The Project Gutenberg eBook of Csataképek a magyar szabadságharczból by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 303. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=WuVkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

A KÉT MENYASSZONY.

Élt Szolnokon egy özvegy asszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó. Feketében járt az özvegy asszony, rózsaszínben jártak leányai.

Tíz év óta volt özvegy asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.

Az özvegy napról-napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja felé; a két szép leány napról-napra szépült és vidámult, közeledve menyekzője felé.

Katona volt mindkettő kedvese. Derék, jó, hű, fiatal. Messze jártak sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz, tele reményekkel, tele szerelemmel.

Most két hónap mult el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett rólok.

Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a szép menyasszonyok s megnyugodtak benne.

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja.

Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel… -2-

Az 1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges arczokkal szálltak ki a vaggonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.

Hátrább nehéz málhás-szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog boldogtalan, keresve eltévedt holmijét.

Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, össze-vissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb a gondviselés őrködésére bizott tárgyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, a kit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá s búsan nézett újra a másik vonat elé.

Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zuzmarásan; reszkető, fázó nők, szepegő kis fiaikat vonva kezeiknél fogva; az ott levők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.

Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harczi dalt énekeltek a rohanó vaskocsi menydörgése mellett.

Az emberek össze-vissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal lévén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.

Benn a városban azalatt házról-házra jártak az újon érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól. -3-

Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.

Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járó-kelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy ismét felolvaszszák. Két-három segélymozdony alig birta aztán az állomásra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zuzmara.

Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával, fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.

Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején pokróczokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.

Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem birva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó szekerek nyomában.

A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva a bús, elfásult képű népet, málhákat, szekereket és nagy, nehéz ágyúkat.

A tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról-házra, szállást és meleget keresve. Csak néhány -4- várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját, urát, vagy málháit.

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénynyel fedett kocsi, hol férje után futó édes anya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagyrészint fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arczába. A hideg majd megvette szegényeket.

Bús, kedvetlen, elgémberedett arczok mentek tova reggeltől estig és estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól s hol a közbeeső vendégfogadókból jöttüknek hirére eleve megszökött minden korcsmáros.

És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbeesőbb arczok, iszonyú hófuvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól felismerhetlen úton.

A hatodik napon megszünt e járás-kelés. Az utolsó gőzgép is megérkezett az utolsó vonattal; már azon alig jött egykét ember, az is kedvetlen, szótalan, bánatos.

A kiknek várva-vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok elhagyták helyeiket, a mi málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ott maradt, senkinek sem volt többé rá gondja.

Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó fekete útat a néphagyott fehér pusztaságon.

Ilyenek voltak az ezernyolczáznegyvenkilenczedik esztendő első napjai Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Az utolsó menekvő korán reggel elhagyá a várost. Csöndesen maradt az, várva nyugton az ismeretlen jövendőt.

Dél felé hangos dobverés és trombitaszó verte föl csendjét. A magyar hadseregek vonultak keresztül.

Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szidva a rossz időt, a szelet és havat és az örökös hátrálást és az egész kaputos világot, mely előlük minden ennivalót fölfalt.

Egy óráig pihennni telepedett a sereg. Szives házi gazdák örömest megoszták vele utolsó falatjaikat s tüzet raktak neki, hogy melegedjék sok nap és éj viszontagságai után.

A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép, karcsú szál legény, veres csákóján kettős arany paszomány, szép fekete bajsza pörgére pödörve, arczát a csipős szél pirosra festette, s bár váltig akarja türtőztetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás.

S azután oda rohannak hozzá, összeölelgetik, egyik érzékenyen, a másik nevetve, hosszan, forróan a harmadik – ifju menyasszonya, Rózsa.

– Sejtettem, hogy eljösz. Sirhatnám volt már az egész héten. Meddig maradsz nálunk?

A leány könyezve simult vőlegénye érdemjellel diszített mellére, a másik menyasszony is odafúrta magát, s leenyelegve testvére arczáról a bút, kérdezé az ifju huszártól halk, szemérmetes hangon:

– Félévvel ezelőtt áttétette magát a vértesekhez, magyarázá a huszár szavait, s most egymás ellen küzdünk.

– Ti egymás ellen harczoltok! Az én jegyesem testvérem jegyese ellen. Ez az égre kiált! szólt a huszár arája remegve.

– Ez a katona sorsa, barátném. Szeretni, boldognak lenni, örülni, s mikor a trombita megszólal, elfeledni szerelmet, örömet, boldogságot és nem gondolni másra, mint a kemény kötelességre.

– Ah Gábor, tinektek nem szabad egymás ellen küzdenetek, mi el fogjuk valamelyiteket csábítani, hogy a másikhoz áttérjen.

– Nem fog sikerülni, gyermekem. Ismerem Róbertet, épen olyan, mint én. Katonának ott van helye, a hol zászlóját látja. A hová az vezeti, menni kell neki is, menni a halálba, menni tulajdon testvére ellen, ez a katona sorsa.

– Kicsinyben múlt, hogy már meg nem történt. Téténynél összecsaptunk, alig voltunk már ötven lépésnyire egymástól, midőn egymásra ismerénk. Hirtelen félrekapta ő is a lovát, én is másfelé fordultam, hogy kikerüljem. S kerestünk mindenikünk magunknak más ellenséget. Véresen tértünk vissza mind a ketten; ha összecsapunk, egyikünk hihetőleg nem tért volna vissza… Ez a katona sorsa.

– Hamarább megöletném magamat általa. Azért nem szeretem én a kardcsatát, kedvesebb előttem az ágyú, kedvesebb a golyó, a tüzér sokkal boldogabb. Soha sem látja annak az arczát, a kit megölt, nem kénytelen jajgatását hallani. Míg én sokszor a legdühösebb csatában, mikor a dicsőség mámora elkábítja agyamat, nem egyszer hallom -7- magamat nevemen szólíttatni a levágott ellenséges vitéztől. «Köszönöm pajtás» kiált rám lováról lehullva. Valamelyik tanulótársam, régi ismerősöm lehetett ifjabb éveimből, vagy egy ezredemből előmozdított tiszt s aztán valahányszor egyedül vagyok, mindig a «köszönöm pajtás» hangzik fülembe. Oh a tüzér milyen boldog…

Búcsút vett a huszár, egy rövid szó és egy hosszú csók s egy az arczon végig gördülő köny… A következő perczben már osztálya előtt ült délczeg paripáján és nem látszott arczán sem a köny, sem a csók.

Újra hangzott a trombita. A csapat megindult. Az özvegy ablakából fehér kendők lobogtak utána. Egy óra mulva üres volt Szolnok ismét és az maradt késő alkonyatig.

Estefelé csengő tábori zenével vonult be az elhagyott városba a császári had.

Csinos, rendesen ruházott, fegyverzett népüket az előttük elvonult, sanyargatott, mindenben fogyatkozást szenvedő magyar hadsereggel ellentétben látni oly leverő, oly nyomasztó vala.

Hát még az a jókedv, az a délczeg öröm, míg amazok csupa keserű bút, csupa elvadult bánatot mutattak arczaikon.

Az özvegy házához egy vértes százados szállásolá be magát, a legvígabb vitéz az egész seregben, legvígabb most különösen azért, mert a két leány közül egyiknek vőlegénye.

Ez a fiu nem beszélt csatában-elveszésről, mint a másik vőlegény. Hogyha ráért kedvesével szemben harczairól is megemlékezni, diadaltól lángoltak szemei, imádta a csatát, a benne folyó vérért s a benne termő dicsőségért, szenvedélye volt az. -8-

S ha látta a másik testvér-arát könyes szemekkel félre, magányba vonulni, el-enyelegte búját katonás tréfával.

– Ne félj jó teremtés, elhozom mátkádat a legelső harczból, fogolylyá teszem és nálad hagyom hadi fogságban.

Így folyt nap-nap után. Róbert nemsokára nőül veendé jegyesét. A legelső diadalnap estéjén, monda, ekkor leend az ő menyekzője.

– A legelső diadalnap, sóhajta Rózsa, az ellenfél vesztének napja lesz. Te akkor menyasszony fogsz lenni, én akkor talán özvegy.

És azután sokat sírt a leány, vígadott a másik, de ha együtt voltak, visszafojtá mindegyik könyét és örömét, mert tudta, hogy az a másiknak rosszul esik.

Egy napon Róbert komoly hangon, kissé titkolózva mondá Anikónak: «mához egy hétre csatánk lesz», s az a forró kézszorítás mondani látszott hozzá «és diadalunk» s az a vágyó elpirulás a menyasszony arczán mondani látszott hozzá «és menyekzőnk».

Titokban e napra mindkét leány ünnepélyes öltönyt készíttetett. Titokban, nehogy testvére megtudja.

Hetekig, havakig feküdtek a császári seregek Szolnokban, ezalatt erős sánczokat hánytak fel a hely védelmére.

Túl a Tiszán egy terjedelmes csillagsáncz készült, mely a hídfőt védte. A hosszú töltés mellett kivágott fákból -9- rakattak pallisadok védgátul a lövöldözőknek, a töltés előtt pedig egy hosszukás fűzfa-erdőcskében rejtett ágyútelepek voltak felállítva.

E védkészületek mögött volt a császáriak által tutajokra épített híd. A nagy dobogóhidat még januárban leégették.

Ki e hidat el akarta foglalni, annak először is a töltés mögött felállított seregek biztos helyzetét kelle megostromolni, s föltéve, hogy ha ez sikerülendett neki, akkor a csillagsáncz és a fűzes rejtett ágyútelepei kereszttüzében találta volna magát. A helyzet megkerülhető nem volt, mert mindkét vége a Tiszával érintkezett.

A túlsó parton fekszik Szolnok, melyet fölülről a Zagyva vize s a Tisza járhatlan mocsarai védnek, míg alulról szintén strategiai művészettel rendezett sánczok és védpontok tartják fedezet alatt.

A hídfőn innen három egymást védő megerősített pont volt félkörben felvetve.

A Tisza mellett egy hosszú futósáncz, ettől lőtávolságra az elárkolt s ágyúkkal ellátott pályaudvar, várdaszerű erős épületeivel, melynek ágyúi az egész odáig vezető útszorost végig söpörheték, s a nyugoti részen egy dombra épült kápolna, mely egyetlen emelkedett hely az egész síkságon.

A támadás e részről csaknem hihetlennek tetszék, a taktika rendes szabályai szerint ez egymást védő pontok csak a legnagyobb erőpazarlással, igen sok és igen nagy kaliberű ágyúkkal voltak megtámadhatók és akkor is azon koczkáztatás mellett, hogy visszaveretés esetére az egész ostromló sereg nem találva visszavonulhatási pontot, mindenestül a Pestnél összpontosított császári főhadseregre vettetnék ellenállhatatlanul.

Egyedül a Zagyva felőli mocsáros rész maradt fedezetlen, mint a honnan erélyes támadást várni nem lehete.

E mellett a Tisza jobb oldalán parthosszant őrszemek voltak felállítva egész Czibakházáig, mely a magyaroknak átjárási pontul szolgált, de a hol tudomás szerint néhány alakuló tartalék-zászlóaljon kívül semmi haderő sem volt, -10- a magyarok két dandárja Török-Szent-Miklóson levén egyesítve Vécsey és Damjanics alatt.

A támadás innen váratott s mint a kémek kitudták, a határozott napra egyenesen a tiszántúli állomásnak volt intézendő.

Szolnok és Czibakháza között van egy rév. Egy alattság átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp épen a tulsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrcsapatja tartá ez átjárást felvigyázat alatt.

A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénynyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.

– Látja kend azt a kompot? rivallt a legényre, midőn a parthoz érve, megsejté az átjárást.

– Ne rezonirozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.

– Ne rezonérozz öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidentiádat, hogy az ég alatt maradsz.

Sajátságos, hogy a vén huszár míg az ősz parasztot -11- egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és hallja-kendezte.

A komp megindult a két katonával, a túlsó félen egy határvadász állt puskával s rákiálta az átjövőkre valami idegen mondást.

A granicsár úgy látszott, hogy a mit igér, meg is szokta tenni, mert a következő perczben rálőtt a két huszárra, a golyó keresztülütötte az öreg csákóját.

– Hát kend mit kapkodja félre a fejét? Mindegy a golyóbisnak akár elől talál, akár hátul. Te meg öcsém, ne bújj a lovam hasa alá, mert agyon rúg, nem szereti a csikót maga alatt. Csak eredj, húzd azt a kötelet.

A révész azonban sehogysem volt hajlandó szót fogadni, hanem hasra feküdt a komp fenekében, a mint meglátta, hogy ötven-hatvan granicsár ugrál elő a töltés mellől s elkezd tüzelni a két huszárra.

– Szálljon le kend, mordult a vén huszár a rekrutára, s kirántotta kardját; hajtsa ezt a kompot, már ezt a parasztot a nyavalya töri. S ezzel elkezdé a huszár szidni a túlparton levőket s biztatni erősen, hogy el ne menjenek addig, míg ő oda átér s forgatta a kardját szörnyen kihivólag.

A granicsárok azonban látván, hogy ezt az embert a golyó nem fogja, odafutottak a kompkötélhez s mire a hidas a Tisza közepéig jutott, elvagdalták azt a kardjaikkal.

A kompot az elszakadt kötélnél fogva visszaverte a víz a túlsó partra. Az öreg huszár káromkodott, fenyegetölőzött s forgatta a kardját nagy haragosan, igérve rettentő dolgokat. De a kompot visszavitte a víz. -12-

Mérgesen ugratott ki a partra a vén huszár. A közel erdőben rejtett osztálya várt rá, odanyargalt vissza.

Megállt a kapitány előtt. Gábor volt az, a szolnoki leány vőlegénye. «Mi történt Gergő?» kérdé.

– Nem sült el a csel, monda a vén huszár. Mondtam, hogy ne menjünk egyszerre annyian! megsokalltak bennünket s elvágták a kompkötelet, a hogy fele úton voltunk. Lám, ha magam megyek, tán csak átbocsátnak, s akkor majd védtem volna én a kötél végit addig, míg a komp egyet fordul.

– Se baj Gergő, szólt a kapitány. Hát mikor még nem volt komp a világon, hogy járták a vizeket? Átúsztatunk ugy-e?

– Eszem a szentjét kapitány uramnak. Régen azt gondoltam már magam is, de nem akartam rezonérozni.

– No fiuk, hát a ki szereti a fürdést, utánam! kiálta az ifju vitéz s azzal sarkantyúba kapva a lovát, bele ugratott a tajtékot verő vizbe, másik kezében kivont kardját tartva csipejéhez.

Gyönyörű látvány volt, mint úszott másfélszáz vitéz a kék vízszin fölött, mint vándor vadludak az égen, lovaik nyaka és tüsszögő feje látszott ki a habból, maguk is derékig víz alatt, piros csákóikon a zöld forgó tollát lobogtatta a szél.

A granicsárok egy sortüzelés után, mely kevés sikert látszott mutatni, hirtelen elhagyák helyöket, s mire a huszárok a túlpartra kiértek, már jó tova haladtak, igen megzavart csatarendben.

E manœuvre által a czibakházi révnél figyelő őrszem el volt vágva Szolnoktól s nem jelentheté meg, hogy azon nap estéjén Damjanics egész dandárával megérkezett s átkelni készül.

Az egyes futárokat a huszárok elfogdosák s midőn késő éjjel az egész őrcsapat jött Czibakháza felől, túlnyomó erőtől szoríttatva Szolnok felé, útját állták s heves verekedés közben leterelték Kecskemétnek. -13-

Még azon éjjel Damjanics egész dandárjával átjött Czibakházánál a Tiszán s ott meg sem pihenve, erőtetett marsokban éjen keresztül vonult fel Szolnok felé, a nélkül, hogy e mozdulatáról az ottani dandárparancsnokokat valaki értesíthette volna.

A két menyasszony együtt ül – bágyadt csillagfénynél – szobája ablakában. Tavasz első estéje van.

Holnap menyekzője lesz az egyik vőlegénynek, diadallal, érdemrenddel, koszorúkkal fog megjönni a csatából a kedvese ölébe, – temetése lesz a másiknak, halaványan, vérző sebbel fog feküdni a csaták mezején, megtiporva deli termete a gázoló lovaktól.

A vesztett vőlegényt visszaadja majdan arájának a boldog túlvilág, de nem a magyar hölgynek elvesztett hazáját.

Egymásra borulnak, kezeiket egymáséba teszik, imádkoznak. De nem kedveseik élteért, magasabb, fönségesebb eszméért járnak föl lelkeik az égbe. Sírnak, de nem szeretőik után, szivük repes, de nem szeretőik elé.

Azonban eljő szemeikre az álom s visszahozza női sziveikbe a kitagadott érzelmeket. Álmaikban megjelennek előttük ifjaik. Semmi más kívülök, sem a harcz, sem a haza, csak egyedül az ő szép arczaik, mosolygó szemekkel, enyelgő, hizelgő beszéddel az egyik; búsan, szótalanul a másik. Ragyogva, repülő fekete paripán, csókokat hányva az egyik; halaványan, aléló szemeit le-lehunyva, haldoklóan a másik. -14-

Éjjel a jó özvegy-asszony leányait álmaikban beszélni hallja. Oda megy ágyaikhoz. Az egyik alvó arczán könyek gördülnek le, a másiknak arcza mosolygva borul vánkosára s az ajkaihoz szorított fehér patyolatot csókolja álmában.

Damjanics serege Szolnoktól mintegy két óra járásnyira ütött éjjeli tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indulniok.

A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zászlót elfoglalt.

Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltá magát: «utánam» s tört, zúzott, a mit elől-utól talált. Neki ez volt a szokása.

Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel, kik váltig bizonyíták a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikcziókat kell tartani, proklamácziókat kell kibocsátani stb.

Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famosus proklamácziót bocsáta ki, mely hangzik szórul-szóra ekképen:

Ha ti azalatt meg mertek moczczanni, kiirtalak benneteket a föld szinéről, s hogy magva szakadjon a rácznak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó ráczot.»

E legelső kisérlet sikere annyira fölbuzdította a tábornokot, miszerint a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt beszédet fog tartani hadseregéhez s erre ünnepélyes igéretet tőn… -15-

A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érezé magát a vezér.

– Különös, gondolá magában, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni. Azután haragosan kereste magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.

Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikcziót!

– Hogy a tatár vigye el! kiált fel a tábornok. Ez volt az, a mitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömből; de ne féljetek, meglesz, nem marad el, megbirkózom vele.

A hadi tervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikczióval még késő reggelig sem.

Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez tőle épen akkora áldozat, mintha egy félnapig parlamentáló táblabirónak ágyútelepeket kellene elfoglalni.

Megállt a kilenczedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalványult és szólt:

A tábornok arcza kigyulladt, elfeledett dikcziót, phrasisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta, «ott az ellenség, utánam!» kiálta dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után rohanva, sebesen – sebesen – mint a helyét változtató tenger, a hivogató ágyúk ismert mennydörgése felé.

De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manœuvreivel látszott egymást csalogatni.

A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; -16- össze-összecsaptak a huszárokkal s azután hirtelen megfordultak, látszólagos futamodással csábítva elleneiket az üldözésre, – míg ezek a vasasokat egész csatarendben látva visszavonulni, szintén «jobbra át»-ot csináltak és csendesen visszaballagtak a harczvonalba.

Majd a magyarok intéztek rohamot a sánczok ellen, s mikor már a zászlóaljak szintén lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott megállították őket, ágyúkat vontattak elő s minden eredmény nélkül lövették a földből hányt sánczokat.

