó fiu azt gondolja, hogy ő fogja a nagybátyja vagyonát örökölni; valószínüleg már erre a számlára csinált is egy halom adósságot.

Mekkora lesz aztán az elbámulása, mikor a temetés után (vagy még a cerimonia előtt), a perpignani préfet bemutatja a gyásztevő gyülekezetnek a törvényesen egybekelt özvegyet, s a törvényes szülöttet, mint egyenes örökösét a Trimeric vagyonnak.

Ezért nem szerette Filibert gróf, ha az öcscsének a nevét előhozták előtte.

Jacques Pluhar pedig ennek a megbizott embere, a kinek -130- rendes feladata koronkint értesíteni Ellinort az armingoli kastély eseményeiről s közben a megbizójának az utasításait foganatosítani.

Jacques Pluhar természetesen maga is őrizkedett Ellinor nevét felemlíteni a grófja előtt. Bár épen azért volt ideküldve.

A hirlapok között, a miket Filibert gróf járatott, volt egy furcsa ujság, a minek a neve volt Harlequin. Ez egy ideig őrült nagy sikert vívott ki a párisi boulevardokon. Ennek a lapnak annyiféle munkatársa volt, a hány politikai párt beszéltet magáról Francziaországban. Ezek aztán ugyanazt a thémát, eseményt sorban a maguk szempontjából adták elő. Az egyik oldalon az opportunista, a másikon az intransigens, a harmadikon a boulangista, a negyediken az imperialista, az ötödiken a legitimista, a hatodikon az anarchista. Ezeket az egymással szemeszöktében ellenkező értekezéseket összeolvasni valóságos pokolbeli élvezet lehetett. Azután irtak bele ultramontanok és szabadkőművesek, idealista és realista kritikusok, haussera és baissere spekuláló nemzetgazdászok, spiritisták és antispiritisták, atheisták és theozofisták, darwinisták és charlatánok és komoly természettudósok.

Ezeknek az utóbbiaknak a czivakodásai mulattaták legjobban a Trimeric-család utolsó férfisarját.

Különösen egy éveken keresztül folytatott felfedezési vita érdekelte az öreg urat rendkívüli mértékben.

Egyszer az a hir emelte fel a fejét, hogy Borneo szigetén felfedezték a majomembert, a Darwin-elmélet kézzelfogható bizonyítékát, az összekötő tagot az ember és az utáncs között. Leirták az alakját, az ábrázatját. Egy majom, a ki beszél, emberi szótagolással, a kinek már lelke van és czivilizálható.

– Még utóljára kiderül, hogy a Trimeric-ükök voltak az emberi faj igazi ősei. -131-

Rögtön nyomban következtek a tudósok, a kik lerontották az egész elméletet: humbug az egész! E fajta szőrrel benőtt emberek vannak Oroszországban is, de ez csak aféle túltengése a finom pihének, csak olyan emberek azok, mint más kétlábú teremtés.

Ekkor a felfedező tudós, Buckland, közzétette a lefényképezett alakokat, a kiket a birma király udvaránál látott. Ennek a majomemberfajnak a neve: «Kráó».

Erre egy híres olasz aquarium-tulajdonos, Farelli, nem sajnálta a költséget, kiküldött egy ügynököt Borneoba, hogy vegyen meg a királytól a számára egy ilyen Kráót.

A megbizott visszatért eredmény nélkül. A birma király nem ád el Kráót semmi pénzért. – Hanem annyit kieszelt, hogy ezeket a birma király udvarában látható majomembereket Láósz tartomány királya ajándékozta, annak az ősrengetegeiben tanyázik a majomemberek nemzetsége.

Ekkor aztán Farelli egy egész expeditiót indított meg egyenesen Láósz őserdőibe, a Kráó-nemzet felfedezésére. A kutató társaság vezére volt Bock Károly, komoly természettudós.

Ezek a tisztelt polgártársak a gunyhóikat terebélyes nagy fák ágai közé építik. (Tehát már építenek!) De a tüzet még nem ismerik, minden ételt nyersen esznek, kiváltképen halat és rizst.

Sikerült őket több izben meglepni a lakomáiknál, de az idegenek közeledtére egyszerre szétriadtak, igazi majomszokás szerint egyik fáról a másikra dobálva át magukat, vadállati ügyességgel, a hova a karaván tagjai nem tudták őket követni. És így ezek sem fogtak Kráót.

Az angol természettudósok és ethnographusok egész harczot folytattak fölötte.

Kaulitz Jarlow egyenesen a majom és ember közötti rokonságot bizonyította be az eddig nyert adatokból.

Ellenben Leuckart csak az ismeretes politrichia elméletét vélte megállapíthatónak ez esetben.

– De hát nem tudnak odamenni és elfogni egyet? kiálta fel Filibert gróf boszúsan.

– Hát hiszen épen erről az esetről értesít most a Harlequin. Itt van egész terjedelmében a tudósítás: «Egyike az előkelő világ matadorainak, a sport terén annyi sikerrel kérkedő De-Quimper Ellinor gróf vállalkozott rá, hogy a láószi őserdőkből elhoz magával egy Kráót.»

– Föl lehet róla tenni ilyesmit, ha egyszer a fejébe veszi. Az egy bűvész. Valóságos Cagliostro. A tudósítás a módját is előadja a tervezett Kráó-fogásnak. «Ellinor gróf nem fog nagy vadászkisérettel közelíteni a majomemberek tanyájához, hanem készíttet magának egy tökéletes majomöltözetet, melyben egészen hasonlítani fog a majomemberekhez. Ebben az álczában egyedül fog a Kráók tanyájára behatolni, odavegyül közéjük, mint jó czimbora, ismeretséget köt egy fiatal majomleánynyal s azt elcsalja magával!»

– Ördöngös egy ficzkó! No, ez derék lesz, ha sikerül neki; soha sem hittem volna, hogy ilyen mennykő gyerek az én öcsém.

– Ez az Ellinor, ez nekem unokaöcsém, tudja ön Jacques? Harmadizbeli unokatestvérek vagyunk. Elég távoli rokonság. Annyira, hogy ha én nekem leányom «volna», azt De-Quimper Ellinor gróf feleségül vehetné. -133- Ha hozzá adnám, megjegyzem. De hát nem adnám hozzá. Nincs olyan eset! Van önnek politikai meggyőződése, Jacques Pluhar?

– Én nekem mindig az a politikai meggyőződésem, a mi azé az uraságé, a kinél szolgálok.

– Ez nagyon helyes. Így is illik. Egy komornyiknak az a kötelessége vagy a hogy mi nálunk, Trimeric grófoknál híják, egy «major domus»-nak. – Nini! Van önnek valami véleménye a czímezések felől, Jacques Pluhar?

– Tökéletesen. Három esztendeig szolgáltam egy külföldi nagykövetnél, ott megtanultam, kit illet meg az «altesse», a «Durchlaucht», a «serenissime», az «excellence», az «eminence», a «honorable», a «baccalaureat», a «le docteur», «le président», «le conseiller d’état», «le préfet», «le reverende» és «le supplicant».

– Úgy is illik… A forradalom nem szüntethette meg a czímezéseket. Már akárhogy elfogadták is azt a czímezést, hogy «monsieur», de már azért én sem a parasztot, sem a pugrist, sem a zsidót nem hivom monsieurnek, hanem a hogy minden ember szólitja «te rustre!» – «cancre de bourgois!» – «te jordán!» Ez az ő czímük. Tehát, ha ők megtarthatták a forradalom előtti czímeiket, megtarthatjuk mi is. – De mit is akartam csak önnek mondani, Jacques Pluhar?

– Hogy egy komornyiknak, vagy helyesebben mondva major domusnak van bizonyos kötelessége.

– Úgy? tudom már. Az a kötelessége az ő ura irányában, a mi a miniszternek a souverainjével szemben. Mindenben annak a politikáját követni. Azt ön bizonyosan tudja már, hogy én minden ízemben Chambord grófnak, Francziaország egyedüli törvényes trónkövetelőjének a híve vagyok.

– Ezt könnyű volt kitalálnom a kastély kapuja felől kivésett betükből. U. B. S. L. R. Ezt találni minden legitimista kapuboltozata fölött.

A sánta alatt az adeptusok Chambord grófot értették, a ki a fél lábára biczczentett.

– No, már most csavarja ön fel az eszét, Jacques Pluhar. Miután én nekem ez a szent meggyőződésem, a mitől engem semmi plebiscitumok meg nem foszthatnak, hogy Chambord gróf Francziaország egyedüli legitim ura, ugyan hogy képzelheti azt valaki, hogy én nekem lehessen ezen a világon bárminő érintkezési pontot találni az én unokaöcsémmel, De-Quimper Ellinor gróffal, a ki a Bonapartekkal szegődött össze: a mi leggyűlöltebb ellenségeinkkel.

– Én a mesékre nem adok semmit. Én a tényekre hallgatok. De-Quimper Ellinor gróf volt a hadsegéde Bonaparte Lulu herczegnek, a ki őt a Cap-földre követte.

– És épen ez által tette a legfontosabb szolgálatot a legitimista ügynek. Még pedig előre kiszámítva, az itthoni szövetségesekkel megbeszélve, terv szerint végrehajtva.

– Hogy mondhat ön ilyet, Jacques Pluhar? Gondolja meg, hogy ki előtt beszél. Ez olyan, mintha egy miniszter beszélne a királyával.

– Én a legelső kútforrásból merítek. Mikor a szerencsétlen kis herczeg hajóra szállt Southamptonban, hogy a Jóreménység fokára vitorlázzon, a háborút tanulmányozni, a hogy a tudósok mondják: «in anima vili» a meztelen bőrű zulukaffereken, hát akkor a jockey-clubban egy ismeretes legitimista főúr, marquis Desbarras –

– No, hát ez a marquis Desbarras nyilt társaságban fogadást kinált tízszeres ellentétel mellett mindenkinek, hogy Lulu herczeg nem fog visszatérni többet soha Afrikából. Huszan is tartották a fogadást ellene: felmentek az összegek egy millióra. Ha veszít, tíz milliója bánja. Én ott -135- hordtam körül a chartreuse-poharas tálczát. A marquis rám kiáltott: «héj, Jacques Pluhar! hát ön nem állna mellém a fogadáshoz, hogy ne legyek magamban, annyi ellen?» «Miért ne? mondám én, a ki meg tudom érteni a jó tréfát. Én is beugratok száz frankot.» Négy hónap mulva zsebemben volt a megnyert – tíz frank. A szegény Lajos herczeget megölték a zuluk az izandulai berekben.

– De azt már nem tudja minden ember, a mit én gyakran meghallottam fülhegygyel azoktól az uraktól, a kik a fogadásukat elvesztették: hogy Napoleon herczeg megöletése előre kicsinált dolog volt Ellinor gróf és Desbarras marquis között.

– Úgy volt biz az. Fennhangon beszélték az urak egymás között, hogy Napoleon herczeg legitimista összeesküvésnek esett áldozatul. Őrizkedem véleményt mondani. Lehet úgy, lehet máskép. Lehet politika, lehet spekuláczió. Az olyan urak, mint Cassaignac, azt beszélték, hogy complott volt, az olyan urak, mint Pereira, a kik sokat vesztettek a fogadáson, azt mondták, hogy yankeetrik volt. Igen, igen, ez volt a műkifejezés Ellinor vicomte vállalataira.

– Hát, hogy Ellinor vicomte, a ki hadsegéde volt Lulu herczegnek, egy felbérelt kém által előre értesíté a zulutábor vezérét, hogy merre fog a herczeg kiséretével együtt kémszemlére elindulni. Az viszont arról értesíté őt, hogy hol fognak az ő emberei lesben állni. Mikor aztán a megjelölt embuscade közelébe értek, Ellinor vicomte rávette a herczeget, hogy szálljanak le a lovaikról s hágjanak fel egy magasabb halomra, a honnan az egész rónát beláthatják. Ekkor egyszerre felugráltak a magas fűben elrejtőzött kafferek. A többit az ujságokból tudjuk. Hogy a herczeget az egész kisérete cserben hagyta. Azok mind nagy sebtében felugráltak a lovaikra, ő pedig nem birt a lovával, nem -136- tudott a nyergébe felkapni, s ott esett el a vademberek hasszagáj-döfései alatt.

– Hát az urak, a kik e fölött a clubban sans gêne diskuráltak, azt mondták, hogy ez politikai gyilkosság. A politikai gyilkosság pedig fel van véve a népjog codexébe. Szép is volna, ha a francziák kezdenének el lamentálni egy napoleonida meggyilkoltatása miatt, a kik egy Bourbon koronás fejét nem sajnálták a nyaktiló alá vinni.

– Hát abban igazuk is volt! Már tudniillik amazoknak, nem is amazoknak, hanem emezeknek, azaz, hogy azoknak, a kik így vélekedtek, hogy egyiknek épen úgy nincs igaza, mint a másiknak.

– Ezen haláleset által az imperiálisták meg lettek fosztva a legbiztosabb alaptól, a mire a fellegváraikat építették, oda volt a trónjelöltjük. A vörös herczegből nem lesz császár!

– Ő ismét visszakerült Párisba; feljött a jockey klubba. Fogadta a gratulatiókat és az insultatiókat egész hozzá illő applombbal. Az utóbbiakért sorba megverekedett s az ellenfeleit megszurkálta: kitörülteté a nevét az imperialista klubból, s megosztozott a marquisval a fogadások nyereségén; kapott, azt mondják, kétszázezer frankot.

Kis idő mulva Filibert gróf, a kinek megint másfelé járt a gondolatja, azt kérdezé a komornyiktól:

– Hát aztán Jacques, nem nyomta önnek a lelkiismeretét az a tíz frank, a mit ön egy császári herczeg meggyilkoltatásán nyert?

Abban megint igazat kellett neki adni. Ámbár világos a sofisma. Tiz frank egy emberéletért nyomhatja az embernek -137- a lelkét; de kétszázezer frank már nem nyomhatja.

Most azután egészen kiváncsivá volt téve az öreg gróf az unokaöcscsére. Ujból kérdőre fogta Jacques urat.

– S van neki hozzá való jövedelme? Én, a hogy emlékezem rá, a papa De-Quimper egy nagyon szerény birtoku grófocska volt, a ki mindig a szekerészettől telelésre kikölcsönzött lovakon járt.

– De hát honnan veszi hozzá a pénzt? Tán csak nem áll – zsidó vállalkozókkal üzleti viszonyban?

– Még azt sem. Hiszen tudja gróf úr, a világ olyan nagy! Francziaország még nagyobb! A ki olyan szerencsés, hogy francziának születhetett, annak már privilégium van adva, hogy annyit vegyen el a világból, a mennyi neki tetszik. Van nekem egy czimborám: egy muszka. Én a muszkákkal különösen rokonszenvezek. Azok is annyit vesznek el maguknak a világból, a mennyi nekik tetszik. Ez az én rangtársam, (portás az orosz követségi palotában) azt mondta nekem, hogy van egy orosz közmondás: «hol telelnek a rákok?» A ki rá tud találni arra a helyre, a hol a rákok telelnek: az a szerencse fia. Ellinor gróf mindig rá tud találni egy ilyen rákteleltetőre. Olyan ötletei vannak, a mik másnak eszébe nem jutottak volna, s a mikből ő százezreket seper be.

– Hát például itt ez az ujság a kezemben, a mindennapi kedvencz olvasmánya a grófnak: ez a Harlekin, évenként félmilliót jövedelmez Ellinor vicomtnak.

– Csakhogy nincs rajta a neve. Van direktora, kiadója, -138- gerantja, felelős szerkesztője és párbajozó szerkesztője; de ő maga a szárazföldön marad: csak a napi jelszavakat osztja ki.

– De hisz egy ilyen lapnak a szerkesztése óriási pénzbe kerülhet. Annyiféle pártnak a matadorait megnyerni, hogy egy közös hirlapba irjanak, azokat úgy megfizetni, hogy egymásnak az insinuatióit, persiflageait eltürjék, ugyanazon a lapon, a melybe írnak, magukat nevetségessé tenni engedjék: hogy mindennap tízszer egymással meg ne duelláljanak! Rengeteg pénz kell oda!

Jacques Pluhar csak úgy ravaszkodva simogatta a kotlettjeit az ujjai hegyével.

– Gróf úr! Hiszen épen ebben nyilatkozik meg Ellinor vicomt genialitása. Neki ezek az önérzetes munkatársak mind egy bagatellbe kerülnek. Mindennap olvas az ember a törvényszéki csarnokban egész mulatságos jeleneteket: elnök, vádlott és közügyész között. Vannak agyafurt vádlottak, a kik a közügyésznek be tudják fűteni a poklot, s úgy össze tudják keverni az egyenest a görbével, hogy ember legyen, a ki megtudja benne találni az igazat. Ezt a genret kultiválja már régóta Ellinor gróf. Kiszemelte közülök a legfurfangosabb ficzkókat: többnyire a sikkasztó, csalárd bukott, hamisító fajtából, s aztán megvárta, a míg véglegesen el lesznek itélve. A Mazasban szabad az elitélteknek mindenféle polgári munkával foglalkozni s ezzel is élelmet keresni. Egyik esztergályoz, másik kefét köt, irni pedig mindenkinek meg van engedve. Ellinor gróf aztán elszegődteti ezeket a derék embereket a «Harlekinhoz». Tehetségeik szerint. Egyik vezérczikket ír, a másik kritikát, a harmadik nemzetgazdászatot.

– Dehogy, kérem! Igen szép honoráriumot kapnak érte. Egy vezérczikkért öt frankot. Polemiával együtt hét frank. Sensatiós revelatiókért tíz frank!

– Hát a hogy a Mazason kivül jutnak hozzá. Az külön talentum gróf úr! Leleplezéseket csinálni. Kell hozzá merész fantázia: egy csomó régi ujság, aztán meg egy biztos zárka az államfogházban, a hol az embert pofon nem verhetik. Már most azután könnyű megérteni, miért nem duellálhatnak a Harlekin munkatársai sem egymással, sem a publikummal az elkövetett sértések miatt.

– No de én többet olyan ujságot nem olvasok, melyet a Mazasban írnak. Rendeljen nekem mást!

Jacques Pluhar félrefordult, hogy elrejtse az arczán mutatkozó gúnyos sajnálkozást. «Csakugyan nagyfokú agylágyulásban szenved az öreg úr, hogy piszkos vállalatnak nevez valamit, a mi fél millió frank tiszta jövedelmet hajt!»

– Tessék ez iránt megnyugodni! Ellinor gróf neve semmi módon nem kerül összeköttetésbe ezzel a vállalattal. Ő maga egyátalában le nem huzza keztyüjét soha, hogy valami vállalathoz hozzá nyuljon. Keztyüs kézzel ebédel, keztyüs kézzel ír, keztyüs kezet nyujt baráti szorongatásra. Mások effektuálják az ő eszméit, ő csak lanciroz. Aztán vezet. Kiadja a jelszavakat. De maga távol marad minden actiótól. A vállalat megindításához pénzt előlegez, bőkezűen, aggodalom nélkül; nem fél a szélhámosoktól: koczkáztat. A hogy más ember ráteszi a pénzét a kártyalapokra, úgy teszi ő fel az összegeit az emberi jellemekre. Mindig nyer ezen a játékon. S ha veszt, elhallgatja. Ez sokkal okosabb hazardjáték, mint a kártya. Mert a kártyának a hátlapjáról csakugyan nem láthatja az ember, hogy a spadill, vagy a manille van-e alatta? mig az embereknek mindig meg lehet látni a czifferblattját. -140-

– No majd mindjárt példával illustrálom. Hallotta gróf úr hirét Sarah Bernhardtnak, a hires tragikus művésznőnek?

– Ugyan már hogy hallottam volna, mikor husz esztendeig nem jártam más száraz földön, mint a Kerguelen tartományban?

– Ha ön annyi heringet elfogyasztott volna, mint a hány czethalat én megszigonyoztattam a Behring öbölben!

– No hát én is láttam egyet: ott mutogatták egy deszkasátorban a Montmartre alatt tiz sou belépti dijért. A tulajdonosa, egy norvég czethalász, szegény ördög volt, alig élhetett belőle. Pedig elég humbugot csinált. Kihiresztelte nagy plakardokon, hogy az az a czethal, a mely Nóé apót elnyelte.

– Az a párisiaknak mindegy. Nóé jobb, mert annak a nevét összeköttetésbe lehet hozni egy kocsmával, a mely a czethal belsejében volt berendezve, azt sem szerették, mert nagyon halzsírszagunak jött ki belőle az ember. Egy este odament a czethal gazdájához Ellinor vicomt. Hallja ön mászter, önnek derék czethalat adott a tengeristen: de ön azt nem tudja értékesíteni. Én teszek önnek egy ajánlatot, fele haszonra. Vigye ön át a czethalát a tengeren New-Yorkba: ott állítsa ki annak a vendéglőnek a táncztermében, a mi átellenben esik a szinháznak. (Megnevezte a szinházat.) A termet bérelje ki tíz napra. Adja meg érte azt az árt, a mit kivánnak érte. Egyuttal a következő hetekre foglalja le ön a philadelphiai, chicagoi, connecticuti és washingtoni hotelek táncztermét is előre minden áron. A szükséges költségeket én utalványozom önnek. Ez fond perdu. A többit bizza én rám.

– No csak nem tette azt meg, hogy a dobot ütötte a czethal bódéja előtt? -141-

– De nagyon is ütötte. Ekkor következett be a világhirű nagy tragéda Bernhardt Sarah amerikai vendégszerep körutja. Ellinor gróf ugyanazon hajóval utazott át New-Yorkba, mely a halhatatlan művésznőt szállította. Fanatikus tisztelője volt. Igazi cavalier servant, New-Yorkba megérkezve is talált elég alkalmat Ellinor gróf a művésznővel jó szolgálatait elfogadtatni. Üres óráiban elkisérte őt a város nevezetességeinek megtekintésére. Ebben az útban bevezette Ellinor gróf a nagy művésznőt a czethal gyomrába is; mely ez alkalommal villanyvilágításban ragyogott, ylang-ylanggal volt parfumözve, s a buffetjében szerecsen angyalok serviroztak igazi Röderer pezsgőt. A művésznő az egész jelenlevő társaság előtt hangosan nyilvánitá, hogy ez egy oly nagyszerű czethal, a milyenhez hasonlót ő soha életében nem látott.

Tizenkét ujságnak a riportere hallotta ezt a szót, s másnap valamennyi hirlapjának a homlokán (az amerikai lapok az érdekes ujdonságokat az elején szokták hozni) kompakt betükkel olvasható volt, hogy a «diva» ottjárt a czethalban, s azt bámulatraméltónak nyilvánitá.

De még inkább olvasható volt a szinházzal átellenes vendéglő homlokzatán pompás festmény alatt, nagy arany betükben: «Itt látható az a hirhedett czethal, melyet a halhatatlan isteni művésznő, Sarah Bernhardt bámulatával megdicsőitett.

És ekkor aztán, a ki csak Sarah Bernhardt művészi előadására a szinházig törte magát: az egyuttal a czethalat is megnézte. A ki be nem fért a szinházba, az meg épenséggel a czethalban keresett vigasztalást. Omlott a dollár a kaszszába, mint a Niagara. S egyéb napi költség nem volt, mint egy szekér koszorú, melyet Ellinor a szinpadra szóratott.

S a mint a nagy művésznő odább vonult egy várossal, a czethal is híven követte. Washington, Philadelphia, Chicago és a többi mind együtt látta őket: a művésznőt a szinházban, a kit az egész világ bámul, és átellenben a -142- czethalat, a kit a művésznő bámul. S mind a ketten jó üzletet csináltak. A diva összeszedett az újvilágban egy millió dollárt. Egy másik millió dollárt kiérdemelt a czethal. S ezen Ellinor vicomt megosztozott a holtig herczeggé tett czethalászszal.

Filibert gróf savanyú képet csinált ehez az elbeszéléshez. Azt mondta, hogy emlékezik már rá, hogy olvasta valamelyik hirlap apróságai között, ezt a czethal-Bernhardt históriát: de nem sejtette, hogy az unokaöcscse is bele van keveredve; hogy ez még is csak afféle Barnum-stikli.

– Hanem hát térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, a miből kiindultunk. Mondá Filibert gróf. A hogy ön az ujságból olvasta: egy új emberfajt fedeztek fel. (Valjon ezt is a Mazasban ülő Afrikautazók cselekedték-e?)

– Akkor hát szentírás. Tehát a majomemberről van szó, a kinek a hazája Uganda, vagy Aukland.

– Nem, gróf úr. Én nem tanultam semmit. Nem jártam felsőbb iskolákba. A mi századunk végén fölösleges is. Az ember mindent megtanul a hirlapokból. A ki mindennap hírlapot olvas, annyi, mintha a Sorbonneba járna. S ha valamit nem tud az ember, ott van a Conversations-lexicon, abban megtalálja.

– Igazság! Az én könyvtáramban is van ilyen. Keresse ön fel, merre van az a Láósz tartomány, a miről az ujságok írnak.

– Ah! Ez egyszer tévedtek az ujságírók. A Láósz nem valami tartománynak a neve; hanem egy emberfajé, mely Birmaország hátulsó részét lakja: vad, megszelidíthetetlen nép, rút arczú és kegyetlen, mely a közé vetődő idegent fölfalja.

– No, és már most hogy egyezik össze De-Quimper -143- Ellinor jellemének ez a két külömböző vonása, hogy ő maga csak lancirozza a rendkívüli ötleteket, de azoknak keresztülvitelét másokra bízza, aztán meg hogy személyesen készül egy hátulsó keletindiai veszedelmes expeditióra? Az az ember, a ki a keztyüjét soha le nem húzza, az akar majombőrt húzni magára? Az őserdőkbe behatolni? Majomkisasszonyt elcsábítani? Hogy egyezik ez össze?

– Ah, Ellinor gróf az a rendkívüli ember, a kinek a magaviseletében örökös az ellentét. Épen ez teszi őt érdekessé. Az pedig egy régi megrögzött marotteja, hogy ő a majomfajt valósággal egy átmeneti osztálynak tartja az ember nemhez. Van neki egy nevezetes majma a csimpánzok nemzetéből, a kit mindenki ismer Párisban. Az ott jár-kel a szobájában, felszolgál a vendégeknek, ha a gróf kikocsikázik, ott ül mellette a bakon s tartja a kezében az ostort. A majmot úgy híják, hogy «majoreszkó».

– Na igen. Minthogy Darvin szerint a majom az emberiség első szülöttje: tehát megilleti az a név, hogy majoreszkó. Mondhatnók «bátyám.»

– No hát annak a nevezetes majomnak már van humora, van fantasiája, van combinatiója és igazságérzete.

– A majomnak beszélő tehetsége is van. Ellinor gróf már negyven olyan hangot jegyezett fel többszörös megfigyelés után a majomnál, mely egy bizonyos gondolatot fejez ki s rájött, hogy a majombeszédnek tizennégy határozott betüje van: tehát csak kettővel kevesebb, mint az «ainosz» emberfaj ábéczéjének.

– Az Ellinor gróf majmának mindenféle öltözetei vannak, -144- melyeket felváltva visel, ha az urával kikocsikázik. Mikor a kozák egyenruhát adják fel rá, olyan büszkén ül a bakon, összefont karokkal, mint a ki a világot behódítani indul. Ellenben ha burkus egyenruhát adnak rá, eltakarja a pofáját a két karjával.

– No mert bizonyosan jól meghajigálták egyszer répával ebben a kosztümben a párisiak.

– No de most egy csattanós esetet beszélek el a majoreszkóról. Ha nem untatom vele a gróf urat.

– Óh kérem, én minden részletezést tudok élvezni, a mi a rokonaimról szól.

– Tehát a majoreszkót hasznos foglalkozásokra is szokta alkalmazni Ellinor gróf. A konyhában segít a szakácsnak. Rendkívüli tehetséget tanusít a kukta mesterségben.

– Ellenkezőleg. Inkább annyira kifejlődött benne a becsületérzés, hogy bele nem kóstol a készülő partékba, s ki nem nyalja a liktáriumos lábasokat. Lelkiismeretes majom. A mit a következő eset legjobban fog illustrálni. Ellinor gróf az argenteuilli nyári lakában petit soupét adott nehány barátjának és barátnőjének. A szakács tizenkét fogolymadarat hozatott fel, s azoknak a koppasztását rábízta a majoreszkora. Ehez ő kitünően ért, úgy megtudja a madarat koppasztani, hogy azon egy toklász nem marad. A majomúrfi kiült az áldozataival a konyha ablak széles párkányára s hozzá látott a koppasztáshoz, egymás mellé rakva a levetkőztetett madarakat. Meglátta azt egy kánya a park nagy jegenyefáin levő fészkéből, s nagy hirtelen lecsapott a magasból, elkapott egyet a koppasztott foglyokból s fölvitte a fészkén ülő párjának és fiókjainak. A majoreszkó eltitkolta a haragját s úgy tett, mintha nem vette volna észre a rablást. Egyszer aztán behuzódott az ablak mögé. Jól számított. A kánya másodszor is leszállt a kényelmes prédára. De ekkor a majoreszkó nyilsebesen megragadta a rablónak a nyakát az egyik kezével, a másikkal a lábát a harmadikkal a farkát, a negyedikkel a -145- fejét. Egy percz alatt ki volt végezve a gonosztevő. Akkor aztán nagy nyugodtan hozzáfogott; megkoppasztotta a kányát igen szépen, s odafektette a sütődeszkára az ellopott tizenkettedik fogolymadár helyére. Nemsokára odajött a kukta: megszámlálta a koppasztott pecsenyéket, tizenkettő. Talál. Vitte a sütőkemenczébe.

A szakács sem jött rá az anyagcserére. Feladták a vendégeknek mind a tizenkét foglyot rizskása melléklettel.

Az urak azonban mind sportsmanok voltak, a kik egyszerre felismerték a görbe orráról s az éles karmairól a foglyok közé betolakodott karvalyt. A házigazda kriminális inquisitiót csapott; felidéztette a szakácsot, a vadászt: azok mind esküvel bizonyíták az ártatlanságukat. Végre felderíté a rejtélyt az önkényt jelentkező kertészlegény, a ki szemtanuja volt a karvaly és majom közötti tragédiának. Ekkor aztán nagy lett a triumphja a majoreszkónak, a ki mind ez idő alatt olyan ártatlan pofákat vágott, mint a ki nem érti, hogy miről beszélnek. A szép hölgyek majd agyon szorongatták az öleléseikkel. A gróf megigérte, hogy ezt a jelenetet a híres majomfestő, Meyerheim által fogja megörökíttetni, a ki azt a két híres képet festette: a «majomlakoma» és a «majom festő akadémia». Hát ezzel igazoltam, gróf úr, azt az állításomat, hogy a majomnak van fantaziája, kombinacziója és igazságérzete. Molière nem gondolt ki ennél nagyobb költői igazságszolgáltatást: «ha te karvaly elloptad a pecsenyét, légy pecsenye helyette magad.»

Az adoma arra volt szánva, hogy Filibert grófot megnevettesse; de biz az nem igen sikerült. A tengerész kedélye, arczvonása úgy marinirozva van már, hogy nem alkalmas a nevetésre. Ellenben a szemei mindig egy fixpontra irányulnak.

– Jól van jól! De hát mind ebből hogy következik az, hogy Ellinor öcsém ráadja a fejét egy olyan veszedelmes vállalatra, a minőt ön említett: a mi sehogy sem illik bele egy párizsi petit crevé élvezeteinek sorozatába.

– A majmok nyelvét és a majomnyelv betűit tanulmányozva, mind jobban belemélyedt a gróf abba a physiologiai problémába, hogy a majomnemzet egyike a beszélőképes emberfajoknak, s ellátva az első ismeretekkel képesnek érzé magát, ugyanazon a nyelven értekezést kezdhetni, a láoszok rengetegeiben lakozó kráókkal.

– Nem! Jaques Pluhar. Ez nekem nagyon magas. Nem éri fel az eszem. Keressünk valami más indokot, a miért nem kell az árboczra felmászni.

– Magam is hajlandó vagyok rá. Inkább elhiszem annak a két versiónak az egyikét, a miket a jockey-klub tekeasztalai körül beszéltek. Az egyik szerint Ellinor gróf egy ismeretes pénzkirálylyal fogadott egy negyedmillióba, hogy ő három év letelte alatt ide fog hozni Párisba egy fiatal kráókisasszonyt; a másik szerint pedig egy világszép hölgy szeszélyes ötlete vállaltatá el vele e merész feladatot, a ki kegyének ezt az árát szabta.

Ezek után bírunk a silhouetjével De-Quimper Ellinor gróf alakjának. Majd később a hű fotográfiáját is megkapjuk.

Ebből az ismertetésből valami gondolat ragadt meg Filibert gróf lelkében. Valami gyanú, vagy sejtelem, a mi az ilyen magába vonult, zárkózott kedélyek sajátja.

Ha a ránézésnél azt mondják is: «ez a kis majom!» a társalgás alkalmával ismerjék meg, hogy ez egy jólnevelt kisasszony, a kinek fogalmai vannak illemszabályokról.

Az első kisérlet rosszul sikerült. Az ellenszenves madám kezelése alatt még jobban elvadult a kis leány. Csak a rosszalkodás hajlamai fejlődtek ki nála minden irányban. -147- Ez a folyton csörtető, pajkoskodó, ingerkedő kobold, bizony elmehetett volna a láószi emberkék közé princessenek.

Ekkor aztán szerződtetett Filibert gróf más nevelőnőt a perpignani préfet közvetítése mellett.

Mamsell Fernande nagyon szép volt, rokonszenves arczú, kissé hideg kifejezéssel.

Első találkozásra megnyerte a kis Aïra vonzalmát. A szilaj gyermek egyszerre csupa alázatosság lett. Egy szelid szavával rávehette mindenre.

Másnap, Fernande megérkezése után, Filibert gróf külseje nagy átalakulást mutatott.

Szürke kondor haja gesztenyeszínben pompázott, az arcza ki volt borotválva simára, egész a tengerészes körszakállig, mely szintén a hajjal egyenlő színezetű lett. A durva blouse helyett fényes gombos kabátot viselt és a megszokott gyapoting helyett selyem inget, melynek gallérja ki volt hajtva.

Igy még sokkal csunyább volt. Az volt a külömbség, hogy a míg a tegnapi szürke bozontos, szemig szőrrel telenőtt ábrázatja mellett a groteszk csunyának az eszményét képezte: ez átdolgozott arczczal az æsthetikai rútnak az előmintáját közelíté meg.

Hát ez a Jacques Pluhar ki volt? Az előadásából sejthetni, hogy nem valami professió szerinti komornyik. Ez is egyike volt De-Quimper gróf ügynökeinek, kik «zsenicziklusaiban» kezére játsztak. Volt-e már Jacques Pluhar is a Mazasban? Nem tudni. Feltehető róla.

E külső átváltozást az a szokatlan napirend is követte, hogy a míg előbb Filibert gróf rendesen egyedül ebédelt, most az étkező teremben három terítéket tettek az asztalra. Aïra a nevelőnőjével együtt a grófi asztalhoz hivatott.

A gróf, szokásait fölülmuló udvariassággal tünteté ki a nevelőnőt. -148-

Ebéd után Aïrának megengedték, hogy kiszaladhasson a kertbe, lepkéket fogdosni.

– Ha ön maga kitalálta, nem tagadom. Én tegnap, mikor a grófnak be lettem mutatva, találtam magam előtt egy tisztes ősz férfit, a kinek, ha szokás volna, kezet tudtam volna csókolni. Ma pedig látok magam előtt egy megifjított gavallért. Kevés lélektani ismeret kell hozzá, hogy ebből a hirtelen átváltozásból le tudjam vonni a következtetéseket. Gróf úr engem félreismer. Én nevelőnő vagyok, a szó kizárólagos értelmében. Nevelőnő és semmi egyéb. Tanitok buzgalommal és kedvvel, azért, hogy magamnak is életmódot szerezzek vele. Pénzt akarok szerezni becsületes úton. De csak becsületes úton. Nem is gondolom, hogy mint nevelőnő vénüljek meg. Ha a sors elém hoz egy tisztességes, hozzám illő férfit, ahoz érdemes akarok lenni. A grófot tévedésbe hozta a külsőm. Nem vagyok circusi lovarművésznő, ámbár hallottam már, hogy mint ilyen, nagy szerencsét csinálhatnék. Azért jobb, ha mindjárt az elején véget vetek a fatális tévedésnek.

– Maradjon, kisasszony, szólt a gróf, szeliden kényszerítve a hölgyet, hogy foglalja el a helyét, vele szemben. A milyen őszinte volt ön én hozzám, én is olyan nyilt fogok lenni ön irányában. Igenis, ez a furcsa metamorfózis, a mit ön rajtam észlel, az ön megjelenésének a következménye. De itt ismét az ön részén van a nagyobb tévedés. Ön elmondta nekem, hogy ön kicsoda? Most én mondom el önnek, hogy én ki vagyok. Húsz évig voltam a tengeren. Egy nagy csalódás űzött ki oda. A csalódásnak -149- asszony volt az oka. Megtört egészségem kényszerített a hajót elhagynom, s most itt zátonylok, magam is egy roncs: testben-lélekben megtörve. Elhanyagoltam magamat, hagytam a hajamat, arczom bozontjait nőni, olyan voltam már, mint az «uszkár-ember». Aztán ezt a leányt is úgy hagytam felnőni. – Tudja ön, hogy ki ez a leány, ez az Aïra?

– Igen. Így mondják. A régi nevelőnőnek is azt mondták. Valóságos vad majom. De hát hogy legyen belőle más, mikor maga előtt látja örökké a vén majmot, cynikus, elvadult külsejével. Én pedig azt akarom, hogy ő belőle művelt, előkelő kisasszony legyen. Lesz hozzávaló vagyona. Más életmódot kell folytatni. Nem lehet többé annyit odakinn a konyhában, a cselédtanyán az anyjával, az egy ostoba parasztnő. Hozzá kell szoknia az elegáns társasághoz. De hát hogy szokjék hozzá, ha engem úgy lát mindenütt, mint a tengeri rémet: a német «Klabautermant?» Nekem kellett a példával előremennem. Gondolja a kisasszony, hogy ez én nekem gyönyörűség? Végig borotváltatni a pofámat, hogy a szemem is szikrázik bele! S mikor ennek az átkozott melanogénnek a penetráns szagát megérzem a hajamon, szakállamon, a gyomrom rebellál tőle, s aztán mikor a tükröt eléjbém tartják, szeretnék a szemem közé… no, most majd olyan szót szalajtottam ki a számon, a mi nem illik.

Fernande arra bizalmasan mosolyogni kezdett. Jó hatás volt. Filibert kapott rajta.

– Nem önért lett ez a változás az én külsőmön, kisasszony, hanem azért a nyomorult porontyért…

S hogy igazat mondott, annak a tanubizonysága volt az a két nehéz könycsepp, a mit restellkedve törült el a kérges tenyerével. Azt is megrestellte. Előhúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőjét. Azzal kellett volna. – Hogy a tengerészek olyan keveset nyúlnak a zsebkendőhöz! Persze, nem ismerik a náthát. -150-

Fernande arcza most megint a mély részvevést fejezte ki. Olyan érzékeny arcz volt az, melyen minden külső hatás rögtön észrevehető volt.

– Most már tudja ön, kisasszony, hogy ki ennek a gyermeknek az igazi atyja? dörmögé rest hangon a vén tengerész. S ez a leány valamikor viselni fogja a Trimeric nevet, a tizenegyágú koronával együtt. Ez ki van csinálva. Lássa ön, ezt sem mondtam még önön kívül senkinek, két embert kivéve, a kik a titkot hivatalból megőrzik. Ilyen nagy bizodalmam van önhöz, kisasszony. – Hát már most itt marad ön, ugy-e bár? s átveszi a kis Aïra nevelését.

– Itt maradok, gróf úr. S hogy cserébe én is zálogot tegyek le az ön kezébe, hát én is átadom önnek a legőrzöttebb titkomat. Az én családi nevem fölött is ott van a tizenegyágú korona – a mit én soha viselni nem fogok. Elhagytam a szülői házat, a fényes előkelő világot, minden botrány, csalódás, kényszerűség megelőzte nélkül. Elhagytam azért, mert megútáltam az egész «felső tízezer» világát, elkezdve a gyerekszekérben hurczolt porontyától, a kerekes zsellyében tologatott vénjéig. Irtózom, undorodom mindentől, a mi pacsuliszagú férfi, s a nyakkendőbe szúrt melltűn a patkót látnom olyan iszonyat nekem, mint a régi keresztyéneknek a félholdat.

– Ahá! Ahá! Kapott rajta Filibert. Kérem, mondja tovább. Ez nekem ámbrózia.

– Megfutottam abból a világból, a hol minden színlelés, tettetés; a hol nincs se egészen jó ember, se egészen rossz ember; a hol az, a ki igazán érez, el van veszve; a hol szándékból, kiszámításból szeretnek, gyűlölnek, gyilkolnak és párosodnak; a hol csúsznak-másznak a pénz után, az oltár után, s ha eljutottak hozzá, megfertőztetik – a pénzt, úgy, mint az oltárt. Megszabadítottam magamat. Két évig tanultam egy szigorú præparandiában. Kiképeztem magamat nevelőnőnek. Diplomám van. Ha grófleányokat nem, mehetek parasztleányokat tanítani. – De -151- most már szívesen itt maradok. – Egészen az eszményemhez illő feladatot látok magam előtt. Egy elvadult, elhanyagolt teremtést, kivel a természet külsőleg mostohán bánt, oda művelni, hogy a ki megismeri, azt mondja rá: «hisz ez a rút leány nagyon szép!»

Fernande első megjelenésével tündérmódon megnyerte növendéke szívét. Aïra jobban megszerette a nevelőnőjét, mint az anyját. Játszva tanult, s a gyermeteg kedély kapzsi mohóságával. Nem volt elég, a mit tanítottak neki, még többet akart tudni. A zongorától alig lehetett elvonni, úgy megszerette, s ha sétálni ment Fernandedal, magával hordta a vázlatkönyvecskéjét, az elől-utól talált embereket, asszonyokat, gyermekeket ügyes készséggel lerajzolta bele, különösen a gyermekeket mindenféle ugrándozó, dévajkodó, veszekedő, pityergő állapotaikban; aztán meg a ficzánkoló állatokat, kutyákat, macskákat, malaczokat. Ezeket a humoros képekkel telerajzolt albumokat aztán Filibert gróf maga elé vette, végig lapozgatta, gyönyörködött bennük.

Aïrának az egész kedélye átváltozott. Elmult belőle az a sunyi gonoszkodás, a mi a rútak keresztvonása: a pajkosság átváltozott csipős humorrá. Nem harapott, csak csípett, nem körmölt, csak csiklandott. Filibert grófot sokszor megnevetteté.

Hiszen az előtt is elég mulatsága volt a grófnak Aïrával, mikor a parasztleányoktól eltanult nótákat eldanolta előtte, mikor a néptánczok grotesk kecskeugrásait produkálta; de azok az új nevelőnő mellett mind elmaradtak. Aïra verseket deklamált. S azoktól Filibert gróf el volt ragadtatva.

A rút leány, ha érzi azt, hogy ő rút, az kétszeresen rúttá -152- teszi; ha széppé erőlteti magát, az a rútságát hatványra emeli; de ha egyszer privilegiumának veszi azt, hogy rút, s a lelkét engedi a külsején átragyogni – akkor hódít!

VI.

«Fernande egészen megfordította az itteni állapotot. Filibert gróf nem beteg már. Elhagyja a szobát s sétákat tesz a szabadban. Az orvos azt állítja, hogy vannak esetek az ilyen betegség visszafejlődésére. A hogy a bánat, rossz kedv, a búskomorság előmozdítja az agylágyulást, úgy viszont a derültség, az érdeklődés, a reménykedés az agyrendszerre is visszahat. A tréfa csodaorvosság.»

«Aïrának a mindennapi csevegései, játékai szemlátomást hatnak a grófra. Még az esze járása is megváltozott. Kezd a gróf ravasz lenni és nem hisz el mindent. Az emlékezete is visszatért. Nem táplálhatom többé régi hirlapi adomákkal, a miket összegyűjtöttem, azt mondja: olvasta már.»

VII.

A kik régebben ismerték, azok még emlékeznek rá, hogy a neve Good Ralph volt. Mikor még Connecticutban lakott. Ott találtak egymásra Ellinor gróffal. Az segített ennek a yankeetrickekben.

Onnan hozta el magával Francziaországba. Egy «De»-raggal lett a nevéből jó hangzású indigena, s itt is ő volt Ellinor totum-facja.

Csakhogy itt a yankeetrickeket és barnumfogásokat már «zsenicziklus»-nak nevezték.

Degoud Raoul természetesen maga is viveur volt, mint -153- a patronusa. Mindig bőven volt a költőpénze. Senki sem kérdezte tőle, hogy honnan veszi? Ő volt a faiseur a Harlekinnál. Ez az újkorbeli Mózes. A mely sziklára ráüt a varázsvesszejével, abból forrás fakad.

Egy reggel (tizenegy és tizenkét óra között) meglátogatta Ellinor gróf bizalmas barátját. Az épen a dolgozó szobájában volt s egy vehemens filippikát irt a legújabban alakult dynamitgyár ellen; nem azért, hogy azt a Harlekinben kiadja, hanem, hogy a vállalat syndikátusától a czikk meg nem jelenéseért egy illendő summát kipréseljen.

– Én már készen vagyok, Monsieur Degoud! Ön az én nevemre egy húszezer frankos váltót hamisított.

– A «szent kékségre!» Ha ön a saját acceptjét az én hamisított girómmal látja el, az csak tartozik én rám valamelyest!

– De hát ez önnek valami új dolog? Hát volt önnek valami baja valaha az én váltóim miatt? Én sokat koczkáztatok. Pontosan fizetnem kell. Hát akkor ott veszem a pénzt, a hol találom. Most épen vesztettem. Mihelyt fordul a koczka, rajtam a sor: beváltom a trattámat s önnek semmi köze hozzá.

– Hát azt, hogy önnek a fejét jobbra vagy balra fordíthassam, s ha úgy kerül, egészen kitekerhessem.

– Ennek a tréfának a vége a bagno. Ön tudni fogja, hogy a váltóhamisítás díja a bagno. -154-

– Hát már most miféle más útat akar ön a számomra kijelölni, a melyen a bagnoba juthatok?

– Ön nekem épen egy zsenicyklusomban, mint becsületes ember, fog lényeges szolgálatot teljesíteni.

– Dél-Francziaország Perpignan departementjában. Csinos kis mezőváros. Központja a hasonnevű választókerületnek. Az én nagybátyám, gróf Trimeric Filibert uradalmával szomszédos.

– Van. De hogy az mi módon adjon önnek helyet: leköszönés vagy elcsapatás útján-e? az már az én gondom.

– Az megint az én dolgom lesz, hogy megismerjék és megválaszszák. Azontúl is ki fog önre terjedni jóakaratú gondoskodásom. Az installatió, a representatió költségeiben bőkezű leszek. Azt akarom, hogy ön feltünjön, hogy a lakosság és a vidék bizalmát megnyerje.

– Pedig olyan egyszerű, mint a Columbus tojásának a históriája. Most épen küszöbön állnak az új parlamenti választások. Én fel fogok lépni az armignoli kerületben képviselőjelöltnek.

– Hát van a világon politika? Vagy megfordítom: hát van valami a világon, a mi nem politika?

– Annyiféle, a hány kell. De ez mind nem az ön dolga. Az ön feladata velem jönni a választó kerületbe s a miről én beszélek, arról még lelkesebben szónokolni, a költségeket az ön kezének kell kiosztani, hogy én érintetlen maradjak.

– S az armignoli képviselőválasztás csak előjátéka annak, hogy én armignoli maireé választassam meg?

– Talán igen. Talán más czélja is van. A parlamentben aranyeső esik. De ne puhatolózzék ön tovább. Készüljön az útra. Önnek a nyaka a kezemben van, – ha nem fordul, a merre én fordítom, akkor kitekerem.

VIII.

Armignol eddigi képviselője, monsieur De L’Arque (a kit rövidség okáért De L’Arqueencielnek neveztek), egy derék, tudós férfiu volt, kinek csillagászati tanulmányait Európa minden tudós társasága méltányolta. Ő volt az, a ki felfedezte, hogy a Mars tengelyének is van nutácziója, s hogy a napfoltok okozzák a kánikulai forgószeleket. Az az értekezése pedig, melyben bebizonyítja, hogy az augusztus 11-iki nagy csillaghullást, melyet a népajk «Szent-Lőrincz könyeinek» nevez, egyenesen a szétszakított Biela-üstökös romjaival találkozása planetánknak okozza, az egész világon feltünést gerjesztett.

Öt év óta képviselte már e kerületet a parlamentben, s el van ismerve róla, hogy a legszorgalmasabb tagok közé tartozott. Kivéve a napfogyatkozásokat, minden ülést végig ült kezdetétől a végéig; szavazott híven a jobb középpel, sőt egyszer tartott is egy beszédet a meteorologiai observatoriumok szükségességéről, a mi nagy érdeket költött fel.

Hanem a választókerületének soha feléje sem ment. Ha jöttek fel hozzá deputátiók onnan alulról, azok soha meg nem kaphatták, mindig a csillagvizsgálójában ült s a bolygódok spectrumát észlelte, a hozzáküldött leveleket ellenben soha sem bontotta fel, a táviratok ellen pedig -156- volt egy nagy dán molosszusa betanítva, a ki, a mint a távirat-kihordó belépett, útját állta, elvette tőle a sürgönyt – és megette.

Így azután Armignol nem kapott se szárnyvasutat, se szőlőszeti iskolát, se kaszárnyát, se püspöki vikáriust, a mikre mind égető szükség lett volna.

Armignol maireje, monsieur Cousin, szinte egyike volt a legnevezetesebb férfiaknak. Az ő hivatása azonban, toto cœlo (egész éggel) külömbözött a képviselőjeétől. Ő szigorúan tartotta magát ehhez a planétához, a melynek porából kölcsönvétettünk. Nagyterjedelmű spárga és borsóültetvények tulajdonosa volt, melyeknek terményét gyárilag kezelt pléhdobozokban, mint conserveket küldözte szét a világba.

Egy előkelő magyar államférfiutól hallottam (a ki a franczia közigazgatást legalaposabban ismeri), hogy oly tökéletes speciese a hivatalnoknak nincs sehol a világon, mint egy franczia maire. Az a maga hivatalának a teendőit ex asse érti, s ex templo kezeli. – Hanem aztán semmi egyébhez a világon nem ért a franczia maire, különösen a magas politikához nem.

Mennyivel előbbre vagyunk mink e tekintetben a francziáknál, a hol a falusi biró mindenhez ért a világon, különösen a magas politikához sokat – csak a hivatalához nem.

Hát ez a magas politika könnyen ment az elején, a midőn az ifju köztársaság átvette a császári kormányzat választási rendszerét, mely szerint a kormány által kijelölt képviselő-candidatusra falunként szavaztatták meg a polgártársakat. Okos emberekből áll a szavazatszedő bizottság! Ugyanazokban a kerületekben, a hol az előtt imperialista képviselők voltak, megválasztattak a friss republikánus jelöltek, nehány töredéket leszámítva a deposzedált bonapartisták, bourbonisták és orleanisták számára. Hát hisz azoknak is csak kell élni. -157-

A következő választásoknál azonban már az az ötlete született a belügyminiszternek, a mit a kamara adoptált, hogy ezentúl minden választás a kerület székhelyén történjék meg. (A lajstromos-scrutinium csak később következett még.) És egyúttal az is megkivántatott, hogy a képviselőjelölt adjon programmot, valljon színt, mutassa be a politikai hitvallását a választók előtt.

«Hát ez már mi legyen?» mondá monsieur Cousin. Tizenkilencz falu összes férfilakossága Armignolban? Ki szekerezi be azokat? Ki ád nekik szárnyékot? Ki ád nekik enni? De legfőbb dolog, hogy ki tart nekik programmbeszédet?»

A maire utasítást kért a préfettől, a préfet a belügyminisztertől, a belügyminiszter azt felelte a préfetnek, hogy «mundus se expediet». – A préfet aztán tovább adta az armignoli mairenek: «mundus se expediet». Az pedig nem tudott diákul. De az még jó volt rá nézve, mert ha megértette volna, hogy az annyit tesz francziául, hogy «a világ majd segít magán», hát akkor még kevesebbet értett volna belőle. Azonban tartva magát az instructio szavaihoz, felszólítá a kormány által kijelölt candidatust, monsieur D’Arqueot, hogy adjon programmot a tisztelt választóknak.

A tudós férfiu aztán, a mi csak a padlásán található volt, értekezés a Lőrincz-napi csillaghullásról, azt bál számra elküldé monsieur Cousinnak. Monsieur Cousin azt szétosztotta a tisztelt választóknak.

E közben azonban megesett, hogy valami idegen kéz elkezdett titokban dolgozni a választó-kerület helységeiben.

Mindenféle alakot öltött ügynökök járták be a vidéket, mint borvásárlók, marhakupeczek, búcsújáró zarándokok, a kik a Szent-Lőrincz könyeinek hullását sokkal practikusabb módon magyarázták meg a tisztelt választóknak a korcsmákban, egy pohár bor mellett.

Elkezdtek egy új nevet hangoztatni: De Quimper Ellinor -158- gróf! Régi nemes az itteni vidékről. A kinek őse Bouillon Gottfried alatt vezette a kereszteseket a szent földre.

Egyszer csak azt hallja az armignoli maire, hogy odakinn a falvakon megindult a búcsújárás. A papok vezetik a népet.

Még az a szerencsés véletlen is közbejött, hogy a mennykő beütött egy falunak a tornyába, torony és templom leégett. S erre De Quimper Ellinor gróf nagylelküen adományozá a szent helyek fölépítésére szükséges összeget a helységnek. Egyszerre óriássá nőtt az alakja.

A választási határidő közeledtével maga Ellinor is megjelent a küzdtéren, kisérve elvtársa és hű barátja Degoud Raoul által.

Megjelenésükkel az egész «kelet-pyrenæi» departement fenekestől fel lett forgatva. Mintha csak ide költözött volna át a hajdani vendée szelleme. Búcsújárások indultak meg minden faluból, csodalátó szűzek hirdettek profetiákat, a sekrestyések vezették a népet az érkező jelölt elé, szentelt zászlók alatt, ki maga gyalog, fedetlen fővel, a keresztet maga előtt vitetve, vonult be a helységbe, s mindenütt előbb misét hallgatott, azután a piacz közepén, a szentek szobra előtt tartá meg szónoklatát, mely lángoló buzgalmat manifestált a mai kor erkölcstelen, hittagadó irányzata ellen.

Ez már aztán a derék úr, a ki záporban, sárban együtt járja a néppel a processiót, faczipővel a lábán, a hogy a többi! Nem is úgy, a hogy az a másik, a ki még a csillagokat is ledisputálja az égből, s meg akarja a népet fosztani attól a hitétől, hogy mikor egy csillag lefut, akkor valaki meghal! Hogy ezentúl a jámbor ember, mikor csillagot lát az égen végig szaladni, ne vessen magára keresztet, s ne mondja magában: «Isten irgalmazz szegény léleknek!»

Az armignoli maire erre a mozgalomra elvesztette a fejét. Utasítást kért a préfettől, mit tegyen? A préfet azt -159- válaszolta neki, hogy ő már maga is kért utasítást a kormánytól, hogy mit tegyen? Kapott is – kétfélét. A belügyminiszter azt rendelte, hogy ezt a veszedelmes áramlatot minden erőhatalommal vissza kell terelni. A hadügyminiszter ellenben (már az akkoriban Boulanger volt) azt a rendeletet adta ki, hogy a katonai haderőt semmi szín alatt nem szabad a választási mozgalom korlátozására felhasználni. A pénzügyminiszter pedig azt válaszolta, hogy nem ád pénzt. – Elég világos volt a helyzet.

Ellinor pedig még azt a vakmerőséget is elkövette, hogy a búcsújáró körútja közben Perpignanba is fellátogatott s bemutatta magát a préfetnek. Természetesen – nem faczipőben.

Monsieur Rochepilon igen udvariasan fogadta a royalista jelöltet, sőt ebédre is meghívta magához.

A párisi politikai ködökben (nem sajtóhiba «körök» helyett) nagyon járatos gróf sok új dolgot ismertetett meg a préfetvel. Beszélt neki Uzès herczegnőről is, s annak a disponibilis millióiról.

«A czél szentesíti az eszközöket» – hát miért ne lehetne magát a czélt is eszköznek felhasználni?

– Én azt hiszem, gróf úr, hogy ön ebben a mostani campagnejában valakit teljes tökéletesen meg fog csalni! Mondá a préfet.

Gondolta magában, hogy ez az egész politikai komédiajátszás csak arra való, hogy De Quimper Ellinor gróf kiegyengesse az útját az armignoli kastélyig, s Trimeric Filibert gróf nagybátyjának a jó indulatát megszerezze a maga számára.

Mikor aztán a választási mozgalom egészen a nyakára nőtt az armignoli mairenek, az kapta magát, be sem várta az elcsapatását, leköszönt, hazament zöld borsót bedobozolni: «utánam az özönvíz!»

Az armignoliak meg voltak rettenve, hogy épen a kritikus napok alatt hatóság nélkül maradtak, a midőn a vidékről özönlött fel a fanatisált parasztság.

Ő volt a párt vezetője: intéző, rendező egy személyben. Pénztárnok és élelmezési biztos, biró és taktikai vezér – oraculum.

Ő gondoskodott szállásokról, hevenyészett sátorokról, étkező helyekről, ő tartotta fenn a rendet az egész választási ténykedés alatt, s puszta megjelenésével kiegyenlítette a conflictusokat.

Armignol lakossága, mely a vidéki invásiótól gyujtogatást és tömeges gyilkolást várt, bámulva tapasztalá, hogy Degoud Raoul vezetése mellett a legnagyobb rend uralkodik s minden kihágás csirájában elfojtatik.

Nem is kapott a tudós csillagvizsgáló ellenjölt száz szavazatot a választás alatt; De Quimper gróf óriási többséggel győzött. -161-

A választási izgalom elhatott a Trimeric grófi kastélyba is. Az összes férfi cselédség mind Ellinor-párti volt, s az asszonyok még jobban szították a kegyes lelkesedés tüzét. Fenn a kastély belső termeiben azonban két ellentétes áramlat küzdött egymással. Jacques Pluhar kifogyhatlan volt a hirhordásban. Ellinor diadalútjának minden étappjáról volt értesülése. Filibert gróf maga is kegyes érzelmű volt s megnyugodott benne, hogy a leendő képviselője az ő elveit vallja. Az ugyan eddig imperialista volt, de a midőn a kis Napoleont a zuluknál cserben hagyta, csatányosan bizonyítá be, hogy a royalisták híve. Igaz ugyan, hogy az egész élete csupa humbugcsinálás volt eddig, de a mit egy képviselőjelölt a választói előtt ezer fül hallattára fogad, az nem lehet tréfa. – Fernande ellenkezőleg a sceptikus nézeteket képviselte s a gyanut igyekezett ébren tartani a gróf kedélyében Ellinor iránt. A ki teljes életében komédiát játszott, a politikában sem fog komoly lenni.

Úgy látszott, hogy Fernande még közelebbről ismerte Ellinort, mint Jacques Pluhar; de nem mondta meg, hogy honnan ismeri.

Jacques Pluhar csaknem rábeszélte Filibert grófot, hogy a választás napján maga is menjen fel a városba, a maga tesszeráját az urnába dobni, de erről sikerült őt Fernandenak, Aïra egyesített könyörgése mellett, egészségi szempontokból lebeszélni.

Azután arra ösztönözte a komornyik a grófot, hogy a megtörtént választás után adjon díszlakomát a kastélyában a nap hőse, a szent rokonelvek diadora tiszteletére. Erre Filibert gróf hajlandó volt.

– Én csak egyet gondolok. A ki ennek az embernek csak a kis ujját odanyujtja, az ennek martalékává lesz egészen. S a kinek van egy leánya, az ugyan őrizze, hogy egy szál haját meg ne kapja ez az ember, mert annál az egy hajszálnál fogva elviszi magával, – s hogy hová? arról nem jó beszélni.

És a midőn a megválasztott képviselőt diadalmenetben kisérte végig az úton a hívek tábora, az útba eső Trimeric kastélynak a kapuja be volt zárva, s az ablakokon a redőnyök mind leeresztve. Az erkélyeken sem álltak bámuló csoportok, nem szórtak koszorúkat a hős kocsijába; nem lobogtatták kendőiket, egy zászló sem volt kitűzve a kastély ormára. Filibert gróf nem akarta megcsalni az unokaöcscsét.

Pár nap mulva a választási nagy nap után bejelenté Jacques Pluhar Filibert grófnak Degoud Raoul urat.

Filibert gróf annyit hallotta emlegettetni ezt a nevet az utóbbi napokban, hogy emlékében maradhatott. Ez az Ellinor választási vezére.

– Fogadja el a gróf, de az én jelenlétemben. Majd akkor aztán megtudjuk, hogy kicsoda ez az úr.

Degoud Raoul nyilt tekintetü férfi volt, a harminczas évek javában, vonásai naiv őszinte kedélyre vallottak, modora egészen ment a világfias hetykeségtől, nagy világos kék szemei előlegeztették számára a bizalmat. -163-

– Gróf úr! monda, én egyenesen idejövetelem czéljára térek. Engem Armignol város notabeljei felszólítottak, hogy választassam meg magamat a leköszönt maire helyébe hivatalutódnak.

– Hát választják a maireket Francziaországban? Az én időmben kinevezték őket.

– Nincsenek. Én Waldeck-Rousseau miniszterrel tartok, a ki azt mondá: «nekem elég, hogy egy képviselő ajánljon valakit egy hivatalra, hogy azt az embert ki ne nevezzem». A képességemet bebizonyíthatom.

– Elmulaszthatlan kötelességemnek tartottam mindenek előtt Armignol legtekintélyesebb nagybirtokosának jóakaró véleményét kikérni, a mi rám nézve irányadó lesz. Ellentétekkel küzdeni nem akarok.

– A lefolyt választásokra méltóztatik czélozni. A politika egészen más, mint a hivatal. Mikor képviselőválasztásról van szó, azokra a hetekre minden szabálya a törvénynek, a lovagiasságnak, az igazságszeretetnek, még a logikának is fel van függesztve, a parlamentbe mindenféle szerpentinákon és spirálokon keresztül, labyrinthokon át lehet bejutni. Szabad is. De egy közhivatalba csak egyenes úton, nyilt ajtón át szabad megérkezni.

– Ugyan mondja ön meg, komolyan veszi De Quimper Ellinor képviselő mind azt a hitvallást, a mit a piaczon hirdetett?

– Gróf úr. Van nekem egy ismerős patikárusom Párisban, a ki a hirhedett «fogszivarkákat» feltalálta, melyeknek hirdetményével minden hirlapban találkozunk. Egyszer azt kérdeztem tőle: «ugyan kedves barátom, használnak -164- a fogaknak azok a te hirhedett szivarkáid?» Az én emberem egyet mosolygott: «az én fogaimnak használnak!»

– Nagyon jó! Hát hiszi ön, hogy De Quimper Ellinor híve marad a royalista pártnak?

– Azt hiszem, hogy az első alkalommal a boulangista párthoz fog átszegődni, felelt rá gyorsan Degoud. S aztán mosolyogva tevé hozzá: A mivel egyébiránt nem nagy aposztaziát fog elkövetni.

– Ön derék, nyiltszívű ember, monda a gróf. Pártolni fogom a jelöltségét.

XI.

«És most utasításul adom neked, hogy lehető rövid idő alatt vedd nőül Fernandeot.»

XII.

Bármilyen tökéletesen le voltak is zárva a redőnyök a Trimeric kastély ablakán, azt nem akadályozhatták meg, hogy egy donzsón ablakából ki ne lessen Aïra, mikor a nagy parádé végig vonul az országúton. A választási vezetők szándékosan ott állították meg a menetet a kastély előtti tágas piaczon, hogy képviselőjüktől búcsút vegyenek. Ellinor a kocsijában felállva tartott hozzájuk szónoklatot. Térdig állt a koszorukban, körül volt sátorozva zászlóktól. Ugy állt ott, mint egy hamis isten.

– A tükör csak a képet adja vissza; de fogalmat nem ád. Rút csak az, a mi rossz.

– Az is vagyok én: rossz. Irigy vagyok. Azt mondom magamban, miért nem vagyok én olyan szép, mint te? Miért nincs nekem ilyen gyönyörű arczom, termetem, mint te neked? Milyen boldogság szépnek lenni!

Az armingoli kastély egy völgykatlanban emelkedett, a hol Dél-Francziaország éghajlata már a délszaki növényzetet is engedi meghonosulni: olajfa, granátalma, oleánder bozótként tenyészik a szabadban, s a növényzettel együtt annak a szerelmesei is együtt vannak, a ritka fajú pillangók.

A lepkegyűjtés volt Aïra kedvencz mulatsága, a mibe aztán Fernande megjelenésével némi tudományos rendszer is lett behozva. A mint Aïra egy lepkét elvadászott a lepkehálóval, Fernande annak rögtön megmondta a nevét, azt is, hogy milyen növényen él, s minő mesék vannak felőle költve.

A vadászzsákmányt Aïra a szalmakalapjára tüzködve hozta haza a kastélyba, a hol azután a vergődő pillangókat megölték valami illó szerrel, hogy a gyűjteménybe tehessék.

Azoknak a neveit mind följegyezte a tárczájába Aïra, -166- előbb gombostűvel odatüzködve őket a szalmakalapja karimájához.

Majd egy pompás példányt fogott el a keleti mákonypipacson. Ezüst a szárnya, jobbról nézve zöld, balról bibor csillámmal, mind a négy röpén fekete karikákkal körzött arany szemekkel.

Az is keresztül lett szúrva gombostűvel. Egy kicsit sírt is a kínzás alatt, szfinkszek szokása szerint, a kik hangot tudnak adni. De azért nem kapott irgalmat. «Hiszen olyan szép!»

Azzal Fernande ovatosan odalépett az árticsóka-bokorhoz s két újjával elfogta a virágillatban kéjelgő lepkét.

– És most nézd meg ezt a pillangót, ha a nap felé fordítom. S akkor az a sunda fakó lepke egyszerre tündöklő azurkéknek látszott; a hátsó szárnyai gyöngyház szivárvány fényében játszottak.