Általában a magyarok főtörekvésül látszának venni ágyúerejök nagyságát bebizonyítani az ellenfél előtt, míg amazoknak egészen ellenkező volt a czéljok. Alig szólalt meg itt-ott a sánczokon egy ágyú, az erdő melletti telepek lételét pedig épen semmi sem gyaníttatá. Azt akarták láttatni, hogy a hely csak igen gyéren és erőtelenül van védve, úgy, hogy alig volt érthető, miért nem próbálnak derék támadást a magyarok? miután a császáriak minden részletes összeütközésnél készakarva nagy előnyt engedtek nekik.

A messziről néző nem látott egyebet, mint sakkszerűen mozgó, szabályos tömegeket. Egy-egy csapat vértes vonult nagy csendesen át a csatatéren, sisakjaik taréja csillogott a szép napvilágos időben. Majd vágtatva közelgett egy osztály huszárság, lobogó mentéje repkedett utána. Hosszú gyalogsorok alakultak hirtelen négyszöggé és sortüzeket adtak a közelgő lovasokra. Másutt szuronycsillámlás árulja el az árokban orozva vonuló csapatot s a kerülgetett ágyútelep lovait befogja s tova nyargal, egy dombon ismét megáll s újra tüzelni kezd. Még sehol összeütközés, még sehol sem hallatszik a «rajta magyar, rajta!» a huszáros «haj rá!» és a «szuronyt szegezz!»

Az egész még egy eleven harczjátékhoz hasonlít. A trombita harsog, – a dobok recsegnek, – a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld, – az ágyú bömböl, csak emberi -17- jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még éhen, szomjan nézi az ütközetet.

Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám rohanta meg Damjanics Szolnokot.

Egy rettenetes halálhirdető «éljen!» hangzék a támadó sereg ajkairól. Éljenkiáltás a halál szemébe!

A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy váratlanul jött; az ez oldalróli sánczok nem voltak ugyan a seregek száma, de annál inkább ágyúk által védve.

Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sánczok ellen, mint egy aczél-ív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött.

Középett jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett ujonczhad. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság egész tömegben.

A villám így hasítja keresztül a felhőt, de a felhő azért előre rohan, alakja megháborodik, de útját nem téveszti.

Rohannak a csapatok, – az öldöklő golyó egész utczákat vág magának köztük, jobbra-balra elhullott jó fiuk maradnak el tőlük, el-eldülve mély sebben a kemény, véres földön. – Fölemeli arczát még egyszer a honvéd, kezét lüktető sebére nyomja és néz, néz merően haladó zászlója után. Már nem láthatja a zászlót. Messze benn jár az az ellenség tüzében. Még egyszer éljent kiált halálhörgő hangon s azután leveszi sebéről kezét, hagyja folyni vérét és nem lát semmit többé.

Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. -18- Sietniök kellett, kaszáikat csak elleneikkel szemtül-szemben használhatják. Kezeiket arczuk elé tartva rohantak a pályafő ágyútelepeire, hogy ne lássák azoknak emésztő tüzelését. Egy kartács tizenegyet söpör le közülök egyszerre, az utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben rohannak. Még egy pillanat… Valamennyi ágyú egyszerre megdördül, az eloszló füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de társaik éljenordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték.

Az ágyúkat fedező csapatok egy percz alatt szét vannak szórva. Kardot rántva állnak ki a tüzérek ekkor ágyúik védelmére s küzdve az utolsó emberig, az utolsó lehelletig, vitézül hullanak el telepeik előtt.

Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a torlaszok mögül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az épület egyik ablakából kitüzött háromszin zászló végre hírül adja, hogy az ellentállás leküzdetett.

A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez volt legutolsó.

Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futó sánczokhoz. Ezek nem takarják el szemeiket a feléjük süvöltő golyók elől, – tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben mindig ők mentek legelől. Jó ismeretséget kötöttek már a halállal, nem félnek tőle. Már ők jól értik, mint kell az ágyúgolyónak útat engedni, vagy megbukni előtte, s nem lőnek a levegőbe soha, mint az ujonczhadak.

A futó sánczokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós, irtó tüzet intézve a feléjök közeledőkre.

Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárlánczot alakítnak s egy vezényszóra elkezdenek futni a sánczok felé, a ropogó puskatűz nem tartja vissza őket. Magas, ifju vitéz rohan elől a zászlóval, egy golyó elsodorja annak kopjás nyelét kezéből, ekkor kardjára tűzi, úgy rohan vele tovább. Másik golyó jön és magát a vitézt dönti a porba. Még -19- akkor is feltartja az kardját és kardján a zászlót, míg egy másik le nem kapja azt onnan s szuronyára tűzve viszi mind előbbre.

A sánczot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaágy. A rohamtól neki pirult arczok szemben állanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra alatt övék a vitatott sáncz, a vad ostromtól fölülmult ellen kényszerülten vonul vissza a hidfőig, hol a túlpartról érkező segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlott sorait.

A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek s már hallik a csataordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal fordulnak a csillagsáncznak, melyből a véderő egy része Szolnok felé sietett s ott is bomlásba kezd jőni a csatarend.

De amott a kápolna felől foly legiszonyúbb hévvel az ütközet. Négyszögben áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal támad meg a huszárság egész tömegével; kétszer visszaverik, harmadszor megtörik a négyszög, a paripák a szuronyok közé rohannak s egy percz alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sánczainak a rendvesztett csapat, ott megtorlik, vele egyszerre érnek az ágyúkhoz üldözőik, védpontot vesztenek, egy kanyarulattal el vannak vágva a városba visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még útat látnak, üldöztetve egész a Zagyva partjáig, ott a kétségbeesés elszántságával fordulnak meg újra a vitézebbek, két halál közől a dicsőbbet választva, a csatamezőét. Az ijedtebbek pedig beleugrálnak az útjokat álló folyamba… Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel vegyült hullám.

E perczben trombitaharsogás hallik, – a harcz új arczot ölt, – túlpartról segélyül érkező vasas ezred látszik száguldva közelítni a csatatérre. A fölvert porfelleg közül ki-kivillan néha a fénylő réztarajos sisak és a kivont ragyogó kard.

A huszárok rögtön tömeget formálnak s arczczal fordulva -20- az érkező ellennek, nem várják be annak megtámadását, hanem nyargalva rohannak vele szemközt. Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra a két lovas ezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna járni, a nagy harczi mének közől egy sem előzi meg a másikat, oly rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek csak egy lelke volna.

A másik csapat mint a szél, oly könnyű, vidám paripáik nyerítve szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a lovagok után repül a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.

A két sereg összecsap, s azon perczben szét van szórva mind a kettő. A kölcsönös ütközés szétbontotta mindkettőnél a rendet, s a két csapat most egyetlen összezavart tömeggé válik, melyben férfi férfi ellen küzd, néhol egy vértes a huszár-csapat közepében, másutt vértesek között egyes huszár; az összebomlott tömeg hol előre, hol hátra hullámzik, a mint huszár, vagy vértes kezd benne erőre kapni.

A fölvert porfellegből csak néha tünik ki egy-egy csatakép, magasan a porfelleg fölött csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni s néha-néha ki-kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél elkapja rólok a porködöt, kitünnek a ragyogó sisakok, a lobogós kokárdák, kitünnek a küzdéstől piros arczok, a tomboló paripák, míg közőlök néha egy gazdátlanul száguld el a csatamezőről, míg elesett lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön.

Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik mindenünnen.

Egy roppant termetű férfi nyargal elől, az óriási magyar vezér; már a harmadik lovat nyargalta e napon, kettőt kilőttek alóla, nehéz neki verekedéshez jutni, huszárai mindenütt megelőzik. Mellette a zászlótartó nyargal, egyik -21- kezében a lobogó, a másikban az éles, véres kard; túlnan messziről az ellenfél zászlója látszik közeledni, a legjobb vitézek keresik a legjobb vitézeket, egyik zászló a másikat, s törnek maguknak véres, küzdelmes útat a találkozásra.

A porfelleg ismét elnyeli a küzdőket s nem látni egyebet, mint a magasban a két ellenséges zászlót, a mint lassan, nehezen közelítnek egymáshoz, meg-megakadva és visszanyomva.

És ismét kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés… A szél elkapja a porfátyolt a csatáról.

A vén huszár verekszik vértes ellenfeleivel. Tüzesen, de harag nélkül küzd, mellette az ifju ujonczhuszár, kit nem győz oktatni.

– Kend nem érti a hatvágást, ki látta azt úgy vágni a karddal, mint a buzogánynyal? Azt csak olyankor teszi az ember, mikor már elfáradt. Tanuljon kend huszárosan vágni, így ni, visszakézzel. Látja kend? Azután ha baj kendnek, hogy az ellenség fején sisak van, elébb üssön egyet a tarajára, akkor az lecsúszik neki az orrára s a másik ütéssel levághatja kend…

Ilyforma oktatásokkal táplálta a vén huszár ujoncz alattvalóját, thesiseinek valóságát ott mindjárt példákkal is illustrálva.

Két csapat üt össze. Fiatal vezetőik csapatjaik jobb oldalán levén, egymással nem találkozhatnak.

Egyik csapat sem akar kapitányának szégyenére válni. Mindegyik helytáll magáért, férfi férfi ellen küzdenek.

A vezetők jó példával mennek elő. Hull, a ki halandónak született, csapásaik alatt; mindkét fél hátranyomja a másik csapat balszárnyát, úgy hogy eközben a két csapat, -22- mint egy közös tengely körül, mereven megfordul, a huszárok a vértesek helyét foglalják el, ezek amazokét. S akkor, mintegy közös megegyezésből, visszavonul mind a kettő.

A két ifju vőlegény megismerte egymást a csata hevében, de e fölfedezés nem tette őket gyávákká. Egyik sem akart rosszabb lenni a másiknál és ha utoljára ketten maradtak volna, ketten folytatták volna tovább a viadalt.

Eközben a vérteseknek segélyül érkezett egy számosabb csapat; a huszárkapitány, nehogy két tűz közé jőjjön, kénytelen útat törni magának s odább vinni a csata szinhelyét. Eközben közel jut pajtásához.

– Add meg magad pajtás! kiált rá Róbert vígan. Megigértem menyasszonyodnak, hogy ma elviszlek neki.

– Majd ha vége lesz a csatának, keress föl a mezőn, ott rám találsz, elvihetsz. Felelt a huszár szomorúan s aközben oly közel nyargaltak el egymáshoz, mindkettőnek kezében ölésre volt emelve a kard, szemeik vad tűzzel villogtak egymásra, de mintha fogná valami kéz mindkettőnek karját, mereven állott az. A másik perczben mindkettő elfordul ellenfelétől s ennek társaira csap le. Róbert egy huszárt szúr le vad haraggal, míg Gábor elbúsult keserű csapással úgy vág egy vértesnek sisakos fejére, hogy a sisak fejestül jobbra-balra hull le. S azzal vágtat előre, nyomában a vértesek csapatai. Hurrah, hurrah! rajta, rajta!

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás. A porfelleg elfedi a képet.

Ezalatt egy osztály vértes csendben, sietve vonult keresztül Szolnok egy utczáján, hátába kerülendő a vívó huszárezrednek.

A mint robogva haladnak előre, egy utczakanyarulatnál hirtelen, mintha a földből bújt volna ki, előttök áll két század vörössipkás.

Egy perczre megdöbbenve állt meg mind a két, véletlenül -23- találkozott ellenséges csapat s tétovázva nézett egymásra.

És ekkor történt azon harczi jelenet, mi a hadak historiájában oly kevés párját találja. Gyalogság intézett rohamot lovasok ellen.

Egyszerre, alig negyven lépésnyi távolból, sortüzet adott mind a két század a vértesekre s a következő perczben ordítva rohant rájuk szegzett szuronynyal, nyargalva mint a paripák és ordítva bőszülten, mint a zaklatott leopárd.

És a veterán hősök, kik annyi csaták tüzét bátran kiállották, kik Mórnál a forradalmi hadsereget halomra gázolták, kénytelenek voltak visszavonulni ez irtózatos roham elől!

Ez eset csak kétszer jött elő a forradalmi csatákban. Az Inczédi-zászlóalj próbálta meg először Görgei első visszavonulásakor, ugyanazon 11-ik zászlóalj, melynek fele elhullott a piskii híd védelmében.

Egy vén lengyel katona, ki e jelenetnek tanúja volt, azt mondá felőle: «Én szolgáltam Napoleon alatt, láttam az ancienne-garde csatáit, résztvettem a lancier-csapat harczaiban, de oly csatákat egy sem vívott, mint a vörössipkás».

Mikor Varro lovagturmáival összecsaptak a teuton óriások, az lehetett ilyen.

E roham által a szép vértes-ezred el lőn vágva a fősereggeli egyesülhetéstől. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthuzódott az Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúit megmentse s a hidat elrontsa maga mögött. Az ágyúkat a Tiszába hányták s nyomban utánuk a hídon átrohant Vécsey hadteste.

Az osztrák haderő ekként két tűz közé szoríttatva, kénytelen volt Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni.

A vértes-ezred, miután a derék-seregtől elvágatott, a túlnan érkező új huszár-ezred által túlszárnyalva, tömegestől -24- neki vágtatott a Zagyvának. A kifáradt csatamének közül sok nem birt átvergődni a túlpartra, a nehéz fegyverzet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek.

Az este közel volt, midőn a csatának vége lőn; egy-egy gazdátlan paripa nyargalt még föl s alá a csatamezőn, egy-egy sebesült mén hánykolódott a földön, föl-fölemelkedve s szomorún végignyerítve a vérlepte mezőn.

Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön s mindenfelé elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul fekvők a szomorú ágyon.

A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen össze, tánczoltatva az utczán lovaikat. A huszár-paripa két lábon ágaskodva járt, mintha egy lépést sem tett volna még ma.

Egy óra mulva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám czimbalom s klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja s víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot, mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára s hogy e nehéz munka embervérontás volt.

Tanítványa, az ujoncz-huszár, már alig áll a lábán s még folyvást itatná, az váltig szabódik.

– De majd káplár uram, ha most mind megiszszuk, holnapra egy pénze sem marad majd kendnek.

– Kend ne rezonérozzon! Kend igyék, mi megint vágunk magunknak le egyet, ha az lesz az ordré…

És a czimbalom zeng, a klarinét sikolt, pengnek a sarkantyúk, csattognak a tenyerek, tánczol a katona, mintha lakodalomból jött volna.

De künn, künn a holtak mezején mi fájdalmas hangok köszöntik az estét. -25-

Szörnyen elhullottak végsóhajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat esteli szellő, hová küldve vannak?…

… Egy huszártiszt jár a tábori orvosokkal szerte a harczmezőn, kiválogatva a holtak közül az élőt.

Olykor négyesével látni távozó katonákat, kik egy-egy sebesültet visznek tova, fegyvereikre fektetve.

Mily szomorú most is, mint sajnálja azokat, a kiket megölt, mint borzadoz, midőn ez iszonyú sebeket látja. Legszörnyűbb sebek, miket a kard oszt, oly hosszú, oly mély mindegyik. Néhol egy elesett vértest találni, kinek a mellvasán keresztülment kardhegy a hátán jött ki, képzelhetni, minő kar volt az, melytől e döfés származott! Másutt az összevagdalt arcz porral éktelen, senki sem ismer rá. Itt egy férfi fekszik hanyatt, kinyujtott kezében most is marokra fogja kardját, ujjai meg vannak merevedve rajta, nem lehet azt kezéből kivenni. Amott lovára borulva fekszik a vén harczos, egyetlen lény volt az, a mit még szeretett, együtt halt meg vele, ráborult, úgy halt meg.

Gábor szomorúan járta végig a harczmezőt, csak akkor örült, ha egy sebesültben még életet talált; el nem kerülte egy is figyelmét.

Egy bimbózni indult hangabokor mellett észrevett egy fehér alakot mozogni, odament. Karcsú vértes tiszt volt a haldokló. Alig pihegett már, arcza a nagy fűbe volt fektetve.

És az alkonyi nap rásütött szép halvány arczára, megtört szemeibe és a nehéz sebre épen szíve fölött. A nap és az élet utolsó sugári oly bágyadt fényt adtak a szép ifju arcznak. -26-

– Tégy le a földre, meghalok, nyögé az. Ma vőlegény voltam és egyedül megyek aludni.

– A seb halálos, felelék azok, megvizsgálva a véres ajtót, mit éles kard nyitott a szív fölött a lélek számára.

– Mondd meg jó arámnak, nyögé a haldokló ifju, hogy utolsó gondolatom ő volt. Viseld gondját, légy testvére és temess oda, a hol rám találjon.

És lehajtá bágyadt fejét ellene térdére. A nap leáldozott, az ég túlsó felén feljött a teli hold, rásütött az ifju szép halavány arczára, lezárt szemeire s elnémult ajkára. A hold és a halál legelső sugára oly sáppadt fényt vete a szép ifju arczra!…

A fekete ruhát fölvette az egyik, a fehér himzettet fölvette a másik, de egyik sem azt, mely számára készült. Termeteik oly egyenlők voltak.

A szolnoki özvegy házánál egyszerre köszöntött be öröm és siralom. Temetés és násznap.

Rózsa lett boldog nő, Anikó az özvegy; még reggel mást hitt mind a kettő.

És azóta másodmagával járt fekete ruhában a szolnoki -27- özvegy és sokszor elgondolkozék róla magában, miért, hogy a sors mostohább apja egyik árvájának, mint a másiknak?

… És most mind a hárman feketében járnak, mind a három özvegy, egyenlőn megáldva.

EGY BÁL.

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet. Apáczává leszek, vagy férjhez megyek, vagy más egyéb módon ölöm el magamat.

Oh az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem olvasád soha.

Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurczolkodás mindenfelé, jövetelök hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal rosszabb történhetik velünk s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a képemet korommal, hogy utálatos legyek.

Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment eléjök a deputatióval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el s ha híttam, kerestem, soha -28- sem felelt, sőt ha véletlenül majd az almáriomban, majd az aszalóban rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én föl az ő rejtekhelyét?

Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy akármit kivánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.

S azután vártam egész resignatióval, hogy mikor fog már a népség szaladni az utczán és segítségért kiabálni.

Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még semmi káromkodást, sőt au contraire igen illedelmes kettős koczogtatást az ajtón.

Ijedtségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem birtam kimondani e szót «szabad».

De ne képzeld, hogy ezért puskaagygyal ütötték volna be az ajtót, sőt a koczogtatás ismételve lőn s csak szavamra nyilt meg az ajtó.

Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta, négyszegletű fejekkel, singes bőrcsalmákkal, övig érő szakállal, kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, a mibe mindent bepakolhat, a mit megkíván és késekkel, pisztolyokkal fölrettenesítve, a mint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel lefestette; de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna és mind a kettő igen módos, igen takaros.

Elegans piros-zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes, divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk, sőt úgy találtam, hogy az egyik igen jóképű barna fiu.

Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész vagyok nekik szolgálni mindennel, a mit parancsolnak. -29-

Az a barna fiu némi vonatkozásnak vevé szavaimat az asztalon fölrakott oldalszalonnákra és boros cylinderekre, nem birt egy eltérő mosolygást visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a fél mázsa szalonnát az ő számára készítettem.

Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarrasból, igen szelid, behizelgő hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot s csupán azt kérve, hogy mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban és két nap óta épen le sem feküdtek.