– Látod, milyen gyönyörű ez a pillangó! monda Fernande. S azzal elhagyta repülni a kis szárnyast.

– Látod leánykám. Te kiszemeled a legszebb lepkéket, elfogdosod s aztán kegyelem nélkül keresztül szurod őket. Nem kérdezed, hogy fáj-e az nekik? Neked gyönyörűséget okoz. Hanem azt a fakót, az egyszerűt, elhagytad repülni. Látod, a leányokkal is így bánnak. Jaj annak, a ki szép!

– Nézd csak leánykám! Itt repked a fejünk felett egyike a legritkább pillangóknak. Olyan nagy, mint egy madár. Olyan magasan és olyan sebesen repül, hogy nem lehet elfogni, tétova röpte miatt még homoktülökkel sem lehet lelőni. Pedig ez a kincse a lepkegyűjteményeknek: két szárnya arany, kettő ezüst sávokkal ragyog és közé arab számjegyek vannak írva kárminnal. Úgy híják, hogy «Leilus».

– De hát hogy tudják mégis elfogni a Leilust, ha olyan magasan röpköd? kérdezé Aïra.

– Van egy növény, a minek a neve «lepkefogó apoczin». Ennek a pilisei valami bódító illatú mézet izzadnak ki. Ez az illat oda csábítja a magasban repkedő pillangót. De azok a pilisek oly érzékenyek, hogy a mint a pillangó a hosszú mézszivóját odadugja a virág mézkelyhébe, egyszerre összehuzódnak s odaszorítják és többé el nem eresztik. Igy lesz a virág foglyává a Leilus.

XIII.

Degoud Raoul egy rövid év lefolyása alatt népszerű alakká izmosodott Armignol városában, sőt annak egész környékén. Mindenhez értett, s a mihez hozzá fogott, azt mind siker követte. A város kaszárnyát kapott és garnizont – lovasságból. Az armignoli hölgyvilág meg volt nyugtatva. Ebben a képviselőnek is lehetett érdeme, a kinek a nagy Boulanger volt a patronusa.

Itt sem állapodott meg a nagy reformator. A kor szellemét követve, meghonosította Armignolban a «moulin -168- rouge»-t, a hol a polgárság az excentrique chansonette-dalosnők és a grotesk tánczosnők előadásaiban nemesíthette az izlését. Még párisiak is jöttek le vendégszerepelni: madame Tereza és mamsell Rigolboche. Ezzel megint a férfivilág lett megnyugtatva.

Mindezeknél nagyobb vívmány volt – az armignolperpignani szárnyvasut létrehozatala.

A miről az elébbeni maire csak álmodott, azt Degoud megvalósította. Hát persze! A kinek olyan képviselője van, mint De Quimper gróf! A ki viszont benső barátja a világhatalmú Bontouxnak!

Ez oknál fogva Degoudnak többször kellett látogatást tenni a kastélyban a kisajátítás miatt.

Sőt maga is aláírt száz részvényt. Egy részvényre száz frank volt a befizetés.

Az már derék ember, a ki tízezer frankot tud szárnyvasut részvényekbe elhelyezni!

Az átvágás alkalmával rájöttek, hogy az útbaeső sziklák keble fősz és czement tartalommal bővelkedik.

Rögtön alakított Degoud részvénytársulatot a kincsterhes bányák kiaknázására. A puszta völgyekben gyártelepek keletkeztek.

Vasut, gyártelep, mind mesés nyereséggel járt. A társulatok megválasztották Degoud urat igazgató tanácsosuknak és megküldék neki zárt levélben a szindikátusi nyereségből háramló összeget.

S a másnapi armignoli Moniteurben olvasható volt Degoud Raoul nyilatkozata, melyben a megküldött szindikátusi osztalékot a helybeli kórháznak utalványozza, az igazgatói állást pedig tisztelettel visszautasítja, ez -169- aranymondással fejezve be nézeteit: «Egy közhivatalnoknak nem szabad mást szolgálni, mint a közügyet, s más pénzt elfogadni, mint a fizetését».

– Ez már a korrekt gavallér! tört ki Filibert gróf, mikor ezt megtudta. Ilyen emberről olvastam én egyszer, de csak regényben. Ilyen férjet szeretnék a leányomnak.

S ettől kezdve a legszivesebben látott vendég volt Degoud Raoul a Trimeric grófi kastélyban. Ebédre is sokszor meginvitálták. Igen kellemes társalgó volt. Széles ismeretekkel birt, sokat tapasztalt, s minden tárgyról alaposan beszélt. Udvarias volt a hölgyek iránt. Hordott nekik könyveket, a miknek megválasztása helyes tapintatáról tanúskodott; Fernandenak a «Legendes des Siecles»-t, Aïrának a «Contes Bleues»-t s ha ethicai térre vegyegett át a társalgás, határozottan elitélte a jelenkor könnyelmű, realisztikus, czinikus áramlatát. Ezek rontják meg a nemzetnek nem csak az erkölcsét, de a fizikumát is. Ezek az okai annak, hogy ez idő szerint Francziaországban egy centimeterrel lejebb kellett szállítani a katonamértéket.

– Lelkemből beszél ez az ember! monda Filibert gróf Fernandenak. S úgy látszott, hogy Fernande is azon a véleményen volt.

De a mi legjobban tetszett Filibert grófnak, az a nyilt férfias nézetnyilvánítás volt, melylyel Degoud Raoul De Quimper Ellinor gróf ellenében állást foglalt.

– Nekem ő személyes barátom, fényes tehetségeit bámulom. Rajta voltam, hogy képviselővé legyen. A politikában nagy szerep kinálkozik a számára. De az ég őrizze Francziaországot attól, hogy a társadalmi életet is az ilyen emberek vezessék. Ellinor képviseli Párist, s Páris a megmérgezője Francziaországnak. De a vidék egészséges test, mely a méreganyagot kiveti magából. A vidéknek kell meggyógyítani az országot. Páris atheista! Sőt rosszabb! Bálványimádó! A vidék vallásos. Páris pazarló -170- a vidék takarékos. A kicsiny embereknél van a nemzet törzsvagyona. S az bizonysága az erkölcsi szilárdságnak. Jó erkölcs, családi élet nélkül nincs takarékosság.

(Ez a beszéd is mind komédia volt. Kiosztott szerep. Azzal természetesen nem dicsekedett Degoud Raoul, hogy a vidék erkölcseinek nemesítésére milyen jótékony hatással vannak a megtelepített orfeumok! Az ő kulturális intézményei – párisi mintára! Hanem hát a frázisok mindig hatalmasabbak, mint a tények.)

Az ilyen frázisokkal csalja le magas röptéből a szép Leilust a lepkefogó apoczin.

Nem tudta elképzelni, hogy egy tökéletes szépségű nőnek is lehessen olyan gondolatja, a min ha soká elmereng, a vége sírás lesz.

… Egy este, mikor ebéd után eltávozott a kastélyból Degoud Raoul, s a pitvarban felsegítette rá a hawelokját Jacques Pluhár, azt dörmögé a fülébe a komornyik:

Másnap szokatlan délelőtti órában látogatott el az armingoli maire a Trimeric kastélyba.

Jacques Pluhár épen akkor olvasta fel Filibert gróf előtt azt az érdekes ujdonságot, miszerint Degoud Raoul, armignoli maire, a közügyek körül szerzett hazafias érdemeiért a becsületrend keresztjével lett feldiszítve.

Degoud Raoulnak azonban nem az a piros szalag virított a gomblyukában, hanem egy fehér szegfű.

Fernande a maire tekintetéből kitalálta, hogy mit akar az vele közölni. Olyan szíviglátszó kék szemei voltak a derék férfiúnak.

– Kisasszony, ma engemet olyan kitűntetés ért, mely okot ad rá, hogy a fejemet magasra emeljem. Csak így találkozhatom az ön tekintetével. A becsületrend lovagjává lettem. Ez a minden világi czímek között az első, ez az egyetlen, melyet büszkén viselhetünk. Most már van bátorságom ön elé lépni azzal a merész kéréssel, hogy legyen nőm. Kincseket nem adhatok önnek, de adhatok egy egész szívet.

– Nos, kisasszony! ön azt mondta nekem, hogy ha találkoznék egyszer egy olyan férfiúval, a kit szerelmére érdemesnek tart, azzal kész volna összekötni a sorsát. Degoud úr olyan ember. Én beleegyezem, a mennyire beleszólásom van.

Ekkor Degoud kivette a fehér szegfűt a gomblyukából (a piros szalag az alatt volt, a szegfűtől eltakarva) s átnyujtá a virágot Fernandenak. A leány odatűzte azt a kebelfodrába.

Akkor aztán egy kis etuisből két karikagyűrűt vett elő Degoud Raoul s azt egymással kicserélték. (Ezt ugyan a törvény nem szabja elő, de régi szokás, megtartják.)

Degoud Raoul megengedte magának, hogy jegyesének ujja hegyét megcsókolja. -172-

– És most szóljunk némi prózai dolgokról, monda Degoud úr, belső zsebéből egy csomagot húzva elő. Én nászajándékul átadom Fernande kisasszonynak a tízezer frank névértékű vasuti részvényeimet. Az átengedés rá van vezetve.

– Én pedig átruházom a kisasszonyra (hiszen családomhoz tartozónak tekintem) az armignoli házamat, teljes tulajdonjoggal. Ezt fogadja tőlem Fernande kisasszony kelengyéül. Kérem, maire úr, tegye meg ez iránt a szükséges hivatalos intézkedéseket.

– Majd ide fogom küldeni a sous-mairet a felszerelt okiratokkal, minthogy a magamat érdeklő ügyekben való eljárás hivatalommal összeférhetetlen. Ugyanazon hivatalnok fogja elhozni a kisasszony által aláirandó nyilatkozatot is, mely a házasságba beleegyezését bizonyítja. Ez a nyilatkozat, az enyimmel együtt, a mairei hivatal hirdetmény-táblájára két hétig ki lesz függesztve. Igy rendeli a házassági törvény. Az alatt, ha valakinek kifogása van a házasság ellen, megteheti. A cerimonia külömben nagyon egyszerű. Két hét mulva a kitüzött órában az egybekelni kivánó felek megjelennek a mairei hivatalban, két magukkal hozott tanúval. A maire (vagy ez esetben a sous-maire) felölti a hivatali jelmezét, felköti a nemzeti háromszínű vállszalagját, felolvassa a felek előtt a törvénynek a házasságkötésről szóló szakaszát: akkor megkérdi tőlük, hogy akarnak-e e törvény értelmében házassági viszonyba lépni? Miután mind a ketten igennel válaszoltak: kimondja, hogy ezennel a házasság meg van kötve, s annak minden következményei törvényesek. Mire a házastársak aláirják a protokollumot a tanukkal együtt, végül aláirja a hivatalnok, feljegyezve a dátumot s rápréselve a lapra a stampigliát. -173-

– Igen, igen, mondá a gróf. Így megy az. Emlékezem rá. Én is átestem ezen egyszer. Csakhogy akkor a maire fehér vállszalagot kötött fel. Hanem mi azután még elmentünk a St. Germain l’Auxerrois templomba, s az oltár előtti esküvőt is elvégeztük, illendő papi áldással.

Filibert grófnak nem tetszett a kérdés. Boszúsan hányt fittyeket az ujjaival.

– Ejh! Ejh! Én még is szeretném, ha önök a mairei hivatalból még a St. Eustacheba is betérnének, az én derék abbémhoz.

– Akarja Fernande kisasszony, hogy a St. Eustacheba is betérjünk? kérdezé készségesen Degoud Raoul.

És ő ezt csak most tudja meg! Hogy kire bizta Aïrának a nevelését éveken keresztül! Igaz, hogy a vallásra külön oktatta a káplán. De csak mégis! A Trimeric-kastélyban egy hugonotta leány!

A gróf nagy jelentőségű tekintetet irányzott Degoud Raoulra. Tőle várta a consequentiák levonását.

Fernande megértette azt az invitáló arczkifejezést s sietett előzékeny lenni.

– Degoud úr, én nem titkoltam el, hogy mi vagyok, önnek szabadságában áll visszalépni.

Degoud Raoul vállat vont, a bajuszát pödörgetve; egy pihét veregetett le a kabátja ujjáról, felnézett a plafondra s félrehúzta a száját egyoldalú mosolyra.

– Hogyan? hebegé Filibert gróf. Hát talán francmaçon az úr? Szabadkőműves?

Filibert gróf hanyatt esett a karszékében, a szája is nyitva maradt, a szemei odameredtek Fernandera. Most már azon a sor, hogy elszaladjon.

Fernande kisasszony pedig kezét nyújtá a vőlegényének s szivélyesen ismételt kézszorítással mondá neki:

XV.

Alig mult el nehány nap, midőn Degoud Raoul diadaltól ragyogó arczczal lépett be Trimeric Filibert grófhoz.

– Van szerencsém egy örvendetes hírt hozni a gróf úrnak. Armignol város megkapta a püspöki vicariatust. Ime tehát látja ön, hogy ha nem vagyunk is a felekezet hívei, a vallásos ügyet elő tudjuk mozdítani. A mit a keresztes vitézek minden sarjadékai nem birtak kivívni, én, a Makkabéusok ivadéka, keresztül vittem.

XVI.

Ez a meglepő felfedezés romboló hatást gyakorolt Filibert gróf kedélyére. Azt hitte, hogy őt megcsalták és meglopták. Ez a két ember, a kiket legtöbb bizalmára méltatott, alattomban protestáns volt és zsidó.

A leánynak valóságos Madonna-arcza volt. Hogy mer egy hugonotta leány Madonna-arczot viselni? Hát még ez a Degoud! ő rendezi a választási gyülekezeteket templomi zászlók, papok, barátok segédkezése mellett; tart fanatikus szónoklatokat, mint egy liguriánus, s a mellett a zsebében hordja a tefillim-szíjat: azzal imádkozik. Filibert gróf nem akarta bevenni, hogy képviselőválasztásnál ez mind megengedett műfogás: olyankor lehet az ember -175- tiszteletbeli ultramontán, a másik ember meg tiszteletbeli zsidó «ad hoc», a hogy jön.

A Fernandenak tett adományt ugyan azért jogerőre emelte. Fájt ugyan a lelkének, hogy az armignoli házat majd a hitetlen ivadék fogja benépesíteni; de egy nemes ember, a mit egyszer odaajándékozott, azt vissza nem veszi. Átiratta rá a házat. Csak épen a Trimeric-czímert vétette le a kapuja fölül.

Bizalmának elvesztését azzal tünteté ki, hogy többé nem borotváltatta meg az arczát s nem festette tovább a haját és körszakállát. Annálfogva a haj és szakáll a mint tovább nőtt, tőben fehér volt, azontúl meg lilaszínbe kezdett fakulni. Nem lehetett ránézni nevetés nélkül.

A mint Fernande férjhez ment, Filibert gróf kedélye még inkább elborult. Bizalmatlansága egész embergyülöletté mérgedt, a miből üldözési mánia fejlődött ki. Minden emberben gyilkost látott. A ki belépett hozzá, az ajtóban meg kellett állnia, úgy beszélt vele: revolverrel a kezében. Minden zsebében volt egy bulldogpisztoly. Jaques Pluharnak is fölmondott. Ezt már helyes ösztöne vádolta be, hogy ő itt a gonosz cselszövénynek a mestere. Ételt csak Marciole kezéből fogadott el, de annak is elébb meg kellett izlelni, hogy nincs-e benne méreg? S ebben a bolondságban volt is helyes logika. Marciole egyszerre Trimeric grófnévá lesz, a mint Filibert gróf után becsapják a kripta-ajtót.

Egyetlen világosságot derengetett búskomor kedélyében még a kis leány megjelenése.

Aïra, mióta a nevelőnőjét férjhez vitték, nem volt többé a penzumokkal elfoglalva, többet időzhetett Filibert gróf szobájában. Ennek a bohó fecsegése, naiv gyermekpajzánsága tartá fenn az öreg emberben az életkedvet. Vele nem beszélt Filibert gorombán, oda ültette a térdére s meséltetett magának regéket a Contes Bleuesből. Turkált a kezével -176- a leány sürű hajában. Odadörzsölte a borostás arczát annak az arczához. Elhozatta vele a kézi tükröt s odaszorítva annak a fejét a magáéhoz, a tükörbe nézette: «No lásd: épen olyan szép vagy, mint a keresztapád.» (Ez volt a leány előtt a minősége.)

Akkor aztán nagyot nevetett, mikor a leány ezért megharagudott s durczásan tiltakozott.

– Oh bizony én nem vagyok csunya! Nekem mondta azt már valaki, hogy szép vagyok.

Az aztán nagyon tetszett az öreg úrnak, hogy a kis leányt megboszantotta. Még jobban, hogy kiengesztelhette. «Nekem szép vagy.»

– Majd eljön értted valami zuáv. Onnan Algirból. A Beni-Nátesz törzsből. Azok is franczia honpolgárok már. Még egy mohamedán hiányzik a familiából!

Szegény Filibert gróf! Hiszen ha még egy mohamedán lett volna, ha egy thúg lett volna, ha egy sátánimádó shamán lett volna: az még mind tisztességes vő lett volna neki!

Elkövetkezett a nagy ünnepség, a melyen a püspöki vicariust armignoli székhelyébe beiktassák.

A kik be voltak avatva, tudták a betegségnek az okát. A tisztelt polgártársnak a «cultus disparitas» lehetetlenné tette, hogy egy szigorúan egyházi jellegű szertartásnál tényleges közreműködő lehessen.

Mikor De-Quimper Ellinor gróf örvendetes megérkezésének -177- igéretét falragaszokban közhirré tette Degoud úr: Fernande asszony zárt ajtók mögött így szólt a férjéhez:

– Uram! Én most arra kérem önt, hogy De-Quimper Ellinor grófot semmi szín alatt a mi házunkhoz meg ne híja. Mert én abban az órában, a melyben De-Quimper Ellinor gróf ennek a háznak a küszöbén belép: elhagyom ezt a házat és soha vissza nem térek ide többet.

Degoud úr nem kérdezősködött Fernandetól e nehéz elhatározás okai felől. Tudta ő azokat jól. Ellinornak minden titkába be volt avatva.

Egy olyan főpapi beiktatás egy római katholikus templomban megragadó szertartás. A papok, szerzetes rendek, apáczák és zarándokok felvonulása, a felavató egyházfejedelem megjelenése, ki aranyos mennyezet alatt jő, melynek rúdjait a város előkelői tartják; a zárt chorusban felzendülő ének, angyalokat utánzó melodiájával; a symbolikus átöltöztetése a felavatottnak, elébb az ártatlanság fehér jelmezébe, azután a főpapi méltóság pompájába; a mélységes csendben felhangzó antifonák szózatai; az inclangorium felcsendülése, melyre minden térd meghajol, s aztán az orgona lelkesítő hymnusa, a kétszáz novitius felhangzó zsolozsmája, koronkint az a névtelen együttes felsohajtása ezernyi ájtatos kebelnek, a szélzúgáshoz hasonlatos moraja a lenyomott hangoknak: «Sed libera nos a malo!» minden fogékony kebelre mély benyomást gyakorol. A művészet a leghívebb szolgája az istenségnek, s a művészet minden géniusza veszi szárnyaira az eszmét.

E hosszú, minden pompában változatos cerimonia alatt minden hivő ott marad elejétől végeig azon a helyen, melyet elfoglalt.

A Szent Eustach templom patronusai Szent Lajos király idejétől fogva mindig a Trimeric grófok voltak. Pompás faragványú ülőhelyük, egy egész pad, ott támaszkodik a -178- falnak, átellenben a papi karszékekkel; előtte az örökké égő lámpa, jobbról az oltár.

A beiktatási szertartás alatt Marciole és Aïra ebben a padban foglaltak helyet.

Maga a perpignani préfet, monsieur Rochepilon vezette őket oda. Annak tudnia kell, hogy kit minő hely illet meg?

Azonban még egy harmadik részvevő is akadt e kiváltságos hely számára. Ellinor gróf.

S úgy hozta a véletlen, (talán nem is a véletlen?) hogy Ellinor a pad tulsó oldalán lépve be, épen Aïra mellé került. A leány már akkor feltünés nélkül nem cserélhetett helyet az anyjával.

Ha lehetett volna, sem tette volna. Meg volt igézve. Itt volt a közelében az a mesebeli tündérherczeg, a kiről annyit álmodott. Érezte a mámorító parfume-illatát. Hallotta forró suttogását.

– Hidd el nekem, a mit mondok. Az egész képviselőválasztási küzdelemnek az volt a czélja, hogy hozzád közelíthessek. Maga ez a mostani ünnepély csak annak az alkalomnak a megteremtéseért lett létrehozva, mely engem a te oldaladra juttat.

– Az nem igaz. Az én szememben szép vagy. Akarsz-e az enyém lenni? Feleségem?

Marciole mind ebből a suttogásból nem értett semmit. A jó lélek úgy el volt merülve a fényes szertartás bámulásába, hogy a mi a közvetlen közelében történik, az nem létezett ránézve. Aztán a diaconusok is olyan szépen énekeltek.

Csak midőn a fényes szertartásnak vége volt, s anya és leánya gyülekezetoszlás után ismét a hintójukba ültek, mondá el a leány az anyjának, hogy Ellinor az ő kezét megkérte.

Marciole nagyon okosan viselte magát. Rémséges nagyot kaczagott ezen a tréfán.

– Jaj de nagy kópék ezek a párisi szélszaporítók! Hiszen minden leánynak azt mondja az, hogy feleségül veszi, a ki mellé csak leül. No, holnapután vasárnap lesz; ő is eljön bizonyosan megint a templomba. Majd akkor úgy ejtem, hogy én kerüljek az úrfi mellé. Meglátod, hogy akkor engem fog feleségül megkérni.

Ezzel a zuhanynyal úgy a hogy el lett oltva a tűzi veszedelem. De valami mégis maradt meg belőle Aïrának az emlékében.

Hát hisz az a sunda lepke: a «férfihűség» is szép lesz egyszerre, a mint a nap keresztül süt rajta. Neki is van talán ilyen napja?

Ellinor pedig az ünnepségek után is ott maradt Armignolban. Nem is látogatott el a barátja Degoud Raoul lakóházához, csak a mairei hivatalban találkozott vele. Fernande -180- nyugodtan lehetett miatta: még most nem ő végette jött ide Ellinor.

A következő vasárnapon ismét elment Marciole a leányával a templomba s úgy ejté a dolgot, hogy a szintén odakerült Ellinor gróf ezúttal nem Aïra, hanem az ő oldala mellé ülhetett.

Ez alkalommal csendes mise volt, keveset beszélhettek egymással. De abban a kevés szóban sok volt.

Ezen találkozó óta Aïra kedélye egészen megváltozott. Ritkán látogatott fel Filibert grófhoz s olyankor nem birta előtte eltitkolni felindulását. Letérdelt eléje és a kezeit nedvesíté csókjaival. Aztán sírva fakadt. Ha kérdezte a gróf, mi baja? elfutott.

Filibert gróf aztán gyóntatóba fogta Marciolet, mikor az behozta az ételét.

– Asszony! Azzal a leánynyal valami történt. Máskor egyre bohóskodott előttem, most pedig szünetszüntelen sír. Mi bántja?

– Magam is beszélni akartam már előtted jó uram. Hát tudod, a leány nagyon hamar fejlődött. Az anyjára ütött: én is igen korán kinőttem a gyermekczipőkből. Tizennégy esztendős koromban már hajadon voltam.

Filibert gróf a két térdére csapott a tenyereivel s elkezdett őrült módra kaczagni. -181-

– Hahaha! Ellinor gróf! Az Aïra leányt! Hahaha. Rég nem kaczagtam ilyen jó izüt! Hisz ez húshagyókeddi derendóczia! Ez túltesz a matrózok farsangi maskarádéján.

Marciole komolyan ismétlé, hogy ez bevégzett tény. Az eljegyzés már ki is van függesztve a maire tábláján!

– Akkor ez az ember megtudta, hogy Aïra az én törvényes szülöttem, s azért akarja nőül venni, hogy így örökölje a Trimeric grófságot. Te elmondtad ezt neki?

Marciole odavitte az elefántcsontból faragott feszületet a grófhoz, s arra esküdött meg, hogy nem szólt a titokról senkinek.

– Jól van. Hát már most mondd meg nekem, hol találhatott De Quimper Ellinor alkalmat arra, hogy Aïra kezét megkérje?

– A templomban? Meg vagy te bolondulva? Hát hol van a templomban olyan hely, a hol valaki leánykérésre vetemedhetik?

– A családi pad a Szent Eustache templomban! üvölte fel a gróf, mind a két kezével a tarka üstökét borzolva égfelé. Hisz akkor te hamisan esküdtél most itt a feszületre! Mert a mikor beültél a Trimeric család templomi padjába, azzal annyit tettél, mintha trombitaszó mellett hirdetted volna ki, hogy feleségem vagy s Aïra az én leányom! -182-

– A perpignani préfet vezetett bennünket abba a padba, s mire meggondoltam a dolgot, már akkor ott ültünk. A helyünket elhagyni még rosszabb lett volna.

– A préfet tette! Oh, hogy ezeknek a bureaukratáknak sincs a hivatalszobán kivül eszük! A mi a rubrikán kivül van, azt már nem értik. Azt megtartja, hogy a házasságlevelemet megőrzi híven; hanem az asszonyomat beülteti a templomi családi padba! Hisz ez megőrülni való veszedelem.

– De hát, édes uram, engedj nekem is egy szívtől szakadt szót ejtenem valahára előtted. Ugy-e, hogy hűséges szolgálód voltam tizenöt esztendeig. Beértem a cselédfőkötővel, nem áhítottam a grófnéi gyöngyös sapakot. Nem láttad a szememet soha kisírva; nem hallottad egy sóhajtásomat. Most sem magamért szólok. De itt van már egy felnőtt leányod. A ki még mindig csak az anyja nevét viseli. Ez rosszabb, mintha rab volna, szomorúbb, mintha apácza volna. Ez minden társaságból ki van zárva. Nem én értem, hanem ő érte kellene megtenned, hogy házasságunkat tudasd a világgal.

– Hát fejjel akarsz a kútba ugrani? ostoba asszonyi állat! Hiszen ha én azt közhirré teszem, hogy nekem van törvényes feleségem és leányom, akkor engem megölnek! És téged is megölnek, meg a leányodat is. Éjszaka ránk törnek a czinkosok s mind a hármunkat lemészárolnak! Dinamitbombát dobnak a pinczébe s levegőbe vettetik az egész kastélyt. Elment neked az eszed?

– Hát édes jó uram, ha te annyira félsz a gyilkosoktól, arról te nem tehetsz; de hát én is félek valamitől, s arról meg én nem tehetek.

– Verd ki a fejéből. Az nagy bolondság. El fogom -183- küldeni kolostorba. Majd ha tizennyolcz esztendős lesz, kijöhet.

Marciole eddig folyvást térden állva beszélt Filiberttel, a hogy az eskühöz letérdelt; most aztán felállt, s igazi hydropathai hidegvérrel kezdett el gyógykezelni.

– Édes uram; ha kegyelmed az atyai jogát nyilvánvalóvá teszi: akkor az ön szava dönt abban a kérdésben, hogy a leánya férhez menjen-e a kérőjéhez, vagy sem? Ha azt nem teszi, akkor Aïra csupán az én leányom s egyedül én, az anyja intézkedem a sorsa fölött.

– Te félkegyelmű némber! Gondold meg, hogy az a sátán csak azért akarja a kezébe kapni a leányodat, hogy elpusztítsa, halálra kinozza.

– Akkor ne felejtse el, hogy az alpesi anyák még a sátánt is megölik, ha a leányukkal rosszul bánik.

Filibert gróf úgy érezte magát, mint mikor Marciole tetőtől-talpig bepólyázta vizes lepedőbe és pokróczba: mozdulatlanná volt téve.

– Tehát egybe fognak kelni az armignoli maire előtt! nyögé siránk hangon. Az én leányomat a zsidó maire fogja összekötni a párjával!

– De abban egyeztünk meg, hogy a polgári házasságot követni fogja az egyházi sakramentum is. Párisban fognak megesküdni a Saint Germaine L’Auxerrói egyházban.

– Oh te fecsegő papagáj! Mit beszélsz már megint? Hát azt gondolod, hogy a Saint Germaini apát úr beéri azzal, hogy az eléje kerülő pár megmondja neki, hogy kettőjük közül melyik a férfi, melyik a leány? Hisz az elébb a keresztelő leveleiket akarja látni! Hát megmutathatod te az apát úrnak az Aïra keresztelő levelét? Hát el akarod vágatni a torkomat. Eredj előlem! ostoba lúd! Küldd fel nekem az udvarról a lánczos ebet. Ezentúl itt lesz az én szobámban a helye. Nem bízom már senkiben, csak a kutyában. -184-

XVI.

Minden a legszabályosabb rendben történt meg: a hivatalos szertartás, a jegyzőkönyv aláirása; aztán következett a búcsúvétel anya és leány között. A boldog pár egyenesen hajtatott a maire hivatalos lakából a pályaudvarra, megkezdve a szokásos nászutat: külön kupé volt a számukra bérelve.

Fernande nem volt jelen a házassági szertartáson. Csak Degoud Raoultól értesült a megtörtént esetről, mikor az hat órakor hazament ebédelni.

– Tegye ezt el, Fernande, valami biztos helyre. Ez egy hiteles másolat a ma végbement házasságról De Quimper Ellinor gróf és Rongeur Aïra között.

Fernande nem kérdezte a férjétől, hogy mért bizza azt az iratot ő rá megőrzés végett?

XVII.

A hivatalos idő végén volt, késő délután. A jegyző és irnok eltávozott már; Degoud Raoul nehány ügydarabot írt még alá.

– Az ám, közbejött valami, a miért ide kellett sietnem. Ön emlékezik arra a bizonyos húszezer forintos váltóra, a mit ön az én nevemre hamisított.

– Én ezt a dolgot biró elé vittem, s most itt hozom az elfogatási parancsot ön ellen.

– Semmi rosszat. Legyen nyugodt. Régi üzlettársak vagyunk; ki fogunk egyezni.

– Baj is az! Én adok önnek tizennégy napi egérutat. Addig nem veszem ki a zsebemből az elfogatási parancsot. Az alatt ön átgőzhajózhat Amerikába. Marseilleből tizenkét nap alatt átviszi a gőzös. Még a kábeltelegráf sem előzheti meg. Ott új nevet szerezhet. Adok önnek ez alkalommal húszezer frankot. Pénz becsület. Vehet magának az új világban új becsületet. Később is fogom önt segélyezni, ha időközönként tudatni fogja velem tartózkodása helyét és a felvett új nevét.

– Mert ez az én tervemnek a fázisai közé tartozik. Önnek meg kell innen szökni. Itt van a húszezer frankja.

– Nem birom önt megérteni. Ön engem bepöröl a húszezer frankos hamis váltó miatt s a kezembe ád húszezer frankot.

– Majd mindjárt meg fogja ön érteni. Van egy csekély kis föltételem. Én önnek időhaladékot adok a megszökésre, pénzt adok a megélhetésre: – ha ön kivágja a hivatalos jegyzőkönyvből azt a lapot, a melyre az én házasságom van beirva.

– No úgy-e milyen világos lesz egyszerre az egész dolog! Nem kell tovább analizálni. Úgy összetalál ez, mint a jó gőzgép darabjai. No csak sietve, uram! A vonat egy óra mulva indul. Holnap megy a marseillei gőzös az amerikai útra. Ezt is jól kiszámítottam. Tegye gyorsan, a mit mondok: a saját érdekében. Nem kell semmi úti készülődés: Marseilleben bevásálhat mindent.

– No hát ha valami izenni valója van hozzá, bizza rám. Adja ide a szobája kulcsát.

– Ugyan mit mesélne el neki? Azt, hogy váltóhamisítás miatt szökik a börtön elől? Szedje össze magát! Nincs itt elvesztegetni való percz!

Degoud Raoul felnyitotta a jegyzőkönyvet s kivágta belőle a követelt lapot.

Egy hajszálon mult, hogy kezet nem szorítottak egymással. Degoud Raoul vette észre magát elébb.

– Hát uram, De Quimper Ellinor gróf, én most csak azon csodálkozom, hogy a midőn kettőnk közül az egyiknek szökni kell a bagno elől: – az én vagyok.

XVIII.

Fernande egyedül volt a szobájában, ott várta a férjét. Türelmetlenül nézett a fali órára. Ilyenkor már itthon szokott lenni: az ebéd kész. A kandallóban égett a tűz.

Az ajtó, mely a férje szobájából az övébe nyilt, barokk berendezés szerint arany rámába foglalt álló tükröt képezett. Az egész butorzat czopfos barokk stylben volt összeállítva, a hogy azt egy Trimeric dédős megrendelé. A házat bútorzattal együtt ajándékozta Filibert gróf Fernandenak.

Egyszer aztán közeledő lépések hangzanak a korridoron: a szobaajtóban fordul a kulcs. – Megérkezett már! – Még nehány percz – most veti le a felső kabátját. – A dörzsgyufa serczenése hallatszik: szivarra gyujt. – Aztán kopogtatás a tükörajtón. – «Szabad!» -187- A tükör félrefordul s mögötte áll De Quimper Ellinor, égő szivarral a szájában.

– Hát, madame, egy törvényszéki elfogatási parancsnak a hatalmánál fogva. Degoud Raoul váltóhamisítást követett el az én nevemre. Én bepereltem. Itt az elfogatási parancs. Tessék bele tekinteni.

A nyakában volt egy vékony fekete zsinór, azon függött egy zománczolt medaillon, egyik oldalán miniatur arczképpel. Azt kirántotta a kebléből, leszakította a nyakából s utálattal dobta el a butorok alá.

– De hát uram! Detektiv ön? Mouchard? vagy gensdarm? hogy egy vétkes ellen az elfogatási parancsot személyesen végrehajtsa, s annak a házába a törvény nevében betörjön?

– Egyik sem vagyok, madame, szólt Ellinor, hanyagul leereszkedve egy karszékbe s tovább szivarozva. Ellenkezőleg azért jöttem, hogy Degoud Raoult futni hagyjam. Ő már útban van Amerika felé. Tizenkét nap mulva az újvilágban lesz, s azontul nem fogjuk a nevét hallani.

– Hát ez az ő dolga! Rám nézve meghalt! De mit keres ön az én szobámban?

– Azt könnyen kitalálhatja, madame. Férje elhagyta önt, s nem hagyott hátra önnek mást, mint gyalázatot. Én kötelességemnek tartom önről gondoskodni.

– Ne törje magát ilyen gonddal! Nekem van odum, a hol meghuzhatom magam; van falat kenyerem: nem szorulok senkire.

– Ön egy kis tévedésben van, madame. Ez a ház nem -188- az öné, mert az adományozást egy elmebeteg aggastyán követte el, a mit én, az illető örököse, majd meg fogok semmisíttetni. Azok a részvények pedig, a melyeket ön Degoudtól kapott móringul, csak addig hajtanak osztalékot, a míg én akarom. A mint én megszüntetem a bányák és gyárak üzemét, a mint a vasúton felemelem a szállítási és közlekedési díjakat, a részvények jövedelme egyszerre le fog szállani a semmire.

– Hahaha! Azt gondolja ön magában ugyebár: ha nem akartál egykor feleségemmé lenni, mikor még grófkisasszony voltál, most már lehetsz szeretőm. Egy bukott gazember felesége mi lehetne egyéb, mint kéjarája annak a grófnak, a kire a férje váltót hamisított. Hisz a férj gyalázata az asszonynak privilegium.

– Lássa, Fernande, milyen hamisan itél meg engem. Igaz, hogy a mit eddig tettem, az mind azért történt, hogy önt megalázzam. Tartoztam ezzel önnek azért a megvetésért, azért a megszégyenítésért, a mivel elutasított. De a végczélom az volt, hogy mikor már az elmerülés perczéhez jutott, akkor én nyújtsam önnek szabadító kezemet, s visszaadjak önnek mindent, a mit önkényt eldobott, s a mit mások miatt elvesztett.

– Pedig nagyon egyszerű. A legújabban hozott franczia törvények lehetővé teszik a házasság felbontását. Önt a házastársa hűtlenül elhagyja, ugyanaz kriminalitásért négy évi börtönre elitéltetik: ezek olyan okok, a mikért a törvényszék az önök házasságát megsemmisíti. Ez az eljárás kevés időbe fog kerülni. Én tudom azt siettetni. És akkor a De-Quimper név le fogja az ön homlokáról törülni a Degoud foltot. -189-

– Ah! a maire lajstromos könyvében? El is felejtettem ám megmondani, hogy Degoud úr, szökése előtt még egy kis hivatali hatalommal való visszaélést is követett el. Nem tette ingyen.

S azzal kivette a tárczájából a hivatalos jegyzőkönyv kihasított lapját.

– Nézzen ide, Fernande. Ez a tanúbizonysága az általunk megkötött házasságnak.

Azzal négyfelé szakította a kitépett lapot s a papirrongyokat oda vetette a kandallóba. Lobbot vetettek.

Most értette már Fernande, hogy miért adta át ő neki megőrzés végett Degoud Raoul ennek a jegyzőkönyvnek a hiteles másolatát: a jogérvényes házasság-levelet?

Csak ennyit kérdezett, csodálkozást eláruló arczkifejezéssel Ellinortól: «de hát Aïra? Mit tett ön Aïrával?»

– Hahaha! Nevetett Ellinor. A szegény kis Aïrával? Az igazán furcsa dolog. Hisz ön ismeri jól azt a kis bohó teremtést? ön eleget iparkodott belőle embert csinálni. Hát a fáradsága nem is veszett kárba. Megengedi, hogy újra meggyujtsam a szivaromat?

Ellinor fölkelt, a kandalló parazsánál rágyujtott a bokkjára, s aztán megint visszaült a karszékbe, egyik lábát a másik térdén átvetve. Úgy társalgott Fernandedal, a hogy régi ismerősök szoktak.

– Több tudós vállalkozott is rá, hogy ezeknek a lakhelyét felkeresse. Rájuk is találtak; de kézre keríteni egyet sem sikerült közülök. Ekkor én fogadtam egy dúsgazdag természetbuvárral, hogy én egy pár esztendő lefolyása alatt magam elmegyek a birmai királyságba, felkeresem a Láósz népek között a Kráók erdőlakó fajtáját. Azok közül elcsábítok egy fiatal leányt s azt elhozom magammal Francziaországba. Egy negyed millióba ment a fogadásunk.

– Hát úgy, hogy a feleségül vett majomkisasszonyt egyenesen odavittem Farelli úrhoz, a jardin des plantes igazgatójához s átadtam neki, mint a Láósz népbeli természetrajzi ritkaságot s most azt mutogatják ott, a számára emelt külön díszes pavillonban, mint a Kráót.

– És ön ezt azért a negyedmillióért tette, a miben a természettudóssal fogadott.

– Oh nem! Nem! szólt nevetve Ellinor, s hátravetve magát a karszékben, a boltozat felé fújta a füstöt, mintha azoknak a falfülkékbe festett meztelen mythologiai képeknek beszélne. Nekem ennél magasabb czéljaim vannak. A kis majom eltávolítása által Filibert gróf közeléből megfosztottam őt attól az arkánumtól, a mi az életét olyan hosszúra nyújtotta. Most már rohammal fogja őt elővenni az agylágyulás. S ha egyszer megtudja, hogy a leányát pénzért mutogatják, mint a Kráót, akkor rögtön megüti a guta.

Ellinor nevetve vonta el a tekintetét a plafond amorettjeitől, hogy Fernande szemébe nézzen.

Szinte hihetetlen, hogy egy eszményi szépség a kinzó vad indulatok hatása alatt ily torzképpé alakulhasson. Álmában lát az ember ilyen arczokat. Mikor az ismerős angyalarcz átalakul vámpirrá.

A düh, a boszúállás, a gúny, az utálat, a csömör minden kifejezése egyesülve volt e rémtekintetben. Emberi művészet nem volna képes ezt utánozni. Ezt csak a féktelen indulatok galvanizmusa képes előidézni.

Ellinor rémülten futott ki a szobából. Férfiakkal szemben talán volt bátorsága; de ezzel a nőarczczal szemben megbénult minden idegszála.

Ellinor rémült menekülésében az ajtót is becsapta maga mögött, s Fernande egyszerre meglátta magát a tükörben.

Maga is megrettent az első látásra a saját arczától. Ilyennek nem látta magát soha. Sőt nem volt fogalma róla, hogy ilyen arcz lehessen a világon.

– Hála neked mennybéli Jehova Isten, hogy megajándékoztál azzal, hogy rúttá tudjak lenni!

Milyen jó volna a hímes pillangónak, ha az ember markában egyszerre át tudna változni százlábú skolopendrummá.

Lassankint ismét megszépült az arcza. Vonásai visszanyerték klasszikus vonalaikat.

Akkor aztán ismét a tükör elé állva, újból megpróbálta, -192- hogyan tudná szándékosan, művészi kiszámítással az elébbi mándrucz pofát fintorítani? Sikerült. Meg volt vele elégedve. Nevetett.

Akkor aztán összeszedte minden lelki tehetségét. Végig gondolt az egész rémtörténeten, mely egy rövid negyedórai időbe össze volt szorítva: mint a sűrített méreg.

Trimeric grófot egészen hasztalan munka lett volna értesíteni a rémesetről. Mit ér egy paralyticus aggastyánnak a segítsége. Saját kezében volt az eszköz. Előkereste a hiteles házassági levelet s a vállfüzője alá rejté. Forgópisztolyt is dugott a zsebébe.

– Ejnye! mondá neki a postamester, ha öt perczczel elébb jön az asszonyság, a vasuti vonattal mehetett volna el.

XIX.

Elől, hátul egy nagy táblával a nyakában jár végig a párisi boulevardokon száz kikiáltó, gyorsan pergő nyelven hirdetve a táblákra festett képek tartalmát.

– Ime itt a hirhedett majomleány, a Kráó, a kit De Quimper Ellinor gróf, a vakmerő utazó hozott el magával a majomemberek közül. Látható naponkint reggeli 10 órától déli hat óráig a Jardin des Plantesban, két frankért. Soha nem látott természeti tünemény. -193-

A magasabb régiók informálása végett aztán zárt kocsik döczögnek végig az asphalton, trombitaszó mellett, azoknak mind a négy oldalára fantasztikus képek vannak festve a Kráó életéből. Először az eredeti viselkedése a maga őshazájában, a fatetőn épített fészek-kunyhóban, a hol nyers halakat eszik. Azután a lépre csalatása a vakmerő európai vadász által, czifra korallékszerek segélyével. Végül a Kráó kisasszony teljes európai divatos costumeben, a minőt a szinpadon viselnek.

A hintó hágcsóján áll egy betanult kikiáltó, római vitéznek öltözve, hétféle színű tollbokrétával a sisakja mellett, a ki, midőn összetrombitált egy csomó hallgatóságot, azok előtt folyékony stilusban elmondja, hogy «megérkezett a várvavárt ősembermajom a Jardin des Plantesba, a kit a híres Ázsia felfedező De-Quimper Ellinor gróf hozott el magával a Láósz indiánok országából, nagy ravaszsággal és életveszedelemmel. Sűrű szénfekete haj borítja fejét s alányúlik az egész hátán: szemeit széles, selyemszerű fényes szemöldök árnyalják, melyek alatt tág fekete pupillák ragyognak. A szemgolyókból hiányzik a szivárvány. Koponyája azonban teljesen emberalakú, duzzadó ajkai csevegés közben igen kedvesen kaczagnak. Igen jó indulatú teremtés, és mindent megtesz, a mit kivánnak tőle. De ha ingerlik, akkor vad lesz, a földre veti magát, harap és körmöl s a haját tépi. Eszik nyers halat és rizskását; de a czukrot különösen kedveli. A külföldi tudósok mind elismerték a valódiságát. Látható a Jardin des Plantesban az amphitheatre des cours nagy termében. Uraságok, kik közelből kivánnak vele beszélni, s énekelését hallani, külön órákban, esteli tíz órától tizenkettőig bocsáttatnak a Kráó kisasszony elé. Egy ülés tartama öt első percz; dija husz frank. Jegyek előre váltandók a pénztárnál meghatározott időre!

Fernande megtudta a reklamművésztől, hogy hol találhatja -194- Aïrát. Hát még is nem a Palais des singesben! Nem a Jacques és Jaqueline társaságában. (Igy hítták a párisiak a kedvencz orangutáng-párt az állatkertben.)

Az amphitheatre des cours (a «cours» e helyütt tanfolyamot jelent) igen előkelő díszes épület az állatkertben, a hol a természettudósok szoktak felolvasásokat tartani. Itt csak ethnographiai rendkívüliségeket mutogatnak.

Fernande eszén járt. Tudta, hogy minő veszedelmes ellenféllel van dolga. Ha lármát üt, őtet fogják el s ottmarasztják a vizsgálati fogságban: megeshetik, hogy a megfigyelő-kórházba küldik, mint elmeháborodottat. Ovatosan kellett a terve kiviteléhez kezdenie.

Legelső gondja volt jegyet váltani az esteli látogatásra húsz frank belépti díjért. Nagy volt a kereslet: csak az éjfélhez közeleső öt perczek egyikére kapott helyet.

Azért az első órában már megjelent az amphitheatre des cours várakozó-termében. Akarta látni, hogy miféle emberek látogatják a rendkívüli természetcsodát s minő benyomással az arczukon térnek vissza? Csupa előkelő urak voltak. Nagyobbrészt angolok. Egy pár fiatal franczia is volt, meg egy német.

Az angolok nagyon rezerváltan viselték magukat visszatérőben: nem voltak közlékenyek. Mindegyik az óráját nézte, hogy nem rövidítették-e meg a kialkudott öt perczben? Egy pénztárnoknő ült a középen: az előtt állt egy perczmutató óra. Ha az öt percz letelt, villanycsengetyűvel jelt adott, s arra magától felnyílt az ajtó.

Hölgyek nem voltak a látogatók közt. Könnyen felfogható okokból. Ilyen ok Fernandeot nem feszélyezte.

Az előtte következő ötperczes gentleman egy nyílt tekintetű német ifju volt, a ki a rég várakozó szék-szomszédnéja iránti udvariasságból megtette azt, hogy rákerülvén a sor, félig nyitva hagyta az ajtót a háta mögött, hogy az a kiváncsiságát addig is kielégíthesse, a míg ő beszél a Kráóval.

Az is bámulatos, hogy ily rövid idő alatt egyátalában megtudott tanulni egy európai idiomát. Azonkívül csak a majombeszéd rikácsolásait ismeri. Egy épen e czélra felfogadott gouvernante pallérozta őt ki még a hajón, a míg Borneotól idáig jöttek. Ugyanaz énekelni és zongorázni is megtanította. No természetesen nem valami művészi tökéletességgel. Hanem hát a hogy egy majomleánytól méltán csodálni lehet.

A német ifju tehát nyitva hagyta az ajtót maga után. Fernande hallhatta Aïra beszédét. Ráismert a hangjára. Angolul szólította meg a belépőt.

– Jó napot, mylord! Örülök, hogy van szerencsém, mylord. Tessék helyet foglalni. Szereti ön a zenét, kivánja, hogy zongorázzak, mylord?

Fernande maga tanította Aïrát erre a szép románczra a «Richmondi vásár» czímű dalműből.

A látogató bátorkodott azon óhajtásának kifejezést adni, hogy vajha némi mutatványt hallhatna az eredeti Kráó nyelvből is.

Erre aztán következett némi artikulálatlan rikoltás, a vadmadár, a sakál kiáltásához hasonló.

– Akar ön egy fényképet tőlem? Az ára két frank. A sajátkezű névaláirással? Három frank.

Az öt percz letelt. A villanycsengetyű elpendült. A német ifjú kijött az elfogadási teremből, a fényképet tartva a markában, elragadtatva a látottak és hallottak által. -196-

Egy díszesen butorozott szoba volt ott, déli virágokkal diszítve, nagy cziklász-pálmák roppant vedrekben, köztük egy fiatal theobroma, a növénykert büszkesége, az ágakon szabadon repkedő, exoticus madarakkal, elől egy nyitott zongora, középen gömbölyű kerevet, kis asztalkán csemegék, gyümölcsök, a majomleány rangjához illő fényűzés.

A kereveten ült egy divatos öltözetű, kétséges életkorú hölgy. Bizonyosan társalkodónő. Egy kis bajusza ennek is volt, de azért nem volt Kráó.

Aïra nyájasan inte a hölgynek, hogy eltávozhatik. Csak férfilátogatásnál van szükség az ittlétére. Egyedül maradt Fernandedal.

– Hát csak tartsd titokban. Hova gondolsz? Ha te elhireszteled, hogy én ki vagyok, akkor Trimeric gróf megöli az anyámat, vagy rögtön megüti a guta. Annak a jó öreg embernek nem szabad azt megtudni, hogy én hová jutottam!

– «Szegény majom!» De hát jó helyen vagyok itten. -197- Szeliden, udvariasan bánnak velem. Semmi megszégyenítőt nem tesznek velem. Csak a tudós professorok kiváncsiak egy kissé. De a mellett olyan hideg szemmel néznek. Tudod, csak a szeme sért az embereknek.

– Én már beleszoktam. Egész nap bámultatni. Egy kicsit énekelni, zongorázni, angol szólásmódokat sorba mondani. Az impressarió előadásán nagyokat nevetek. Van abban valami varázs, hogy én most bolonddá teszem az egész világot. Nem képzeled, micsoda büszkeség van abban, hogy én értem aranynyal, ezüsttel fizetnek, a miért olyan csúnya vagyok.

– Ez örökké még sem tarthat így! Te nem maradhatsz élted hosszáig a Jardin des plantes ketreczlakója, mint a Jaqueline!

– Oh nem! Az impressario megigérte, hogy elvisz körútra. Elmegyünk Londonba, Berlinbe, Bécsbe, Budapestre.

Aztán hogy Fernande boszus töprengését látta, szelid búskomorsággal monda neki:

– Aztán látod, szegény Ellinor elvesztené a fogadását, ha te napfényre hoznád az igazságot. Vissza kellene fizetnie a negyedmillióját, meg egy másik negyedmilliót a tetejébe. A jockey-clubból is kidobnák a yankeetrickért.

S azt az éles majomkiáltást hallatá, a melyen végződni szokott az interwiewja. -198-

A várakozási teremben egy koczkás kabátú, zsemlyeszín pofaszakállas úr alkudott az impressarióval.

– Mit kóstál nekem egy karmolás a pofámra? Én meg akarom haragítani a Kráót. Például egy csókkal.

Az impressarió gondolkozni látszott s a tenyerében latolgatta az ezeres bankjegyeket.

– Uram! Ha ön legkisebb megszégyenítő merényletet megenged a látogatóknak a Kráó ellen, én rögtön feljelentem az egész titkot. Én ismerem ennek a csodaleánynak a szülőit. Itt laknak Dél-Francziaországban. Én voltam a nevelőnője.

– Ah! kiálta fel az impressarió azzal a csodálatos vegyületével az ijedtségnek és örömnek, a melyet csak olasz arcz képes együttesen kifejezni, s melyből egyszersmind egy jó ötlet szikrája pattanik ki. Ön volt a nevelőnője a mi Kráónknak? Akkor én adok önnek egy évadjegyet, a melylyel minden nap bejöhet ingyen az amfiteatrumba.

Azzal visszaadta a koczkás úrnak az ezeres bankjegyeit. És tetejükbe tette még a húsz frankos aranyát is, a mit a látogatásért fizetett.

– Itt van uram! és már most a beszélgetésre sem kap ön engedélyt. Ott láthatja nagy betűkkel felírva az ajtóra: «A látogatóknak kötelességük a Kráóval illedelmesen társalogni». Alászolgája!

Fernandeot pedig udvarias bókolással vezeté a pénztárhoz, s átadatta neki az egész évadra szóló belépti jegyet.

Most még azt is fölvehette a reklámja szövegébe, hogy «az esteli látogatás óráiban 10-től 12-ig minden nap látható az amfitheatre des cours salonjában az a csodaszép -199- gouvernante, a ki a Kráót énekelni, zongorázni és angolul beszélni megtanította». Erre még jobban csődült a húsz frankos publikum.

És Fernande csakugyan ott is volt minden nap, csak hogy olyan sűrű fátyol volt az arczán, hogy a publikum nem kapott belőle semmit. «Ez» már humbug!

XX.

Trimeric Filibert gróf rohamosan hanyatlott a vége felé. Az ilyen kórállapotnál a kedélyhangulatban van az orvosság, abban van a méreg is. A lélek bakteriumai, a miket még nem lehetett górcső alá venni, a legöldöklőbbek.

Nagyon biztos eredményre dolgozott az a kéz, mely őt Aïrától megfosztotta. Ez a szeretettől sugárzó csúnya kis teremtés tartotta az öreg emberben a lelket. A mint azt elvesztette, az egész életszervezete összeroskadt.

Éjjel-nappal a nagy karszékben ült, s abból állt az egész foglalatossága, hogy a tömérdek ujságot, a mit járatott, egy ollóval apró darabokra összeszabdalta, s aztán lebbentsenkint a kandallóba dobálta. El nem olvasott belőlük egy sort sem.

Marcioleon kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az rakott fát a tűzre, az hozta be a levesét s etette kanállal. Nem élt már egyébbel, csak levessel meg tejjel.

A jó teremtés maga bontogatta fel minden nap a lapokat, melyek a fővárosból érkeztek, úgy vitte be az urához.

Ő maga nem volt ismerős az ákombákommal. Csak azt észlelte, hogy vannak ujságok, a melyek hetenkint egyszer, mások, melyek csak minden két hétben ismétlődnek. Csak arról ismeretesek, hogy képek vannak beléjük nyomtatva. Derék ujságok! A képeket már megérti minden ember! -200-

(Miért is nem tudnak a mai világ tudósai olyan írást feltalálni, mint a régi egyiptomiak, hogy a mit «lát» az ember, azt mindjárt «értené» is?)

Abban a két hetenkint megjelenő képes ujságban, a mint kétfelé nyitotta, egyszerre ott látta maga előtt Aïrát.

S a lap tulsó hasábján meg De Quimper Ellinor, vadászjelmezben. Az is olyan jól van találva, hogy csaknem megszóllal.

Az átelleni belső lapján a képes újságnak viszont látható volt ékes fametszetben egy fejedelmi mátkapár, szintén egymás mellett.

A jó Marciole nagy örömsikongatással rohant be Filibert gróf szobájába a drága szép újsággal.

– Nézd! Nézd uram. Itt van a mi leányunk! Az ő kedves férjével együtt. Emitt egy princz, meg egy princzesz. Itt meg az Aïra és az Ellinor. Egymás mellett. Mondtam, úgy-e, hogy nagy dicsőség lesz ebből. Még az újságban is kijött a képük. Nézzed! Olvassad!

Azzal odatérdelt Filibert gróf elé, mint egy eleven olvasótámlány, eléje tartva a széttárt hirlapot. Csak a két szeme látszott ki a lap szegélye fölött, a hogy a hatást vizsgálta Filibert arczán.

A gróf olvasta a szöveget. A Kráó. – Majomleány. – A Láószi őserdők. – Az apjának a neve volt Sré-Máongó. Nyers hallal élt az erdőben. – De Quimper Ellinor csellel elhozta a hazájából. – Mutogatják két frankért a jardin-des-plantesban. – Tud emberi szavakat kimondani, énekelni. – Ha megharagítják, a haját tépi.

Mentől tovább olvasott a gróf, annál jobban vigyorgott az ábrázatja. A jó Marciole azt hitte, hogy ez a nagy öröm jelensége. Az őrültség torzvigyorgása volt az!

S a közben szép csendesen kihúzta a zsebéből a revolvert s úgy lőtte szíven Marciolet, hogy az egy kiáltás nélkül terült el a lábainál.

Akkor aztán felugrott a karszékéből. Az őrültség kölcsön adta zsibbadt tagjainak azt a csodálatos erejét, a minek a titkát ki nem lehet tanulni. Tört, zúzott mindent, a mit maga előtt talált. A revolvereivel ajtókon, ablakokon lövöldözött ki, halálveszedelem volt hozzá közelíteni. Végre aztán kimerült s ájultan rogyott össze.

Ez a kórállapot nem tartott sokáig. Fél év mulva megszabadította kínzott lelkét nyomorult porhüvelyétől a halál.

XXI.

Ő maga rendezte a temetési szertartást, egész odáig, mikor a megboldogultat a családi sírboltba elhelyezték.

A préfet birt annyi életfilozofiával, hogy még azt is bevárta hallgatag, a míg a gyásztornak vége volt. Nem rontotta el az ebédet.

Csak azután, mikor már a fekete kávénál a kondoleáló vendégek mintegy hallgatag gratuláczióképen összeüték a chartreusös kupiczáikat Ellinorral, állt elő a mondókájával a préfet.

– Megmondtam önnek, úgyebár, gróf úr, hogy ön ezzel az egész armignoli expeditiójával valakit nagyon rá fog szedni. Ez a valaki ön maga, gróf úr. A megboldogult Trimeric gróf törvényesen egybekelt férje volt Marciolenak. Nálam van letéve a házasságlevelük. S ennélfogva az egyedüli törvényes örököse az armignoli uradalomnak az ő leányuk, Aïra. -202-

– Nagyon jól van, uram. Ezzel a talonnal is megnyertem a partit. Trimeric Aïra az én feleségem, a kivel összeköttetém az armignoli mairei hivatalban folyó év február 15-ikén. Hát így is az armignoli grófság ura vagyok.

– Jó volna biz az, gróf úr, csakhogy, a mint én utána jártam a mairei hivatalban, a jegyzőkönyvből hiányzik épen az a lap, a mely a gróf úr és Aïra kisasszony házasságára vonatkozik. Ezt valami gazember megsemmisítette.

Erre aztán Ellinornak nem volt mit tenni, mint zsebre dugni a «gazember» titulust.

A préfet úr pedig, szivarja tüzét eloltva a kávés csésze aljában, azt mondá:

– Már én megtettem az intézkedéseket, hogy azt a bizonyos Trimeric örököst, a ki jelenleg valahol körúton van egy dunamelléki fővárosban, s mint a hirhedett Kráó mutogattatik, haza hozassam és ősei birtokába visszahelyezzem.

XXII.

Ellinornak tudomása volt róla, hogy az ő kedves barátja (és áldozata) Degoud Raoul hol és miféle álnév alatt bujdokol az új világban.

«Önnek a visszatérése szükséges Frankhonba. Filibert meghalt. Aïra törvényes örökös. Házasság létrejöttét be -203- kell bizonyítanom. Adok önnek harminczezer frankot, ha visszajön s új bizonyítványt állít ki, a mairehivatalában végbement házasságról».

«Nem vásott el mind az öt érzékem, hogy azt a bolondot megtegyem, a mire ön felszólít. Én az ön harminczezer frankjáért magamat gályára nem vitetem. Hanem ha ön a megkötött házasságának hitelesen kiállított másolatát akarja birni, arra ráutalhatom önt. Volt rá gondom, hogy azt valakinél hátrahagyjam. Küldje ön ide hozzám Jacques Pluhart a harminczezer frankkal; majd annak megmondom az illető nevét, a kinél azt megtalálhatja.

Ellinor nem sokat tétovázott. Rögtön áthajóztatta Jacques Pluhart Amerikába, a harminczezer frankkal.

XXIII.

Ez időköz alatt megtörtént az egész reparatura a félrement történelemben.

A Trimeric család örökösét megtalálták valahol Prágában, s ediktaliter haza idézték Francziaországba, ott jogszerinti örökségébe minden hivatalos formák szerint visszahelyezték.

Ellinor a kitünően jól értesült párisi rendőrség útján azt is megtudta, hogy az a bizonyos gouvernante együtt utazott el a rehabilitált grófnéval Armignolba.

Ő volt legjobban beavatva a Trimeric család házi titkaiba. Ő látogatott el a Trimeric kastélyba, a hol Fernande található volt. Bevezették hozzá.

Izenetet hozott Degoud Alfréd úrtól, a kinek ott igen jól mennek az üzletei. Fényes vállalatokat indított meg, melyek a legszebb kilátásokat nyítják meg előtte. De Quimper gróffal kiegyezett ama bizonyos váltó miatti kereset megszüntetése iránt. Most már teljesen rehabilitálva van. Alig várja, hogy szeretett nejét ismét ölelhesse. Utiköltségül utalványoz a számára ezer frankot. Broklynban fogja várni a megérkeztét. Utasítja, hogy azt a bizonyos oklevelet, melynek megőrzését reá bizta, kézbesítse De Quimper Ellinor gróf úrnak.

Fernande végig hallgatta az egész előterjesztést s azt felelte rá, hogy semmi köze hozzá, jól mennek-e az üzletei Degoud Raoul úrnak, vagy rosszul? Köszöni az utiköltséget; de nem veszi igénybe. A mi a házassági oklevelet illeti, azt ő átadta annak, a kit az legjobban érdekel: Aïra grófnőnek. Ha hivatkozni akar ez okiratra De Quimper, ő nála megtalálhatja.

Nyomban, a mint Jacques Pluhar visszatért a válaszszal, sietett Ellinor a Trimeric kastélyba, Jacques Pluharral együtt.

Ismét Fernande fogadta a látogatókat, a ki úgy látszik, valami protektornő szerepét viselte itten.

Az elfogadó teremből átment Fernande a mellékszobába, az lehetett Aïra boudoirja.

Ellinor elegáns látogató toalettben volt. Kerek metszésű kabát, éles ránczra vasalt pantallon, fehér bőr kamásli, a kabát gomblyukában piros rendszalag és fehér szegfű. Ixa flór parfum. Májvereskeztyű az oldalzsebben.

Aïra meglepő változáson ment keresztül. Nem volt már majomrokonság az arczán. A fogalomzavaró pihéket szakértő tudomány eltávolítá az arczáról, az most egészen sima és kellemesen kreolszinű volt. A haja magas tekercsbe feltűzve a fején, európai divatú díszítéssel, legújabb szabású -205- öltöny a termetén. Nem is volt, így kicsipve, valami visszataszító megjelenés.

Ellinor elbüvölő grácziával üdvözlé a hölgyet; a mit az szintén megfelelő kecscsel viszonzott.

– Jó napot mylord. Örülök, hogy van szerencsém. Tessék helyet foglalni. Szereti ön a zenét? Kivánja, hogy zongorázzak mylord?

– És most uram, tegye ön le a húsz frankot, s adjon helyet az utána jövő uraságoknak. Gud báj!

– Értsen ön meg Aïra. Van egy német színdarab, Grizeldisz. Ebben a férj, fogadásból, szeretett nejét próbára teszi. Arra fogad, hogy az ő neje, bárminő megaláztatás után is, hive marad. És fogadását megnyeri. Ezt a veszedelmes játékot voltam én bátor ismételni. Én önt próbára tettem.

– De hát Grizeldisz legalább volt valamikor neje a férjének. De hát voltam én valaha neje önnek?

– Nálam nincs; de önnél van. Ön birja annak a bizonyítványát, hogy ön De Quimper grófné.

– Igen, birom, s mindennap előveszem és újra meg újra elolvasom ezt az irást.

Látszott azon, hogy mindennap nem csak a kezei között, de a fogai között is meg szokott az fordulni. Mind a négy szélén ki volt csipkézve, a hogy leharaptak belőle egy darabot. -206-

– Ime itt van, az én házassági oklevelem, a mely bizonyítja, hogy engem De Quimper Ellinor gróf törvény előtt feleségeül vett. Ez az egyetlen papir, a mi azt bizonyítja; mert az eredetit kitépték, elégették. Ezt pedig én tépem szélylyel rongyokra! – És most takarodj előlem, te «ember!» Én vagyok a Kráó! a majomleány, a kit két frankért mutogatnak az állatkertben; a kit ha megharagítanak, harap és körmöl! S a majomember harapása halálos! Nesze!

S azzal tele marokkal odavágta a szeme közé a széttépett okirat csipetjeit.

Igy, nevetve, még rettenetesebb volt ez a szép arcz, mint azzal a Medúzatorzképpel.

– No ezt a zseni-cziklust rosszul fejeztük be, Jacques Pluhar. Kezdjünk újat.

S a mi a legkülönösebb, azóta arról a tudományos világban oly nagy feltünést keltett Kráóról senki sem beszél többé.

A HÁROM KIRÁLYOK CSILLAGA.

Annál jobb, mert akkor legalább kiváncsiak lesztek megtudni, hogy mi lesz a végén? mert csak akkor jön elő a három királyok csillaga, hogy az egész titkot kivilágítsa.

Hanem a Károly bátyám, az már ember volt. Igaz, hogy csak olyan ember, a kit még pólyában hordtak. Azaz, hogy hordta az édes anyja. Később az én édesanyám is. Mert minket még nem biztak dajkára. Nem úgy voltunk, mint a mostani urfiak és kisasszonyok, a kiket már a születésük órájában szoktatnak a hűtlenséghez. Nincsen mama, hanem dada.

Hát a Károlykát (akkor még nem volt bátyám) kivitték Ó-Gyallára, az öregszülőihez; az apám meg az anyám új esztendőt köszönteni mentek. Olyankor rendesen szánut szokott lenni. Rövid volt a nap, hamar beesteledett. Pedig éjszakára vissza kellett térni Komáromba; mert a tót szolgáló, az Ancsa, meg nem maradt volna egyedül a háznál. Azt hitte, hogy a meghalt anyja kisért a konyhában. A szapulóban volt a mosott fehérnemü s a mint annak csapjából hullott szivárogva a dézsába a vízcsepp, azt hitte, az anyja lelke hivogatja: «poty–poty».

Az országutat pedig vastagon befútta a hó, úgy, hogy csak az út melletti fákról lehetett megtudni, hogy merre egyenes! -210-

De hát szép holdvilág volt, nem lehetett a turcsiknak eltévedni, még ha a Matyi szundikált is.

Egyszer aztán a nagy hóban valami nagy nehéz tárgynak ment neki a szán féltalpa s arra szépen fölfordult a jármű, apámat, anyámat, meg a kis Károlykát kiborítva a hóba.

No de a ki hóba esik, puhára esik: nem történt semmi baj. Az apám hirtelen talpra ugrott. (Soha sem káromkodott.) A gyereket elcsitították, kezébe adták a sipot, a kocsisnak megrázták a csimbókját, hogy kimenjen az álom a szeméből. Azután visszafordították a szánkót s csak akkor kezdtek utána nézni, hogy mi volt a baleset okozója, a miben a szánkó rendes országut közepén fölfordult.