– Pedig ugy-e milyen rossz dolog dívánon, vagy épen tábori ágyon hálni? kérdezém tőle.

No nézd! És kibirják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.

Jőjjenek utánam, mondám s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol épen két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról s magam akartam az ágyakat felvetni számukra.

– Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is, mondák udvarias megelőzéssel s én látva, hogy nyugalomra van szükségök, egyedül hagytam őket.

Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok szobájukból. – Segítség! rablók! gyilkosok!

Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a szobákon egyenesen hozzám.

Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, félczipőjét valahol elvesztette s maga vörös volt, mint a kit a kemenczéből vesznek ki és folyvást kiabált és jajgatott és hítta a segítséget.

Hát épen abban a szobában rejtette el magát, a hová a két jövevényt beszállásoltam, még pedig az ágy fenekére, valamennyi derekalj alá. Már most gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka miért kiabálni segítség után.

Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni és elhitetni vele, hogy azok a katonák épen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is annyira vittem a dolgot, hogy ő megigérte, miszerint nem rejti el többet magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának rheumatismusai vannak, azért bújt valamennyi derekalj alá izzasztó fürdőt venni.

Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek elszenderedni, már jött valami ordonáncz és beszélni akart velök.

Én megmutattam neki a szobát s az, a nélkül, hogy legkisebbet gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba. -31-

Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az embert, a miért fölkelti őket.

De nem tették, sőt pár percz mulva mindketten teljesen felöltözve, legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követték az ordonánczot. Az őrnagy hivatta őket.

Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták?

Fél óra mulva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rossz kedv, semmi álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kivánkoztak szobájukba, hanem fölkeresték a mamát meg engemet s behizelgő örömmel adák tudtunkra, hogy ma este a tisztikar tánczvigalmat fog rögtönözni és hogy oda mi is hivatalosak vagyunk és rögtön foglalót kértek tőlem quadrillere, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.

Természetes, hogy rögtön megigértem nekik mindent. Ez volt az első tánczvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbbé örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.

– Csak egy kis nemzeti szalagot rá, szólt közbe az én barna tisztem és a divatok legszebbikét fogja kegyed viselni.

A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló tekintetekből nem szidott össze s csak akkor támadt rám, mikor amazok szobájukba távoztak. -32-

– Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe! Így veszted el magadat készakarva!

Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk tánczolni. Ez még jobban haragba hozta.

– Nincsen eszed! Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy tánczoljanak? S épen azért, ez mind csak finesse, csak complott a magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva, hirtelen magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.

– Ah mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni, felelék én kaczagva.

Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett s azt mondta, hogy nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.

Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak, mint hogy feleségül vegyenek?

– Hiszen majd meglátod, fenyegetőzék a mama, hanem azért nem tartóztatott vissza.

Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elől hosszan le hagyva függni, – a coiffeureömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén nemzeti színt adott ki.

A két tiszt már en plein parade várt ránk, az a hamisabbik annyi complimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.

Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, a miben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni? Én nem bánnám, ha ott volna, a hol soha sem látnák. -33-

– No no – mind sírás lesz ennek a vége, mormogá a mama félig hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.

A két tiszt fölkisért bennünket a tánczterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, a mit nemzetiszín szalagommal s két csinos fess kisérőmmel fogok a többiek fölött kivívni.

Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről, hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk jutott a gömbölyűből.

Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti szint rakott föl magára mint én, s a mi a többi magyar tiszteket illeti, ah azok mellett az én két chevalier servantom csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott.

Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért tudtak ontani!

Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép halványpiros arczához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla, mintha csak öntve lett volna rá.

És hogy tánczolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember szeretett volna oda rohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni, – nem csak magamról beszélek. – És a mi több volt tánczánál, complimentjainál, az a je ne sais quoi nagy fekete epedő szemeiben, te azt nem képzeled, az több, mint a mit az ember leirhat, az hódított, az elevenített, az megölt és idvezített. -34-

No ha ezek a csatatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen?

S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám s fölkér a legközelebbi quadrillera.

Én szerencsétlen! El voltam rá igérkezve. Mint szerettem volna, ha tánczosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!

– Tehát az utána következőre, vitatá tovább az engagement a szép kapitány s oda ült mellém.

Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem magamat, mint a ki álmában repül.

– De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem igérkezett, kötődék velem tovább.

Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban meglehetősen mérsékelt hangon válaszolék neki, hogy nem fogom elfelejteni.

Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben Száz közől! ezer közől, első tekintetre!

Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig s a nélkül, hogy a hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.

A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért láttam. A félvilágért szemébe nem néztem volna e perczben. -35-

Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem tánczolt. Ott egészen elmélázott magában.

Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a sor az én quadrilleomra.

Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen «három a táncz»-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen tánczolni mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s még sem tudnak elfáradni, hogy az én quadrilleomra jöhetne a sor.

Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott levő zászlóalj parancsnokával Sch. őrnagygyal kötöttem ismeretséget, a ki igen víg, mulattató ember.

Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.

Igen, olyan fönhangú beszédhez van szokva, a milyenen az ágyúk konversálnak egymással.

Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arcza, termete, a rövidre nyírott haj és a nem rég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.

A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, a mit én beszéltem, azt ő nem hallotta, s a mit ő beszélt, azt én nem értettem.

Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én panaszkodtam, hogy milyen rossz czukrász van itt a mi városunkban. Ő a mimikámból azt következtethette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott a bálban, mondott rá valamit, – a szavait kisérő taglejtésből itélve semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja hasítani, – hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek rendes akcziója az, a mivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.

Végre elkövetkezett az én quadrilleom. A zenekar a -36- bevezetést elhuzta s erre mindenki sietett a tánczosnéjához.

Majd kiverte szívem a corsettem oldalát, úgy dobogott, midőn tánczosomat láttam felém közelítni; meghajtá magát előttem, kezében tartott virágomat szivéhez szorítva.

– Ah! ön elrabolja szomszédnémat! kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyen rendes akcziója az a fejbeütés-forma).

Mi pedig a tánczkolonneba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött suttogni hallottam volna: «Mily összeillő pár».

Ah Eleonora! milyen boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át s az övé az enyémbe.

De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja hallatszott az utczán s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a terem ablakait megreszketteté.

S ugyanazon perczben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval, sárral összefecskendve s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az előörsöket.

Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá s a futár arczából is olvashatá, a mit szavaiból meg nem érte.

– Ah! hiszen nagyon jól van! szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a mozdulattal, a mivel emberhalált szokás kifejezni. Épen vártuk őket. Messieurs, egy perczre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy perczre mesdames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.

És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó, hízelgő arczokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké válni, ijedtté, remegővé egyet sem.

Engem is elhagyott a tánczosom. Ment kardját felkötni. Mindeniknél merészebb volt járása, arcza legbátrabb, -37- szemei legvillogóbbak, ha szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást gerjeszte bennem.

Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette lovagolni és bíztatni s gyönyörködni benne mint ront ellenei közé.

Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte kokárdája mellé s ekkor visszafordult és szemeivel látszott keresni a tömeg között.

Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem történt volna; az őrnagy parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.

Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni és figyeltünk és okoskodtunk a távolabb, vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből itélve.

Haza menni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy valahol a két sereg utczai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt együtt a harcz kimenetelét.

Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének menni az ágyúdördülések, végre egészen elhangzottak.

A velünk volt czivilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok győztek.

Alig egy negyed múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé jőni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi sem történt volna, némelyik még most törülgetett le a ruhájáról valamit, (tán sár, vagy vér?) és sietett mindenki a tánczosnéját fölkeresni és megvigasztalni.

– Igen! a quadrillenál, szóltak többen, s rendezni kezdék a kolonneokat, mintha csak az étteremből jőnének.

Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, a kit én vártam.

Szétnézett, a mint engem meglátott, odajött. Egy furcsa complimentet csinált előttem s nem várva, hogy én beszéljek hozzá, monda:

– Szép kisasszony, kegyed tánczosa ezerszer engedelmet kér általam azon udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az igért kontratánczot eljárhassa, miután a féllábát ellőtték a csatában s kénytelen azt térden felül amputáltatni…

AZ ÉRCZ LEÁNY.

Irjunk mythologiát. Irjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, a mi megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, a mit láttunk, a mit tapasztalánk, a minek szemtanui voltunk s akkor mondjuk rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni.

Annyi nagyság, annyi ragyogvány, az embererőt meghaladó tettek vakmerő képei, hol születhettek volna másutt, mint egy phantastikus agy hagymázos képzeletvilágában?

De a köny, mely a fölidézett nevek emlékére a szemet elárasztja, nem fogja-e megmondani, hogy mindez nem álom, hanem egy eltemetett világ halott dicsősége?

Kisded házikóban pislogó mécsvilágnál virraszt az ősz apa haldokló leánya fejénél. -39-

Az égen üstököscsillag fénye mellett virraszt az őrszellem egy halálra szánt nemzet fölött.

– Apám, a halál órája kong. Először meghalok én, azután te, azután a haza. Engem megsiratsz te, tégedet a haza, a hazát senki. Boldogok a kik meghalnak, jaj az élve maradóknak!

Apám, nézz ki az ablakon, látod az égen az égő tüzes kardot, hegyével ugy-e a földnek áll?

Az öl meg engemet, az téged és mindenkit, a kiért imádkozunk. Mert lesz idő, mikor az imádságok nem hatnak föl az égbe.

Lesz egy pillanat, melyben megátkozod születésed óráját, azon perczben meglátandsz engemet. Leányod, aranyos hajú Lóra eljő akkor hozzád s járni fog veled mindenüvé és te dicsekedni fogsz vele, hogy leányod föltámadott.

És én védni foglak téged tengernyi ellenség ellen, szavaimtól elsápadnak a havasok lakói és a Székelyföld minden ifjai szerelmesek lesznek belém, aranyos hajú Lóra leányodba.

Azután még egyszer meghalok, utánam egy perczczel meghalsz te, és teutánad meghal Székelyország.

A nagy ákáczfát ablakod előtt ki ne vágasd; néha szélcsendes időben, mikor más fának levele nem mozog, te annak lombjai közt suhogást fogsz hallani. Gondolj olyankor rám, aranyos hajú alvó leányodra, ki látatlan szellő képében hozzád látogatni lejár.

Hímzett karszékemet ne tedd el helyéről; néha csendes estéken kandallóvilágnál hallani fogod az agg butort eresztékeiben -40- meg-megropogni, mintha valaki ráülne. Gondolj akkor rám, aranyos hajú halott leányodra.

Készíttess énnekem érczszobrot sírom fejéhez, nehéz szilárd érczből, négy szegletéhez négy gyászfenyőfát ültess, hol a székely ifjaknak legyen miről zöld ágat törni kalapjukra a nagy menyekző napján.

A nagy menyekző napján sok ezer vőlegény lesz a Székelyföldön, menyasszony nem lesz csak egy, a te aranyos hajú Lóra leányod.

Minden székely legény elhagyja jegyesét, még a házas férfiak is megválnak hitveseiktől, hogy utánam jőjjenek és a székely szűzek és a székely hölgyek sírni fognak haláluk hosszú órájáig, mert nem fogják őket látni többet.

Mikor én másodszor megszünöm élni, őket is elviszem magammal, a szép, barna fürtű, napsütötte arczú székely ifjakat; – nem marad itt egyéb, mint az özvegy és az árva.

Nyisd ki az ablakot, hagyd bejőni a szellőt, mely lelkemet szárnyaira veszi; hagyd besütni a holdsugárt, mely ezüst útat rajzol számomra az égen.

Ne sírj, zokogásod hangja megakasztja lelkem repülését… Jó reggelt… jó reggelt…

– Jó éjszakát, jó éjszakát, zokogá az öreg ember s fehér haja arczához tapadt özönkönyeitől.

Úgy sem volt a földé egészen soha, lelke éltében is mindig az égben járt.

Nem szeretett emberi szívvel soha, vágyai nem keresték a mindennapi tárgyakat, barátnékat, hiúságot, hizelgő ifjut. Az ő szerelme Isten és angyalok és haza és túlvilág voltak mindig.

Ugyanazon mennyei komolyság a zárt ajkakon, mely azoknak már életökben tulajdona volt, az arcz ép oly liliomfehér a halálban, mint az életben, a hosszú aranyat játszó haj szelid habokban folyja körül az arczot, mely olyan, minőknek a szent képeket szokták festeni.

Az ősz ember reggelig virrasztott a holt ágya mellett, várta, hogy visszajő, várta, hogy fölébred, hogy majd elmosolyodik s szemeit fölnyitja; – reggel eljöttek a szomszédok, felöltöztették a halottat hófehér ruhába, myrtuskoszorút kötöttek homlokára, az nap siratta az egész környék, másnap esthajnalban kivitték a temető-kertbe, eltemették, dombot takartak rá, a domb négy szögletéhez négy gyászfenyőt ültettek, fejtől egy egyszerű nyolczszögű ércz szobrot, mely hajdan török hadakban ágyú volt, csodálatos maradványa az ősi harczszereknek, s mely emléktelen időkből elmaradva, a helység tulajdonává vált, mely azt most legkedvesebb halottjának síremlékül szánta, belevésve annak egyszerű névfeliratát s sírjához leásva.

E dombhoz aztán sokáig kijártak még évről-évre a környék hajadon leányai, bús danáikat eldúdolva, tarka virágokkal hinteni be a holt angyal sírját és sokáig kijárt évről-évre, napról-napra e dombhoz a vidék legvénebb embere fehér hajával, forró könyeivel locsolgatni a sírt, hol eltemetve fekszik egyetlen leánya, az aranyhajú Lóra.

Az üstökös pedig még két napig állt az égen Lóra halála után, hosszú halvány lángja, mint egy égő kard, hegyével a föld felé fordulva, azután ismét elveszett onnan, oly hirtelen, mint megjelent, mintha egy láthatlan kéz letörölte volna az égről.

Napok multak, évek multak, az ősz ember még őszebb lett, soha sem látták őt vígnak; a vén fa sebe nehezen gyógyul. -42-

Éjjelei, nappalai leánya emlékével teltek el, mindenkinek róla beszélt, még akkor is, mikor már mindenki elfeledte szépen s ha valaki tudott róla valami elmúlt regét mondani, azt hallgatta, fejét elégülten billegette rá, a helység minden tárgyait csak ő róla ismeré. Melyik széken ült a templomban, melyik orgonabokorból csinált koszorúkat? hol hallották őt egyszer énekelni, ki mit hallott tőle valaha mondani? egyes szókat, gyakran minden jelentőség nélküli, még gyakrabban csak ráfogott szavakat, de miket ő magának annyiszor elmondatott s fejét oly elégülten billegette rá, mintha valami meglepő újságot mondanának neki mindannyiszor.

Otthon minden úgy volt, mint azt leánya évek előtt hagyta. A karszék ugyanazon helyen, a czipőcskék most is az ágy fejénél, a pohár, melyből inni szokott, minden reggel friss vízzel teletöltve, az ablak virágai mindennap megöntözve, minden könyv, melyből olvasott, minden papirdarab, melyre irt, megtakarítva, eltéve.

Volt e könyvek között egy vastag, keménykötésű nehéz folians, minő aggott alakú könyvek majdnem minden protestans háznál találhatók, viselt fekete táblával, barnult rézkapcsokra, elhamvadt aranyozással rongált sarkaikon, nagy fakult aranybetűkben ez egyszerű szóval: biblia.

E könyvből szokott az ő kedves leánya méla estéken jósló ezüsthangon fölolvasni, míg apja, lelkével Isten szavain, szemeivel gyermeke ajkain függve, összetett kezekkel ült a vén zsölyeszékben és hallgatta a jósló hangokat.

Hajh, e könyv öt év óta nem volt már kézben. Ki tudott volna abból oly ihletten olvasni, mint ő, ki azt utoljára bezárta? Az Isten igéi nem voltak benne oly vigasztalók többé, mint azelőtt, míg azokat egy seraph olvasá ki belőle.

Egy csöndes, holdas estén, midőn temetői sétájából visszatért az öreg, szemei akaratlanul e szent könyvhöz -43- vezeték. Felsóhajtott. Mintha mondta volna neki valami, hogy nyissa föl e könyvet és a hol fölnyitja, ott olvasson belőle. Tán emlékezni fog újra a jósló ezüsthangra, mely annyiszor végig járt azokon?

… A vén ákácz lombjai csendesen susogtak az ablak alatt s a kis hímzett karszék ízei ropogtak, csikorogtak magukban, a lámpa lobogott hol jobbra, hol balra…

Az ősz letette könyvét a lámpa mellé, leült széles zsölyeszékébe, megtörülte öltönye szárnyával a könyv tábláit s annak kapcsait kiakasztva, föltárta.

A hol a könyv kinyílt, egy kisded írott szelet volt a lapok közé téve, rá egy orgonavirágokból tűzködött koszorúcska sajtolva. Az irott betük oly veresek voltak, mint a vér.

– Ő irta, ő tette e könyvbe, susogá és megcsókolta a levélkét, azután a koszorúcskát s mindkettőt ismét visszatevé helyeikre és homlokát tenyerébe fektetve, elkezde olvasni azon helyen:

«Emeljetek zászlót a magas hegyen. Szóljatok fölemelt szóval: Ime az úrnak napja eljő kegyetlen búsulással…

Ordítsatok, mert közel van az Úrnak napja, melyen a népekre romlás következik…

A csillagok, a nap és a hold elhomályosulnak, a kevélyek szarvai letörnek…

Olyanok lesztek, mint a futó szarvas. A ti kis gyermekeitek a kősziklákhoz veretnek és házaitok lerontatnak…

Zúgnak a népek, miként a fölforrott tenger. De az Úr megdorgálja őket, mielőtt megvirrad, nem lésznek…

Szállj le és ülj a porban te szűz, Babylonnak leánya, -44- ülj a földön, nincs tenéked többé királyi széked. Özvegység és árvaság egyszerre következnek tereád.

Közel, igen közel vagyon a te pusztulásodnak ideje és napjaid messze nem haladnak.»

… A hímzett karszék nyikorgott, recsegett, a lámpa lángja kigyózva nyúlt föl magasra, fekete füstfoltot játszva a szoba fehér padlatára.

… A besütő hold a nyitott bibliára veté kisértetvilágát, mely a lámpafényben oly zöldes halottfényt adott a szent könyvnek.

– – Másnap híre futamodott, hogy az oláhok roppant csapatokban törtek alá a havasokról s szerte mindenfelé égetnek, pusztítnak mindent, a mi magyar, vagy székely.

Folyt már mindenütt a magyar vér, város város után elesett, csaták vesztek el egymás után, egész Erdély fölött összecsaptak a polgárháború hullámai, a magyarnak nem maradt más a hantokból, mint véren vásárolt gyászemlékei.

Csak egy talpalatnyi föld volt még, melyet fegyveres had meg nem gázolt, Székelyföldnek egy kis szegletében, a háromszéki székely szülőfölde.

Körül égett már a határ, sáppadtak az arczok, hallatszott a vérszomjas hadak kiáltása, hallatszott az asszonysírás, egész Erdélyben nem volt egy férfi-szív. Csak a háromszéki székely nem volt kétségbeesve.

Hidegen, makacs elszántsággal várta be a közelgő veszélyt, nem kérdezte azoknak számát, kikkel meg kell küzdenie, nem kérdezte, hogy győzni fog-e, még azt sem, hogy mivel fog küzdeni fegyveres hadak ellenében. De azt tudta, hogy vívni fog és ha veszt, elvész maga is s várta -45- nyugodtan, makacsul a veszélyt, melylyel egyedül maradt a csatában.

A nap véresen áldozott le Székelyhon fölött, – oly soká tudott elnyugodni, lemente után majd egy óráig fénylett még az ég tüzes-vörös fényben.

Azután fekete lett minden, az éj elfedte az eget és földet s az emberek bűneit.

A sötét éjszakában néha tompa dördülés hallatik, megelőzve egy-egy villanástól, mely lomhán lobban el a világtalan éjben.

Itt, amott, óriás bérczek háta mögött szembántó vörösség emelkedik az égre, nőttön növekedő, mintha tűzlélek emelné föl izzó árnyékát a véghetlen űrben.

Elzárt völgyben, mit minden oldalról bérczek körítenek, kisded helység ablakai fénylenek szétszórva a setéten keresztül s a helység egyetlen tornyából a csengő estharang intő hangjai beszélnek halkan a siket éjszakának.

A föld föl van fagyva, a göröngyös fagyon lókopogás hallik. Fáradt, sovány lovon egy férfi látszik ügetni a helység felé, olykor megáll, leszáll s hallgatózni látszik, vagy tán lovát pihenteti.

Az út hol magasba, hol mélybe visz, a lovag sokára ér fáradt lován a legelső házhoz, melynek világított ablaka előtt vén ákáczfa áll szomorúan, levéltelenül.

Itt bekopogtat az ablakon s azután rekedt, tompa hangon beszól a ház gazdájához.

– Azt jól is teszi, ez nem aludnivaló idő az Istentől. Jőjjön ki Áron apó.

Az ajtó csikorgott, egy ősz, zömök férfi lépett ki, vállán -46- bundával, kezében lámpáját hozva, melylyel a jövevény szemébe világított.

– Melegből jövök apó, nem megyek be. Kend is csak azért menjen be, hogy kösse föl kardját, üljön lovára és jőjjön velem.

– Minden rossz, semmi jó. Aranyosszéket elfoglalta az oláh! Felvinczet fölgyújtották. Tegnap éjjel jöttem onnan; visszanéztem, azt hittem, hogy tán el tudom hagyni, de még tán a világ végére is utánam látszanék.

– Apámat négyfelé vágták s vérét fölitatták a kutyákkal, kis öcsémet bele dobták a tűzbe, sok ember elveszett, lehet tán kétezer is, kivált a szegény hajadon lányok, azokat nyomorú sorsra szülték édes szülőik.

– De annak nem jutott e nyomorú gyalázat; mikor az oláhok házokra rontottak, látva, hogy nem menekülhet, kést vert a szívébe.

– Nincs idő sopánkodni, öreg. Eredj be, köss kardot és siess utánam Vásárhelyre még ma, még az éjjel. Isten veled és a szegény székelyekkel.

A lovag ismét felült ménjére s tova ügetett, az öreg szoborrá merevedve maradt ajtajában.

Négy napig nem adtak neki kenyeret, azután eloszlott mindenki a maga szülőföldére.

Azután egy csoport gyalog nép jött, félmezítelen nők, -47- rongyba takargatott gyermekeket hurczolva ölükben. Összefagyva, eléhezve a deczemberi hideg éjszakában.

– Adj szállást, üldözöttek vagyunk, rebegék az ajtajában álló gazdához.

– Útközben nem mertek bennünket befogadni ismerőseink, féltek, hogy üldözőink rajtok állnak boszút.

– Jó az ördögnek, de nem a székelynek! felelt az daczosan, meg sem állva.

– Kolozsvárott benn a német! kiálta az vissza rohantában és tovanyargalt.

Az öreg tántorogva ment vissza szobájába. Mellékszobáit a menekvők foglalák el; egyik nőnek megfagyott kisdede az úton, azt siratta, a többi evett, melegedett vagy pihenni dőlt.

Áron leakasztá a falról vén ősi fegyverét s oldalára akarta kötni, midőn eszébe jutott, hogy tán ez utolsó útja lesz életében s azzal letette maga mellé a kardot, előkereste a szent könyvet, hogy beszéljen Istennel, mielőtt azon útra kelne, melyből nincs visszatérés.

– Azok nem a mi ágyúink, sóhajtá az öreg, nekünk egy sincs s fölnyitotta a bibliát.

«Elveszszen a nap, melyen én születtem. Legyen azon sötétség, Isten ne látogassa azt meg onnan fölül… -48-

Miért szült, miért nevelt föl engemet édes anya? miért nem tett a földbe születésemnek órájában?…

Az én reményem napjai elmúltak, az én gondolatim kigyomláltattak szívemből. Az én lelkem megromlott, napjaim megrövidültek és a koporsók várnak reám.»

Áron könyezve olvasá a próféta szavait, oh úgy érezett, oly szívből érezett minden szót, oly igazán gondolá, hogy miért kellett neki megőszülnie?

Miért kellett ennyi rossz időt megérni? kezdeteit a gyászos balnapoknak, miknek végét tán a jövő hetedik ivadék sem fogja látni.

– Jaj azoknak, kik még meg nem haltak! Jaj azoknak, kik élve maradnak! De háromszor jaj azoknak, kik ezután születnek!

… A vén ákácz száraz gallyai halkan verődnek a jégvirágos ablaktáblákhoz.

… A lámpa vadul hányta-vetette kigyózó lángját, fekete füstlombot hajtva föl a fehér padozatra.

Az ősz fölemelte könyes arczát a bibliából s a mint szeme könyein áttekinte, maga mellett a hímzett karszéken leányát látta ülni, a szép aranyoshajú Lórát.

Ugyanazon mennyei komolyság az arczon, mely éltében, holtában, sírból fölkeltében tulajdona maradt; a hosszú, aranyat játszó haj térden alul hullámzik le fehér ruhájára. Arcz, öltöny és kezek, minden oly liliomfehér, csak a szemek csillaga kék és a haj fürte arany.

Áron reszketve törülte meg szemeit és nem akart nekik hinni. Az alak ekkor fehér, átlátszó karját vállára tevé s fejét tenyerébe hajtva, apja vállán keresztül a bibliába tekinte, mint annyiszor szoká apja vállára lehajtani kis aranyhajú fejét.

A tünemény a bibliában kezdett levelezni s egy lapnál megállapodva, fehér átlátszó ujjával odamutatott.

«Én vagyok az Úr, ki népemet kihoztam a tejjel mézzel folyó hazába, én vagyok az erős Isten, ki nem hagyom el azokat, a kik én bennem bíznak.»

A szellem tovább lapozott, fehér ujja ismét megállt egy helyen. Áron olvasá:

«Te jösz én ellenem dárdával, fegyverekkel, én te ellened a seregek Urának nevével.»

Áron reszketve olvasá a szent sorokat. Vén szívében valami soha nem érzett láng kezde meleget terjeszteni s -50- míg künn távoli ágyúdörgést vélt hallani, szívének hangos dobbanásai voltak azok.

Fölnézett leányára, úgy tetszék, mintha beszédét hallaná, azt a csengő jósló ezüsthangot, pedig az ajkak zárva valának s a szemek nyitva bár, de lángtalanok.

A szellem fölkelt helyéről s megfogta apja kezét. Az öreg érzé az ujjak hidegségét, de nem azoknak nyomását. Azután megindult, apját vezetve maga után; ment előtte légi, zajtalan léptekkel, alakjával halvány sírbolti fényt vetve a házak falaira, melyek mellett elsuhant.

Kivezette apját a városból, ki a temetőig, elvivé sírhalmához. Ott megállt a szobor előtt s kezével rákönyökölve, apját arczczal felé fordítá.

És az öregnek úgy tetszék, mintha századok rég elfelejtett meséire emlékeznék vissza.

Látta e szobrot nehéz vastag kereken gördülni, vonatva erős fekete harczi ménektől; látta azt felemelt torokkal megállani távol fegyvertől csillogó hadi sorok előtt. Látta a villanást, a kiokádott tüzet, melyet az érczkigyó torkából kilövellt, látta a földről fölpattogó fekete golyókat, szárnytalan dæmonait a sötét rémvilágnak, némelyik süvöltő tűzfarkat csóvált maga után, másik párjával összelánczolva fütyölt kettős röpüléssel egymás körül kerengve, mint elszabadult bujdosó magához kötött holdjával.

És látta, mint bomlanak a távoli fegyvertől csillogó hadi sorok az érczcsoda okádott lángjai előtt, mintha egy emberfölötti lény harczolna hadseregek ellen, kiknek karjai megrövidültek a náloknál erősebb lény hatalma ellenében.

A tünemény lehajlott hozzá, homlokára jéghideg csókot nyomott s fényes ujjával a szobor föliratára mutatott. Ez egyszerű név volt oda vésve: «Lóra».

Áron ihletett buzgalommal csókolá meg az érczbe vésett nevet s reszketve tárta szét karjait, hogy leányát keblére ölelje, midőn a tünemény hirtelen eloszlott előle s ő szobájában találta magát, homlokával a becsukott szent könyvre hajolva. -51-

… Minden csöndes volt, a gallyak nem zörögtek ott künn, a szék nem nyikorgott, a lámpa égett csöndesen, csak a mellékszobában alvó menekültek beszéltek álmukban egyes föl-fölijedő zavart mondatokat.

Kiment, felkölté cselédjeit, szomszédjait, szekerébe fogatott, ásót, kapát hozatott velük s még azon nap éjszakáján fölásatá a leánya sírja elé ásott nyolczszögletű üreges szobrot, mely egy hosszú, tizenkét fontos sugár csatakigyó lehetett valaha.

Ez órától fogva a kis völgyi helység minden háza műhelylyé alakult; az ősz földmívelő az asszonyokkal salétromot főzetett, a száraz malomban puskaport gyártott, összeszedte a található vasat, azokból golyókat készíte, egész nap fúrt-faragott valami iszonyú nehéz vasas kerekeken álló csodálatos járművön, napestig kongás, ráspolyzás, pőrölyzés hallatszott udvarából s a szomszéd agyagdombon katlan volt vájva, melyből éjjel-nappal nehéz, fojtó szagú fehéres füst csavargott föl az égre.

A falu vénei és asszonyai, mert minden ifju elment már hazulról, hallgatva segíték a legöregebb férfit, nem érték mit akar, de vágytak tenni, fáradni s éjjel-nappal ébrenlét és fáradság lakott a kis völgyi helységben.

Csatára virradt föl a nap, magas bérczek kettős sorozata közt két hadsereg állt egymással szemben, csupán egy rohanó bérczi patak által választva el egymástól.

A patak fölülről meredek szakadékos medret vájt magának két harántékos sziklagerincz között, melyeket keskeny híd köt össze egymással, kiegészítve a sziklába vájt útat, mely oly keskeny, hogy csak ember ember ellen küzdhet rajta.

Alább csöndesebben fut a folyam vize s kemény telekben, mint volt az 1848-ki is, erősen be szokott fagyni.

E kis folyam jobb partján emelkedett tér van, két oldalról -52- erdőktől megvédve, jóval magasabb a balpartnál, úgy, hogy az viszont egy meneteles lapnak látszik minden hátvéd nélkül.

Ez erős dombocskát, melyet a patak félszigetként foly körül, választák oltalompontul a székelyek. Hadiszerek bőségében erősen védhető állomás. De ő nekik egy ágyújok sem volt, fegyverük is kevés. Többnyire egyenesre ütött kaszákkal, vagy kardokkal voltak ellátva, miknek a mostani csaták világában nem sok hasznát vehetni.

A tulsó oldalt az oláhok lepték el, rendetlen, szervezetlen tömeg, melynek túlnyomó ereje sokaságában áll, lőszerei bőségét bizonyítja az, hogy szüntelen puskáznak, vagy kell, vagy nem, végtelen távolságból ellenfeleikre.

Végig állják a hídhoz vezető keskeny hegyi útat, egyetlen ágyú végig leseperhetné őket onnan, de a székelyeknek egy ágyújuk sincsen.

Az oláhok nyolcz ágyút húznak a folyampartra, azokat egymás sorjában fölállítják, egyetlen ágyúval mind le lehetne azokat szerelni, de a székelyeknek annyi sincs. Egy csapat vadászt bújtatnak el csupán az innenső part bokrai közé, hogy a tüzéreket puskázzák le onnan.

Végre éktelen, ijesztő ordítás jelenti, hogy kezdődik a csata. A támadók csapatjaitól fehérlik a bérczoldal, a föld reszket dübörgéseik alatt. Az ágyúk megdördülnek.

A székelyek hallgatva állják el az innenső partot. Egy csapat szuronyos fegyverrel a híd elé áll, melyet bár ráértek, nem rontottak el, remélve, hogy üldözöttekből tán ők válhatnak üldözőkké.

Az oláhok ágyúi a híd védőire valának irányozva, a fütyülő tekék hol fejük fölött repülnek el a bátraknak, hol lábaiknál fúródnak a földbe; néha egy-egy találó lövés kiszakaszt egyet soraikból, az elesik és meghal, vagy kínlódik, szótlanul, szégyenelve jajgatni, midőn társai küzdenek. -53-

Háromszor próbáltak az oláhok rohamot, mindannyiszor visszaverettek a hídról.

Egy kis zömök székely állt a híd közepén, vakmerően küzdve tűz és füst közepett, golyók záporában, szuronyos fegyvere hányta jobbra-balra az ellenséget s nem látszott legkisebb ernyedés arczulatán, fáradság tagjain.

Negyedszer válogatott vitézekből álló csapat jött a székelyek ellen, elől óriás termetű vezérük, széles, ragyogó pallost villogtatva balkezében.

– Tedd le a fegyvert székely! kiálta messziről az oláh a zömök férfira. Én vagyok Balahud, ki apádat is megöltem és téged is meg foglak ölni! s roppant lépésekkel közeledett csapatja élén, a híd rengett nehéz lábai alatt.

A székely nem szólt, de puskáját ragadva, karjával eltakarta szemeit, hogy ne lásson s előre szegzett fegyverrel az oláhnak rohant.

Az oláh pallosa sulyosan hullott a székely nyakára, s azt félig levágta, de a székely szuronyának az oláh hátán jött ki a hegye, ki iszonyú ordítással dőlt a híd karfájának, mely letörött alatta, esni hagyva a sulyos tetemet, mely a melléből kiálló fegyvernél fogva a holt székelyt is maga után rántá, ki még holtában sem bocsátá ki kezéből fegyverét.

Erre ismét általános lett a viadal, oláhok, székelyek elkeseredett dühösséggel víttak, hol az egyik foglalta el a hidat, hol a másik, férfi férfi ellen küzdött, lőni nem lehetett egymásra többé, kardok és fejszék pengtek a csatában s a hídon két oldalról vérszalagok csorogtak a tajtékzó patakba.

E perczben jobboldalt a folyam felől iszonyú ordítás támadt, az oláhok lekerültek a folyam befagyott részére s ott a jégre leugrálva, csoportosan jöttek fölfelé a jégen, az innenső part alacsonyabb részeit keresve, hogy ott ismét fölkapaszkodhassanak.

A parton álló székelyek puskaagygyal verték őket vissza, de az áradó tömeg mindig feljebb-feljebb szorítá őket -54- parthosszában, a támadók egymás vállára hágva iparkodtak fölkapaszkodni a meredek parton, a túlnan levők sűrű tüzeléssel fogyaszták a védőket.

A hídnál küzdő székelyek látták, hogy nemsokára körül lesznek fogva; ha csak egy ágyújok volna, a folyam jegét be lehetne szakítani a támadók alatt, míg az most kényelmes hídul szolgál nekik, melyen gyalog hátukba kerülhetnek.

Egy csapat lovasság ugyan elindult az oldalt jövő tömeg föltartóztatására, de a túlparti ágyúk oly erős kartácstüzeléssel fogadák, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.

Már épen visszavonulásról kezdének gondolkozni a minden oldalról szorongatott székelyek, midőn mögöttük az erdős út felől zajos csörtetéssel egy csapat öreg embert látnak közeledni, kik tajtékzó lovaikat verve, egy hosszú, nehéz ágyút vontatnak alá a köves hegyi úton; a lovak fáradtan gőzölögnek, az ágyú kerekei mennydörögve gördülnek végig a köveken. A vén emberek megállnak egy dombon, ágyújok elejét lekapcsolják, a melyik legőszebb közöttük, irányoz, égő kanóczát megcsóválja, s percz mulva a hosszú csatakigyó torkából fehér füst és vörös láng lövell ki, mennydörgő pukkanástól követve, mit a sziklák oldalain százszor kiált vissza a fölriadt visszhang.

– Hajrá Lóra! kiált az ősz ember, süvegét elhajítva s égő kanóczával a folyam felé mutat, melynek lapját most szétzúzott jégtáblák s egymás hegyén-hátán kapaszkodó emberek tömegei fedék, kik ordítva kiabáltak segély után, sehol sem menekülhetve a két meredek part közt.

– Hajrá Lóra! kiálta az ősz ember, miután újra czélozott; a mennydörgés szülte golyó most a híd ellen tolakodó csoportok között sepert végig, véres utczát törve magának az útba jött emberi tagok közt.

– Hajrá Lóra! Egy jól irányzott lövés a parton álló telep egyik ágyúját döntötte az árokba, összetört kerekeit messze elszórva.

– Hajrá! hajrá! A havasok lakói félni fognak a te szavaidtól, -55- a székely ifjak mind, mind szerelmesek lesznek beléd aranyoshajú szép Lóra leányom! És lőtt az öreg, minden lövése emberek halála, seregek ijedése lőn. A dombot, hová ő állt, nem birták találni ellene ágyúi, míg ő minden lövéssel leszerelt közőlök egyet.

Fél óra mulva vége volt a csatának, székely állt a folyam mindkét partján, az oláh vesztett. Igen sokat vesztett. Holtakat, ágyúkat, zászlókat és csatát.

Csata végeztével, miután a sebesülteket elhordák, mindenki az öreg Áron után tudakozódott.

Ott találták őt ágyúja mellett. Ölelgette, törülgette, tisztogatta azt és sokszor megcsókolá. Szemei könyben úsztak.

Örömhangon, mely a deliriummal rokon, rebegé az őt környezőknek: «nézzétek, ez az én leányom, az én egyetlen leányom, aranyoshajú Lóra!»

A székelyek felültették az öreget ágyújára, tölgyágakból koszorút fontak annak nyaka körül, feltűzték rá a nyert lobogókat s így vonták be diadalmenettel örömtől ujjongó kisded városukba, Szepsi-Szt-Györgyre.

És lőn, hogy a Székelyföldnek minden ifju legényei, még maguk a házas férfiak is, elhagyák szép mátkáikat, el szende nőiket, hogy járjanak Áron apó leánya, az aranyhajú Lóra után.

És valahányszor a csatába mentek, megcsókolgatták azt és mikor a csatában hallották szavait mennydörögni, új erő lángolt föl szivökben, s ha valamelyik elesett, végsóhajában suttogá: állj boszút értem aranyhajú Lóra!

S csaták végeztével odamentek hozzá, összeölelgeték, összecsókolgaták, diadalaik jelét föltűzték oldalára, s ha városon mentek vele át és a népség kérdé, mely diadalszekér az, mi ott koszorúkkal és lobogókkal megrakva közelít, örömsugárzó arczczal felelé mindegyik:

– Az a mi menyasszonyunk, ellenségrontó érczleánya az öreg Áronnak, az aranyos hajú Lóra!