Olyan nagy zsák, hogy az apámnak, meg a kocsisnak dolgot adott fölemelni, a míg a szánkó saraglyájába föltették.

No már ilyen szerencsétlenség is ritka emberen esik meg, hogy a szánkója egy zsák pénzen forduljon föl utközben. Azt szerencsésen hazavitték.

Másnap reggel aztán az apám a város dobosával kidoboltatta a piaczon, hogy a ki a gyallai uton egy zsák pénzt elvesztett, keresse ő nála.

Abban a nyomban előkerült a kárvallott fél; hetényi, vagy nem tudom hová való előljárók voltak, a kik utközben nagyon fenekére találtak járni a kulacsnak s nem vették észre, hogy lemaradt a szánkóról a falu pénze.

Nagy volt az örömük a szegény jámboroknak. Azt hitték, soha sem látják már többet a pénzüket. Örömükben felét odakinálták jutalmul a megtalálónak. Dehogy fogadott volna el tőlük az apám csak egy garast is. Vigyék el békével!

– No hát ne is legyen az urnak soha annyi pénze, a mennyi a lelkét nyomja. -211-

Volt abban a zsákban, a hogy később bevallódott – nyolczszáz forint. Nehéz summa!

Hogy mi volt az a régi kétgarasos? arra én meg nem tudok felelni. Pedig van szép régipénz-gyűjteményem, de ilyent nem birtam bele szerezni.

Mert az a kétgarasos, a mit a mi gyerek korunkban Zicsedlinek, majd Sustáknak, legutóbb Susztertallérnak gunyoltak, születésekor félforintosnak neveztetett; az volt ráverve öt helyen is, hogy 30 krajczár. A devalváczió alkalmával aztán az a félforintos lett degradálva kétgarasossá s ezzel cserélték ki azokat a mesemondássá vált régi kétgarasosokat, ugyanakkor, a mikor a fekete bankót is fölváltották a «Schein»-bankókkal, öt forint helyett adva kettőt.

Új esztendő második napján volt a határidő, a mikorra az egész vármegyéből föl kellett szállítani a városházához az átváltandó régi pénznemeket.

No már most elgondolhatjátok, hogy ha nyolczszáz forintnak akkora zsák kellett, a mit két ember birt fölemelni, hát egy egész vármegye aprópénzének mekkora pinczére lehetett szüksége, hogy abban azt a sok zsákot halomra rakhassák.

A mi városházunk pedig nem olyan, mint a hires lőcsei városház, melynek oszlopcsarnokos pinczéjében hosszú sorban álltak hajdan a termetes hordók tele hegyaljai borral, a miből tanácsülés után birságot fizettek a rend ellen vétett tanácsbéli urak. A mi városházunk földalatti helyisége börtönül szolgált. Rendesen szokott benne lenni annyi rab, a mennyi szükséges a Dunáról fölhordani lajttal a vizet s a kályhákba való fát fölvágni.

Most azonban előállt a kényszerítő szükség. A pénz -212- fölveti a városházat. Másra kell a pincze. Kell pénzmagazinnak. A fekete bankó csomagokba kötve, valahogy csak elfér a városi pénztárban. Valami rettenetes bűz az, a mit magából kibocsát: ez a pénznek a halottszaga. Tél idején is nyitva kell hagyni az ablakot, hogy az ember meg ne fulladjon benne; a sok rozsdás, penészes garas pedig olyan rettenetes bűzt bocsát ki magából, hogy ez maga megvédi magát a tolvajok ellen.

No hát a tömlöczre szükség volt; az az egynehány rab akár ide, akár oda; a magistratus azt gondolta, hogy ha a minisztérium konvertál, konvertáljunk mink is. Kinek hány napja van leülni való, fizettessék ki neki ugyanannyi pálczaütésben s ezzel kvitt az igazság. Úgy határoztatott, végre is hajtatott. Az exekucziónál fungáló senator azzal vigasztalta a jajgató delinquenst: «hja, barátom, ma neked, holnap nekem».

Leginkább pórul járt ezzel az a szegény vándorló legény, a ki előtte való nap egy szűrt lopott azon reménységben, hogy majd ezért legalább egy hónapra való ingyen kvártélyt és kosztot kap a várostól s aztán a helyett kifizették neki a járandóságát mogyorófa-valutában.

Azt mondta rá a jámbor, hogy ez már a «höchste Schwindel» egy magistratustól: «börtönt assignálni a tolvajnak s botot fizetni helyette».

A múlt évben pedig nagy éhinség volt az egész országban. A buzának az ára fölment száz forintra (fekete bankóban). Valami bölcs ember odafönn Bécsben azt találta ki, hogy az inséget azzal lehet megszüntetni, ha megszüntetjük a fényüzést. Valahonnan az irattárból előkerestek egy múlt századbeli rendeletet (József császártól), mely a -213- paszományviselést a grófokra és bárókra szorítja, a polgároknak pedig egyenesen eltiltja; ezt ujra kihirdették. Így aztán a paszomántcsinálók mind bezárhatták a boltot s a szegény vándorló paszomántos legény nem kapott sehol munkát; «hát mit tudta tenni szegény vándorlegény?»

Az volt a tanácskozás nyelve, a társalgás, még a városi számadásoké is. A pénztárnok pedig tősgyökeres német volt.

Nem veszi azt be a magyarnak a gyomra, hogy ő számokat számok alá rakjon, akkurátuson, tizest a tizes alá, ezerest az ezeres alá, azokat összeadja botlás nélkül, hogy minden egyes bevételnek, kiadásnak a dátumát följegyezze az illetőnek a nevével együtt, a kamatokat 6-os százalékkal napjára kiszámítsa, félkrajczáros töredékig. Ez még hagyján! De az akkori pénzforgalom szerint külömbségeket tegyen az arany pénz, a lázsiás tallér, a huszas, a váltó forint, a rénes forint, a máriás, a tizes, ötös, és hármas ezüstpénz között s mind ezeket következetesen extra rubrikázza; hogy a milyen pénzben bevevődtek, olyanban adódjanak vissza; a kamatra kiadott pénz obligáczióit, kvietancziáit evidencziában tartsa. És a mi legfőbb dolog, hogy mikor ezt a rémséges sok pénzt maga előtt látja, el ne fogja az a szédülés, a mi hozzá nem szokott ember agyát meg szokta lepni, hogy beleesik a pénzbe és nem tud kiuszni belőle; összecsap a feje fölött és belefullad – vagy maga, vagy a becsülete.

Majd meglássuk, hogy Duckmaus úr ilyen ember-e? a kit Bécsből küldött le a finánczdirekczió.

Duckmaus Hugó úr kicsiny, czingár emberke volt; de termetét meghazudtoló bátor és vállalkozó alak. Különösen szép asszonyok ellenében.

Volt pedig ez időkben két hirhedett szépség a városban. Cservenics görög kávésnak a leányai.

Egy hires népballada megörökítette a neveiket, a mit még az én gyermekkoromban énekeltek a szabólegények:

«Cservenics kávésnak
Két lányát ismérem:
Nánikát, Bábikát,
Ketten egy testvérek.

Nánika csak úgy búsul,
Bábika csak úgy dudol.
Csak úgy dudol magában
Ama belső szobában.»

Hogy miért búsul Nánika s miről dudol Bábika? azt a további strófák szépen megéneklik.

Kissé csintalan biz annak a szövege. Azért bátran elmondhatnám, ha azt nem nézném, hogy kis leányok is vannak itt, a kiket még nem hordanak szinházba, a hol sokkal pajkosabb nótákat is tanulhatnak.

Hát az a baja a Bábikának, hogy sok a német, meg a magyar, a kinek éjjel-nappal kávét kell főzni, fölváltva, hol a Nánikának, hol a Bábikának. – S talán még kávét édesiteni is.

Még a nemesi inzurrekczió idején kezdték el ezt az élethivatást, ezelőtt hét esztendővel; akkor nagyon kis lányok voltak. Megismerkedtek valamennyi keresztülvonuló ezredek uniformisaival; még franczia foglyokat is láttak, a kiket Mesko tábornok hozott magával. -215-

Hallották az első «franczia-futás» évadjában azt a nótát, hogy «Sárga csizmás Jancsi sárba jár», a második franczia-futás idejében meg azt, hogy:

«Már siess hazádba vissza vert seregem
Nekem ez a muszka klima nem-nem egem;
Nincsen annyi fegyveresem, mint betegem;
Elvesztettem sok katonám rengetegen.

Az ő kávéházuk volt a Tivolija a délczeg tisztikarnak. (Akkoriban kaszinó helyett Tivolit mondtak.) Kék hajtókások és sárga hajtókások voltak. Mindannyian udvaroltak a kaczkiás (olvasd mai magyar nyelven «fesch») Cservenics grácziáknak. – Miért, miért nem, ez a régi bonmot eredt a szép lányoktól, a mit aztán az egész kisvárosi hölgyvilág fölkapott: «a kék nem kék; hanem a sárga kék.» Nem tudom urát adni, miért kéktek jobban a sárga hajtókás «Alexander»-ek, mint a kék galléros «Bakonyi»-ak a mi kisasszonyainknak.

Annyi bizonyos, hogy mind a ketten ott játszatták nyári délutánokon az ezredeik zenekarát a Cservenics-kávéház előtti Szentháromság-téren, a mikor aztán a tiszteké volt a világ; holmi czivil ember székhez sem jutott miattuk. Csak mikor este nyolcz órakor vége volt a platzmuziknak s aztán huszonnégy dobverő rákezdte a takarodót verni, végig vonulva a templomtól a várkapuig erre a nótára:

akkor ürült ki a kétszínű posztótól a kávéház; a katonák siettek haza a várba.

Akkor aztán előszállingóztak a törzsvendégek elfoglalni az ősi asztalaikat, mondogatván egymásnak: de jó, hogy nekünk nem dobolják azt, hogy «feküdj, feküdj, lompos német!» – Tudniillik, hogy a czivilek ezt a textust alkalmazták az ismeretes osztrák czapfenstrájk dob-nótájára.

Legközelebb a kávémérő söntés mellett volt a két privilégiumos -216- asztal, a miknél esti nyolcz órán túl csak a betáblázott uraságoknak volt szabad helyet foglalni.

Az innensőnél, a mely közelebb volt az ajtóhoz, rendes vendég volt Duckmans úr, a városi kassziros, vagy a hogy magyarul nevezik «perceptor». Régi polgár; ott van a háza a városházzal egy sorban, harmadik, vagy negyedik. Nőtlen ember; nem várják otthon vacsorával. Nem is szokott vacsorálni. De hát ugyan minek is vacsorálna? Azt az ötlábnyi termetet, azzal a szük vállal, azzal a keskeny csipővel, az a kis findzsa fekete kávé is képes eltáplálni, a mit minden este itt fogyaszt el, a közben ostáblát játszva egy másik törzsvendéggel, a kit úgy hi minden ember, hogy «Sós Kecskés». Kecskésnek azért, mert az a családi neve, Sósnak pedig azért, mert ő a főfelügyelője az ærarialis só-elárusításnak. Ők ostábláznak itt minden este 8 órától 9-ig.

Láttatok már ostáblát? Dehogy láttatok! Nagyon mulatságos egy játék az. Egy kétfelé nyitható ládikó föl van osztva négy részre és huszonnégy lépcsőre; aztán van tizenöt fehér és tizenöt fekete fakarika, a miket a két játszónak két számozott csont-koczka szerencsefordulatai szerint az egyik oldalon be kell rakni, a másikon azt ki kell szedni. A melyik hamarább ki tudja szedni, az a nyertes. Ha úgy ki tudja szedni, hogy az ellenfele egy karikát sem vett még ki: akkor az utóbbi «Schuszter-Schneidermatts». Nagyon mulatságos játék ez. Néha eltart egy játszma félóráig is. Azért is hiják a németek úgy, hogy «langer Puff». A francziáknál «triktrak».

A két notabilitás pénzbe játszotta ezt az elmés fejtörő mulatságot, tudniillik egy krajczárba.

Úgy is illik! Közhelyen ne játszszék nagy pénzben két olyan nyilvános karakter, a ki az ország vagy a város kaszszáját kezeli; mert ha ezüsttel dobálóznak maguk körül, a világ mingyárt rosszat gondol.

Az ilyen fitogtatás csak aféle uraknak való, a minők a -217- söntés túlsó oldalán levő asztalnál szoktak letelepedni.

Azok ottan preferánczot játszanak, mikor hárman vannak. Ha csak ketten vannak, akkor tártlit.

Hanem az aztán nagy pénzben megy. Lázsiás tallérok pendülnek az asztalon; lepedőbankók repkednek; körmöczi aranyok zizeregnek. A vesztett partiet kontrázzák, duplázzák, quadruplázzák in infinitum. Százakba megy néha a mulatság.

Fajára nézve maczedoniai görög, nemzetére nézve kemény nyaku magyar, a minél külömbet nem mutat föl Árpád ivadéka.

Hajh! ha minden magyar olyan magyar volna, mint a milyenek a mi rácz polgártársaink voltak! Olyan kipödrött bajuszt csak Tuhutum ivadékai viseltek, hát még az a zsiros száj! Ilyen kevélyen nem pattogtatta a körmönfont nemzeti fölfohászkodásokat a legmokányabb szittya uraság sem. Magyar nemesek voltak mind. És azt megérdemelték. Pénzzel is, meg karddal is. Külömbség csak az volt közöttük, meg a magyarok közt, hogy nekik nemcsak kardjuk volt, hanem pénzük is. Magyarul beszéltek, csakhogy nagyon sebesen hadarták a szót s az akcentusokat nem nyomták meg.

Czyriák úr szép gömbölyü altestü úr volt; barnapiros az arcza, mely állban tokát eresztett. Sarkantyus csizmát viselt, paszomántos nadrággal; ezüstgombos dolmányt, czifrán kizsinórozva.

… Megálljunk csak! Hisz az imént mondtuk, hogy a dicasterium kiadta a rendeletet, mely szerint megtiltatik a magyaroknak a paszomántos ruhaviselés.

Az ám! Csakhogy minden rendelethez két ember kell: az egyik, a ki kiadja, a másik, a ki megtartja; már pedig itt a mi klimánk alatt igaz, hogy mindig termett elég olyan bölcs ember, a ki parancsokat osztott, de olyan bolond kevés termett, a ki azokat megfogadta. Czyriák úr azt -218- mondta az ilyen rendeletre: «eb mondja kutyának, kutya a farkának». Megbirságolták érte? Fizetett.

Egy fegyvert hordott magával akármerre járt. Az volt egy singes szarvasbőr zacskó. Annak a fenekén volt rendesen száz vagy kétszáz koronás tallér. Ha exekuczió támadta meg, (rendesen volt valami aktus majorisból eredő birság a fején) belenyult a zacskóba, odadobta a pénzt; ha tolvaj támadta meg éjjel az utczán, úgy ütötte fejbe a zacskóval, hogy fölbukott.

No ha bejön a valuta, erre a divatra megint visszatérünk. Egy hosszu szarvasbőr zacskó, fenekén egy marék koronával. Többet ér az egy revolvernél.

Czim szerint vaskereskedő. De az csak külső firma volt nála. Más mindenféle üzlettel foglalkozott. Értett a pénzcsináláshoz. Liferált is. Még buzával is spekulált. Nem fáradt vele maga: mutyiba dolgozott. Ő csak a pénzét reszkirozta.

Hol egy, hol két mutyi-kompánistáját ott lehetett minden este látni a Cservenics-kávéházban, vele együtt tartlizva vagy preferánczozva, a szerint, a mint hol az egyik, hol a másik került elő. Némelyik Törökországban lakott. (Még akkor Belgrád Törökország volt.) De volt közöttük magyar is, német is.

Azok ott a kártyásasztalnál valami sajátszerü nyelven beszéltek, a mi egy harmadrészben magyar volt, egy harmadban német, egy harmadban rácz. (Már t. i. a mennyi a kártyanyelv megértéséhez szükséges.) A veres szint úgy mondták, hogy «paprikitzen», a tököt meg «buntewicen», a «bellus musicus» neve volt «libiz-labuz»; a végin aztán «peczalt uram.»

(Ennek a «peczalt uram»-nak is mulatságos története van – azokból az időkből; – de most nem állok meg érte; majd máskor elmondom.)

A közben pedig kávét és puncsot ittak s csibukból fujták a füstöt; néha egy «mno gája létára» is rágyujtottak. -219-

Kártyakeverés közben pedig gyakran stikliroztak a szomszéd asztalnál ostáblázó párra; elég fenhangon, hogy azok is meghallhatták.

Azok pedig csak csendesen, suttogva tették meg az észrevételeiket az átelleneseikre.

Duckmaus urnak olyan furcsa feje volt, a koponyája felülről nézve, mint egy csizmatalp, hosszu, a két oldalán benyomott (Ozman pasának volt ilyen koponyája), az arcza profilban széles, szemben keskeny; a szájából alig látszott valami, úgy össze volt kummva mindig s ha megszólalt, csak a fél szegletét nyitotta ki; még nevetni is csak félszájjal szokott; a szemeit is mindig úgy összehunyoritá, mintha vászonszövetet vizsgálna, hogy nincs-e közte pamuk?

Hanem mikor a Bábival enyelgett, akkor az egész száját fölnyitá szélesre és a két szemét karikára, mintha el akarná nyelni. – Szép falat lett volna!

Czyriák urnak ez alkalommal kedvezett a szerencse. Egész halommal állt előtte a tallér, a mit a belgrádi kereskedő szedett elő a széles tüszőjéből.

De Duckmaus urnak is jó napja volt ma este! Egy egész darab kétgarasost elnyert az ellenesétől, a lange Puffon.

– Schuszter und Schneidermatts! – kiáltá diadallal a két ujja közé fogott nagy rézpénzt magasra emelve. «Bábi kisasszony, drága szivem! Még egy findzsa feketét! Kitelik ma a nyereségből!»

– Szép dolog. Az én pénzemből dobzódni! – Morgolódék Sós Kecskés uram.

Bábi kisasszony kilépett a söntésből s hozta tálczára téve a findzsa kávét.

Termete igazán a hamis-istenekre emlékeztetett. Ilyen csipői, ilyen vállai lehettek Dafnének, a miket Apolló futtában megbámult (et quæ latent, meliora putat!) a hogy «nagyorru»-Ovid előadja. (Tizenkét esztendős iskolás gyerekeknek.) -220- Az arcz azonban Junóé; komoly és méltóságteljes.

– Hogyne tetszenék, a mi a maga kezéből jön – grácziák legszebbike? Magának, szép Bábi kisasszony, az Olympuson volna helye, az istenek csészéjébe töltögetni a nektárt.

– Hja! Nem attól lesz az édes; hanem hogyha a maga rózsás ujjacskái teszik bele a czukrot, isteni Bábika.

– Ugyan már mit nyernél vele, te Duckmaus, ha a Bábi kisasszony az Olympuson volna? te ott sem volnál más, mint Vénus kakasa, vagy Minerva bagolymadara!

– Te pedig Hajdukics, – vágott neki vissza a perceptor, – az Olympuson csak Ixion volnál, a kinek felhőt dobnak az ölébe ölelgetni istenasszony helyett. (S truczczra is átölelte a Bábika karcsu derekát.)

– Micsoda? Én? Te! Óh te papiroslineázó, krajczárköszörülő, gummilásztikoptató Kákánpille! Még te mersz itt tátogni! Azzal az ötkrajczáros kávésfindzsával! Bábi kisasszony! Nekem egy akó kávét rögtön!

S azzal odacsapott a tenyerével a tallérhalmaz közé, a mi előtte hevert kártyanyereségül.

Egy akó kávé! Ez nem is volt valami rendkívüli dolog. Semmi esetre sem eredeti ötlet Hajdukics uramtól. Szokás volt ezzel kifejezni egy nyereséges üzletet, egy vesztett fogadást: «egy akó kávét».

Bábi kisasszony rögtön lefejté derekáról Duckmaus úr esdeklő karját s visszabillegett a söntéshez rendeletet adni a Feuerburschnak, hogy azt a bizonyos rézüstöt tolja a -221- tüz mellé. Az czircziter egy akós volt s mindig tele volt fekete kávéval.

A Cservenics-kávéház az esteli órában rendesen dugva volt látogatókkal, professzionátus spillerek dolgoztak a szögletasztaloknál, a nasivasi-bankban fosztogatva vidéki balekeket; hajóslegények játszottak durnyit, a kiknek télen semmi dolguk, tamburások pengették tollszárral melankolikus hangszereiket, a bakterek lesték az éji szolgálat megkezdését, falusi előljárók gubbasztottak bundáikban a hosszu lóczákon, a kik beváltandó pénzt hoztak föl a városba, kucséberek ácsorogtak nyakukba akasztott kosárral, fügét, narancsot csaklizva; s kitöltötte a társaságban maradt hézagot az a diszes kompánia, a kiket bibiczeknek, brodziczczereknek nevez a természetrajz, kifejlettebb példányaikban lumpoknak és kozákoknak. Alig látják egymást a füsttől és gőztől a vendégek az olajlámpáknál.

Egyszer-egyszer nyilik az utczai ajtó, a mint az ujesztendei hideg lég betódul, az itt benn levő athmosphæra egyszerre hópehelylyé változva szállong alá. A belépő tán a körjáratot végző tiszt, a ki a kávéházakat, korcsmákat vizsgálja ott maradt katonák után, vagy egy elkésett utas, bundában, botosban, jégcsapokkal a bajuszán, a ki már nem kapott szobát a fogadóban; nem ritkán egy harczias amazon, a ki a korhely férjét jött hazaterelni.

Arra a szóra, hogy «egy akó kávét!» az egész tarka gyülekezet egyszerre fölelevenedett. Van, a ki traktál! Ma ingyen-kávét osztogatnak.

A bibiczek, a kozákok, a kiknek minden kedves, a mi «sáp»; a falusi kukkók, a kik még csak hiréből ismerik a kávét, mind oda nyomakodnak Hajdukics uram asztala köré; úgy lesik a potyát.

Czyriák úr az alatt, a míg a kávé a rézüstben megmelegszik, ráér Duckmaus urral kötekedni. Ma különös kedve van hozzá. Persze a Bábika miatt.

– Hát aztán, te pénzrostáló! Ugyan mit csinálnál, ha egyszer a Bábika azt mondaná: «no hát csókoljon meg az -222- úr!» Azt mondanád: «várjon majd egy zsámolyt hozok.» (A Bábika magas szál persona volt.)

– Óh te szépséges sárga ibolya! van is te rólad mit leszakitani! Hisz még csak bajuszod sincs! Egy ilyen tisztitott bárányfejre csak nem támad gusztusa egy magyar leánynak, mint a Bábika. Nem tudod azt a nótát, hogy

– Te! Mernél te bajuszt nevelni? Hiszen mindjárt hátul kötnék a sarkadat Bécsben.

– No, hát azért is megmutatom, hogy meglesz. Kipödrött bajuszt fogok viselni, olyan hegyeset, mint a tied.

Ez már dühbe hozta Czyriák urat. Hogy az az ember olyan bajuszt akar viselni, mint az övé. Ez a hegyes! Nagyot pödrött rajta.

– Valami más is kell ám még ahhoz, hogy az ember csókot merjen kérni a szép leánytól, perczeptor uram!

– Ugyan mi? Mondá Czyriák úr dölyfösen. Hát egy ilyen zacskó ni! – S azzal oda vágta azt a degez bőrerszényt az asztalra.

– No hát hiszen olyan is lehet még másnak is. – Felelt vissza Duckmaus úr.

Hajdukics uram elnémult. Találva érezte magát. Hát biz azt a sok pénzt, a mi az ő kezén megfordult, akár hogyan szerezte, de az égből nem rázta. Az szent!

– És még az a degez erszény is megcsappanhat ám még valaha, nagy jó uram. -223-

– Phü! – köpködött maga körül Czyriák úr. – Hozzák már azt a kávét; nem kell nagyon fölforralni.

– Dehogy iszom. Nem iszom én. Majd megmutatom, hogy mit csinálok, csak tegyék elejbém.

A feuerbursch, meg a hausknecht megfogta két fülénél fogva a nagy kávés üstöt s odaemelte a zsámolyra Czyriák úr széke elé.

Hajdukics uram aztán azt tette az egész kondér kávéval, hogy megmosta benne a két kezét.

De sietett egyuttal megmagyarázni az elszörnyüködött publikumnak a rendkívüliséget.

– Jól mondta ám a perczeptor úr, hogy a pénzbe is bele eshetik a dög. Ez már olyan fajta, a mi itt előttem van. Mert ezt az Avakum barátom hozta Belgrádból, a hol most javában grasszál a pestis. Félő, hogy erre a pénzre is ráragadt. Az ellen pedig a legjobb mediczina, ha kávéban mosakodik meg az ember, aztán meg a pénzt is kávéban tisztitja meg.

S azzal az asztalon fölhalmozott ezüstöt is marokkal hányta bele a nagy rézüstbe.

A bibiczek de egyszerre eltisztultak az asztala mellől. Ez még is nagyon fekete kávé volt nekik. Nem kértek belőle.

Az előkelőbb vendégek pedig szörnyüködtek az ilyen prédaságra. Hisz ez tultesz még azon is, a ki ötven forintos bankót használ pipagyujtó fidibusznak.

– No, no, Czyrják! kiáltá oda Duckmaus; majd meginnád te még azt a kondér kávét, a mit itten mosogatónak használsz most.

Czyrják úr nem tartotta érdemesnek meghallani a mondást. Irigység beszél a perczeptorból. -224-

A helyett a Bábi kisasszonyhoz beszélt, a ki egy törülközőt hozott neki, hogy a kezeit fölszikkaszsza a kávétól.

– Köszönöm, drága kisasszony. Majd megszolgálom. Én most elmegyek a belgrádi czimborámmal a Franczi korcsmájába csájára meg ráczürmösre. Nem akarom a pénzemet magammal hordani. Itt hagyom magánál a zacskómat. Számlálja ki belőle az egy akó kávénak, meg egyébnek az árát. Aztán majd egy szürőkanállal meríttesse ki a kávé fenekéről a pénzt, s azt is tömje a zacskóba. Majd reggel eljövök érte. Korhelyleves legyen.

– De hát meg sem számlálja a pénzét, Hajdukics uram? Csak úgy a becsületemre hagyja?

– Hej, hiszen Bábi kisasszony, ha maga egyszer nem volna olyan nagyon becsületes, az volna nekem a gyönyörüség.

Aztán fölkerekedett Czyriák úr, a két játszó társával együtt, a kik belgrádi sertéskereskedők voltak s odaintve maga elé két tamburást, azokkal elkezdte muzsikáltatni a maga nótáját; Cservenics uramnak jó éjszakát kivánt, aztán mikor Duckmaus úr mellett elhaladt, ráacsarkodott:

– Aztán azt komendálom neked, te nímet, hogy rá ne nézz arra a leányra; mert így törlek ketté, mint ezt a tallért:

Azzal a négy ujja közé fogva a lázsiást, ketté törte szépen, hátradobva darabjait a czinczogó muzsikusoknak.

– Nonó! Czyrják! Majd látlak én téged még olyan puhának is, mint a pamuk.

Bábi kisasszony hozzá fogott a kávéba fullasztott tallérok kihalászásához. Elébb azonban Cservenics uram leszürette róluk a fekete levest az összes vendégek szemeláttára s beleöntette az utczai csatornába, nehogy valaki azt hihesse, hogy az még valami közjólét elleni czélra -225- használtatik. A Bábika aztán a kihalászott tallérokat szépen szalvétára rakta s a tanuképen ott tartott perczeptor és sódirektor jelenlétében megszámlálta, úgy rakta el a bőrzacskóba, irást adatva velük magának a mennyiségről.

Két hivatalbeli úr még azután is ott maradt; de már többé nem ostábláztak. Harmadiknak odaült közéjük Cservenics uram, a kávés.

– No no! Majd lesz annak még bőjtje! Mondja Duckmaus úr odatekintve fél szemöldökével Sós Kecskés uramnak, a mire ez is sunyi módon bólintott a fejével. Nekik kettőjüknek már volt «Dunszt»-juk róla, hogy odafenn a financzvilágban valami felhőszakadás készül. Rég megkapták a magasabb körökből a csendes figyelmeztetést, hogy a mi ezüstpénz eljön a kasszába, azt ki nem kell ereszteni többet, a réz félforintosoktól ellenben lehetőleg szabadulni illő.

De Cservenics uramnak még más szó is megütötte a fülét az előbbi szópárbajból.

– Azt mondta a nagy uram, hogy másnak is lehetne olyan tömött zacskója. Magát értette?

– Én is szeretném annak tudni a módját. Mert a kávéfőzésből nagyon nehezen telik a láda. Az én kezemen is sok pénz megfordul; de nem szegődik hozzám; tovább gurul, épen, mint a perceptor uréból.

– Hát két ilyen jó barátomnak, mint az urak, el merem mondani, de megfogadják, hogy hármunk között marad; mi magunk szedjük az epret belőle.

– Hát én már kitaláltam a bizonyos módját, hogyan kell a lutrin nagyokat nyerni és reszkirozás nélkül.

– Sifli az! Tíz esztendő óta próbálom; soha sem csinálok -226- egyebet ambónál. Hatszor annyit beraktam a lutriba, mint a mennyit kikaptam belőle.

– Systemája van annak. Nem elég egy lutriba tenni be a számokat, mert hát azok a számok a miket a budaiba beteszünk, lehet, hogy a bécsiben jönnek ki, vagy a brünniben, a lincziben, vagy a prágaiban.

– Ez a hiba. Mert a számoknak consequentiájuk van. Én azt így tanultam ki. Kiszedtem a város archivumából a «magyar kurir», meg az «œsterreicher Beobachter» tiz esztendei folyamatját. Azokban mind ki van nyomtatva, hogy ez idő alatt mely számok huzattak ki legtöbbször a lutriban, de még az is, hogy melyek csináltak legtöbb ternót; azok irásjegyekkel vannak nyomtatva. Tehát ezekre lehet legbiztosabban kálkulálni.

– Hát azt hiszi az úr, hogy ezt az úr találta ki? Hisz ezt már minden vén asszony tudja; én is praktizálom. Kutyát sem ér az.

– Csak csendesen. Nem kell rezonirozni. Még nem mondtam el mindent. De nem ugyanazok a számok vannak ám prævalencziában Budán, a melyek Bécsben, meg Prágában, a melyekre kalkulálni lehet.

– Csak hallgassuk végig. A szerencse istenasszonynak kapriczai vannak. Azokra kell számítani. Erre való az abrakadabra, meg a kabala. Így teszünk: azt a bizonyos öt számot, a mit kiválasztottunk, megteszszük Budán, Prágában, Bécsben, Brünnben és Linczben. Más más favorit számokat. Fölteszünk rájuk mind az öt helyen egy-egy ezüst huszast. Mikor aztán az megvan, akkor a huzás napján, az utolsó órában, egyszerre megcseréljük a számokat: a budait átteszszük egy másikra s meggubelirozzuk -227- tiz forinttal; akkor annak ki kell jönni. Ez az abrakadabra.

Ez már tetszetős ötlet volt. Rászedni a szerencsét! Lesből elfogni hálóval Fortunát!

– Én reszkírozom az öt huszas betétet az öt kollekturába, szólt a perceptor. Csak egyet kötök ki; azt, hogy az én számjaim játszanak. Itt vannak a zsebemben; de azokat nem szabad senkinek látni.

Belenyugodtak. A kávés kitette az asztalra a bankókat; a Sós a tenyerében mutatta.

– Hát aztán ki mondja azt meg, hogy az egyik városról melyik másikra kell hirtelen átcsapni a számokkal?

– Épen nem a keresztes pókkal; hanem egy ártatlan szűzleány kezével. Ez kivántatik a Kabalához. Bábika kisasszony, kérem!

– Bábika? – Csernovics uram visszadugta a három forintot a zsebébe. – Sós-Kecskés uram is összeszorította a markát s lopva az asztal alá dugta a kezét.

– Nézzék, egy öt forintos bankót találtam az asztal alatt a sok fidibusz között, a mit összesöpörtem.

– Szerencse-pénz! Mondá Duckmaus úr. Elveszett bankó gazdáját nem szokás keresni. Száz ember is előáll, -228- hogy az övé s egy sem tudja bebizonyítani. Az a megtalálóé. Az a magáé Bábika.

– Nem! Nem! Azt ki kell hirdetni. Ki nem adatik, de üveg alá tétetik, hogy lássa mindenki, hogy mink becsületes emberek vagyunk; az elveszett bankót kihirdetjük.

– Csináljunk amikát! Proponált Duckmaus úr. Minthogy az a bankó úgy is res nullius, tétessék föl az abrakadabrámra.

Legalább így, ha a számok ki nem jönnek, nem az illető elcserélt város nevét kihuzó hajadonnak ártatlansága, hanem a talált bankó kétes jelleme lesz a gyanus.

Bábika kisasszony kihuzott a Duckmaus úr czilinderébe dobott városnevek közül egyet. Azt Duckmaus ur eltette a zsebébe s később megmutatta Bábikának a reskontót a tizforintos betétről.

Mert hogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy a később jötteket bocsátom előre s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez az én finészem.

Tehát az a későbbi nap, melyen Duckmaus úr a budai lutrira egy huszassal föltett számokat hirtelen átcserélte egy másik városi lutrira: ez a nap csütörtök volt; szombaton délután esett meg a huzás mind az öt városban Két nap kellett rá, hogy a posta elszálítsa a levelet a legtávolabba. Másik két nap, hogy az illető tartományi székvárosok Localanzeigerei megérkezzenek.

A melyek aztán fogantyus kereteikbe csiptetve odatétettek a kávéház kerek asztalára.

A multkori, meg a mai nap között (valami 3 hét a különbség) igen nagy változáson ment keresztül a kávéház belső fizionomiája. Egy asztalnál sem kártyáztak, de mindeniknél veszekedtek. Mintha minden ember itt adott volna egymásnak találkát a patvarkodásra. Falusi emberek -229- jöttek sápítozva kérdezősködni a városiaktól, azok meg mérgesen rázták le őket a nyakukról: «menjenek a pokolba!» A Bábi kisasszony mellett ott ült a söntésben az apja is, a ki rekedt volt már a sok kiabálástól és sárga, mint a tök, a sok méregtől. Nem udvarolt a Bábikának senki. Nem volt se kék, se sárga tiszt. A minek elég pszichologiája az, hogy egy nagy tábla volt a középső oszlopra fölakasztva s azon nagy betükkel ezt a két szó: «Nix kreditirt.»

A Bábika szeme veresre volt kisirva. Bizonyosan sokat szidták ama belső szobában.

A Hajdukics uram asztalánál sem preferánczoztak. Sőt nem is ültek mellette. Egyszer-egyszer benyitott az ajtón Hajdukics uram. Föltünt, hogy a bajusza nem volt kipödörve; állt szeszélylyel ahány szál annyifelé. A mint letapogta a havat a lábáról, azt kérdezte: «nem volt itt az Avakum?» «Nem volt itt!» Azzal futott ki mérgesen. Aztán megint a Kozakovics bukott be az ajtón török kaftányban; az ráczul kérdezte, hogy: «nem volt itt a Cziriák?» «Most volt itt, de elszaladt.» Akkor meg az lóstatott odább. És még a Lieflander rohant be: «Hab’ns kan Türken gsehn?» «Mindjárt visszajön, tessék rá várni». «Der Teufel!» Az is elrohant. Tiz ember kergette egymást, soka sem talált egymásra. Az ostábla is pihen a sutban.

Nem volt már német, hanem magyar. Rókatorkos mentét viselt, prémes süveggel, magas száru csizmát, tajtékpipát a szájában. Az a száj is prémet kapott, bajusza nőtt s az ki volt kenve. S hogy annál jobban elismerjék magyarnak, hát a kivel csak tehette, diákul beszélt.

Mikor az ujságok megérkeztek a keddi postával, ő már ott ült a kávéházban s maga vette ki a postás kezéből a brünni Anzeigert, kibontva a borítékból. -230-

Azzal nagyot ugrott, földhöz csapta nagy vidrabőr süvegét, elordítva magát:

– Viktoria! Bábi kisasszony! Ternót csináltunk! Azzal odarohant a söntéshez; diadallal lobogtatva a zászlót, az Anzeigert. Itt vannak a számaink!

– Háromszor hatszáz forintot nyertünk! ujongott Hugó úr, örömében össze-vissza csókolva Bábika mollett kacsóját. «Ez az áldott kéz! Hát nem igazam volt nekem? A ki a szerencsés huzást tette. Most ebből a kisasszony ezernyolczszáz forintot kap netto! Megmondtam én ezt!

Ez az eset az egész kávéházban egyszerre nagy sensatiót költött. A Duckmaus ternója is. Egy szerencse-villám a nagy szerencsétlenség éjszakáján; de még inkább a Bábika ártatlanságának fényes bizonyítványa! Hát nem igaz, a mit az a nóta virginál!

– Azaz, hogy a «mi» számaink: az enyém, meg a Bábikáé. Az uré is volna, ha a rongyos három forintját rá merte volna reszkirozni a kisasszonya kezére.

– No hát meglátja az úr jövő vasárnap. Itt lesz a Bábi kisasszony kötőkosarában.

Duckmaus úr rögtön sietett föl a várba. Ott kellett neki jelenteni magát a várkomendánsnál (bizonyos specziális oknál fogva). Passzusra volt szüksége, hogy Brünnbe utazhassék, pénzt fölvenni, a mit a lutrin nyert.

A komendáns kiadatta neki a passzust (mit geschlossener Marschroute) hét napra, nem többre, s aztán utitársul egy ordinánczot is adott mellé a kanczelláriából. Ennek is megtudjuk majd az okát. A publikumnak azt -231- mondták, hogy védelem végett, nehogy útközben a sok pénzt elrabolják tőle.

Hugó úr extrapostát rendelt s váltott lovakkal utazott, egyedül az ordinánczczal; sehol sem pihent meg éjszakára.

A mint Brünnbe megérkeztek, egyenesen a lottóhivatalba hajtatott az ordinánczczal együtt. Együtt léptek be a kollektura hivatalába. A hivatalnok átvette a reskontókat Hugótól s azt mondta az ordinancz hallatára, hogy «igen is, kihuzattak a számai». Azzal áthivta a pénztárszobába, melynek üvegajtaja volt. Ezen keresztül láthatta az ordinancz, hogy a lottóhivatalnok nagy csomó bankjegyet számlált le az asztalra Hugó elé; hogy mennyi volt az összeg, azt nem tudhatta meg. Megtelt vele a bugyelláris.

Azzal aztán a vendéglőbe mentek, jól megebédeltek, kialudták magukat s másnap nagy trombitaszóval visszatértek váltott fogatokkal.

Vasárnap este már otthon volt Duckmaus úr s első útja volt a Cservenics kávéházba menni.

Ott az egész közönség szeme láttára kivette a tárczáját a bekecse zsebéből s leszámlálta a söntés asztalára, Bábi kisasszony elé, az ezernyolczszáz forintot, ujdonatuj ropogós bankókban. Most már aztán szabad volt neki a bajuszát hegyesre kipödörni.

Az a bankóhalom azt beszélte, hogy még is okos ember ez a Duckmaus Hugó! De még a Bábika is derék leány.

– Soha jobbkor! – Rebegé Cservenics uram, összeseperve a bankókat s meleg kebléhez szorongatá Hugó barátját.

– Hagyjuk azt még, kedves barátom uram. Tudja no, -232- arra az abrakadabrára, meg arra a kabalára. «Kabale ohne Liebe», a hogy tettszett mondani. Nagyon okosan volt mondva. Mert hát azt mondja a magyar, hogy a «várt leány várat nyer». Én ugyan nem akarom, hogy a leányom az egész komáromi várat elnyerje; az a nélkül is be van rá táblázva. Hanem még egy kicsit több parafernumot szeretnék. Nem lehetne erre az abrakadabrára ráduplázni?

– De sőt rátriplázni. Ez az én szándékom. Most ujra azon melegében megismételjük ezt a manővert. Ez uttal tiz ezer forintot kell nyernünk. Olyan bizonyos, mint a nap az égen.

Bábi kisasszony még egyszer fölkéretett, hogy huzzon ki azzal a megáldott ártatlan kezével egy városnevet az öt közül.

Azt a nevet ismét nem volt szabad másnak megtudni, mint Hugónak. Természetesen a berakott számokat is csak ő maga ismerte. Ezuttal tiz forint volt a betét mindkét részéről. Most már Cservenics úr maga is hozzá járult volna a maga mutyijával, de Hugó nem fogadta el; az abrakadabrában és kabalában csak annak szabad részt venni, a ki fanatice hisz benne.

És aztán ujra elmult két hét. A keddi napon ismét megérkeztek a bécsi, brünni és prágai lapok.

A két elsőben nem volt semmi lottónyeremény jelezve. A harmadik ujságban, a kit utoljára bontottak föl, voltak láthatók dült számok. Négyen!

– No hát mit mondtam? Kvaternó! Azon alul nem is adom. Tizenhatezer ötszáz forint hullott a markunkba.

De már erre a szóra nyakába akart borulni Bábika Hugó urnak, ha szerencsére az apja meg nem kapta volna a karjánál fogva.

Következett az utazás gyorspóstával, ordinancz kiséretében -233- Prágáig. A prágai lottóhivatalban agnoscálták a betétjegyeket, fizettek. Visszajövet Hugó úr átadta a félnyereményt a szép Bábikának, nyolczezer egy pár száz forintban.

Kezdett már egészen szolid viszony támadni közöttük. Erősebb, mint a férj és feleség, sőt erősebb, mint a két szerető közötti viszony: – a két «mutyista» viszonya.

Elébb azonban egy sokkal nevezetesebb dolog történt, az, hogy e közben elrabolták az állam letett pénzét a városi pénztárból, azt a negyedmillió forintot, a mivel a régi pénzt be kellett volna váltani.

A beváltást a rézpénzen kezdték meg: a kétgarasoson. Természetes, a szegény emberen kell legelőbb segíteni. Annál inkább, mert az jön ki legrövidebben a devalvátiónál. A kinek van tíz fekete bankója, az kap négy «schein» forintot cserébe, de a kinek van tiz kétgarasosa, az kap cserébe csak két devalvált kétgarasost. Ez már csak természetes. 10 régi kétgarasos 10×6=60, két új kétgarasos 2×30=60. Ezt csak meg lehet érteni.

Legjobban járt az, a kinek a kapitálisa rézkrajczárokból állott. Mert a krajczár megmaradt krajczárnak. S ezért most is lehetett kapni egy páros zsemlyét, a minek ilyen volt az alakja ∞. Ez a signum képezi a végtelenséget és az általános megelégedést. Kár, hogy ez is elmult; – már t. i. a páros zsemlye.

S nehogy az új bankót kelljen szaporitani a régi pénz beváltásával, tehát erre a czélra tovább verették a most már paraszttá lett harminczkrajczárosokat. Új korukban volt azoknak valami fényes, aranyfüstös zománczuk; úgy ragyogtak, mint az arany. -234-

Ezeknek a beváltását természetesen a mázsálón végezték, odalenn a városház folyosóján. Az új kétgarasos épen annyit nyomott, mint egy régi. Az a finánczzseni, a ki kifundálta őket, már eleve gondolt rá, hogy ebből a félforintosból valaha kétgaras lesz.

Ez a pénzművelet eltartott egy hétig, Duckmaus úr, a városi ellenőr és az ærarium officiálisának közreműködése mellett.

No már itt nem lehetett a mázsálót használni. Roszszul járt volna a financzminiszter, hogyha azt a finom selyempapirosra nyomott piros szemű «Schein»-t a jó tartós papirosból kompingált fekete bankóért, a mi ezer kéz szennyét hordta magán, súlyszámra cserélte volna be.

Az új bankókon ugyanis két veres paizs volt nyomtatva s azokban a «Series» száma. A bécsiek ezt a bonmot csinálták róla, hogy ez a Rotschild czimere: «veres paizs».

Azt a módját találták ki, hogy fölrendeltek a katonai kanczelláriából tizenkét legényt a város házára bankót számlálni; azoknak eczetbe áztatott kendőt kötöttek orrukra, szájukra, hogy a bankóbűztől le ne szédüljenek. Azok aztán csomóba kötözték a megszámlált bankót, hitelesen lepecsételve.

Hogy pedig valami oda ne ragadhasson a pénzszámlálók tenyeréhez, a felől akként lőn gondoskodva, hogy a katonaruháikat odakinn levetteték velük, a pénzes szobábában czivil ruhát adtak rájuk; mikor vége volt a strófnak, megint visszacserélték a jelmezt, semmi sem mehetett czigányutra.

Mikor aztán az egész bankóhalmaz föl volt dolgozva, osztályozva, adresszálva: akkor summázták az egészet s megirták Bécsbe a Finanzdirectiónak, hogy épen egy negyed millió új bankóra van szükség. -235-

Az is megérkezett postafordultával, egy financzsecretarius kisérete mellett. Két gránátos vitte föl a ládában a városi pénztárba.

Hárman voltak jelen, mikor a bécsi ládát fölnyitották; maga a perceptor, a kinek ez volt a hivatalszobája, a kontrollor, meg a bécsi financzsecretárius.

Téli délután volt az idő, sötét volt. Duckmaus úr ki akart szólni az ajtónálló hajdunak, hogy gyújtson gyertyát. A mi akkoriban nem ment még másképen, mint hogy levitték a gyertyát a konyhába, ott a parázsnál meggyújtottak egy kénfonalat s annál a gyertya kanóczát.

A bécsi úr visszatartá a perceptort; ne híjjon most be idegen embert! Majd megmutatja ő, hogyan kell gyertyát meggyújtani assistentia nélkül.

Azzal kivett a katufrékja zsebéből egy kis zöld üveget, aztán meg egy kék papiros-dobozkát. Ez utóbbiban voltak holmi pirosfejű szálfácskák, az előbbiben pedig tépett azbeszt, a mi vitriolba volt áztatva. Egy olyan pirosfejű fácskát hirtelen beleütött abba a zöld üvegbe s gyorsan kikapva, az elkezdett rögtön sisteregni s előbb kék, aztán veres lánggal égett, míg végre meg lehetett vele a gyertyát gyújtani.

– Ez a legújabb triumfusa az emberi észnek! mondá a secretárius. Tüzet gyújtani tűz nélkül.

A bécsi úr nagylelkű volt. Odaajándékozta Duckmaus úrnak e csoda praktikát. Ott hagyta az asztalán.

Azután felnyitották a pénztár rengeteg vasládájának zárát. Mind bösztörzárak voltak (Wexirschlosz) s átrakták a bécsi ládával érkezett bankó-csomagokat; öt csomag volt. Egyet fölhasítottak. Ott látszott legfelül a veresszemű bankó: tizforintos.

Azután rázárták a ládát. A három nehéz kulcsot beletették egy szarvasbőr-zacskóba, a mit fölakasztottak a rendes helyére, a vasfogasra. -236-

Akkor elfujták a gyertyát, elhagyták a pénztárszobát s bezárták a nehéz vasajtót. Annak is hármas zára volt. Az egyik kulcsot magához vette a preceptor, a másikat a kontrollor, a harmadikat a secretárius. Egy hajdut szuronyos puskával odaállítottak az ajtó elé. Reggelig felváltva strázsálnak ottan.

– Holnap reggel pontban nyolcz órakor kérem az uraságokat megjelenni. Mondá Duckmaus úr.

– Hogy jár a perceptor úr órája? kérdé a secretárius, mert az enyém a bécsi idő szerint jár.

Duckmaus úrnak szép antik órakulcsa volt, a fogója egy carniol gömb. A bécsi úrnak nagyon megtetszett ez az órakulcs. «Az apámtól örököltem.»

Másnap reggel nyolcz órakor pontban összetalálkozott a három hivatalnok a városház pénztárának vasajtajánál.

Mindegyik elővette a magával vitt kulcsot, fölnyitották a három zárt. – A bőrzacskóból elővették a pénztár kulcsait, fölnyitották a bösztörzárakat… A negyed millió forint nem volt a ládában.

Ellopnak egy negyed millió állami pénzt újdonatúj bankókban a város pénztárából a megérkezése napján, a mikor még három emberen kívül senkinek sincs tudomása a pénz ittlétéről.

Eltüntetik egy vasládából, melynek titkos zárait csak a mechanikai furfangokkal ismerős hivatalnokok tudják fölnyitni.

A pénztár vasajtaja hármas zárral lett becsukva s a három kulcsot három ember vitte el magával. Az egyik az éjt a várbeli pavillonban töltötte, a másiknál névnapi estélyt ültek; az reggelig ott volt a vendégei között; a harmadik magában ki nem nyithatta az ajtót. Mind a háromnak össze kellett volna beszélni, a mi lehetetlenség. -237- A financzsecretarius a kulcsot meg is mutatta a szállásadó Verpflegsdirektornak, a kinél hált.

És még azonfelül egy fegyveres strázsa járt alá s föl a pénztárajtó előtti folyosón estétől reggelig, éjfélkor fölváltva, a mikor a hajdu-strázsamester jött érte a patrollal, a kinél megint a városház főkapujának a kulcsa állt.

Kilencz embernek kellett volna egyetérteni, hogy az ajtó felől törhessen be valaki a pénztárba.

Ablaka pedig csak egy van a pénztárnak, az utczára, az emeleten, tizenkét láb magasan a kövezettől. Azon az ablakon kosár alakú kiülő vasrács. Oda csak létrával lehet följutni.

Kívül, a városház előtt, szuronyos puskával ellátott hajdu járkál, a szegletet kerülgetve. A városház piaczi homlokzata huszonnyolcz lépés, a szombati-utczai oldala huszonnégy. A strázsa ezt a sétát ugyanannyi másodpercz alatt teszi meg kiszámíthatólag.

Tehát annak, a ki az ablakon át akar betörni a pénztárba, ezt az alatt kell végbevinni, a míg a strázsa azt az ötvenhat lépést bejárja a piaczi front előtt s ismét befordul a szegleten.

Azalatt a rablónak vagy a szombati-, vagy a barátok-utczáján végig kell jönni, létrával a vállán! Fölmászni a rácshoz, azt kifeszíteni, bebujni rajta, a vasládát fölnyitni, a pénzt kivenni, megint visszatérni. Ezt ötvenhat másodpercz alatt semmi boszorkányság nem képes lehetővé tenni.

Ha tovább marad a tolvaj, hát akkor a létrát, a min fölmászott, hová teszi? Hisz a visszatérő strázsa azt rögtön meglátja.

Két hajdu őrködött felváltva az utczai őrálláson. Az egyik éjfélig, a másik éjfél után.

Ezeket kérdőre vonták. Sejtelmük sem volt a megtörtént rablásról. Öreg legények voltak, a város szolgálatában megvénülve. -238-

A városkapitány által kérdőre fogva, mind a kettő elmondta híven, hogy óráról órára mit tapasztalt a mult éjjel.

A bakter minden órát megkiáltott, még pedig rendesen elkezdve a preceptor úr háza előtt.

Kilencz órakor jött Hajdukics uram a kávéház felől két tamburással s elvonult a «kis piacz» felé, mérges kedvében.

Tíz órakor ment végig a «bencli» az utczán a kocsijával, (a gyepmester); minden kutya vonított utána. Annak ilyenkor van a hivatala.

Tizenegy után egy fertálylyal papot vittek gyóntatni haldokló beteghez; egy lámpásos béres, meg egy ministrans szolga ment elől csengetyűvel. A strázsa térdet hajtott előtte.

Tizenkét óra után öt perczczel visszajött Hajdukics uram a két tamburással a «kis piarcz» felől – derült kedvben.

Tizenkettő után öt perczczel ment végig a patrol a profunt-magazin felé. Tíz percz mulva meg visszajött.

Egy órakor éjfél után sietett végig a piaczon a Mikuláné (bábaasszony) lámpával, meg egy cseléddel. Gyógyulófélben levő asszonysághoz hivták sietve. Nagy beszédben voltak.

Két órakor vágtatott egy huszár trombitaszóval végig a szombati utczán a Vág-Duna felé.

Négy órakor mentek haza a vendég urak és asszonyságok lámpással a kontrollór úr névnapi mulatságáról.

Öt órakor hajtottak a Trugli legényei két ökröt a vágóhidra. Félóra mulva az Erber csizmadia inasa jött a pálinkás bolt felé, féltében dalolva; a boltot akkor nyitották ki.

Hat órakor jött a Gulyásné egy taliga friss czipóval a kenyérsütő állásra. Azután jött a pereczes legény. A bakter haza ment aludni. -239-

Egyetlen órai időköz sem maradt üresen egy ilyen nagyszabásu betörés számára.

És a mi a legrejtélyesebbé tette a rablást, az volt, hogy ugyanabban a pénztárban álltak halommal a beváltásra váró közpénzek százas bankókban és egy fatálban két ezer darab arany, mint depositum. A tolvaj azokhoz hozzá sem nyúlt. Holott ezeken könnyen túladhatott. Csak az új bankókat vitte el, a miket még majd nagyobb mesterség lesz neki kiadni, mint a milyen volt ellopni.

A harmadik, a pénztárnok, maga kérte maga ellen a hivatalos vizsgálatot. Azt meg is kapta. Annak a lefolytáig felfüggesztették a hivatalától. Arra az időre substitutus perceptorképen egy bécsi officialist küldtek le.

A pénztárt megvizsgálták; ott minden az utolsó fél krajczárig rendben találtatott.

Duckmaus úr csupán annyi korlátozást szenvedett személyes szabadságában, hogy a város területét nem volt szabad elhagynia a várparancsnoknál való jelentkezés nélkül és akkor is csak egy kiséretül rendelt ordináncz altiszt társaságában, – az is a saját költségére.

Általában nem csaptak semmi lármát az egész nagy rablásból. Küldtek új pénzt a fekete bankó beváltására: de már azon rajta hált, a ki hozta s gyertyát égetett mellette.

Bécsben a financzdirekcziónál föl volt jegyezve, hogy miféle seriesű bankók küldettek szét az egyes országokba.

A mi Magyarországba lett utalványozva, annak a seriese -240- mind az ezeresen alul volt; még pedig erre a központra a 200 és 300 számból.

A mellett pedig értesítettek minden közhivatalt, pénztárt, bankárt, pénzváltót, előkelő vendéglőst, kereskedőt, hogy ha ezen seriessel jegyzett új bankó kerül eléjük, annak a fölmutatóját rögtön fogassák el. Az a tolvaj vagy a czinkostárs.

Csak az az átkozott dolog, hogy a tolvajnak rendesen még egy quincunxszal több esze van.

De most még egyszer vissza kell lépnünk az idővel. Ugy megy ez a mi történetünk, mint a rák hátrafelé.

Egy adventi napon, karácsony előtt, beállit Búzás Márton uram boltjába egy utas ember s az úr után tudakozódik.

Az utasnak fekete kendővel volt felkötve az álla, mint a kinek a foga fáj s zöld sipka volt huzva a fejére.

Annálfogva az asszonyt kellett tolmácsul fölszólitani, a ki tudott németül, hogy az értekezést közvetítse.

Az idegennek az volt a kivánsága, hogy ő huszonnégy darab, egy láb hosszaságú, egy hüvelyk szélességü és félhüvelyk vastagságu vasrudacskákra óhajtana szert tenni, a melyeknek mind a két végén és a közepén legyen egy lyuk furva.

– Hát ezek arravalók, hogy én most csináltattam tizenkét bőrszéket. Ezek a vasrudacskák arravalók, hogy -241- a széknek a karját az ülőjével összekapcsolják a két végükön egy-egy rézfejü sróffal.

– Ebbe meg egy rézrózsácska jön, a mi nagyon szépen fog illeni a rézszögekhez, a mikkel a szék támlája ki van verve.

Buzás uram meggondolta a dolgot. Az ő boltjában nem voltak ilyen furcsa dolgok, mert ő csak kis boltos volt, de emlékezett reá, hogy Komáromban látott ilyeneket Hajdukics uram vaskereskedésében, a hol már minden kapható volt. Ott lehetett kapni párját öt forintért. Ő tehát azt mondta az idegennek, hogy párját elkészítteti tiz forintért. (Ez még a nagy bankóbőség idejében történt, a mikor még a réz harminckrajcáros félforintot képviselt.)

Az utazó nem alkudott, azt mondta «áll» s felét a kialkudott árnak rögtön lefizette az asztalra. Megigérte, hogy egy hét mulva visszajön átvenni a megrendelt pántokat s akkor lefizeti a többi pénzt is.

Csak egyet kötött még ki, hogy egy pár a vasrudacskák közül egy tenyérnyivel hosszabb legyen a többinél s hátrafelé legyen a vége hajlítva. Ez meg arravaló lesz, hogy a karszék támlányára kerüljön s azt összefoglalja.

Ezt is föl lehet fogni emberi észszel, miután Búzásné asszonyom kétszer-háromszor megmagyarázta Búzás uramnak a komplikált stratagémát.

De azért az asszonyi szem fürkésző tehetségét még sem béníthatta meg. -242-

– Ejnye de keskeny feje van ennek az urnak! Soha sem láttam ilyen keskeny fejet életemben. E bizony keresztül tudna ezzel bujni az ablak vasrácsán is.

Most már könnyen kitalálhatjuk, hogy ez az idegen utas Duckmaus úr lehetett.

Búzás uram rögtön megrendelte a kivánt vaspántokat Komáromban Hajdukics uram nagykereskedésében, párját öt forintjával, annak a felét ő is megküldte előre. Mert a régi okos világban senkinek sem hiteleztek a nélkül, hogy foglalót ne vettek volna tőle.

Egy hét mulva készen volt az áru: az ismeretlen megrendelő eljött érte, kifizette az alkudott ár másik felét s elvitte a vasrudjait.

De hogyha ez a megrendelő csakugyan Duckmaus úr volt, miért nem vásárolta ő be ugyanazon bőrszékekre való pántokat otthon, első kézből, Hajdukics uram nagy kereskedésében, a hol épen fele áron kaphatta volna, a minthogy a hozzávaló rézsrófokat és bronz rózsácskákat úgy is ott vásárolta be?

Hát majd erre is rájövünk később: de még előbb meg kell egymást értenünk.

Karácsony estéjén már az új székek gyönyörködtették a megszokott vendégeket Duckmaus úr házában.

A női vendégek azt sugdosták egymásnak, hogy az új székek jelentenek valamit. Hugó bizonyosan házasodni készül. De különösen azok a rézrózsák a székek pántjain. Ezek sejtetni engedik, hogy kit vesz el? A Cservenics Bábikának a sublót-kihuzóin akkurát ilyen rézrózsák vannak.

A karácsonyesti vendégek a szolgálóikat is magukkal hozták, a kik őket lámpással kisérik az utczán; mert bizony még utczai lámpás csak egyetlenegy fényeskedik a szentháromság szobra előtt.

A szolgálók odahátul vannak a konyhában, a szakácsnénál. Ma nem fonnak, se tollat nem fosztanak: ünnepeste van; hanem kártyáznak dióra. Mindegyik magával hozott egy zacskó diót hazulról. Azt apródonkint föltörik és megeszegetik, kiki a mit nyert, míg lassanként az egész alaptőke tisztán elfogy éjfélig.

Az alatt a vendégek odabenn a tiszta szobában a kihuzó asztal mellett játszanak «Hammer und Glocke»-t. (Biz ezt magyarul is mondhatnánk: de minthogy ez valóságos német játék, hát csak hadd maradjon a neve is annak.) Van öt kártyalap: Hammer, Glocke, azután Hammer und Glocke együtt, majd egy Schimmli, végül egy Bierhaus. Azok mellé nyolcz csontkoczka.

Szörnyü komplikált börzejáték az! A ki négy iskolát ki nem járt, meg sem érti.

Először is az összes részvényesek mind betesznek bizonyos számu krajczárokat a kasszába. Ez az alaptőke. No a részvényesnek nem kell érteni a dolgot. Ez régen is így volt. Csak betenni a pénzét.

Azután liczitáczióra bocsátják a kártyalapokat. Legkisebb értékü a Hammer und Glocke. Nagyobb ázsiója van külön a két jelvénynek. Tetemesen többet ér a Schimmli! Ez a csirája a totalizatörnek. Legnagyobb versenyt idéz elő a Bierhaus. «Gutes Haus!» Ennek a bérletét néha annyira fölverik, mint az egész alaptőke. Ez mind a tartalék-összeghez csatoltatik.

Akkor aztán elkezdik a nyolcz koczkát egy pohárból az asztalra önteni. Minden koczkának csak egy lapján van szem: egytől hatig; a többi lapja üres. A többi kettőn van a Hammer és a Glocke.

Kinek mennyi szem fordul föl a koczkák felső lapján, -244- annyi krajczárt kap osztalékul a pénztárból. Hogyha a Hammer vagy a Glocke is feljül kerül, akkor annak a tulajdonosa huzza a nyereményt. Ha valaki csupa üreset vet, az fizet a Schimmlinek egy krajczárt. Ha maga a Schimmli vet merő fehér koczkát, akkor minden részvényes fizet neki egy krajczárt.

A Bierhaus tulajdonosa ez alatt várakozó állást foglal el. Ő «baisse»-re játszik.

Hanem aztán mikor a kassza a folytonos osztalékfizetés következtében anynyira leapad, hogy fizetésképtelenné lesz, akkor következik el a Bierhaus aratása. Mert azontul ki menynyivel több szemet vet, mint a mennyi valuta van a kasszában, a differencziát a «Bierhaus»-nak fizeti. Ha van a kasszában két krajczár s vet a játszó tizenkét szemet: fizet tiz krajczárt a Bierhausnak. Ha valaki ezentul csupa üreset vet: fizet a Schimmli a Bierhausnak. S ez tart mindaddig, míg a kettőst magában ki nem vetik. Igy lesz a Bierhaus bérlőjéből milliomos.

De azonban az is megtörténik, hogy mingyárt az első koczkahajitásnál kivetik a «rezdebankot», akkor a Bierhausba beleütött a krach: megbukott a kontremin.

Látnivaló, hogy innen tanultuk meg a börze játékot: a Hammer und Glockéból.

No hát ezt az elmés játékot Duckmaus úr honosította meg a mi városunkban.

A mellett azután kaptak a vendégek tejes kávét pirított kalácscsal, holippnit, linczi tortát, nádszilánkra füzött aszalt megygyet, czifrára metélt birsalma liktáriumot, diós aszalt szilvát. (Krumpli még nem volt az országban, külömben azt is kaptak volna.) Mindezekkel pedig a háziur kinálta sorba a vendégeit. Ha asszony lett volna a háznál, annak a hivatása lett volna: így a házi urra maradt, a ki e miatt nem is vett részt a társasjátékban. Ő soha sem játszott semmi hazárdjátékot, csak ostáblát: abból volt neki három is.

Mikor aztán megkondult az éjféli harangszó a Szent-András -245- tornyában, a vendégek egyszerre fölkerekedtek; a cselédek előkerültek a konyhából lámpásokkal, gazdáikat a templomba kisérni; azonban olyan kevély urak is voltak, a kik a zsebükben hozták magukkal a rézfödelü gömbölyü tolvajlámpást s meggyujtva az abban levő viaszgyertyát, maguk világítottak maguknak (mint a szentjános-bogarak.)

Duckmaus úr maga kisérte ki őket az utczaajtóig s azt az utolsó vendég után sajátkezüleg zárta be tolózárral.

Az egyetlen cseléd, a vén gazdaszszony már rég lefeküdt. Süket is volt. A felől zörgethetett volna akárki az ajtón. Ide éjjel be nem jön senki.

Mikor aztán az utolsó vendégnek a lámpása is végig járatta a szoba falán a fényfoltját s a hó ropogása elnyelte a lépéseket, akkor Duckmaus úr mind a két ablakán bezárta a belső vastáblákat. Nagyon félt a tolvajoktól, meg a tüzi veszedelemtől.

S a mint aztán mély csendesség volt körülötte, akkor egy harapófogóval kisrófolá az új bőrszékekből a pántokat s azokból a rézrózsákat s azután a kihuzott asztalon ismét összerakta őket, a végeiket a srófokkal, a közepeiket a rézrózsákkal egymáshoz illesztve, a miből aztán ilyenforma stratagéma támad:

Ha pedig kinyujtották, akkor tiz lábnyi hosszuságra fölmeredt. (Az már nem fér ide.) -246-

Azután a zsebébe dugott egy gombolyag spárgát, egy kalapácsot, meg két szeget: a másik zsebébe meg a tüzszerszámot, meg a tolvajlámpást.

Mind a mellett, mikor a konyhaajtón kilépett, a kulcscsal kivülről rázárta az alvó cselédre az ajtót.

Az karácsony éjjel czifrára be volt fagyva. Nem lehetett rajta az udvarra kilátni.

A padlásajtót kiemelte a derekából s azt odatámasztotta a konyhaablak elé. Ez egészen eltakarta az ablakot.

Kankalikos kut mint mindenütt, az egész városban; ágassal, vederrel, kámvával: a szivattyus kutak még akkor nem voltak divatban. Odament a kuthoz.

De nem ám egyenesen az udvaron keresztül, mert a frissen hullott hóban a lábnyomok meglátszottak volna. Hanem a fal mellett lépegetve hatolt el odáig. Egy czirokseprőt vitt magával, a mivel a havat ráseperje a visszatérő lépések nyomára.

Sokáig tartott a vaspántok leszedése a székekről s azoknak ujból összeállítása.

De még ha látta volna is, bizonyosan azt hitte volna reggel, hogy álmodta azt.

Hogy az ő gazdája éjnek éjszakáján leszáll a kutba, egy furfangos hágcsó segélyével. De még előbb hosszu spárgán leereszt a kutba egy ostáblát.

Egy ember, a ki karácsony éjjelén lemegy a kut fenekére ostáblázni egy magában! Vagy talán a sátánnal? Uram bocsá’! Bizonyára a sátánnal.

Ott előveszi a tüzszerszámot, kicsihol vele. Az izzó taplónál meggyujt egy szál kénfonalat; azzal megint a rézlámpásban a viaszgyertyát. Azt ráakasztja egy vaskapocsra.

Az a vaskapocs egyikét annak a két gömbölyü gerendának csatolja a kut téglaburkolatához, mely azért van a kutkámvától a viz fenekéig leeresztve, hogy a fölhuzott veder ne koptassa a téglafalat, meg a saját dongáit. A veder a két gerenda között csuszik, mikor tele van merítve vizzel.

A között a két gerenda között aztán van egy hézag, mely aláfelé mind jobban összeszükül.