Csaták között folynak le hónapok. Szegény Székelyország! minden darab földje vérrel ázatott meg. És mi gyümölcse lett az elvetett vérnek? Rövid dicsőség és hosszú, hosszú halál.

Voltak már a székelyeknek vitéz seregeik, ágyújok számtalan, de annyi ágyú hangja közől is ki tudták ismerni az öreg Áron érczleánya hangját, aranyoshajú Lóráét!

Nemcsak hazájában győzött a székely kar, vitte a diadalt a magyar földre is, fölkereste az oláhot havas bérczeiben, rárontott a szerbre árkos sánczai közt s vívott a kozákkal Szeben bástyái alatt. Mindenütt kedves volt neki az ágyúszót hallani.

De mégsem oly kedves sehol, mint a hazai bérczek közt aranyhajú Lóra szavai.

Az boldog volt, ki mellette küzdhetett; ha ott esett el közelében, bizonyosan hitte, hogy idvezül.

A kis szürke vezér és fiai a barna székelyek, az ősz pattantyús és érczleánya, a hangos sugár ágyú, ki ne hallotta volna őket emlegetni?

Kérdezz meg a Székelyföldön bármely fiatal hölgyet felőlök, látni fogod, mint megerednek utána könyei…

Nap után következik az éj. Életre a halál, csakhogy az élet rövid és a halál örök.

Hőséges juniusi nap volt. Erdély határának bérczein felhők gyülekeztek, fekete felhők nyugatról, keletről, egymással szembe fuvó forgószelektől kergetve égi csatára, a távoli mennydörgés meg-megrázta az eget.

És a földön is csata készült, keletről, nyugatról harczi csoportok gyűltek egymás ellenében, fegyvereik villogtak a nap rekedt hevében.

A felhők egy völgy fölött siettek összecsapni, a hadseregek is e völgyet választák csatáik helyéül.

A völgyön keresztül keskeny sziklaút vezet, magasan egy dombon magános zárda áll, elhagyott lak, sötét falakkal, körül vad erdőség.

A zárda mellett ágyúk állanak őrt, az erdőben fegyveres -57- vitézek, kiknek ellenében a sziklaúton zászlós seregek látszanak előrevonulni.

Rövid szünet mulva háborgó zúgással örvénylik keresztül a völgyön rettenetes forgószél, mint egy tánczoló oszlop, az égen felhőket, a földön sudaras fákat tépdelve haragjában, míg egy mennyrázkódtató csattanás jelt ad a viharok harczára, s a felhők egymásba omlanak, dulakodva haragos hömpölygő tömegekben, s lángoló kigyókat lövöldözve egymásra; míg a napsugárnak egyes áttörő küllői, mint jeladó zászlók függnek alá a barna fergetegben.

És lenn a földön is csata foly, az ágyúk halált szórva dörögnek, a szakadó zápor vérpatakokkal elegyül itt alant.

Az ágyúk dörögnek, a csatázó csapatok véres kézzel rohannak egymásra, majd előre, majd hátra hömpölygenek, a zászlók vadul lobognak a zivatarban.

Egy villám, vagy tán egy tüzes golyó fölgyujtja a zárdát, vad vörös lángot vet az égre és földre, a felhők vérben látszanak úszni odafenn és az emberek arczai ide alant.

Amott a zárda falánál, legelől valamennyi között, ott szórja haláladó tüzét az agg érczleánya. Hangja valamennyié közt legerősebb, tüze legvillogóbb, golyói legtávolabb visznek.

Ott áll az ősz maga, kezében kanóczczal és szól: «ne hagyj el leányom, szép leányom, aranyhajú Lóra, ne hagyj el.»

A székely fiuk is beszélnek hozzá: «Szép menyasszony, érczleány, ha meghalunk, állj helyt értünk!»

A csatakigyó, mintha értené szavaikat, haragos villanással -58- okádja elleneire halálos tüzét, s bömbölve dördül meg minden láng után, mintha átkot is akarna azokra mondani, a kiket megöl.

Balról meredek mélység tátong föl a zárda mellett, melynek oldalát a sugár ágyú őrzi.

A te sírod lesz az, ércz leánya az agg Áronnak. Jön egy ellenséges golyó, s te a meredekről halálra találva hullsz alá, nagyot kondulva a sujtott sziklavölgyben, mint egy harang, mely a toronyból leszakad.

– Szép leányom, aranyos hajú Lóra! ordítá az ősz, midőn a golyó kedvencz ágyúját leseperte a meredekről s a következő perczben halva rogyott le a helyen, hol ércz leánya állott; egy golyó jól sziven találta őt is.

Még azután egy óráig harczoltak a székelyek kétségbeesett elszántsággal, nem is foglalta el a csatatért tőlük senki sem. De halva maradt seregük virága, négyszáz ifju székely és az ifju vezér nehéz sebeiben és a vén Áron apó és a csaták bűvös menyasszonya, mind, mind elveszve, meghalva.

Elmult az égen, elmult a földön a harcz zaja. Csendes minden. A holtak alszanak.

Kelj föl éjféli szellő, szedd föl a lombokat, mik le vannak tépve a zivatar kezétől, hintsd be vele a halottakat. Hintsen be a szellő hervadt levelekkel titeket, kik meghalva feküsztök, barna székely fiak, ifju hadvezér, ősz ágyús, ércz menyasszony és elmult dicsőség! -59-

AZ ELESETT NEJE.

A negyvenkettedik zászlóalj s a lengyel vörössipkások egyedül maradtak a csatatéren. A többi elfutott. Csak egy nemzetőri kapitány maradt el futó századjától, letépte kardbojtját, fölvett egy lehajított fegyvert a földről s odaállt a harczolók közé közkatonának.

«Jáczi táczi vojáczi
Klapczi krakoviáczi
Cservena csapicska
Moja kohanyicska!»
(Ezek a katonák,
A krakkói fiúk
A vörössipkások,
Az én kedveseim!)

Közbe-közbe hangzott az ágyúdurrogás, a pariparobaj, az ellen hurrah-kiáltása.

Dalolva vonult odább-odább a kis lengyel csapat; ha üldözői utól-utólérték, visszafordult, tüzet adott rá és szuronyt szegezve megállt küzdeni.

Azután csendesen ismét vonult vissza, dalolva a riadozó harczéneket; az ágyú dörgött, a paripák robogtak, a golyó fütyölt.

Ők egyedül tartották föl az üldöző hadsereget, melynek tízannyi ember egy óráig sem állt ellent.

Most egy dühös rohanással támad rájuk az ellenség lovassága; csatájuk mint a sziklát ostromló hullám zuhogása, -60- az összeütközött szurony és kard cseng-bong, a csatázók porfelleget vernek maguk körül, csak a zászlók hegye látszik ki belőle.

A porfelleg elnyugszik, a kisded csapat bántatlanul halad tovább az úton, az üldöző lovasságot visszatéríti a takarodót fúvó trombitaszó, a csatatér magára marad.

A kéklő távolban rohanó seregek futása látszik még, mint sötét felhőárnyék, mely végig fut a földön, kergetve az üldöző szelektől.

A meggázolt fűben egyedül marad el egy elesett férfi, haldokló arcza az ég felé fordítva, szemei tört csillagában az alkony bús fénye tükrözi magát.

Az égszínkék dolmányon végig folyik a piros meleg vér, a szép férfi-arczon végigfut a halál sáppadt fagyos színe.

Még egyszer föl akar emelkedni a földről, – nem bir, visszahanyatlik, a kard kihull erőtlen kezéből.

«Oh Hermine!» sóhajtja utolsó gondolatja nevét és lehajtja arczát a fűbe s kinyujtott kezével kardját keresve, s haldokló ajkaival Herminet suttogva, meghal.

S a távolban, a szürkülő éjben mindig enyészetesebben hangzik a riadozó harczdal:

«Jáczi táczi vojáczi
Klapczi krakoviáczi
Cservena csapicska
Moja kohanyicska!»

II.

Egy hónap múlt el a budaméri vesztett csata után. A magyar fővezér Selmeczen volt, körös-körül bekerítve egész seregével. Négyfelől próbált útat törni magának, mind a négyfelől el volt állva az útja, semmi oldalról sem volt szabadulás.

Mikor negyedszer kisértette meg a csatát, szinte ott veszett. -61- Legkedvesebbik barátját mellette lőtték le, ő alóla kilőtték a lovat, egy huszár nyargalt azután oda, az ragadta meg kezénél fogva s erővel hurczolta el a csatatérről.

A mint hazatért a laktanyára, tisztjei figyelmeztették, hogy csákója keresztül van lőve.

Levette fejéről, megnézte; a golyó a kokárda és a viharcsat között fúrta át a csákót.

– Miért nem egy araszszal alább! monda elbúsúltan a vezér s a fáradságos éjek, napok után ledűlt fekhelyére, ébren álmodozni.

Éjfél után fölkelté az őrálló tiszt, jelentve, hogy egy hölgy akar vele rögtön beszélni.

A fővezér fölkelt, nem kellett felöltöznie, ruhástul aludt mindig, s inte, hogy bejöhet, a ki akar.

Szép, nemes magatartása, komoly, szabályos vonásai, nagy, sötét szemöldtől árnyazott szemei oly ismeretesek voltak a vezér előtt.

Igen. E sötét szemek átható tekintete, e homlok alabástroma, ez ajkak, ez arcz maga, mind rég elmúlt idők ismert tüneménye; új rajta egyedül a bánat és egy hosszú erőszakolt ráncz a homlokon a két szemöld között, mely az egész arcznak oly fenyegető, oly baljósló tekintetet ad.

– Beszélni akarok önnel, szólt az asszony hidegen, nyugodtan ülve le a vezér által ajánlott karszékbe.

A vezér szembe vele megállt, összefont karokkal s merően nézett a hölgy föl-fölpillantó szemeibe.

– Arthur, kezdé a hölgy teljesen, de hidegen csengő hangon. Mi régen láttuk egymást. Akkor még gyermekek voltunk s virágokkal játszánk… Virágokkal akkor, most élettel és halállal. Ön megvénült, de én még inkább. Látja, özvegy vagyok.

– Férjem csatában esett el, folytatá a nő, nyílt, becsületes csatatéren, és én nagyon szerettem őt, de meg nem sirattam, mert tudom, hogy miért esett el. Holttestét nagy áron vásároltam vissza; reszkettem, midőn köpenynyel letakarva házamhoz hozták, ha nincs-e megcsonkítva? tán feje levágva, arcza eléktelenítve? Nem volt. Épen hagyták, minden vonása arczának halállal pecsételt bizonyságot tőn róla, hogy bátran, vitézül esett el. Egyetlen sebe volt, az is elől – mellén. Csak gyűrűmet nem találtam ujján, jegygyürűmet, melyet akkor vont ujjára, midőn velem az oltárhoz lépett s azóta le nem tett soha. Alig néhány napja, hogy e gyűrűt megláttam egy embernek az ujján. Egy fiatal tiszt szállásolta magát oda hozzánk, annak az ujján pillantottam meg jegygyűrűmet.

– Semmit sem. A tiszt szép fiatal ember, szőke, halvány arcza megcsalja látszó szelidségével a szemlélőt, bágyadt kék szemei nem árulják el a tüzet, mely rajtok belül lakik.

– Azaz ő én belém. Hizelgéseivel halmoza el, szerelmet vallott, belém bolondult.

– Igaz. Ha erőm lett volna, tehettem volna, mert előttem -63- volt, házamban aludt, csak akarnom kellett volna, hogy szobájába jussak, ott lehettem volna, míg elalszik, legyilkolhatám; de mind hiába, ahoz én nem értek. És mégis akarom, hogy meghaljon.

– De én nem akarom, hogy mint jó katona haljon meg, nem a dicsőségért, én értem kell neki meghalni, nem a dicső csatamezőn, – a halál legirtózatosabb tűzhelyén, a vesztőhelyen kell életét bevégeznie.

– Tábornok úr, ön férjemnek jó barátja volt! – Arthur! Ha én azt mondom, férjem kiomlott véreért boszú kell! messze kell-e keresnem azt, ki e boszút teljesítse?

– Hermine. Térj magadhoz. Én tisztelem fájdalmadat, férjedet becsültem s ha e perczben tudnék szánni egyes embereket, őt megsiratnám, de gondolhattad-e azt valaha, hogy én egy egész rám bízott hadsereggel egyéb hivatást ne ismerjek, mint valakit, bárha legjobb barátom, testvérem, apám lett volna is az, megboszúlni? s hadi mozdulataimmal egyebet ne terveljek, mint azt az embert, ki őt megölte, keressem és üldözzem? S ha végre megtalálnám is, lehetne-e, illenék-e becsületes katonának becsületes katonát azért megöletni, mivel a csatában, a nyílt harczmezőn megölte azt, a kit én szeretek? Te teheted azt, mert asszony vagy és feleség, én nem, mert én katona vagyok és vezér.

– Ön engem őrjöngőnek tart, tábornok úr, szólt az asszony, fölemelve nagy sötét szemeit; nem akartam én, hogy ön keresse azon embert. Én fogom őt ide hozni. Én magam fogok neki okot szerezni arra, hogy ön méltán, törvény szerint megölethesse őt. És ha egy évig tartana is tervem, egy év mulva sikerülni kellene annak. Ide hoznám ön elé ez embert, elmondanám: ez ember vétette ezt! vétette azt! Önnek hadbirái csak a hadi törvények büntetéseit olvasnák fejére, önnek csak a pálczát kellene eltörni feje fölött s csak azt kimondani, hogy «Istennél a -64- kegyelem». – Azt megmondani neki, mikor halni megyen: «nem a vétkeidért halsz meg így, én vagyok az, ki megöllek, férjem kiontott véreért tégedet», az az én dolgom lenne.

– Oh Hermin, beh boldog vagy gyűlöletedben. Egy egész évre vannak boszúterveid… Egy év mulva hol leszünk? ki marad meg közülünk?

– Ha nem leszünk, megszününk érezni s én azt sem bánom. A haláltól nem rettegek, de míg élek, nem felejtek.

– Jó, Hermin, eleget beszéltél már fájdalmadról, most hagyj magamra az enyimekkel, én kevésbbé szeretek azokról beszélni. Nekem is vannak halottaim, pedig igen sokan és még többen is lesznek.

– Nem hagylak el. Tudok mindent, a mi veled történt. Körül vagy fogva s vagy meg kell adnod magadat, vagy elveszned seregestül. Három egész éjjel az ellenség táborát jártam, majd mint markotányosnő, majd vidéki pórnőnek öltözve, egyszer férfi-álruhában is. Utaid minden oldalról el vannak zárva. Tegnap, hogy a hídtól visszavertek, még szerencséd volt, ott vesztél volna, a hegyszoroson nem lehet fölfelé menned. Szélakna felől a defilée úgy meg van ágyúkkal rakva, hogy ott sereged felét elvesztheted, még sem juthatsz keresztül, de ha e telep háta mögé kerülhetnél, az út egészen szabad volna azontúl, mert azután egész a branyiszkói hegyig egy helység sincs elfoglalva. Csak vagy két zászlóaljat s nehány hatfontost kellene a defiléet őrző telepek háta mögé vinned.

A nő oly komolyan mondta e szavakat, hogy a vezér arczáról elmaradt utánok a mosolygás.

– Igen, a föld alatt. Emlékszem rá, hogy mikor kis gyermekkoromban anyám születése helyén e magas hegyek közt gyermek-barátnéimmal játszani kijártam, gyakran találtunk a hegyoldalban egy mély földalatti tunnelt, -65- melynek torkolatjánál olykor bujósdit játszottunk. Egyszer rossz gyermekek megkergettek bennünket, barátnéim szanaszét futottak, magam beszaladtam a bányatorkolatba. Nehány fiu utánam szaladt s ijesztgetni kezde a barlangban. Én még beljebb mentem, alacsony, de elég tágas folyosó tárult előmbe s én mindig mélyebben haladtam befelé. A fiuk ordítását folyvást hallottam, a visszhangzó üreg még egyszer oly borzalmassá tette azt előttem s én futottam a sötétségben, lélekzetem visszatartva, tapogatózva omlott kövek és sáros földhányások között. A sötétségtől és magánytól nem féltem annyira, mint az ijesztgető fiuktól s így mentem szüntelen előre. Egyszer úgy tetszék, mintha világosságot látnék magam előtt, távol, igen távol valami homályos csillám pislogott előmbe. Siettem arra felé, a világosság mindig közelebb látszott jőni, a besütő külvilág mint valami ezüstköd tört magának útat a földalatti sűrű sötétségbe, szinte egyórai futás után ismét a szabad levegőre értem s nem hiszem, hogy ez útat még egyszer meg mertem volna tenni, melyet ijedtemben oly hirtelen bejártam.

– Midőn kiértem a szabadba, egy sűrű, vadonnan sötét fenyves-erdőt láttam magam előtt, melyből sehonnan nem találtam kijárást. Sírva ültem le egy kidűlt fenyőre, ott találtak rám azon járó hámorosok s kevés kerüléssel egy faluba vezettek.

A vezér arcza égni, szemei ragyogni látszottak, odalépett az asszonyhoz, megszorítá kezét, megölelte.

– Nagyapám, a professor, kinek az eseményt elmondtam, a helyett hogy, mint féltem, megbüntetett volna, nagyon örülni látszott a fölfedezésen s mint emlékszem, -66- nagy diadallal mondá, hogy ez lesz a «kuruczok útja» melyen II. Rákóczi Ferencz (az önéhez hasonló körülmények között) czernirozott seregét a föld alatt keresztülvitte. Ily elhagyott bányaüregeket másutt is találni, ezek az úgynevezett Erbschachtok, melyeknek azon jogaik vannak, hogy a fölöttük levő bányák terméseik egy tizedét nekik tartoznak adni, a miért ezek vizeiket leszivárogtatják; ezen jogaikat azonban elvesztik, ha egy más akna még náluknál is mélyebben furatik át a hegyen s ilyenkor elhagyatnak, elfelejtetnek, a mi akkor is megtörténhetik velük, ha a fölöttük levő bányák megszünnek jövedelmezni.

– A nyílást igen, de azt ki sem tudja, hogy az egész a hegy tulsó oldaláig vezet, a hol a kijárás egészen össze van omolva, úgy, hogy külről észre sem lehet venni. Nagyapám e fölfedezést, a tudósoknál annyira sajátságos irigységből, holtáig titokban tartotta.

– Azért jöttem ide, hogy azt tegyem. Nem panaszaimmal untatni, hanem önt megmenteni volt jöttem czélja. Jőjjön velem.

A nő magára vette köpenyét, a vezér kardot kötött. Két ordonnance-tiszt távolról követé őket égő fáklyákkal s így haladtak tova a téli éjszakában.

III.

A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé. Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt beszélgetésök.

Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők kezéből, a másikat a vezérnek adta át s inte nekik, hogy menjenek vissza. -67-

– Nem akarom, szólt a nő súgva, hogy e helyet ismerje valaki, míg biztosítva nem vagy.

A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, «e fekete ruhában!» szólt fölsóhajtva.

– És e fekete órában, tevé hozzá a vezér s mentek azután egyedül le a völgy mélyébe, a fehér zuzmarás fák közt, az úttalan hófuvatban, elől a nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vér világot vete komor arczaikra.

A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az elpusztult aknatorkolat.

Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, a mennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval.

A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elől kibélelve.

Az asszony elől lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán keresztül villogtak nagy sötét szemei.

– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni, szólt az özvegy, de hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó ágyúk számára is elég tág.

S haladtak mindig mélyebben a hegy szivébe, elől az asszony fekete ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta elmenőket.