Hugó a spárgán lebocsátott ostáblát addig próbálgatta e hézag közé illeszteni, a míg az egy helyen szorosan odaillett.

Hugó a két szeget a kalapácscsal odaverte a gerendákhoz az ostábla alsó része alá. Így az nem eshetett ki onnan. -248-

A fekete viztükörből egy pokolbeli kisértet ijesztő pofája nézett föl reá, vérvörös világot tartva a szeme elé: a saját tükörképe.

Annak a legfelső fokát képezte az a két horgas vaspálca, mely a karosszék pántjait alkotta; ez volt a fogantyu, a mivel a kinyujtható hágcsót be lehetett akasztani.

Hugó sietett vissza a falmentében, a cirokseprővel eltakargatva a nyomait a hóban.

Kivül-belül fázott. Az izzadság odafagyott a hátához s a gyomra reszketett az izgalomtól.

Pedig még nem lehet az ágyba bebujni! nagy munka következik. A fortélyos hágcsót szélylyel kell szedni s ismét a székekre darabonként fölsrófolni.

A kályha is kihült már. Éjfél óta senki sem rakott forgácsot a tüzre. (Ácsforgács volt a divatos fütőszer; azt lehetett kapni az épületfa-kereskedők telepein).

Egy cintányérba jó erős törkölypálinkát öntenek, azt meggyujtják s aztán a lobogó szesz közé cukordarabkákat, fügét, mazsolaszőlőt, mandulát dobálnak. A serczegő borszesz -249- kékzöld lángot vet, a füge pirosat, a mandula sárgát; a lobogó láng előtt ülő embernek arcza olyan ebben a világitásban, mint egy halott arcza; ha nevet, mint egy elkárhozotté.

Jól esik ennél a lángnál az embernek melengetni a kezét. Kienged lassanként az ujjakból a gémber.

Azután egy levesevő kanállal mereget az ember azon forrón a lángoló szeszből.

Még lobog, mikor a szájához viszi. De elfujja, mielőtt lenyelné. Különben elviszi az ördög.

A forró ital lassanként átheviti a zsigereit. Visszatér a bátorsága. Senki sem nézi.

Az az arczkép ott a falon, abban a fekete rámában. Atyjának az arczképe. Az a tisztes, becsületes arcz, abban a régimódi haczukában, azokkal a fehér vuklikkal a halántékain.

Utoljára a karszékbe ül, a hol nem láthat rá. A borszesz lángja ellobogott, most már bátran kanalazhatja föl, mint a levest. Olyan pompás! Ugy éget, mint a pokol.

Az a becsületes apai arcz, a fehér vuklikkal s most már nem csak a szemeivel beszél.

«Hugó! Hugó! Hová indulsz? Nem ezen az uton vezettelek én téged. Én hagytam rád ezt a házat, ezt a hivatalt. Minden téglája e háznak becsülettel volt szerezve. Hát te mit akarsz még hozzá építeni? Egy pelengér-oszlopot? akasztófa czégért? Emlékezzél az anyádra! Mi volt ő? Hűséges hitestárs. – Hát a kit te akarsz hozni a házhoz, az mi lesz? Egy büntárs! – Engemet a temetésemnél a félváros kisért ki a temetőig? Hát te hova akarod magadat kisértetni az utolsó járásodon? A vesztőhelyig? Ezt az -250- utcát akarod söpörni, rabköntösben, lánczczal a lábadon? Az én hivatalomat viseled te is. Annak a vasládának a nyitját ismered te is. Soha az én kezemhez nem tapadt semmi idegen kincs. Pedig sokszor lehetett volna az emberek tudatlansága miatt. Isten volt előttem. Hát te azt hiszed-e, hogy ha hátat forditasz neki, akkor nem lát meg? Fordulj vissza! Dobd bele a kutba ezt az ördögi furfangot. Ne lopd el, a minek a megőrzésére megesküdtél.»

– Nem táti! nem lopok el semmit abból, a mi eskü alatt van a kezemre bizva; semmit sem a városi pénztárból. Nem jól látsz a szivembe. Isten őrizz engem ilyen gonoszságtól! Lásd, táti: a mit én akarok, az egészen más dolog. Te nem tudhatsz arról semmit ott a boldog tulvilágon, mert ez még államtitok. Én is csak sub camera charitatis értesültem felőle. Az osztrák kormány elhatározta a devalvatiót. Minden öt forintból lesz kettő. A publikum elveszt hármat. No hát ha szabad az osztrák kormánynak a publikum száz millióiból elvenni három ötödrészt, ugyanazon principiumnál fogva szabad nekem az osztrák kormány pénzéből elvennem egynegyed milliót. Ha ez az axioma a kormánynál: «én elveszem a te pénzedet, mert elérem a kezemmel,» akkor én sem teszek egyebet, mint hogy megnyujtom a kezemet, hogy én is elérjem a kormány pénzét. Nem nyúlok én hozzá a város pénzéhez. Hogy azt hiven megőrzöm, arra megesküdtem; le is kötöttem ezt a házat cautióba érte; de hogy a kormány pénzét is megőrizzem, arra nem esküdtem meg s a házammal sem álltam jót érte.

Az arczkép azt mondta erre, hogy ez sophisma. «Nem az a thesisnek a titulusa, hogy kitől lopsz? hanem az, hogy lopsz. Vagy fölakasztanak, vagy utcát söpörsz, Hugó!»

– Ne féltsd te Hugódat. Jól ki van ez a dolog fundálva. Soha sem tudja ezt ki ember, ha Argus szeme, Dyonis füle van is.» -251-

… Még akart valamit mondani az arczkép; de a bakter elkiáltotta az ablak alatt:

«Éjfélután óra három.
Ha alusztok, azt sem bánom,
Mert én csak a várost járom.
Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus.»

Hugó nem mehetett a templomba; föl volt kötve az álla, nagy fogfájása volt. A doktor opiumcseppeket rendelt neki ellene és szobában maradást. Bizonyítványt is adott neki a betegségi állapotáról, a mit Hugó elküldött a városbiróhoz, kimentve az elmaradását a mai testületi megjelenésről, a «veni sancte»-nál. Hugónak ugyan egy foga sem fájt; hanem az opiumcseppek arra kellettek neki hogy majd estére a sör közé keveri, a mit a vén gazdasszonynak hozott ujévi kedveskedésül, a mitől az aztán még mélyebben alszik majd.

Templom után odajött hozzá a hajduk küldöttsége a strázsamester vezetése alatt ujévet gratulálni.

Minden ujév napján szokott Hugó két forint borravalót adni a hajduknak; ezuttal adott nekik tizet.

Még hozzá megsugta az őrmesternek: «fiaim, ma még tuladjatok rajt; mert holnap már ez nem lesz pénz.»

Ezek ma éjjel ugy lefogják magukat inni, hogy lesz dolga a strázsának, a mig elevenné kiabálja őket a fölváltáskor.

Hugó jól kiszámította több éjjen át azt, hogy minek kell történni a lelkek órájában.

Hanem a mint a toronyóra elüti a tizenkettőt, akkor a -252- strázsán álló hajdú elorditja a városház kapujában «obglöst» (a mi ugyan az ő zsiros száján igy jön ki: «hopp-léc!)

Hát ha azok az első kiáltásra fölébrednek, az nagyon jó. De hát az embernek csak ki is kell nyujtózkodni magát. Aztán a mig a kapczáját föltekeri, a mig csizmáját fölhúzza: arra is csak kell idő. A mig aztán az őrmestert életre czibálják, a mig megértetik vele, hogy «holnap» van, a mig az a dolmányán a tizenkét pitykét begombolja; a mig minden ember puskát, kardot, lódingot, patrontást összekeres és magára szed, a mig a csákóját fölteszi és lecsattolja, kijön az ajtón, glédába áll, elémasiroz, megint glédába áll; a mig az őrmester a fölváltandó strázsától kikérdezi a rapportot: mit látott, hallott, tapasztalt a lefolyt négy óra alatt, ebben elmulik rendesen tiz első percz.

Ez épen elég arra, hogy Hugó a városházzal egy sorban levő háza kapujától a pénztár ablakáig siessen; a zubbonya alá rejtett vashágcsót fölnyujtsa a rácsig, beakaszsza; fölmásszon rajta, a hágcsót maga után felhuzza; keresztülsajtolja a fejét, a vállait, a csipőjét a vaskosár rudjain 1), az ablak fordítóit egy harapófogóval fölnyissa, beugorjon; a zacskóba tett kulcsokkal a vasládát fölnyissa, az uj bankójegy csomagot kivegye a ládából, azt ismét bezárja. S megint azon az uton, a melyen jött, visszatérjen. A bankjegy csomagot oda köti a hágcsó felső részéhez s aztán szép csendesen lehuzza magához s ismét visszasiet a házához.

Ehez untig elégséges az a bizonyos tizpercznyi haladék a strázsaváltás alkalmából. -253-

Még azután az uj strázsa megteszi az utját a városház frontja előtt jobbfelé, mert igaz keresztény ember soha sem kezdi baloldalra a silbakolást. Ez is fél percz.

A hajduk bizonyosan lelkükre vették a jó utasítást. Igyekeztek a tiz forintnak végére járni. Egész hordó sört pusztitottak el. Nagyot alusznak utána.

A strázsának másodszor is kellett orditani «hopp-léc!», a mig előkászolódtak. Ez megint három percznyi haladék.

A mig a léptek robogása közeledett az őrtanya felől, Hugó már készen volt a munkájával s kapaszkodott föl ujból az ablakba.

Ijedten vette észre, hogy az óra zsinorjáról szakadt le az órakulcs, az esett le a szobába.

Hiszen ha azt a karniolgombos órakulcsot itt találják holnap, arról egyszere megtudják, hogy ő járt itt.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen az a bécsi hivatalnok itt hagyta tegnap azt az ujmódi találmányt, a melylyel egy percz alatt világot lehet gyujtani. Rátalált tapogatózva az üvegcsére és a dobozkára.

A vitriolba ütött gyufa lángra lobbant s annak a fényénél megtalálta a láda alatt az odáig elgurult karniolgombot az órakulcscsal.

A mint kitekintett az ablakon, rémülve látta és hallotta, hogy épen most jön végig az utcán a kocsma felől Hajdukics a két trombitással, hangosan dalolva a kedvencz nótáját:

Valjon nem látták-e meg ezek, hogy a pénztárhivatal ablaka egy perczig meg volt világítva?…

S aztán kótyagos embernek az a szokása, hogy nem siet egy folytában az utczán, hanem stácziókat tart. Hajdukics uram meg-megállt veszekedni a tamburásokkal, hogy nem jól kontráznak az ő nótájához.

Aztán Hajdukics uram, mikor már a szöglethez eljutott, ott meg belekötött a strázsába.

– Ne káromkodj, mert húsz botot kapsz! Riasztá a strázsa. Elhagyd ám azt a papot!

– Bolondulj meg, te zöldangyal.2) A katona silbak huszonöt botot igért, még sem hagytam el.

Húgó most már nem menekülhetett. A pénztár ajtaja előtt hallhatá a fölváltásra jött hajdúk lépéseit, a prezentirozó puskák csörrenését; moczczannia sem volt szabad, mert egyszerre meghallják. -255-

Tizenkét óra után egy negyeddel jön a katona-őrjárat a profunt-magazin felől. Mikor az előbukkan a szentháromság szobra mögül, a várkapú felé tartva, akkor a városi hajdú-őrnek rá kell kiáltani:

A hajdústrázsa aztán, a mint a patrol az «Angliánál» bekanyarodik, harsányan fölordít:

(Jelentvén ez a szóváltás: «Halt wer da?» «Gut Freund.» És «Patrouill vorbei»-t.)

Ez alatt le tudott Húgó mászni a hágcsóján az ablakból. A pénzt is leemelte.

Annyi ideje nem volt, hogy a házáig futhatott volna, hanem behúzta magát a városházhoz ragasztott ispitály kapúbejárata alá.

Ha a járkáló strázsa csak tíz lépéssel megtoldja a sétáját, ott találja a tolvajt meglapúlva.

De hát a következetesség győzött. Az éjfél utáni strázsa csak odáig baktatott, a meddig az elődje letaposta a havat, megfordult és visszafelé sétált.

Még azután erős szél is támadt, mely eltakart hófuvattal minden lábnyomot az utczán.

Azután még le kellett neki szállnia a kútba. A lopott pénzt elrejteni az ostábla-tokba.

Akkor aztán ismét szétszedni a furfangos vashágcsót, annak a darabjait a székekre fölsrófolni. -256-

Másnap reggel felkötött állal jelent meg a városházánál, a hol már a másik két hivatalnok várt reá.

Rögtön bezárták a vasajtót s még azon felül le is pecsételték, ki-ki a maga pecsétnyomó gyűrüjével.

Azzal futottak hárman három felé, jelentést tenni a főbirónál, a várkomendánsnál, meg a homo-regiusnál, a ki ez alkalomra lett kiküldve.

Ujból fölnyitották a pénztár-ajtót; bementek, mindent apróra megvizsgáltak, semmi gyanús indiciumot nem találtak; erről protokollumot csináltak, azt aláírták s a committenseiknek ad referendum vették.

A felsőbb hatóságok nem tehettek egyebet, mint hogy mind a három hivatalnokot fölfüggesztették s a rendőri vizsgálatot in optima forma rögtön megindították.

– De hát mit nyert azzal a tolvajsággal a rabló? Hisz az ellopott bankjegyeknek föl van jegyezve a bécsi kanczellárián a szeriese. A mint egyet kiad belőle a zsivány, egyszerre nyakon csipik vele. Ne csináljunk lármát a dologból.

Most sül majd ki, hogy meg van-e hát az a quinænx -257- superplus-olaj a tolvaj mécsesében, a mely felülvilágít a politzáj lámpásán!

Azután a haját, a mit addig kétfelé simítva viselt, a fülei mellett vuklikba göngyölítve, most elől üstökbe csavarintá s a vuklikat lenyirta, a hogy az igaz magyarok viselik.

E mellé szürke bekecset öltött, kékes bárányprémmel; sarkantyús csizma egészíté ki a jelmezt. Még elefántcsont fogantyús spanyolnád botot is viselt s a nyakravalóját hátul kötötte csomóra.

Csak azt kellett hallani, hogy förmedvényezett ő a kávéházban, reggel, este, délután a bécsi kormány ellen. Ráért most.

Nem őt függesztették föl a hivatalától: ő hagyta azt ott önkényt. Nem akart vak eszköze lenni annak a politikának, mely az országot tönkre teszi s azok vezetőinek. Azok milliókat rabolnak el s még ők kiabálnak «tolvaj»-t.

Ez pedig nagyon tetszett annak a publikumnak, mely most a kávéházat lakta. Üzérek, kereskedők, hitelezők, földbirtokosok, kiknek vagyonát a devalvatio erősen megrigázta, ott tartották a konventikulumot, (országgyülés, megyegyülés akkor nem volt).

Még Hajdukics uram sem tudott ellenkezni, annak is ezrei úsztak el az országos krachban.

A mikor pedig annak a negyedmillió bankjegynek az eltünéséről volt szó, akkor meg épen Duckmausnak állt még feljebb.

– Hogy ez hogyan lehetett? Hogyan tünhetett el? Ki lophatta el? Hát ki más, mint az a bécsi kaukler? Azok értenek hozzá. Hát nem emlékeznek rá az urak, mikor mult őszszel itt produkálta magát az a bécsi szemfényvesztő? -258- Letett az asztalra egy kaliczkát kanári madarastól. Azt letakarta egy czilinder kalappal. Azzal hókuszpókusz! egyet toppantott, fölemelte a czilindert s a kaliczka már nem volt alatta. Aztán ott a szemünk láttára kihúzott a frakkja zsebéből egy üveg lavort tele vizzel, abban úszkált egy arany halacska. Azzal «hast nid gsegn» megint visszadugta a frakkja zsebébe a lavort; egy csepp viz sem ömlött ki belőle. Akkurát így tett velünk a bécsi ezermester. A míg mi ketten a kontrolórral bámultuk azt az újmódi fájercajgot, azalatt «hiss-huss» kieskamotirozta a ládából a hosszúszárnyú katufrékjába a bankó csomagot. Így volt az! De a bécsi németen nem keresik! Hanem minket macerálnak érte, szegény magyarokat! Bezzeg nem hiányzik abból a pénzből, a mi én rám volt bizva, egy árva gresli sem; ott maradt arany, ezüst, minden. Igen ám, mert azt nem lehetett kieskamotirozni a ládából zörgés nélkül.

Ez volt az egyik stratagéma. A sértett hazafit és becsületes sáfárt játszani.

Azután – Duckmaus úr volt az első, a ki ebben a városban megkísérté a belülfűtő kályha intézményét.

Az ember nincs a cselédre utalva; maga befűthet a szobájába, a mikor akar. Aztán mulatságnak is előkelő.

Mikor ez is meg volt, akkor ellátogatott Weinmüller uram typographiájába s ott kért magának számjegyeket 1-től 9-ig, petitből, hozzá nyomda-festéket. Azt mondta, lutrikombinációt akar vele csinálni. Adtak neki.

Mikor már éjjel elcsendesedett az utcza, a vastáblák be voltak zárva, akkor fölhozott a kútból egy csomag bankjegyet. -259-

Akkor aztán azoknak a seriesszámához odanyomott egy 1-es, vagy 2-ős, stb. számot, a mi által azok az alsó-ausztriai, styriai, morva, csehországi, galiciai illetőségű bankjegyekké alakulnak át.

Még akkor sem voltak a bankigazgatók olyan vicczesek, mint most, hogy az 1000-en alul levő seriesek számai elé egy zérust helyezzenek, mi által azoknak az ezeresbe javítását megakadályozzák. Ma már ezt a csalást senkinek sem rekomendálhatom.

A kályhában égett a tűz; ha ezen munka közben hirtelen rajta rontanának a policzájok, a míg azok három ajtón keresztül törnek, az egész bankjegy csomag hamúvá lehet.

Mikor ezzel a munkával szépen elkészült, a bankjegy csomagot a zsebébe sülyeszté, nyakába keríté a bundáját és kiment.

Meg volt ugyan neki keményen parancsolva, hogy a várost el ne hagyja a várkommandónál jelentkezés nélkül; de hát azt csak nem hiszi senki, hogy Duckmaus úr kedvéért egy faköpönyeget állítottak az ajtaja mellé s abba egy cserepárt, a ki őt strázsálja.

Kitanulta azt már Hugó jó előre, hogyan lehet ebből a városból ki is menni, vissza is jönni bele, könnyű szerrel.

Azt ugyan tudhatta, hogy mind a két hidfőnél utasítva lesznek a vámosok, hogy őt föltartóztassák, ha salva guardia nélkül akarna a hidon átmenni.

De hát ki járna ilyenkor a hidon? Ki vesztegetné a hat krajczárt vámra, mikor köröskörül be van fagyva győri Duna, Vág-Duna, ott megy át rajta a szánkó, a hol az elszalmázott út mutatja az átjárást.

A Csapó-utcza végén van a «fehérló» kocsma; az a tanyája a gyorsparasztoknak. Sok kurir jár innen a városból mindenfelé. -260-

Hugó még az este megrendelte a gyorsparasztot. Korán, négy órakor készen várt rá a szán.

Senki sem vett róla tudomást, hogy egy szán átvitt egy bundás embert a Dunán.

Ezt a hivatalt többnyire a vaskereskedőkre ruházták. Azokhoz volt a legnagyobb bizalom.

A boltban Búzásné asszonyom volt jelen, a kinek úgy rémlett, mintha ezt az urat már látta volna egyszer, csakhogy akkor nem volt bajusza s annál fogva németül szólítá meg.

– Soha az öreg apám sem tudott egy szót sem németül, szólt Duckmaus úr, kivetve a mellén az ezüstgombos bekecsét.

Az meg épen nem ismert rá a minapi göthös vásárlóra ebben a harsány hangon kiabáló kuruczban.

Arra nem számított Hugó, hogy még azt is megkérdik a lutriba tevőtől, hogy mi a neve? Régen így lehetett.

Ha történetesen látta Búzás uram Cservenics kávést valaha, akkor kelepczébe jutott Duckmaus.

De szerencséjére Búzás uram papucshős volt, a ki soha kávéházba be nem lépett. Majd adott volna neki a felesége!

Ellenben azért nagyon jól ismerte Cservenics uramat a -261- lutrizó hiréből. Az ilyent szokták közölni a lottógyüjtők egymással. Cservenics uram sok pénzt odahordott már a császár kasszájába.

– Nagyon örülök rajta. De hát miért méltóztatott e végett Esztergomba fáradni ilyen csikorgó hidegben, holott odahaza is megrakhatta a számjait Hajdukics uramnál?

– Megmondom igazán, de ne tessék tovább adni, nem akarok belőle pletykát csinálni. Nem rég rutul megcsalt a komám. «Ruf»-ra tettem föl tiz forintot,3) s ő csak tíz krajczárt írt be a lajstromba. A számom kijött; nekem kellett volna 700 forintot kapnom s kaptam helyette 11 forint 40 krajczárt.

– Mikor rátámadtam érte, azt mondta, hogy meg akart tréfálni s aztán visszaadta az elsikkasztott 9 forint 90 krajczáromat.

Ezt így szépen kimagyarázva, elővette Hugó a beteendő számait. Volt nála körülbelül ezer sor szám. A míg azokról a reskontókat megirta Búzás uram, dél is elmúlt, az ebéd is elhült; nagy munka volt.

Aztán külön könyvekbe kellett bejegyezni. Ez megy a brünni, ez a prágai, ez a linczi, ez a lembergi lottóhoz.

Mindegyik lottó számára külön csomóban az azon tartományban szétosztott bankjegyek seriesével ellátottak.

Búzás uram, titkos utasításához hiven, mind szemügyre vette a bankjegyeket; azok mind az ezeresekben jártak: nem az ellopottak száma volt rajtuk.

Hugó késő éjjel megint hazakerült a házához és várta nyugodtan az eredményt.

Hát ha az ember ezer sorszámot berak a lutriba, tiszta lehetetlenség, hogy egygyel azok közül ternót ne csináljon.

Csakhogy az is mathematikailag kiszámított igazság, hogy ezzel a methodussal a valószinűség szerint 100 forintból 36 kerül csak vissza. A combinatio 74% nyereséget biztosít az államnak.

Tehát a midőn Hugó 3600 forintos ternót csinált, akkor a betétei mehettek 10 ezer forintra.

Csakhogy az a berakott 10 ezer forint, az lopott pénz volt; a visszakerült 3600 forint pedig már igaz keresmény lett.

Az első nyeremény után, melyet az ordinancz kisérete mellett személyesen vett föl Brünnben Hugó, többé nem is volt szüksége az eddigi teketóriákra.

Nyert a lutrin – köztudomásra, azt megint berakhatta a lutriba, országvilág tudtával.

Most már egyenesen a postával küldhette a kikorrigált bankókat és sorszámokat a tartományok lottóhivatalaihoz.

Minden hivatalnál csinált majd itt, majd amott egy nyereményt; néha nagyot is.

Pedig tulajdonképen ordót kellene neki adni, a mért a kormánynak az ellopott pénzét két harmadrészben visszaszolgáltatja s egy harmadrészben konvertálja becsületesen szerzett pénzzé.

Egész az esztendő végéig sikerült neki ez a konvertálás. Volt már valami 30,000 forint szerzeménye, a mi be volt irva a postai főkönyvben, köztudomásra. Az egész városban beszéltek róla, hogy Duckmaus ennyi meg annyi ternót sepert be. -263-

Aztán az is közbeszéd tárgya volt, hogy minden ezen szerencsejátékban Hugónak a mutyistája Bábika kisasszony. Ő álmodja neki azokat a nyerő számokat.

A titokteljes tudomány ezeket úgy hívja, hogy «oneidokriták», ilyen volt Childera felesége, a ki a nászéjen megálmodta uralkodó családja egész történetét; így Calpurnia, Cæsar felesége, a ki megálmodja férje meggyilkoltatását. Ilyen volt Gonzaga Anna, a ki álomlátásában megtér a bűnös életről kegyességre (66 éves korában!) Száz, meg száz esetet jegyeztek föl a krónikák csodaálmokról, a mikben eldugott, elfelejtett kincseket fedeznek föl az állomszellemek választottaiknak.

Az pedig épen csodálatos adomány, mikor valakinek olyan látnoki tehetsége van, hogy lutriba tehető számokra vezet rá.

Csakhogy ehez még szükséges egy második ember, a ki meg ezeket az álmokat a megfelelő számokra igazítja rá. Az első az oneidokrita, a második az oneidománta.

Bábika azt álmodta, hogy látott egy tyukot, mely kilencz kis csibét vezetett; odarohant egy kutya s elkapott egyet a csibék közül. Akkor az álmodó hölgy odarohant, elvette a kutya szájából a kis csibét és akkor a saját szájából etette azt rizskásával.

A tyuk köztudomásulag = 24, a kutya = 13; a csirkék száma 9, a megszabadító hölgy (fehér ruhában) 87; a száj jelent 32-őt. (Minthogy Bábika vallomása szerint épen annyi foga van.)

A prágai lutrin ki is jöttek a számok, csupán csak a 32 helyett 31. Ez annak a bünhödése volt, hogy Bábika el -264- akarta titkolni, hogy egy fogát már kihúzták. Külömben quinternót csináltak volna.

Hugó csak azt akarta megvárni, hogy a pénztárnoki számadásait megvizsgálják és helybenhagyva a fölmentést megadják. Attól kezdve félév elmultával a házára betáblázott biztosítékát is visszaadják. A mint ez bekövetkezett, első dolga az volt, hogy a házát átiratta a menyasszonya: Cservenics Borbála leányasszony nevére.

A menyegző napját a jövő új év második napjára tüzték ki. – Nevezetes nap volt. Évfordulója a negyedmillió eltünésének.

Azontúl már nem is kell folytatnia ezt az őrült lutrijátékot. Vagyonos ember hirébe jutva, direkte is forgalomba hozhatja a kiigazított bankjegyeket.

Elmondhatja aztán mindenkinek komoly képpel, hogy vége az abrakadabrának. – A kabalához ártatlan leányzó tiszta keze a főfeltétel. Mihelyt férjhez ment a «médium», vége a tündér-erőnek. Senki sem fogja megczáfolni; daczára annak a furcsa népdalnak.

Duckmaus úr tudta azt jól, hogy ő neki minden léptére vigyáznak. A gyanuból ki nem eresztik. A szerint intézte a dolgát.

Minden nap elment a templomba, végig hallgatta a misét. Kijövet a perselybe ereszté a két garasost s a koldusoknak krajczárt osztott. Az volt a különös benne, hogy lutheránus volt.

Csakhogy a lutheránus templom félreesik, ott kevesen -265- látják; de a Szent András temploma piaczra nyilik, oda sokan járnak, a kik elbeszélik a városban, hogy ma is ott látták a Duckmaust, arczát két kezével eltakarva, kegyesen imádkozni.

De hát tudta okát adni a csendes apostasiának, mikor néha elővették érte a nostrasok. A Bábika pápista s az is minden reggel elmegy misét hallgatni, őt kiséri oda. Ez elfogadható, ámbár nem fölmentő védekezés. Hiszen azért megfizette a maga eklézsiájánál a papbért s minden vasárnap elküldte a perselybe a helypénzt.

A plébános többször megszólította már, hogy mért nem tér át? Eleinte csak tréfás példálózással:

– Ugyan, ugyan, édes Duckmaus úr, mikor dobja el már azt a sárgarépát a dohányzacskójából?

(Tudniillik, hogy a régi magyarok, a kik még szerettek tréfálni egymással, azzal évődtek, hogy minden lutheránus sárgarépát tart a dohányzacskójában.)

– Uram, uram, Duckmaus uram, félig megtérni rosszabb az egész hitetlenségnél; idegen oltár küszöbét nem szabad koptatni a térdünkkel. Miért jár az úr a mi templomunkba, ha nem azért, hogy tetszik a mi vallásunk?

– Nagyon tetszik, minden tetszik benne; csak egy dolog áll előttem, a mit nem tudok még bevenni; talán később.

– Pedig sok bűne lehet az urnak, mert sokat imádkozik. És azokra a pap adhat absolutiót.

A helytartó tanácstól lejött a határozat, mely Duckmaus Hugó pénztárnoki számadásait helybenhagyva, őt a vizsgálat alól is fölmenti s a rehabilitatio teljességeül elébbeni -266- hivatalába visszahelyezi. Ideiglenesen egy kanczellista töltötte be a hivatalt.

Mikor ezt a decretumot fölolvasták – plena sessione – Duchmaus Hugó előtt, sűrű könnyeket hullatott. Ahoz is tudott.

És azután zokogó hangon mondott köszönetet a magas igazságszolgáltatásért. A pénztárnoki hivatalt azonban elutasítá magától. «Uram ne vigy minket a kisértetbe!» Csak töltse be azt ama fiatal ember, a ki már tíz hónapon keresztül benne ült. Ő neki pedig, ha grácziát akar iránta tanusitani a nemes magistratus, engedje át ama kanczellistának a helyét; ő ebben is hűségesen fogja szolgálni a várost. S megtétette magát kanczellistának kétszáz forint évi fizetéssel.

Azért, mert mint perceptornak morális lehetetlenség lett volna folytatni ezt a szerencséltetett lutrijátszást.

Azután meg a házát csak úgy irathatta át a jegyese nevére, ha a pénztártól megszabadult; ámbár most már készpénzben is letehette volna a cautiót.

Mikor kijött a városház kapuján, két rabbal találkozott a piaczon, a kik egy vizes lajtot húztak két kerekű kólén, nehéz vaskarikákból vert láncz volt a lábukon, közepén szíjjal fölakasztva a derekukra, hogy bokájukat ki ne vágja a bilincs.

Aztán mikor hazament a szobájába, levágta magát a karszékbe, szemben az apja arczképével s elkezdett hahotával kaczagni: -267-

A fölmentést azért adták meg Hugónak, hogy most még jobban vigyázzanak minden lépésére. Titkos policzáj volt a sarkában untalan. – Ha fölhasználja a szabadságát, hogy most már mehet a városból, a hová akar s szökni fog külföldre, a határon elfogják, bizonyosan a rablott pénzt is nála találják.

Szép csendesen helyén maradt; délelőtt följárt a kanczelláriába aktákat másolni, anekdótázni, pipálni; délután meg a Cservenicsékhez, megkérdezni a menyasszonyától, hogy mit álmodott? A Bábika, a mióta Hugó eljegyezte, nem járt többé kávét főzni németnek, magyarnak; csak úgy busult magában, ama belső szobában.

– Hagyjuk abba már ezt az istenkísértést, Hugó, mondá a vőlegényének. Eleget nyertünk már, hogy megélhessünk belőle. Nekem mindig égeti a kezemet a pénz, a mit maga nekem ide hord. Nem is csak a kezemet. Az éjjel olyan rossz álmaim voltak.

– A lakodalmunk után fölhagyunk vele. De most még egy aranylánczra valót akarok elcsikarni a némettől. Csak magának egy menyasszonyi aranylánczra valót. De még ezt kihuzom belőlük.

Mert arról könyvek vannak irva, hogy az álomalakok minő eseményeket jósolnak az ébrenlétben s minő számokat képviselnek az abrakabdarában; a legrégibb könyv a «Voile d’ Isis».4) Ez lehetett Hugó birtokában. Vagy talán nem is volt neki. – Álmoskönyv azonban minden művelt háznál volt. -268-

– Jaj csak ne jönnének ki a számjaink; én úgy félek a mi szerencsénktől. Én imádkozni fogok érte, hogy ne csináljunk több ternót.

– Hiszem és vallom. No hát legyen a maga imádsága szerint. Hanem azért a maga álmának a számait még is beteszem a brünni lutriba.

Mikor a posta meghozta a brünni hirlapot, mely Bábikának is járt, meg Hugónak is, az nap Hugó csak estefelé látogatott el Cservenicsékhez.

– Hála legyen a boldogságos szüznek! meghallgatta imádságomat: a brünni lotterián nincsen semmi ternó.

S diadalmasan mutatott a kihuzott számok sorozatára; mind vékony számjegygyel voltak: nem volt köztük a három vastag betüs.

– Azért én még is csak megnyertem a szerencse kegyéből a menyasszonyi aranylánczra valót; már meg is rendeltem a bécsi juvelirnál. Hétszáz forint az ára; aranyban fizetem.

– Hát úgy lehet, hogy én nem akartam ellenkezésbe jönni sem a maga szive óhajtásával, sem a mi asszonyunk, szüz Mária erős hatalmával, azért hát nem tettem terno seccora a mi számainkat; hanem betettem mind az ötöt «extrátóra» tíz forinttal egyenkint. Tessék megnézni. Itt az öt darab reskontó az egyes számokról. Mind az öt szám kijött extrátóra.

– Jézus Mária oltalmazz! Hugó! Maga nincs Istennel! Én reszketek magától. Magát az ördögök segitik. Ez -269- nem megy Isten hirével! Mondja meg mi a titka ennek a maga boszorkányságának?

– Ha megmondanám, nagyot nevetne rajta. Látná, hogy nincs benne semmi boszorkányság. De hát nem mondom meg.

– Majd egyszer, ha mindenen átestünk. Maga csak imádkozzék ellenem, hogy ne nyerjek többet. Tudja: az imádság szavai között hézagok vannak s azokon az én szerencsém átbukik.

Hugó mind a kilenczven számot megrakta a brünni lotteriára tizenöt külömböző lottokollekturán extrátóra tízforintjával; egy-egy kollekturára jutott hat szám. Ötöt kihuztak a kilenczvenből: öt külön kollekturán kifizettek az egyes extrátókért 140 forintot, összesen hét százat, ő a 90 számra betett 900-at. Ezt a pénzmüveletet akárki utána csinálhatja, – a kinek van sok lopott bankója, a mitől meg akar szabadulni.

De még Hajdukics uram sem hordta ám a degesz bőrerszényt többé sétabot helyett; akó kávéban sem mosogatta a penészes tallérokat, nem is kártyázott preferánczot a gazdag czimborákkal. – Hol vannak azok már? Ki megszökött, ki a Dunába ölte magát.

Olyan világ volt az űzérekre, mint mikor a tekegolyó eltrafálja a bakonbirót s arra egyik kuglibáb a másikat veri le a lábáról, mind a kilencz egymásra fekszik.

«Én fizetnék neked, ha ő fizetne nekem; ő fizetne nekem, ha te fizetnél neki.» Ez a boszorkány háromszög, a miből az ördög sem tudja kihuzni a lábát.

A tavalyi rengeteg gabonaárak egyszerre egy tizedrészre zsugorodtak össze; koldus volt a hitelező is, meg az adós is. A ki az adóslevelét mutogatta, szépen kinevették vele. -270-

Most már hozzálátott Hajdukics uram az igazi üzletéhez, a vaskereskedéshez. Őtet is szorongatták a meczenzéfiek, meg a toroczkóiak. A meczenzéfiek gyártották az ásót, kapát, kaszát, a toroczkóiak a nyers vasrudat, meg az ekevasat. Itt voltak a magyar vasgyárosok, a kik hiteleztek. A styriaiak nem adtak vasat, csak ezüstért; mivelhogy innen az alföldről nagyon sok hamis bankót liferáltak nekik; «ez» volt akkor a legvirágzóbb industria.

Neki ellenben tartozott a fél vármegye, de még a szomszéd Győr és Esztergom is elhordott vas árával. Az nála egy főkönyvben pontosan föl volt jegyezve. Ha azt mind be tudná hajtani, még rendbeszedhetné a dolgát.

Annyi filozofiája volt Hajdukovics uramnak, hogy fizetésre intőleveleket irni magyar embernek tiszta fidibuszcsinálás. Praktikus oldalán vette a dolgot. Szombaton délután, a mikor a lottókollektura bezáratott, nyakába kerité a bundáját, felült a szánkóra, éjszaka megérkezett hol Tatába, hol Győrbe, hol Esztergomba s aztán sorba járta, a hol tartoztak neki a vas árával; a közbeeső falvakba is kitért. Zsákszámra hozta haza a lencsét, babot, a mit pénz helyett kapott a falusi uraktól.

– Hogyne emlékezném? A likas vasrudakért, a miket az a német megrendelt nálam, párját tíz forintért; én meg nagy uramnál öt forintért kaptam; felét meg is küldtem. Székre való pántok voltak.

– De hát miért vette ez tíz forintért a pántokat Esztergomban, mikor ugyanazokat megkaphatta én nálam öt forintért?

– Nem tudom én; mert csak németül beszélt, azt is olyan lepcsesen, hogy a feleségem azt mondta rá, hogy -271- «hájliger ivásznid.» Nekem meghozta egy hét mulva a százhusz forint másik felét is, tetszik tudni, rézfélforintosokban. De nagy bolond voltam, hogy akkor mingyárt el nem küldtem nagy uramnak belőle a maga harmincz forintját. De hát, tetszik tudni, magyar ember szereti, ha még egy nap egy szobában hálhat a pénzével; aztán meg akkor zajlott a Duna, veszedelmes volt átkelni rajta. Mire aztán beállt a jég, akkorra beütött az istennyila: a devalvatió. A rézfélforintosból lett hat krajczár; most is itt van az egész a fiókomban egy rakáson, a magam hatvan forintja, meg a nagy uram harmincz forintja is. Az egész kilenczven forint kitesz most tizennyolczat. Az egészet odaadom nagy jó uramnak csüstül a tartozásban, aztán legyünk kvittek.

– Isten neki, faköröszt! mondá Hajdukics uram, elfogadva veszett fejsze nyelében a devalvált rézfélforintosokat.

E közben Búzásné asszonyom is belekeveredett a diskurzusba, megkinálva Hajdukics uramat egy kupicza szilvoriummal.

– De még más izben is járt nálunk ugyanaz az uri ember. Ráismertem én! Ez az én két szemem. Pedig akkor már magyar volt. Ezüst gombos bekecse volt. Aztán csak magyarul beszélt, azt is nem komáromiasan, hanem győriesen. Tetszik tudni: a komáromiak úgy mondják, szép lassan, hogy «túró, fúró, lú» a győriek meg sebesen: «turo, furo, lu.»

Hajdukics uram elképedésében a nádpálczájával ütötte a pudlit (áruasztalt).

– Ez is ugyan az. Csakhogy kifordított bőrében. A mostani Duckmaus Hugó. Hát akkor mi dolga volt itt?

– Lutriba tett. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem teszi otthon Komáromban a számait; mert nekem azt mondta, hogy ő Cservenics kávés.

– A csiszlik! Még hamis nevet is vett fel! Becsületes, nemes ember nevét. -272-

– Aztán nekem azt mondta, hogy nagy jó uram egyszer megcsalta a betevésnél, forintok helyett krajczárokat írt be neki.

– Hazudott a csalafinta! Nálam soha sem tett a lutriba. No megállj pernahajder! kerülj csak a szemem elé!

– Akkor jött ki az a 3600 forintos ternó a brünni lutrin. De az az úr berakott ám ezer sorra tizezer forintot.

– Akkor az lopott pénz. Megnézte az úr a bankók serieseit? nem a 200 meg a 300 számból valók voltak?

– Mind egyenkint megnéztem, valamennyi ezres series volt; külömböző számokból.

– Köszönöm. Többet ér nekem annál, a mit most hallottam Búzásné asszonytól. Neki ajándékozom érte.

A mint hazaért, egyenesen a Weinmüller uram könyvnyomtató intézete elé hajtatott. Otthon találta az urat.

– Ugyan, édes tipografikus úr, nem kaphatnék én kilencz számjegyet, olyan nagyságból, a milyent Duckmaus Hugó barátomnak tetszett adni: ugyanarra az alkalomra.

– Dehogy nem. Szivesen. Azok petitből voltak. Van még kisebb is, azt úgy hijják, hogy nonparely.

Tudniillik van egy társasjáték, a miben az eldugott tárgyat kell megtalálni valakinek; ha közeledik a rejtekhez, azt kiáltják: «tűz, tüz!» Ha rátalált, akkor ő kiáltja: «strinksz!»

A tipografiától gyalog ballagott Hajdukics uram hazafelé. Az utja a Cservenics kávéház előtt vitt el. Betért egy pohár puncsra. Átfázott az utban; deczember vége felé volt az idő.

A söntésben csak a Nánikát találta. Annak is meg volt dagadva a képe, fájt a foga.

(A prikulics! mormogá magában Hajdukics uram. Magának szánta ő azt a szép leányt. Jobban is illett volna ő hozzá. Aztán ő neki szüksége is volt reá, tudott volna neki dolgot teremteni. Özvegy ember volt; két vásott rossz kölyke odahaza. Azoknál ugyan elkelt volna egy derék mostoha anya, a ki megregulázza őket. Iskolába járnak a kupczihérek; mert hát nemes ember nem adhatja a fiát lakatos inasnak; de nem ragad rájuk semmi jó tudomány. Ellenben minden rosszat megtanulnak a többi gézengúztól!)

Most is miben találja őket? Egész asztalosműhelyt csináltak a boltból; tele forgácscsal a palló. A pudlin meg sorba rakva holmi kurta léczek; azokon dolgozik a Gerő, meg a Mikucz késsel, meg furóval.

(Azt minden keresztyén ember jól tudja, hogy ez a három király «Menyhért, Gáspár, Boldizsár», a kik ugyanegy nap ülik meg a nevük ünnepét, ugymint január hatodikán; ezek voltak azon szentirásbeli három keleti királyok, a kiket egy fénylő csillag odavezérelt ahhoz a -274- jászolhoz, a melyben a Jézuska első álmát aludta s hozának neki aranyat, tömjént és mirhát.)

A gyerekek aztán megmagyarázták az apjuknak, hogy ők majd ezzel a három királyok csillagával sorra járják az uri házakat; aranypapirosból koronákat már ragasztottak maguknak, a zsolozsmákat is betanulták, sok-sok krajczárt fognak kapni.

– Oh ti elvetemedett ficzkók! dörmögé Hajdukics uram. Hát ti kápsálni akartok menni házról-házra, mint a mendikások! Majd adok én a ti hátatoknak három királyok csillagát!

– De nézze csak apuska, milyen ügyes dolog lesz ez! Ezt a huszonnégy léczet összerakjuk keresztbe, a srófokat a lyukakba toljuk, az egyik végére ráakasztunk egy lámpást: ez lesz a csillag; akkor a másik végén a két léczet összehuzzuk s akkor, nézd, hogy felszalad a csillag egyszerre a padlásig.

Hajdukics uramnak kiesett a kezéből a pálcza, a mivel a magzatjait el akarta lazsnakolni. Sőt ellenben ölébe kapta a fiát s összecsókolta az orczáját.

– Aranyos, gyémántos kölykem! Hiszen te találtad ki, a mit száz okos ember föl nem ért ököllel! Nesztek két garas, vegyetek magatoknak hajlige striczlit rajta. Most pedig én megyek el magam a három királyok csillagával kápsálni.

A hó szakadt, a szél fútt; az embernek ugyancsak fogni kellett két kezével a paraplé nyelét, hogy ki ne csavarja a kezéből.

A lámpásos gyerek, a ki hat lépésnyire járt Hugó előtt, elcsuszott a hóban, összetörte a lámpást, az is kialudt. Most már botorkálhatott hazáig a sötétben és hófuvásban. De hát nem meszsze van már odáig: a városháza szegletét elhagyta. Kisérőre sincs már szükség. Hisz itt jár a puskás strázsa. -275-

Mikor «oda» ér, arra a bizonyos helyre, egy perczre fölpillant az ablakhoz. «Itt volt az; itt! Ugyan szoros volt! Kivált mikor:…»

Sietett, hogy hamarább az utczaajtóhoz érjen, mint a szemközt jövő. Aztán épen összeütközött vele, a mikor már kezében volt a nagy kapukulcs.

– Ej bizony meg sem látnád ettül a nagy ámbrélátul a régi jó pajtásodat; mondá, neki dülve, pikós ember módjára.

Hugó egy perczig azon gondolkodott, hogy ne csapja-e ő agyon azzal a nehéz kapukulcscsal ezt az ő kedves pajtását? Magára nézve aligha jót nem tett volna vele.

– A Bábikától jösz ugy-e? A szép Bábikától? «Bábika csak úgy busul; csak úgy busul magában, ama belső szobában.» No nem soká busul már. Vizkeresztkor lesz a lakodalom. De már pajtás, előbb a borkereszt. Nekem ma csinálsz egy jó krampampulit, a milyent te szoktál csinálni; ma megiszszuk a legénységednek a torát. Hát csak frissen be a házba! Kutyának való idő ez itt kinn.

Az külömben is minden magyar szokással ellenkeznék, hogy valaki egy kinálkozó vendéget el ne fogadjon; de meg Hugónál a vendégszeretet mindennapos divat is volt. A mióta olyan hire futamodott a sok ternócsinálásának, úgy illett, hogy traktáljon. Tette is. A gyanusított, a vizsgálat alá vetett, a félig megbélyegezett alaknak kedves tünemény volt minden régi ismerős, a ki vállalkozott a «kését az abroszához fenni.»

A hajdani vetélytársnak a gratuláczióját pedig épen nem -276- lehetett elutasítani; a megbukott szerető pohárköszöntését a szerencsés vőlegénynek!

Konyha, szoba mind zárva volt; azokat elébb föl kellett nyitogatni; azután azzal a zsebben hordott bécsi tüzcsinálóval meggyujtani a gyertyát.

Hajdukics uram nem járt esernyővel; ő neki volt jó kurta, térdig érő rácz subiczája, arról lerázta a havat már ott kinn a folyosón.

– Majd később. Még most olyan hideg van a szobádban, mint a farkasordítóban. Az is bolond volt, a ki a belülfütő kályhát kitalálta. Ha az ember elmegy hazulról, bezárja a szobáját, a cseléd nem füthet be; ilyenkor aztán, mikor haza jön, hogy a lelke is fázik belül, maga csinálhat tüzet magának. Németnek való ez, a ki megszámlálja, hogy hány darab fát tesz a tüzre.

– Az az egy jó van benne, szólt a nevetését döczögtetve a görög, hogy ha az ember bankót talál csinálni, a mig rátörhetnék az ajtót, beledobhatja a kemenczébe.

Hugó róka-módra nézett föl a kályha mellől a czimborára. Lőni akar ez? Nem! Nincs fölhuzva a puskája.

Hajdukics az alatt, mig a kályha befülik, letelepedett a karszékbe s elkezdte észrevétlenül a székpántok srófjait csavargatni. Észrevette, hogy ezek nagyon vigan járnak.

Hugó aztán hozzá látott a krampampuli csinálásához. Nem is várták, mig ellángol.

Összeütötték a czinpoharakat. Ezt nem lehet üvegklázliból inni. – Hajdukics vigan dalolt hozzá.

– No már most a szép menyasszonyért! Éljen a szép Bábika. Vivát! Zsivila! Szetreászka!

A kék láng lobogott kettőjük között, az öblös czintálban. Olyan volt a két férfi arcza, mintha éjféli kisértetek pokulálnának a czinteremben.

– Hát kedves czimborám, fohászkodék neki a görög. Látod, én is megemlékeztem rólad s én is hoztam neked ajándékot a lakodalmadra.

– Látod pajtás, ilyen «három királyok» csillagát készítettél te vasból, ezeknek a székeknek a pántjaiból, a miket Esztergomban vettél, holott nálam feleárán kaphattad volna; azután ezen a vaslajtorján mentél föl a városház pénztárának az ablakáig; ott ezzel a te csutorafejeddel keresztül préselted magadat a rácson, odabenn aztán a fölakasztott kulcsokkal fölnyitottad a vasládát s kivetted belőle az egész bankócsomót.

Hugó nevetésre kényszeríté az arczát, a mi annak a szesz kék-zöld világánál tökéletes elkárhozott kifejezést adott.

– De most már arra is emlékezem, hogy a mint én azon éjjel a csárdából jöttem vissza, egy perczre kivilágítottnak láttam a pénztár ablakát.

– Jól van, jól. A sok bankó hát a kezedben volt már. Senki sem érte föl ököllel, hogyan lophattad el? De most nagyobb kérdés volt az rád nézve, hogy mi módon tudsz azokon túl adni? Mert hogy az ide küldött bankók mind -278- a 200-as és 300-as seriessel voltak jegyezve s azt tudatták minden pénztárral. Ejh, hogy becsülöm az eszedet, hogy ennek is kitaláltad a módját. Nézd csak. Elmentél Weinmüller uramhoz, kértél tőle kilencz darab számjegyet, petitből ugy-e? Ilyent, mint itt van a lajbli zsebemben. Ezekkel kikorrigáltad a lopott bankókat ezeres seriesüvé! Dicsérem az eszedet Hugó! Ez valóságos Columbus tojása.

Hugó arczán végig vonaglott a halálos rémület; alig birta eszméletét megtartani.

– De hát az még nem volt elég, hogy ennyi pénz legyen táskádban, azért, hogy rajta ülj. Azért még is, ha egyszer elkezdesz a pénzzel dobálózni magad körül, nyakon fognak, megkérdezik: honnan vetted? Az előtt szegény zsugori voltál, hogy lett belőled gazdag préda? Hát erre most mit gondoltál ki? A lopott pénzt beraktad tizezer forintjával a lutriba s úgy nyertél nyilvánságosan minden tizből hármat, négyet vissza, a mit nem is kellett titkolnod. De az első betevést Esztergomban adtad föl, Búzás uramnál, hogy itt, a mi városunkban ne tudjon róla senki. Igy csináltad azokat a csodálatos ternókat. A német is jól járt vele, mert két harmadát visszakapta az ellopott pénzének; te is jól jártál, mert a harmadikból becsületes keresmény lett. – No, nem iszunk még egy pohárral ebből a pokolitalból? Igyál pajtás! Hiszen reszketsz!

– Dehogy vagyok. Nagyon is tudós vagyok. Azt is tudom, hogy abból a lopott pénzből még nagyon sok megvan. És várja a boldog föltámadást. Hát már most ide hallgass. Mit gondolsz, mért jöttem én most ide te hozzád?

– Majd mingyárt megtudod. Hát hogy ha én most egy raffinirozott imposztor volnék, akkor azt mondanám neked: jól van pajtás, oszszuk kétfelé azt a pénzt, a mi még -279- nálad dugaszban van; most már én is tudom, hogyan lehet azt kikorrigálni. Én nagykereskedő vagyok, ha akarom százezrekkel hajigálózom; mind a kettőnk részét forgalomba tudom hozni; mind a ketten gazdaggá leszünk; rajtam még nem is keresheti senki, honnan veszem a pénzt? Nyerem a buzán, meg a kukoriczán, elnyulik a kezem a Bánátba, meg a Szerémbe. Spekulálok. Legyünk mutyisták! Loptak már a némettől többet is.

Hugónak a keze közeledni kezdett Hajdukics felé. Arczán a megkönnyebbülés ernyedése váltotta föl a galvanizált rémületet. Nem fázott már, de a veriték gyöngyözött a homlokán.

A görög azonban eltolta magától a közeledő jobbot s fölállt a karszékből.

– Csakhogy én nem vagyok olyan gazember, a ki te neked ilyen osztályt kinál. Én mindannak a halálos titoknak az elhallgatásáért, a mit most neked elmondtam, csak egy árt szabok. Mondj le a Bábikáról s aztán szedd össze az eddig harácsolt pénzedet s fuss innen ebből a városból. Én senkinek sem szólok. Nos hát? Ülj ide az asztalodhoz és irj egy levelet a Bábikának, én elviszem neki: «Drága Borbála kisasszony! Én lemondok a maga kezéről, mert én egy raffinirozott impostor vagyok, a kinek el kell bujnom a világ szeme elől. Felejtsen el örökre.» – Nos! Irod, vagy nem irod?

Ez alatt, mintha a játékhoz tartozna, kétszer is fölugratta a «három királyok» csillagát a szoba padlásáig Hajdukics.

– Nem, Hugó barátom! Én soha sem iszom annyit, hogy a hasamban el ne férjen; a fejembe nem jut belőle. Most is vagyok olyan józan, hogy ha te énnekem meg nem tennéd azt, a mit követeltem tőled, oda találjak a vármegyeházához, fölkeressem a homo regiust s azon -280- módon elmondjam előtte a fölfedezésemet, a hogy előtted elmondtam.

– Jól van jól, pajtáskám; szép mese volt; bizony Isten nagyon jól mulattam rajta. Meg is adom a taksáját. Nesze ez a két krajczár. Ennyi jár a «három királyok» csillagának a mutogatásáért.

S azzal odadobta eléje az asztalra azt a szerencsétlen régi egygarasost, a kinek még halála után sok esztendeig kellett följárni, hogy mint kétkrajczáros kisértsen a világban.

Hajdukovics fölvette az asztalról a pénzt s még egyszer oda tartva azt két ujja között Hugó orra elé, azt mondá neki:

– Én ezt a két krajczárost teneked, Duckmaus Hugó, nagyon sokszor vissza fogom adni az életben.

Alig hogy elhangzott a távozó czammogása, Hugót elővette az eddig visszafojtott láz. Nem tudta azt csillapítani a forró ital sem. Alá s föl szaladgált a szobában. Azt sem tudta, mihez kezdjen. A székekről szedje-e le a vaspántokat s a kutba dobálja? Annál rosszabb, ha azokat itt nem találják! Az a gondolatja is támadt, hogy a még meglevő bankjegy-csomagot fölhozza a kutból s visszalopja ugyanazon az uton, a melyen hozta, a városi pénztárba s aztán ha követelik, azt mondja: nézzétek meg jobban, hát ha ott van. Lehetetlen. A lopás óta lesőlyukat csináltak a vasajtóra, a min keresztül a strázsa bekémlelhet a pénztárba s függő olajlámpást égetnek egész éjjel a helyiségben.

Fölnyitotta a vasládáját, kiszedte belőle a pénzét; a nyeretlen reskontókat a kályhába dobta s aztán a förmeteges éjszakán kirohant a házából, minden ajtót nyitva -281- hagyva maga után. Még a paraplét sem vitte magával, vághatta a szél az arczába a havat.

A Bábikához futott. Nem a kávéház felől ment be, hanem a konyhának került, hogy észre ne vegyék, hogy másodszor is itt van.

– Holt ember vagyok! – Rebegé Hugó. – Halálos ellenségem vesztemre esküdött: Hajdukics. Maga miatt akar megölni. Kezében a fejem, meg is teszi. Elhagyott az az ördög, a ki eddig mindenben megsegitett s magát is elveszitem, a jó angyalomat. Ne kérdezze, mi a bajom? Magának azt nem szabad megtudni. Idehoztam magához minden pénzemet. Tegye el. Ez a lutrinyereményem. Aztán arra kérem, hogy akárki, akárhol veszi magát vallatóra, hogy mi pénzbeli közünk volt egymással, maga csak mindenre azt felelje, hogy «nem tud semmiről»; valamint én belőlem sem veszik ki soha tüzes harapófogóval sem a maga nevét. Maga is felejtse el az én nevemet. Legyen boldog.

Be sem várta, hogy a meglepetés után magához térjen a leány s kérdéseket intézzen hozzá; elrohant.

Mikor aztán a győri-Duna partjára ért, akkor vette észre nagy rémületére, hogy a jég zajlik. A nagy fehér jéghasábok egymásra torlódva futnak sebesen a megáradt folyam hátán; a jégtörőknél harsogva zúzódnak össze; a partra is fölhágnak. Itt lehetetlen most átkelni.

Följebb sietett a part mentében; azt remélve, hogy a sziget orránál, a hol zátonyos a meder, álló jeget talál.

Siettében észre sem vette azt a feketesárgára festett tilalomtáblát, a mi az ut mellett áll.

Az ugyan megrémlett az agyában, hogy a katonaőr a futót agyonlőheti:… de hát ha igy lesz épen jó.

Valami villámlott. Ez a lövés lobbanása volt. Azután jött utána valami kisértetes hang, mely olyan, mint az éjbogár dongása s egyszerre elcsapott a füléhez közel, «huss!» ez volt a golyófütty. Csak azután jött a lövés döreje «bumm». Milyen rut hangja van a halálnak.

Másodszor nem lőhetett utána az őr, mert a mire megtöltötte ujból a mangalétáját, akkorra eltakarta előle a hóesés a futó alakját.

Hugó arra gondolt, hogy a város alatt elkerülve, a Vág-Dunához jusson; ott bizonyosan be van fagyva a folyam: azon át mehet.

Ott megint utolérte a fátuma. A Vág-Dunának a jege meg visszafelé zajlott. A nagy-Duna árja erőszakosan nyomta a Vág vizét hegy ellenében, föl felé.

Már most hová? Még itt volt a harmadik ut, a Csallóköz felé. (Még akkor ezen oldalon nem voltak vársánczok, sem kapu.)

Egyszer aztán a hófuvaton keresztül valami magányos házat látott előtünni. A hold küzdött a gomolygó fellegekkel. A háznak egy ablaka veres fénynyel világított az éjben.

Egy domb kinálkozott a leülésre. Azon a dombon valami fal volt, a mi föltartotta a hófuvást. Száraz hely, a hová le lehet ülni.

Fölpillantott a feje fölé, hogy micsoda fal az ottan, a minek a fejét neki támasztotta?

Az embernemjárta «Bikaakol utczán» keresztül tért vissza. Itt sem járt még soha életében.

Meg sem lepte Duckmaus Hugót, hogy a háza ajtaja előtt két katonát látott silbakra állitva, szuronyos puskával.

Benn a szobákban katonák és czivilek szorgalmaskodtak lámpa világ mellett; a padláson is voltak, a pinczében is jártak s ismerős arczok többnyire.

– Ah! Ah! kiáltának eléje, a mint a hazatérőt meglátták. Itt van ő! Előkerült.

A városházán a pénztár-helyiségben ült a mixta commissio permanentiában; a homo regius, a városbiró és a várkommendáns. – De a feltser is ott volt. -284-

A mint odaállitották a bizottság elé, látta, hogy az asztalra oda van téve a már összeállitott vaslajtorja.

Akkor aztán összeszedte testi lelki erejét, hogy helyt tudjon állni a nagy veszedelemnek.

– Duckmaus Hugó! szólitá meg a homo regius; láthatja kend, hogy a praktikája föl van fedezve. Most vallja meg töredelmesen és mondja el hüségesen, hogyan rabolta ki a pénztárt.

– Én nem raboltam ki a pénztárt. Ki az, a ki engemet vádol? Ki az, aki ellenem tanuskodik? Ahol törvényt tartanak, ott tanunak és vádlónak kell jelen lenni.

– De igen is beszél. Ez elmondja, hogy kend ezen mászott föl az ablakig s ugy csuszott keresztül ennek a rácsain.

– Én mindenek előtt lehetetlennek tartom, hogy egy felnőtt ember ezen vasrudak között keresztül bujhasson.

– Épen azért hozattuk most kendet ide, hogy ennek lehetőségét, ad oculos, bebizonyítsa.

– Hogy én ezen a vasrácson keresztül préseljem fejemet, a vállamat, a csipőmet? De hát hol van az a hatalmas ember széles ez Magyarországon, a ki engemet erre a próbára rákényszeritsen, ha én azt magamtól nem akarom megtenni?

– Óh! van ilyen hatalmas «ember» a világon, a ki erre rá fogja kendet kényszeriteni. Ugy hivják, hogy «deczember».

Azzal egy intésére megfogta két hajdu Duckmaust a két lábánál fogva s betuszkolta abba a szük ketreczbe, a mit az ablak kidülő rácsa képezett. -285-

Azután pedig előhoztak egy drótrácsot, a milyenen a kavicsot szokták átrostálni; ez épen oda illett az ablakmélyedésbe, azt vaskampókkal a falhoz erősitették úgy, hogy az ablakba kitett delinquenssel kedélyesen lehetett a szobából diskurálni.

No látja kend Duckmaus Hugó, hogy milyen szépen be van kend már most kvártélyozva. Hát már most tarthat kend magával, hogy mit csináljon? Keresztül bujjon-e a vasrácson, lemászszon-e a vaslétrán – most – sötét éjjel, a mihor a hivatalosokon kivül senki sem látja; vagy pedig ott dideregjen a csikorgó hidegben, a mig megvirrad s megvárja, a mig a piacz teli lesz; holnap épen hetivásár van s akkor aztán fényes nappal csinálja meg ezt a szép kaukleri produkcziót, a pópulé láttára.

Hugó aztán, mikor látta, hogy ilyen jó kedvük van az uraknak, azt mondá nekik a rostán keresztül:

– No hát, hogy annál könnyebb munkája legyen a deczembernek, majd én is segítek neki.

S azzal levetette a felső kabátját s ledobta a rácson keresztül az utczára; azután az alsó kabátját, minden ruháját, egész a legalsó éjjeli gunyájáig; azt mind ledobálta az ablakból, akkor aztán a térdeit a karjai közé fogta, a fejét neki támasztotta a hideg vasrácsnak.

– Urak! mondá a komissziónak, mikor már Hugó félig meg volt dermedve; az arczát ellepő hó sem olvadt már el rajta. Ez így még is nem jó lesz. Ő felsége dekretumot adott ki a tortura alkalmazása ellen. Ha ez az ember itt most a mi assistentiánk mellett meg talál fagyni, mi akkora orrokat kapunk Bécsből, hogy viselhetjük holtig, nem lesz kisebb. Vegyük be ezt az embert.

Akkor azután kiszabadíták a ketreczéből. Már nem volt -286- eszméletnél. De hát a feltser értett hozzá, mindenféle dörzsölésekkel újból életrehozta Hugót; ágyba fektették; levest adtak neki. S aztán inkvizitorok helyett doktort, papot küldtek a nyakára.

Szépen kérték, könyörögtek neki, mondja el igazán, hogyan tette; de még inkább, hogy hová tette az ellopott pénzt? Azzal is biztatták már, hogy kegyelmet fognak a számára kieszközölni, megszabadul minden büntetéstől, ha fölfedezi a titkát. Utóljára még perczentet is igértek neki az ellopott pénzből, ha előadja.

Hiszen ha fölfedezte volna, azt is el kellett volna mondania, hogy a hiányzó összeg hová lett? S a Bábika nevét nem akarta kiejteni a száján. – «Keressétek!»

Pinczét, padlást tűvé tettek érte, udvart, kertet fölásattak. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy a kútba is leszálljon.

Utóljára a megátalkodott makacssága miatt elítélték tizenöt esztendei sánczfogságra.

És akkor aztán Hajdukics uram minden reggel ott várta a bolt ajtajában, hogy mikor jön a rab, a vizes lajtot húzva, egyik lábával a másik elé kanyargatva, (mert így kell lépegetni annak, a kinek huszonnégy fontos bilincs van a lábán; megszokja azt az ember több esztendő alatt, hogy azután is úgy lépeget, mikor már nincs vas a lábán); akkor elébe jött a görög s markába nyomta a kétkrajczárost: «jó lesz dohányra.» – Pipázni nem szabad a rabnak; de dohányt rágni szabad. Ez az egyedüli élvezete a világon.

S a szegény rab köszönettel fogadta a két krajczárt. – Mindennap. – Tizenöt esztendeig.

E kriminális inquisitio alatt a Bábika nevét is fölemlegették. Ő rá ugyan semmi bűntársi részességet nem lehetett kisütni. De azért mégis lehetetlenné vált rá nézve az itt maradás. Apjostul, nénjestül itt hagyták a várost; eladták a kávéházat, s úgy elköltöztek, hogy soha hirűket sem hallották többet.

De elébb a Bábika a Hugó házát, melyet az az ő nevére iratott, oda testálta a városnak, hogy csináljon belőle szegények házát, elnyomorodott polgárok számára. Szép összeget is hagyott a ház leendő lakóinak táplálgatására. És azonfölül még más összeget azzal a rendeltetéssel, hogy annak a jövedelméből a szegény rabok számára naponkint egyszer meleg ételt főzzenek.

Utóljára elfelejtett beszélni is; se németül, se magyarul nem tudott, csak diákul tudott még valamit, azt is csak egy stereotyp mondást. Ha fölhivatták az auditorhoz, csak azt felelte neki.

Egyszer, mikor a kútat tisztították, találtak a gerendák között egy elkorhadt ládikát.

Abban volt valami ismeretlen massza, összedagasztva penészből, rohából, tarjagból, pinczegombából; ha ráütöttek, porzott, mint a pöfeteg; fészkelt benne az áska.

Az utolsó esztendejét a fogságának Húgó már a lazarétumban töltötte ki; de mégis kitöltötte.

Mikor kibocsátották, már egész bárgyú volt; úgy kellett vezetni; a hová leültették, ott ülve maradt; a mit a szájába raktak, azt megette. Nem volt érzéke a külesemények iránt. -288-

Hazakerülve, odaszállították a hajdani házába; most már szegények menháza.

Mikor leültették abba a karszékbe, szemközt azzal a jóságos tekintetű arczképpel, egy kis ravasz mosolygás derült föl az arczán:

Mikor el volt helyezve a menedékébe, odajött hozzá a városbiró, megnézni, hogy jól gondoskodtak-e az ápolt nyomorékról.

A városbiró arczára nem emlékezett már Hugó; (az is nagyon megvénült már.) Hanem a mint a hangját meghallá, attól visszariadt a lelke arra a jelenetre, a mikor a pénztár szobájában vallatóra fogták. Ez is ott volt; ez is beszélt hozzá.

Az a Nyiszli pedig volt egy öreg kancellista, a kire a pénzszámlálást, a bankóosztályozást bizták valaha. Régen porrá vált már akkor…

Ez az egy mondás maradt még meg, a mivel magát a hatalmasok ellen védelmezte.

Lábjegyzetek.

1) Magam láttam egyszer, mikor egy felnőtt legény a budapesti dohány-utczai zsinagóga szük vasrácsának a rudjain igy keresztül sajtolta magát.

J. M.

2) Zöld volt a városi hajdúk mundérja: innen a népies elnevezés. J. M.

3) Egyes szám, melynek «első» helyen (Ruf) kell megjelenni.

4) Ujabb időkben összegyüjtve Tissier-től.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

70	képes kífejezni	képes kifejezni
86	Bcszélhetett aztán	Beszélhetett aztán
133	ura irányányában	ura irányában
148	ön lrányában	ön irányában
168	rouge»-t»,	rouge»-t,
172	átadni móri gba	átadni móringba
203	Ugynök úr	Ügynök úr
237	estétől reggelíg	estétől reggelig
238	Tízenkét óra	Tizenkét óra
257	Uzérek, kereskedők	Üzérek, kereskedők
271	be llt a jég	beállt a jég