A tunnel közepe táján látható volt az aknakút. Egy mély, rettenetes hosszú, kútalaku üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy óriási kémény, föl egész a -68- hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag úgy látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy lefelé száz meg száz ölnyire a föld ércztermő gyomrába; a malom korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet huzta föl és alá, min a bányászlegények ereszkedtek le és szálltak föl ismét s vontatták föl a nyers érczek köveit nagy kemény bőrökben.

– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; – milyen könnyen beleeshettem volna.

– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán s az most elromlott és a patak itt tört keresztül.

A nőnek nem lehetett a vízen keresztül mennie, a vezér fölvette őt ölébe, a nő ráhajlott vállára.

Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arczaik oly haloványok, de az a fekete ruha és az a fekete óra…

A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ el kelle hengeríteni az útból, hogy kimehessenek rajta s ott egy vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.

A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő kiáltozásai.

– Most Isten önnel, én tovább megyek, szólt az asszony, kezét nyújtva a tábornok elé.

– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom fölkeresni s ott pórruhát veszek magamra és megyek tova.

– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál -69- egy embert hagytam, a ki férjemet megölte, ahoz sietek; Isten önnel!

– Nem bocsátlak magadat Hermin, elkisérlek odáig, legalább az erdőből ki.

– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell szabadítania és pedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk találkozni.

A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a fáklyát is kioltá, melyet magával vitt s eltünt a sűrű fák között, miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos bánatos zöld.

A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztül sietett a föld alatti folyosón s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire hadiszállására újra visszatért.

Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá s csodás gyorsasággal rendbehozatva a földalatti útat, elkezdé serege javát azon keresztül szállítani.

Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstől visszhangzott, a századok óta ott lakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odujából. A fáklyáktól jobbra, balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tüntek föl szerteszét, mik fenyegető repedezéssel tüntek el a kemény sziklafal hasadékaiban.

A vezér és a tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak s a mint elől az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok a nehezen gördülő ágyúk, miket alig birtak vontatni az iszapos úton; maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, a hol egy-egy megfeneklett.

Még tartott a véghetetlen téli éjszaka s már a sereg legjobbjai néhány ágyúval keresztül jutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem elől.

S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a derék-sereg Szélakna felé.

De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből csaknem háta mögött az alagúton átjött hadosztály s a czernirozó had, nehogy két tűz közé kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a derék-seregnek szabad útat nyitni.

IV.

Az özvegyasszony hazaért távollevő lakába. De a kiért járt, a fiatal főtisztet már nem találta ott. Hadi mozdulatok miatt egy állomással odább kellett neki menni s a házába betérő özvegy ott egy csomó közkatonán kívül, egy alsóbb rangú tisztet talált szobájában, ki nyers hangon kérdé a belépőtől: hogy mit akar?

– Nagyon jó, mondá a hadnagy, épen parancsot kaptam, hogy mihelyt megérkezik az asszony, küldjem a szomszéd állomásra.

– Ugyanazon őrnagytól, ki előttem itt volt s ki nekem főnököm; hogy miért? arra nem felelhetek, mert arra nekem semmi gondom.

Az asszony nem mondott ellent, hanem rögtön parancsolá a szekeresnek, ki idáig hozta, hogy vigye a kitűzött helyre, a hadnagynak pedig átadta szobája kulcsait, sarcasticus hidegséggel mondva: «ha már elfoglalta ön házamat, viselje egyuttal gondját vagyonaimnak».

A hadnagy előszólíta három granátost s parancsolá nekik, hogy üljenek szintén a szekérre.

– Ezt így szokták asszonyom, válaszolt a tiszt s becsapta maga után az ajtót.

A nő halavány volt, még ajkai is fehérek voltak a dühtől, de hallgatott és nem mutatta indulatját.

Az úton elkezdett a granátosokkal beszélgetni, mind a három lengyel volt, sokat beszélt nekik különös tárgyakról, merész eszmékről, nagy csodás tettekről. A granátosok figyelve hallgatták, néztek reá, bámulták, egyre bámulták, észrevétlenül szítták magukba perczenkint az asszony szavainak csábító mérgét s mikor a fuvaros egy helyen megállt a fogadó előtt lovait etetni, azt kérdezte tőle a három katona, hogy merre vannak a magyar seregek?

A nő egyedül maradt. Ő is elszökhetett volna, ha kedve tartá. De nem tevé azt; hogyha nem hivatta volna is azon ember, ő felkereste volna. Elvitette magát a kijelölt állomásig, ott kifizette a fuvarost s visszaküldé, az hazament, a honnét jött, harmadik vármegyében fekvő lakhelyére s eltávoztával senki sem bizonyíthatá be, hogy a nő mint jött ide.

Hermin fölkereste az őrnagyot, a kihez küldve volt, oly arczczal, melyen semmi nyoma sem látszék a haragnak, lépett be hozzá s midőn annak szép fiatal arczán a szokatlan hidegséget, a visszautasító szigort észrevette, úgy tett, mintha megütköznék rajta s remegve kérdezé: «őrnagy úr, kegyed én rám haragszik?»

Az ember azt hitte volna, ez az asszony most fél, remeg; pedig akkor kezdett boszúja tárgyát megrontó tervéhez.

– Asszonyom, szólt az őrnagy, hideg, erőtetett hangon, megbocsát kegyed, hogy ide hozattam, de a kötelesség…

– Engedjen meg ön, engem ön nem hozatott, magam jószántából jöttem önhöz.

– Kegyed tisztje engemet mindenesetre küldött, de nem ide. Tudtomra adá, hogy kegyed engemet el akar vitetni s biztatott, hogy rejtsem el magamat oly helyre, mit csak ő fog tudni. Én azonban észrevéve, hogy az ember igen különös szemekkel tekintget rám, inkább akartam magamat önre, mint ő rá bízni.

Az őrnagy dühösen csapott öklével az asztalra. «Rögtön menjenek a hadnagyért», kiálta az ordonnancenak. Ha e perczben altisztje jelen van, talán megölte volna. Engedetlenség parancsai iránt, szövetkezés, egyetértés azzal, a kit el kellene fognia, mind elég vétek a fölebbvaló haragját megtorlásra gerjeszteni, hát még, mikor e harag tüzét a fölgerjedt szerelemféltés szítja!

– Kegyed tehát egyedül jött? kérdé az őrnagy, többé nem hideg, kényszerített hangon, hanem indulatosan, föllázadtan.

A nő összetette kezeit s oly csábító, oly mosolygó, oly pokolra hívó tekintetet vetett a katonára.

A katona odalett e tekintet bűbájától. E kábító mosoly, ez észvesztő ragyogvány a nagy, epedő szemekben elfeledteték vele, hogy vádlott és biró állnak egymás előtt. Odarogyott a nő lábaihoz és csókokkal halmozá el annak kezét s nem birt megválni annak mosolygó tekintetétől.

Ha észre tudta volna venni e mosolygó arcz homlokán azt a fenyegető egyenes ránczot, mely őrt állni látszék hidegen, változatlanul a hazudó arczvonalmak szinpadi játéka fölött! -73-

– De mindenekelőtt kérem önt, szólt az asszony, negélyesen visszavonva magát, beszéljünk arról, hogy mi haragja van önnek reám, a miért, ha magam jószántából nem jövök, erővel is idehozat.

A tiszt tréfásan veté le magát a pamlagra s odavonta maga mellé a hölgyet, monda:

– De tréfán kívül, valami oknak, valami czímnek csak kell létezni, a miért engem saját házamtól parancs által el lehessen idéztetni.

– Kegyed sokáig nem volt otthon és az emberek azt beszélték, hogy mint kém a magyarok táborában időzik. Ezért jogom volt kegyedet elfogatni, s kérdőre venni.

– Hogyan! szólt megütközve a tiszt s ismét komolyan kezde a nő arczába tekinteni.

– Úgy van, onnét jövök. Azt helyesen tudják az emberek. Csak azt nem tudják helyesen, hogy ki részére vagyok kém? A magyarokat kémlelem-e, vagy a császáriakat?

– Asszonyom, nekem igen rosszul esnék, ha kegyedet oly állításokon kapnám, a mikről azon gondolatra jöhetnék, hogy kegyed nem mond mindig igazat; jobb lesz, ha nem beszélünk erről többet. Mert meglehet, hogy azon szomorú kötelesség, mely kegyed távollétét parancsolná megtorlanom, erősebb leendne, mint azon öröm, mely kegyed ittlétét ünnepelteti velem.

– Én akarom, hogy beszéljünk róla. Kegyednek bizonyosan más kémei is vannak, vegye ön kezéhez azok tudósításait s nézze meg, nem fogok-e igazat mondani.

– Jó, csak egyet kérdezek kegyedtől, szólt az őrnagy egy összehajtott papirba tekintve, melyik oldalról készülnek a forradalmi seregek Selmeczen legerősebb védelemre?

– De az lehetetlen, kiálta föl a tiszt, a kezében levő papirra ütve, ez azt irja, hogy Szélakna felől oly erő áll ellent, hogy ott seregének felét is elvesztheti, ha ki akar törni.

– Önök kémjei haszontalan ficzkók, szólt a nő, kivéve a tiszt kezéből az irást s ketté repesztve. A forradalmi vezér egy ember veszteség nélkül vonult el az országúton, fényes nappal, zeneszó mellett. Ezóta Branyiszkó alatt van.

– Az ottani parancsnokok is azt mondták, midőn előre figyelmeztettem őket. Én bizonyosan tudtam, hogy a vezér a hegytetőkön keresztül akar háta mögé kerülni a szélaknai zárcsapatnak, de a parancsnok urak jobban hittek hivatalos kémeiknek, a kik a Körmöcz felé intézett színlelt támadást vitték hírül.

A tiszt még nem birt bámulásából magához jőni, midőn egy futár érkezett hozzá, tudósításokat hozva, mikben szórul-szóra az jelentetik, a mit az asszony imént elmondott neki.

Ki merte volna gyanítani, hogy épen ő volt az, ki ezt az útat a vezér előtt fölfedezte.

Az őrnagy világosan meggyőződött róla, hogy a szép -75- asszony nemcsak szíve, de érdekei ügyének is meg van nyerve; a beszéd mindig melegebb kezde kettőjök közt lenni; az asszony tréfált, kaczérkodott, az ifju tiszt mindig szorosabban simult mellé, először csak kezét csókolá meg, azután karcsú derekát karolta át, mindez nem esett meg ellentállás nélkül. Végre nem nézhette tovább a nő telt piros ajkait a nélkül, hogy valami édeset ne gondoljon rólok, a bűvös-bájos szemek minden tekintete ittasabbá tette, még közelebb simult, midőn hirtelen nyers hangon szólal meg valaki ablaka alatt, az ajtót benyitják s a hívott hadnagy belép rajta nagy bizalmasan.

Akárki lépett volna be e perczben, számíthatott a nagyon természetesen kimagyarázható legmogorvább fogadásra, annál inkább a kérdéses hadnagy, kiben a főtiszt egy engedetlen alattvalót s a mi több, alattomos vágytársat vélt megismerni.

– Jőjjön ön a másik szobába! kiálta rá haragos hangon s maga után bocsátva a szomszéd terembe, elkezdett neki egy rettenetes leczkét tartani subordinatióról, kötelességről s azon esetekről, mik árulásnak tekintetnek.

A hadnagy szemre-főre bámult s némi tájékozást véve magának azon bizalmas helyzetből, melyben őrnagyát a küldött nő mellett találta, semmivel nem hitte magát jobban kimenthetni a még nem sejtett vád alól, mintha azt állítja, hogy ő a kérdéses asszonysággal különös gyöngédséggel és udvariassággal bánt mindenha.

– Épen ez az ön vétke! önnek nem udvariasság volt utasításul adva, hanem szigorúság.

A tiszt zavarba jött. Azt hitte, hogy a szigorúság ellen épen nem lehetett panasz.

– Ez az úr azt mondja, hogy kegyedet három granátos kiséretében küldte idáig.

A nő hidegvérrel felelt: «Valóban nem tudnám, mire lett volna e kiséret, miután önakaratomból jöttem.»

– Asszonyom, ön kötődik velem, szólt a hadnagy kifakadva, ön még zúgolódott ellenem, hogy miért ültetem ön szekerére a katonákat?

– Ha úgy volna a dolog, nem találok rá okot, hogy miért tagadnám el, sőt biztosítom önt, hogy panaszt tennék érte.

– Ha mind a ketten állításaink valóságára hivatkozunk, soha sem fogunk bizonyosat tudni. Én egyedül jöttem ide, az bizonyos, de ha kegyed azt állítja, hogy kisérettel küldött, hívja elő azt a három katonát, a kire rábízott, azok legjobban fogják bizonyítni.

A hadnagy végtelen zavarba jött. Érzé, hogy igaza van és látta, hogy mégis az ellenkezőt fogják rábizonyítani.

– Őn csak nem fogja azt állítani, hogy én az ön három granátosát az úton meggyilkoltam s elástam az árokba!

– Menjen ön, az ön három granátosa soha sem volt a világon. Ön hadi törvényszék elé fog állíttatni.

A nő egykedvűleg játszott egy az asztalról fölvett tollal, mintha őt a tárgy tovább nem is érdekelné.

Ha vádolta volna az embert azon sérelemmel, mit az rajta elkövetett, nem kapott volna elégtételt, míg azzal merőben ellenkezőt állítva, teljesen czélt ért.

A hosszas táborozások alatt gyakran lehete látni majd itt, majd amott, majd a magyar táborban, majd az osztrák seregek közt egy és ugyanazon nőt, ki szüntelen más alakra -77- változva, majd mint markotányosnő, majd pórnő, vagy fiatal férfi alakjában megjelent s mire észrevétetett, eltünt. Ha gyanúba vették s üldözék, mire a személyes leirása közöltett, már nem ő volt az, a kit keresnek, más arcz, más alak, más útlevél, semmi hasonlatosság előbbi alakjához.

Később megesett rajta, hogy el-elfogták, majd a császáriak, majd a magyarok és ő a legvilágosabb tanújelek ellenére mindenütt ki tudta magát vágni; a mely órában elfogták, a másikban már szabad volt.

Utóbb mind a két fél saját kémjének tartotta s ekként járt-kelt szabadon egyik táborból a másikba. Egy óránál tovább egy helyen sem maradt, egy embernél többel soha sem beszélt, irást soha sem leltek nála. Sehogy sem lehetett rá bizonyítani, hogy az ellenfélnek is szolgálatokat tesz.

Hogy e tudósításoknak mégis oly kevés hasznát vették a császáriak, annak okát abban lehet keresni, hogy a forradalmi vezérek csaknem mindegyikének az a szokása volt, hogy csata előtti napon az egész táborkarral tanácsot tartottak a másnapi ütközet disposicziói felől. Figyelmesen kihallgatták mindenik közbeszóló észrevételeit. A fáradságosan kidolgozott hadi tervet szépen leiratták, fölolvasták, helybenhagyták s másnap egy betüt, de csak egy gondolatot sem teljesítettek abból, a mi ott meg volt irva. A mi pedig a seregek létszámát illeti, az minden számokon épült tudományt meghazudtolt, voltak zászlóaljak, miknek egy-egy századja többet nyomott a harczban, mint egy másik zászlóalj egészen.

Hermine gyakran megfordult a forradalmi fővezérnél s az nem ritkán leirva adta oda neki az egész hadi tervet, hogy vigye meg elleneinek s miután a többi kémek szintén azzal összhangzó tudósításokat adtak, csakhogy sokkal hiányosabban, Herminet a legjobb kémek egyikének kezdék ott tartani. -78-

Annak, hogy a kivitel a tervvel nem egyezett, természetesen ő oka nem lehetett.

A második szőnyi csatát megelőző napok egyikén ismét az ifju őrnagy hadiszállásán találjuk az özvegyet. Épen akkor ment oda.

– Épen jókor jő kegyed, Hermine, szól az őrnagy bizalmasan üdvözölve a nőt, a haditanács ma kegyedet különösen megdicsérte tudósításaiért.

– Egy nagy föladat vár most kegyedre, mely koronája leend eddigi működéseinek.

– Ahhoz én nem értek. Oda tudományos ember kell, ki a hadépítészet titkaival ismeretes. Mit tudhatom én, melyik sáncz mirevaló? Rajzolni pedig épen nem tudok. Küldjenek önök ily helyre valami mérnököt.

– Megbocsát szép Hermine, az ilyen foglalatossághoz nem mindenkinek van szenvedélye, ehhez saját hivatás kell, sajátszerű vakmerőség és egy kis resolutió azon esetre, ha az ember tetten kapatik.

– Megengedem, Hermine. Hogy könnyen be lehet jutni a várba és a sánczokba, az nagyon hihető. De azzal még semmi sincs megnyerve. Ott minden helyet összejárni, följegyezni – ez a föladat s az ilyesmit kivinni felötlés nélkül, ehhez kell kimeríthetlen leleményesség, a mi kegyeden kívül senkinek sem sajátja.

– Tehát jőjjön velem valaki, a ki ahhoz ért. Mint a mesében a sánta és a vak, ketten csak teszünk egy emberszámot.

– Parbleu! Kegyednek, madame, ma nagy kedve van elménczkedni; annak az embernek, ki kegyeddel együtt elindulna kémkedni, fanatikus bizalmának kellene lenni kegyed iránt. -79-

– Nos? És ilyen ember nem volna a világon? kérdé a nő, csábos hízelgéssel dűlve a tiszt vállára.

– Madame, ön engemet ért? Bizonyomra, ez a mesterség nincs ínyem szerint. Nyolczszor voltam már ágyútűz előtt, tudom mit tesz bátornak lenni, de ehhez az egyhez, megvallom, nincs bátorságom.

– Az igaz, szólt a nő gúnyosan, oda a mámor is elég, míg ide józanság kell.

– A halál nemei közt nagyon válogatós vagyok. Mint katona, a csatatéren szeretnék meghalni, az ágyban meghalni unalmas, de a vesztőhelyen, Hermine, ah ott rettenetes a halál képe.

– A halál képe előttem is rettenetes, hanem azért van az embernek esze, hogy őrizkedjék. Azt tudni fogja ön, hogy a magyarok engem saját kémjöknek tartanak, de azért sokszor megesett rajtam, hogy föltartóztattak, azonban soha egy betünyi tanujelét nem lelték nálam azon foglalatosságnak, mely a vesztőhelyre vitt volna.

– Látja ön nálam ezt az aranyórát? ugy-e sokszor kérdezte ön tőlem, hogy hány az óra? és soha sem jött arra a gondolatra, hogy e kisded arany ékszer nemcsak az órát mutatja, hanem néha a halál óráját is. Nézzen ide.

S azzal a nő egy észrevétlen rugót megnyomva az óra oldalán, kétfelé vált az, üreges belsejéből egy csomó kerekre vágott vékony papirszelet hullott ki.

– Ebben hordom én a veszélyes jegyzeteket. Kívülem senki sem tudja ez órát kinyitni, de nem is gyanakszik rá.

– Attól nem tarthat ön, folytatá a hölgy, hogy saját ügyetlenségünk áruljon el bennünket, csupán egy esetben lehet önnek oka a tartózkodásra: ha azt hiszi, hogy én fogom önt elárulni. Ez esetben nem beszélek e tárgyról többet.

– Jó, elmegyek önnel, szólt a tiszt, leggyengébb oldalán támadtatva meg. Gondoskodjék álruhákról. -80-

– Elébb a tábori jelszavakról. Az álruha egyszerű polgári köntös. Ez legkevésbbé felötlő.

Félóra mulva az özvegy útban volt azzal az emberrel, ki férjét megölte, a magyar tábor felé.

VI.

Késő este Komárom egyik leégett épületében víg zeneszó mellett tánczoltak a honvédek. Valami élelmes ember korcsmát rögtönzött az elpusztult teremből. Ostrom alatti városban nem volt kedve senkinek leégett házát újra fölépíteni. A romok között az lakott, a ki akart.

A borházra nyíló mellékszobában a maszkirozott őrnagy s az özvegy ültek egyedül s halkan beszélgettek egymással.

Az őrnagy jegyzeteket rajzolt irónnal a nyitott óra belsejébe, a nő majd erre, majd amarra figyelmezteté őt irás közben.

– Milyen különös volna, kérdé egyszer a nő, fölállva helyéről, ha ezek odakünn megtudnák, hogy ön idebenn mit mível.

– Abban csak az volna a különös, hogy főbe lőnének, viszonzá az őrnagy, föl sem pillantva irásából.

– No, hisz azért ne förmedjen rám, szólt a nő féltréfásan, hadd lássam, mit irt már? s azzal kezébe vette az órát. – – Ennek az órának még egy más rejteke is van.

Egy kis aranylemez félretolásával az óra belsejében egy férfi arczképe tünt elő finom miniature-festésben. Kék nemzetőri dolmány volt rajta, hosszúkás ezüst gombokkal.

– Ez azon férfi! kiálta ekkor reszkető hangon, vad, fenyegető alakká magasulva föl és arcza kigyulladt: ez azon férfi, kit ön megölt s kinek jegygyűrűjét most is ujján viseli s a kit én imádtam, imádok még most is, szerencsétlen férjem!…

A tiszt fehér lett, mint a fal. Megmerevedett ez irtózatos asszony megölő tekintetétől. Egy hangot nem birt kiejteni száján, csak úgy bámult reá s nézte tétlenül, ellenállás nélkül, mint közeledik a nő az ajtó felé… Első lépése szilárd, a második tétovázó… a harmadiknál térdre esik, kezét az ajtó kilincsére teszi s reszketve, halálfehér arczczal tekint vissza áldozatjára, ki még mindig ott ül mozdulatlanul, mint kit a szél ütött meg.

– Csak egy szavam és meg vagy halva,… szól a nő, küzdő lélekzetétől megszaggatott szavakban. Elvesztél… Hónapokon át éjjel-nappal fáradtam rajta, hogy megölhesselek;… most itt vagy,… most nem kell halálod többé… menj, fuss, mentsd meg magadat! Elhoztalak a halál küszöbéig, fordulj vissza, nem kell halálod többé… Add ide azt a gyűrűt ujjadról és menj…

– Őrült, hová akarsz? mindenki megtudja arczodról, hogy ki vagy? ott az ablakon át, – ugorj alá, úszszál keresztül a Vágon. Vigyázz – el ne fogjanak. – Nem kell halálod. – Eredj…

A tiszt kiszökött az üres ablakon át s gyorsan sietve tünt el a romok között.

A nő reszketve, láztól gyötörve hallgatta távozó lépteit s midőn azok elhangzottak, lerogyott térdére, könyei megeredtek, zokogott, kezeit fölemelte s mintha beszélne látatlan églakókkal, rebegé:

Pár nap mulva véres csatát vívott Szőny sánczai alatt a két ellenséges sereg.

Hol ide, hol oda hajlott a diadal, mígnem utoljára a magyar vezér maga állt serege élére s bibordolmányában, lengő piros tollakkal iszonyú rohamra vezette harczos huszárait.

Mint két lávafolyam közelgett egymásra égő harczvágyával a két ellensereg. A tisztek mindenütt csapatjaik élén.

Hirtelen a császáriak csapatjából kiválik egy vitéz s előre nyargalva, a magyarok vezére felé tart. Összecsapnak, hosszú sebet kap fejére a magyar vezér, a császári lovag holtan hull a földre.

A következő perczben mindkét sereg egymáshoz ütődik. Szörnyű roppanással csapnak le egymásra. Rémes ordításuk eget, földet betölt.

Küzdenek sokáig, elszántan. A magyar vezér megy elől véres ruhájában, véres kardjával és véres fejével, – mire visszatér, a csatatér az övé. A holtakat ő temetteti el.

Azonban lováról ájultan veszik le, sebe mély, nehéz, – csak a harcz tartotta fönn lelkét.

Nemsokára azt is behozzák, a ki megsebesíté. Az már halva van, éktelen, nehéz seb veté le a földre, a lovak meggázolták.

De halála szép volt. A magyar vezér kezétől esett el, merész viadalban, sebet adva és nyerve.

Melyiket szerette? melyiket gyűlölte? Talán egyiket sem, talán mind a kettőt? Nem tudta meg senki… -83-

SZÉKELY ASSZONY.

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték.

Sepsi-Szent-György kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.

Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja,… ez volt mostan Gábor Áron,… emez volt az ellenségé,… s ez rá az ég mennydörgése…

S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik győzött, melyik vesztett.

Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogy ha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó ne jőjjön belőle.

A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajánál ősz, hallgatag férfi ül. Vén ember már, nyolczvan éves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.

Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!

Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: «miért nem lehetek én ottan!»

Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából -84- olvas a nyomorék az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harczba.

A nyomorék olvas az Izrael harczairól, nagy nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szent háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva, harminczezer férfi vesztette el életét.

– Miért nem lehetek én ottan? nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas:

«Elszaladott pedig egy ember a harczból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére.»

«És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala.»

«Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással.»

«Vala pedig Éli kilenczvennyolcz esztendős és az ő szemei meghomályosodtak.»

A nyomorék nem birta tovább olvasni, föltalált tekinteni az ősz emberre és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könynyel.

– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arczomon. Miért nem olvasod tovább?

«Megfutamodék az Izrael, – a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték.»

A nyomorék nem birta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arczát kezeibe.

Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem -85- behunyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:

«És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a kapufélen és meghala.»

Harminczhat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.

Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg villog. A székely asszony arczát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmuló kékzöld világot.

S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nő arczán.

Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből volna faragva.

Ez Judith, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arczuk kifejezését, nagy, fekete szemeik ragyogását, sűrű hajfürteik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.

Karcsú, büszke termete körül szép fiatal, tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hizelgő folyondár a sugár jegenyéhez.

E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, síma szőke hajjal. Arcza oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.

Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az alaktalan távol ködeiben.

– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? kérdi Judith a leánytól, kezével a távolba mutatva.

Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott -86- irányt megláthassa. Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bir magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.

Pillanatok mulva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arczán szerelmes hajnalpir ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.

– Ez ő, kedvesem, rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.

– Nincs fegyvere! kiált eliszonyodva Judith, s elfordítja arczát és szemeit kezével eltakarja.

Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátta az anya fia gyalázatát.

Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.

Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerőködéssel látszott sietni a város felé.

Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arczába.

Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.

Mindenki rá ismert benne Judith fiára, s a nők körülállták az anyát, a mint a fiut arra látták tartani.

A temetőárok az anya és fiu között volt. Ez nem birt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.

– Hol hagytad fegyveredet? kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény, elitélő hangon Judith.

A fiu felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.

– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?

– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.

A fiu esdő tekintettel nézett szét a nők arczain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.

Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judith ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.

Az ifju még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Soha sem tudta meg senki.

Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El – kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.

Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.

Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Eget verő sírás. -88-

– Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak. Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben elhullt.

Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre: «én Uram, én Istenem!» kiálta s megszünt világtalan lenni, a mennyei napfény megnyilt lelke előtt. Meghalt.

A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt városukba, Sepsi-Szent-Györgybe.

Mankójával ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta magában:

Nem volt már férfi Sepsi-Szent-Györgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolczvanéves világtalan vak volt.

A nyolczvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten látja, nem azt a halottat siratják.

Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arczát tenyerébe rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt, őt nem tartja senki annak.

Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. A kit a legvénebbek sem ismertek fiatalnak. A ki meghalt szívszakadásban.

Rokona volt igen sok, tisztelői mind, a kik ismerték unokái és unokafiai száma egész népet tett már és mindazok, a kikkel életében jót tett, kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának… Ezeknek nagy -89- része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiu közül csak az egy nyomorék van jelen és azt senki sem tartja férfinak.

Mindenkinek szerette volt, mindenkinek halottja most, mindenkinek van benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Judithnak, a büszke lelkű nőnek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.

Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem fakad patak. Szemeikből könyek helyett tán inkább szikrák hullanának.

– Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy könyet sem ejtesz, miről gondolkozol?… Egész éjjel nem aludtál, hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkozol?…

– Dávid, ha te ép, erős férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz, szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid! lesütnéd-e fejedet némán, mint most?

A nyomorék felemelte lángoló arczát az asszony tekintetéhez s nagy, fekete szemei oly bátran, oly hősiesen világoltak elő, mintha az erős lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.

– És te soha sem leszesz boldog, folytatá az asszony. Te rád semmi öröm nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?… De szólj, ha megjelenne a halál előtted legdicsőbb arczával, ragyogóbban, mint a csatamezőn, s azt mondaná: «vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit kezedbe, im én kezedbe adom a világból mind azt, a mit szerettél, csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, a miért visszagondolj a más világról a földre…» -90-

– Nem akarsz talán… Csak mégis szép az élet ugy-e? Még a rongyok között, a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet… Még a mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak…

– Oh ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett halálért, szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.

– S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az elemek maguk is csatáznak, magasan a harczkiáltás közepében ott állanál, vérontó angyalául a halálnak, érczhangon hirdetve halálos ellenállást mindennek, a ki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, a ki segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s magaddal vinnéd azt hősiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.

– Oh tehetném bár! sóhajta fel a nyomorék. De mi az én hangom? Mik az én karjaim? Szavam nem hallatszik a harczban. Kezem a győzelmet el nem veszi senkitől.

– Figyelj reám. A győztesek ma, vagy holnap városunkba jönnek. De nem leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha Sepsi-Szent-György férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyenge, bár a szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A czél úgy sem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot meghúzod, mi akkor a halottat elviszszük temetni. Sírjánál bevárjuk a nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk. Minden házat külön fogunk védni. A kétségbeesés megtanít bennünket harczolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércz-szavait s új erő fog szállni kebleinkbe. -91- Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem vesz. Akkor találsz ottan egy fülkében előre elkészített szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod a várost tőle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal a magas mennyországba.

A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezéből mankóit, s odarogyott a nő lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni készül a halál képe felé.

– Oh örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes, izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: «szolgáidnak testek, a kik megölettek, adattak a hollóknak!» – Ordíts kapu! kiálts város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!…

És a nyomorék alakja, mintegy szent convulsióban elkezde erőszakosan reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha buzgó megdicsőülésben ihletten imádkoznék.

Jer velem, szólt az asszony, felemelve őt a földről. Dávid felvette mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett már is szárnyakat viselne.

Hogy átmentek a halottas-termen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak hideg arczát, hideg kezeit, s magasztos túlvilági arczczal rebegé: «látjuk egymást nem sokára».

Judith meghagyta a nőknek, hogy ott maradjanak, míg ő visszajő, maga elment a nyomorékkal, felvezette őt a -92- toronyba. Eddig nem mutatott erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.

Judith megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal ott hagyta őt a toronyban.

Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor meglátta Judithot, onnan fölülről utána kiáltott.

– Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni, hogy a kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.

Ott gyűltek össze Sepsi-Szent-György asszonyai magukat kisírni. Pedig sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.

Judith megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete, átható szemei, hideg, erőteljes arcza mutatá, hogy mikor a fiág kihalt, neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.

– Testvéreim! Sepsi-Szent-György özvegyei, árvái, halljátok szómat! Isten nehéz kísértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a nálunknál jobbakat, túl mindent, a kit szerettünk. Városunkban nincsen egy ház, mely valakire ne várna, valakire, a ki vissza nem jő. Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk, megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van téve. De még ez nem -93- legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék. Azok helyett, a kiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik őket megölték. Látni fogjuk őket utczáinkon diadalmas zenével végig vonulni, látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat s arczaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, a mit az élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De ismerlek beneteket. Ott kell lennetek, a hol én leszek, tennetek azt a mit én, hallottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni, mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben. Az első harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kiviszszük a város kapujába, ott az utcza végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra sietve gyűljetek ide.

Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, a mi mondva volt, kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem tudták, hogy miért?

Predialó felől a hegyút kanyarulatán a távolban magas porfelleg oszlopai kezdtek támadozni a Sepsi-Szent-Györgyre vezető úton közelegve.

Egyetlen harangja volt ez Sepsi-Szent-Györgynek, a többit mind ágyúnak önték.

– A készülőt húzzák!… A temetésre készülő verset… Kinek temetésére?… Az utolsó férfinak.

– A lélekharangot húzzák!… A halálra készítő csengetyűt… Kinek a halálára?… Az egész városnak.

Sepsi-Szent-György kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a másik a városból.

Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség.

Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harczméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve.

Amazok riadó harczzenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal.

Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arczvonásaik, nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, – mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, – üldözte már akkor is a sors, – nem maradhatott régi honában, – milliónként elhagyta szülőföldjét, – itt-amott letelepedett, – a sors viharjai onnan is kizaklatták, – egy része odább ment, – a másik elmaradt, – messze Volgán túli földön, – a Caucas vad bérczei mögött, – az elvált testvérek soha sem hallottak egymásról többet, – összekeveredtek a szomszéd fajokkal, – mindenik nagyot változott – s mikor ezredév múlva a villágszellem szeszélye ismét összehozza őket, mint ellenség állanak egymással -95- szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami keserű vonzalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?

A csapat vezére egy szép ifju herczeg a Caucas vidékéről, napbarnította szép ovál arczához oly jól illik az a kis sötét bajusz. Ha dolmányt venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.

De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól hosszabb, más színű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthon maradt rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ős pusztáikban, ős bérczeik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.

Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy köny, egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik küszöbére, melyeket még nem rég oly hősiesen védtek és oly hiába, mint távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor: így áldoztak le ők is!

A csapat a város kapujához ér, a nők már akkorra megásták a nagy sírt, keresztül az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.

Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar -96- magába több lakost fogadni, mint egy sírral, épen a bejövők útjában?

A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; – a nőhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.

A lovagcsapat vezetője leszáll harczménjéről, társaik is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát s a sír oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy az ellenség?

A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sir tulsó oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép; Judith az, bátor, hideg tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.

– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, a ki Sepsi-Szent-Györgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolczvan évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre többé. Csodálatos volt halála, nem kinlódott, mint más ember; a vesztett csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert, ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a csaták aczélai, mint megölték a többit mind. Sepsi-Szent-György hölgyei ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, épen a bejárás elé, hogy a ki be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül megnő az erdő és a fü. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy bennünket valaki megsirasson. -97- Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül, mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, a ki azt átlépi, éltében és halála után – Amen!

A cserkesz engesztelő arczczal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdájára hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.

– Hiába hozod a békét. A míg itt egy élő lehellet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten. De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az utczán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik. Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek innen.

A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerős hangok; elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei volnának, nem tudott nekik mit szólni.

Kötelesség-gyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót latolgatás nélkül teljesítni és most nem érzett magában erőt arra, hogy a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.

– Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! kiálta rá az asszony. Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt, akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.

– Szíveinken, holttesteinken keresztül! kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a paripa tombolt és ágaskodott. -98-

És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édes anyja, a kinek szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép hugai s ifju jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifju nők lovának lábai előtt, szemeik épen úgy ragyognak, arczaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délczegek és hajuk olyan fekete, – a szépséges cserkesz nőké, mint e székely nőké itten.

És szíve erőt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.

A sereghez visszatérve, hadi törvény elé állíták, a miért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, a miért ellene vétett.

Küldtek ezután keményebb szivű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utcza közepére ásott sír dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.

Fáradságos harcza lett ott, a harcz dicsősége nélkül, asszonyokkal, gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia minden házat. Ujra kezdeni a harczot minden utczán, ablakokból, házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.

És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony, – mint egy tömör óriás, a ki maga nem mozdulhat, – fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szünt a nagy zaj, hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:

Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a hódítónak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek repültek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanóczok egy percz alatt felgyujtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak, a tüzes zsarátnokot végig futja a város egyik szélétől a másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzadni látszik tőle, s a fekete füstben a szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan dæmonok vinnék eget ostromló csatába.

De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje, mint egy óriási fáklya és az égő lángtető alatt még mindig hallik a szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja. Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy iszonyú roppanás hallik, aztán a harang elnémul, talán épen az esett le.

Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harczkiáltás hallatszik még, – a vihar üvöltése és a lángok ropogása.

Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában égnek törekvő lelkeit a harczos férfiaknak, s mentől többet levernek onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.

A BÁRDY CSALÁD.

Édes szép hazám. Édes szép paradicsomkertem. Mivé lettél! Mi lett belőled! Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak most oly elpusztulva.

Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra felvirulandsz.

Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn azokat leirám.

Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű, nem megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta irni.

Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mind ez csak képzelet, hogy azon emlékezet, mely előttem ébren létemben véres árnyakat mutogat, csak egy nehéz kórálomnak utósejtelme.

Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés, csak főfájós lelkemnek kínzott teremtménye és e véres, kínos alakok mind csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.

Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem volna azoknak lakóit soha.

Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind ez csak álom, felébredünk és nem látunk belőle semmit többé.

Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű, vad erdővel vannak benőve, mely épen most kezdi tavaszi világos-zöld színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszin ködbe mosódnak el a távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.

Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb kilátás perspectivjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik felnyulni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt tűzetett. Alant a völgy legfenekén is szétszórt falu látszik, melynek estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.

Még tovább az erdő közűl rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó kopogás, s a mellette elfutó mocskos sárga patak, mi onnan támad, gyaníttatja alatta az érczzúzó malmot.

Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pőrölykongás veri föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye kimutatja a vashámor helyét.

Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kigyózó folyam, minden száz lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani, roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről lehord.

Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott serpentina vezet a kis völgyi faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán eső-vájta szakadékos út visz el mellette valami távolabb helységbe.

A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora jáczintok és anemonék nyilnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakokon olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki. -102-

A kastélyt minden oldalról sűrű vas rácskerítés fogja körül, melynek kőoszlopaira a gobea örökzöld levelű folyondár indái vannak felfuttatva…

1848. tavasz elején a kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.

Elől egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolczvan éven, egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arczán semmi nyoma már az elevenségnek, halavány, ránczos, beesett szemű kép, a termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire tekint, mint szoktak, a kik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja még inkább s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.

Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt levő férfi. Büszke, tekintélyes arcz, örökké ránczolt homlokával, haja még most is sűrű és alig őszülő szakálla hosszú, fekete, szemei átható, kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, daczos. Eleven typusa az ős aristocrata példányoknak.

Vele szemben ül a család kegyencze, Jolánka, szende, angyalszép, tizenöt éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyem pillák tartják árnyékban, arcza tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem, ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kis leány tulajdonképen nem e család ivadéka, csak egy igen távoli rokon árva leánya, kit a Bárdy család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy a ki e nevet viseli, szükséget szenvedjen. Épen azért lett a kis leány a család kegyencze, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában.

Egy özvegy asszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek -103- óta nem visel egyebet fekete ruhánál és egy ifju menyecske, a legifjabb fiunak felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban?

Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifju anya férje, József. Szép, szabályos arczú, fekete bajuszú férfi, boldog arczulatja örök mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kis fiára, hol szende feleségére.

Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arczulattal testvére, Barnabás, hirhedt erejű, komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az asztalra, hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan, bajuszt, szakállt nem visel a himlőhely miatt, vállai herkulesiek, különben látszik rajta minden perczben a törekvés, visszataszító külsejét megelőző jóság által megczáfolni.

Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen arczán szenvedő szelidség honol, mely a kinőtteknek oly rendes tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja s anyja évek előtt meghaltak.

Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfölebb öt évesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férj gyermekei.

Az asztal tulsó végén egy husz éves ifju ül, Bárdy Imre. Szép, életteljes arcz, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor, szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természetes fürtökbe göndörülve. Ez az asztalfőn ülő majoresco egyetlen fia.

E mellett végül egy öreg ember ül. Fehér, megőszült haja és borvirágos piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arczában van valami közös családi -104- tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy, sötét, beszédes kék szemek a sűrű, erős szemöld alatt.

– Milyen különös! szólt a család egyik tagja, most tizenhárman ülünk az asztalnál.

– Egy közülünk meg fog halni, válaszolá rá az ősz családfő reszkető, fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.

– Oh nem annyian, szólalt fel kedvesen a fiatal asszony. Csak tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak fél emberszámba szokták venni. S azzal ölébe vette a kis gyermeket.

Erre többen nevetni kezdtek ez ötleten. A menyecske férje a könybe lábbadásig kaczagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány arczára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi tele szájjal nevetett, az asztalszegleti ifju nevette a babonás hitet. Még a kis nyomorék arczán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…

«Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom közül egyetlen egy sem fog élve maradni.»

A Bárdy-kastély egyik termében látjuk a magas aristocraticus arczú férfit fiával, a húsz éves ifjuval.

Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiu az ablak előtt áll, rajta katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a háromszínű rózsával kezében -105- van, oldalán fényes aczélkard. Ez volt a Mátyás-huszárok egyenruhája.

Az ifju búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba. Az apa hevesen jár fel s alá a szobában.

– Eredj, – minél elébb, – ne lássalak, szólt szaggatott mondatokban ott álló fiához. Ne hidd, hogy harag szól belőlem, – félek tőled, – irtózva tekintek rád, – eszemet vesztem, ha rád gondolok. – Egyetlen fiam vagy. – Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire szerettelek. – De ha könyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted jelentek meg ez arczon, mely nem sírt soha. – Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám fejemet meghajtva: az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldva szent neve érette. – Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühös csatában siralmasan fogtok felkonczoltatni, elfojtanám a könyet, mely égő szemem tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull! – És a ti halálotok két ország halála lesz.

– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építtetek, midőn lerontjátok a régit. – Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával Istent kisérteni? – Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, a mi van, reményben azért, a mi lesz? Századokon át ok nelkül küzdött annyi becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról-ivadékra vért, vagyont áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget igértek neki, de annak a dicsőségnek neve «halál». -106-

– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tiz millió népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen saját szülötte földén.

– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet máskép. A mit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom után jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek elhagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az inség idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha? egy panaszt nem fogsz tőlük hallani. S akkor mondd néki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele, mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől? Bámulni fog rád, de azért meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat fejemre gyujtja.

– Annak is az idő ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb eszméket, ez is a mult balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi előtte most idegen gondolat.

– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy e mozdulatnak sem én, sem a mostani ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek neveit most a világ emlegeti, pár év mulva tán egy sem fog élni, s azokat, kik elhaltak, nem fogja kisérni köny, nem dicsőség, sőt talán gyalázat és keserű átok alvó poraikra; de megjő az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon a nagy épületet s igazságot szolgáltatand azok neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. – Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási! -107-

– Fiam! egyetlen fiam! kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifju nyakába, s zokogott keserűen, erőszakosan. Látod e könyeket?

– Látom apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig birja e könyek terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, s mégis elmegyek. Egy eszme, mely erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könyeidet látom, és mégis elmegyek.

– Eredj, rebegé az apa lesújtva, megtörve. Lehet, hogy el fogsz esni s nem látlak többet, lehet, hogy visszajösz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem halálod óráján, sem halálom óráján – nem átkoztalak meg. Hagyj magamra! Ezzel félrefordult, s intett fiának, hogy távozzék.

Szótlanúl hagyá ez el a szobát, s a mint kilépett, elöntötte a sűrű köny arczát, – hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de a mint legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arczára az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könyek helyét lángoló veresség foglalta el.

Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga kisded gyermekével mulatta magát, neje bujósdit játszott a kis csecsemővel, ki hangosan fel-felkaczagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.

Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kis fiu odaszaladt hozzá, s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját, míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifju közeledésére.

– Csitt, baba! neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből, a bácsi háborúba megy, majd hoz onnan neked aranyos paripát. -108-

József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki: «Isten vezéreljen!» s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész családunkban. Jól tevéd.

Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt össze-vissza, s azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.

Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő?

A lányka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, épen azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több mint testvéri szeretet.

A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék, ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.

– Minek az a kard oldalodon, Imre? kérdé reszketeg hangon az agg. Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az Isten mérte ránk, ki fordíthatja el? – – Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök. Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az Úr kezeibe. Az égen a mult éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-dik év számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, úgy-e? Az emberek nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, úgy-e?

– Tehát elmégy? Isten legyen veled útaidban; ha a kereszt alatt elmégy, el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához, szólt az öreg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: áldjon meg a mindenható…

– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém, sóhajta a gyászos nő, midőn öcscsét megölelé, vigyázz magadra!

A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit, s elkényszeredett hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.

Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjuhoz, ki oly szép, oly deli volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy himzett kokárdát tűzött föl az ifju szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros, fehér és zöld.

– Értelek! szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifju, s forrón szorítá keblére a kedves leánykát, ezek Erdély színei, egyesítve Magyarországéival. Becsületére fogok válni színeidnek.

A leányka hagyta magát öleltetni s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal rebegé:

S ezzel megcsókolá a lányka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda rokonainak s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.

A földszinten lakott kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt, attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag mondá:

– Nincs szükségem rád. Itthon maradhatsz, monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárát átvevé, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá, s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.

A mint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de annálinkább a kis szőkefürtű lány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér kendő lobogott utána.

– Te vagy ott én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz, sóhajtá magában az ifju vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek serpentina kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.

Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem hallatszott esténként, nem a munkáról haza jövő leányok éneke, csak kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utczákon.

Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, a mint a kis völgyi helység utczáján végig nyargalt.

A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki tudja, hová lett e népség?

Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá. Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész éjen keresztül folytatá.

Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most ezüstre festve, az ifju vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos útját bérczek, sziklák között.

Minden csendes volt, csak a harczi mén egyhangú ügetése kopogott végig a sziklai úton. A hámorok pőrölye s az érczzúzók kallói hallgattak mindenütt. -111-

Imre mélyen elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.

A ló ismét tovább ügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta, s félelmesen horkolt és röhögött.

Az út egy helyen két igen közel álló sziklapart között visz keresztül, mik, úgy látszik, mintha a tordai hasadék mintájára egy sziklának ketté hasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté az útat, mely fölé dobogó híd van építve, jól-rosszul összetákolt gerendákkal.

Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s bár mint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva állt meg mindannyiszor előtte.

A lovag végre boszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot, s kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult s elkezdett hátrálni.

Azon perczben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő a hídalatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz, tizenöt piszkos férfi ugrált elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.

Ugyane perczben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztül vitt, nagy csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.

Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni, s a háta mögötti kisebb számú tömegen keresztül gázolni magát, de ő tán szégyenlette legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy lenézte egészen a támadó tömeget, vagy minden áron Kolozsváron akart lenni a kitűzött időre, s a helyett, hogy a hídra visszafordult -112- volna, neki vágtatott a sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép, kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.

– Tágulj előlem! ordíta rájok közelből Imre, mire kettő rögtön belekapaszkodott lova zablájába, a többi pedig kaszáit neki fordítva, dühösen rohanta meg.

Két lövés durrant el s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadaró kaszák között lehete látni villogó aczélkardját, a mint szikrákat hányva és sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s használva egy perczet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a sziklatorok felé.

Nem vette észre, hogy fenn a sziklák tetején emberek várnak rá nagy kövekkel, kik, a mint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.

Már alig nehány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem szabadulhatott ki, midőn egy magas, óriás termetű férfi a szikláról leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen s azt ágaskodni kényszeríti.

Az óriás fején római réz-sisak volt, balkezében két lábnyi rövid, széles pallost tartott.

Az ifju egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva lehullott arról, de kardja a csapás alatt ketté törött, s az óriástól felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent veszte s lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végig terült a földön.

A vérszomjas oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki önmagáról nem érezve, védtelenül hevert a porban.

– Nem rád akartam lőni, tribun, hanem a huszárra, -113- rebegé egy köztük reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.

– Hazudsz, áruló, golyód pánczélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs, most halva vagyok.

A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak s azt a levegőbe kapva, rohant oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az itélet végrehajtatik.

A tribun egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak lovára, a szédült ifjut keresztbe fektette maga előtt, s mielőtt a vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az úton, melyen az ifju jött.

A hídnál akkor is állt egy csomó fölkelő, a tribun köpenyével letakarta az ifjut, hogy ne lássák, mit visz, s a hogy elhaladt mellettük, futtában kiálta eléjük:

S azután mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra félrekanyarodott egy meredek hegyi úton s befelé törtetett az erdők sűrűjébe.

Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első sugárait.

A szédült ifju meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet: «Jolánka». A napsugár melegen kezde sütni arczára, lezárt szemeire s percz mulva felveté azokat az ébredő.

Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a reggeli nap.

Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel leterítve, lábához háttal fordulva egy öles -114- termetű férfi támaszkodott, keresztbe font karral s az ablakon kibámult.

– Hol vagyok? kérdé Imre, kábultan keresve emlékét a mult éj eseményeiből.

– Nevem Numa, tribun a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most gazdád, ki nyughelyet ad és oltalmaz.

– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül agyonhajigálnak a hegytetőről.

– Épen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. A mi téged hevít, az hevít engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tiéd műveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét; ezt tettem én is; lehet, hogy mi veszünk el, lehet, hogy ti vesztek el, lehet, hogy elveszünk mind a ketten, de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem emészti meg azt a rozsda.

– Nem érted? Hiszed-e azt lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra származnak át a mult dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan -115- Sarmisægethusa helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a consulok hirhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül a sor, hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyiljanak, s ismét csatatér legyen a népes utczák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse, a híres dákok s a világhódító legiók maradványa? Én nem vádolok senkit, hogy miért tette őt azzá, mi most, de engem se vádoljon senki, ha azzá akarom őt tenni, a mi volt.

– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tieitek sem látják a jövendőt. Most megkisértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs mit veszteni, néhány emberélet legfölebb és az igen olcsó. Ti többet koczkáztattok, nektek annyi veszteni valótok van, s mégis gyülekeztek a harczok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi, nép, melynek semmije sincs, mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik tud csak olvasni; mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy neves városa sincs a hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e az idő, melyben meg lehet halni, vagy újra születni? Nyomorúsága van, egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak sűlyedni.

– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csakhogy uratlan hazában élhess.

Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság jött rendetlen tömegben a tribun háza -116- felé, elől egy póznára tűzve diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.

A tömeg megállt a tribun ablaka előtt, s meglátva a vezért, üdvkiáltásokkal rivalga reá.

A tribun rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyujtogaták felé.

– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált s nevedet olvasva, apád házára fog rontani.

– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem akadályozhatok meg.

– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s családodat még sem szabadíthatnám meg.

– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér gyalázata szállni?

– Én reám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam. Megteszed-e?

– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan társaidat s jőjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharczolok veled; ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harcz nem lesz gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyilt, becsületes csatában.

– Köszönöm, köszönöm, rebegé az ifju, forrón szorítva meg halálos ellensége kezét.

– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg -117- e pazsurát s említsd nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzám járdogálnak, s arczodat éjjel látták, rád nem ismernek.

Míg az ifju sietve átöltözködött, addig a tribun népéhez beszélt, helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, igérve, hogy utánok sietend.

– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha elmaradsz, gyász lesz reád, én reám gyalázat.

Percz mulva az ifju lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a hegyeken keresztül vivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.

A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a szunnyadókat.

Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.

– Az oláhok! ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra ijedten futott fel ura szobájába. Az oláhok! ordítja egy másik, ki amazt sarkában követi. Minden fehér, miként a fal.

– Be kell zárni az ajtókat, szól teljes lélekjelenléttel a férfi; a főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobájába. Nem kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető. -118-

S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás szobájába.

Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy épen legpompásabb magyar ruháját vevé fel magára, s oldalára nehéz, kirakott görbe kardját köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.

Tamás vállat vont rá. «Előre tudtam ezt», felelé és hideg vérrel járt végig termében.

– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen vagyok. Ennek meg kell történni.

– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolczan vagyunk itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek és a hely sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról segély érkezhetik.

– El fogunk veszni, felelé hidegen Tamás és egy vonás sem mozdult meg arczán.

– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védni fogom őket, ha egyedül maradok is.

E pillanatban jött Barnabás és Simon, s velök a gyászruhás özvegy testvér.

Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait csikorgatva szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes volna neki menni az egész tömegnek.

Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami erőszakosságot ne tegyenek. -119-

– Bátran viseljétek magatokat, szólt az özvegy száraz hangon. Ingyen nem kell adni az életet.

– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba, harsogá a herkulesi ember, forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.

– Nem kell hirtelenkedni, szólt közbe József, álljunk ide a rondellába, innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután ha arra kerül a dolog, a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenkint.

– Az Istenért! rikácsolá közbe Simon, mit akartok tenni?! Ha egyet megöltök, ők mindnyájunkat felkonczolnak.

Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájuk békítőleg, igérjetek nekik bort, vezessétek le a pinczébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém Tamás! Szólj te nekik! lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás nélkül járkált a szobában fel s alá.

– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos, felelé az hidegen.

– Nincs időnk késni, szólt József türelmetlenül, szedd le a fegyvereket a falról Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó ablakaira, itt elegen leszünk mi ketten. Hugom állj az ablak közé, hogy valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy bizton lehessen czéloznunk.

– Nem, nem hagylak benneteket lőni, rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól, nem szabad lőnötök! maradjatok veszteg.

– Eredj öreg a mennydörgőbe. Szentelt vízzel akarsz tán bennünket védelmezni kőzápor ellen?

E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket, miket ért.

– Csak addig várjatok, rebegé Simon, míg én beszélek velök, bizonyosan megengesztelem őket, ismerem, tudok a -120- nyelvökön beszélni. Hisz mind jó emberek, mind ismerőseim, oda megyek hozzájok.

– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz, meghunyászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.

Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva s elkezde oláhul beszélni siralmas, zokogó hangon az ostromló tömeghez.

Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori pőrölyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen. Simon ahhoz fordult. Megismeré.

– Fiam Lupuj, mit akartok itten? bántottunk mi titeket valaha? Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e engem, fiam Lupuj?

– Nem vagyok én most fiam Lupuj, hanem kurucz! kiálta az oláh s a kezében volt nehéz kalapácscsal fejére csapott a könyörgő öregnek.

E perczben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából s az ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére s fejszével elvágva annak ősz, véres fejét.

Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát; a mint rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót kezébe fogta, lelövé, – egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt, lelőtte egymás után, a melyik a főt felemelte, míg végre nem mertek hozzányulni többé.

A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket, Tamás nyugalommal ült meg egy karszékben. -121-

Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darab hevert néhány szétszedett vaskályhából, azokat oda hordta egy padlás-ablakhoz, mely épen a ház kapuja felett volt.

Azután kidugta nagy, lángoló arczát az ablakon, letekintve a tomboló tömegre s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek s elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.

Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából s két kézzel feje fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.

Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak, négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sujtva a levetett vasdarabtól.

Percz mulva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót s a ház ablakait és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el.

Barnabás, daczára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba s onnan szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két három embert ölve meg minden hajítással.

A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek s már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok s a cselédek nem birják őket visszatartani.

A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda hágcsót támasztottak, s most másztak felfelé.

Barnabás oda ugrott. Látta, hogy a tulsó terem ablakához egy másik lábtó van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni, leküzdve a csekély ellenállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehete kivenni. -122-

– Ide nyomorultak! ordítá dühösen s megragadva két kézzel a lábtót, egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak róla s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé azt, mint egy vaserejű gőzgép s a levegőben megcsóválva, rettenetes csapással ejté rá a másik lábtóra.

Közepén ketté törött az az iszonyú csapásra, felső része a rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen függve maradt, míg hallatlan erőlködések után inaszakadtan zuhant le s odalenn összetörte magát.

Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban forogtak, arcza kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.

Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelső hágott fel a lábtón. Ezt ott találta.

Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, a mint Barnabást meglátta. A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.

Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel s megkapva annak mentségül kinyujtott egyik karját, annálfogva magához rántá ellenállhatlan erővel s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenczeket hányva a levegőben.

– Ide még a hányan vagytok! ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. Ide valamennyien, ide jőjjön, a ki szörnyű halált akar halni!!!

Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után gondatlanul nyitva hagyott s azon belopózva, már a ház belsejében voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket s halálos ijedtében elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.

Barnabás elszántan ragadta fel nehéz vasbuzogányát, a mint a kiáltást hallá, s futott a lépcső felé.

A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott a kapu védelmével s kezeiben hozva fegyvereit, jött szintén a lépcsőre, kisérve az özvegy testvértől.

– Eredj hugom az enyéimhez, szólt József a gyászos nőhöz, vidd fel mindnyáját a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni. Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.

Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított s azután kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.

Halálos boszúvágygyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk lépcsőn s megtámadá az oltalmazókat.

– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! hörgé Barnabás s két kézre fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.

Sebesen, mint a szélmalom szárnyai, súlyosan, mint a haragos istennyila, hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az többé föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.

A támadók hanyatthomlok rohantak vissza a bestialis roham elől, bár a hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsufolt férfitömeg közt faldöntő buzogánya csapásaival.

Már szinte a lépcső aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki egyik fülkében elbújt, s kit ő észre nem vett, a mint háttal felé fordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztül döfte.

Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát -124- az előtte hátráló tömeg közé hajítva s a düh mondhatlan kifejezésével arczán ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát s vele együtt a földre leesett.

A négy elsőt, ki oda rohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított puskaagygyal rohant testvére védelmére s rövid küzdés után lefegyvereztetett.

Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték s ott végezték ki rettentő kínok közt.

Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól, már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.

Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül s nyugodt arczczal várta gyilkosait hálótermében.

Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya égett, éles árnyékokban tüntetve ki az aristocrata határozott nemes, büszke vonásait.

Ott ült nyugodtan, – hallá közeledni a zajt ajtajához – és szíve nem vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt.

Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra s azután nagy homlokát tenyerébe hajtva, nézett annak ismeretlen betükkel beirt fekete lapjára.

A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.

A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról s baljával széke támlájára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.

Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött, minden fegyver csepegett a vértől.

A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a támadók egyike állig ketté hasított -125- koponyával esett lábaihoz, a másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.

Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arcza hideg, fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást s oszta hideg vérrel kiszámított vágásokat támadói arczára, fejére.

Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arczczal küzdött velök, csak kinyujtott karja mozgott, egész alakja állt merően, mint szobor, merően, mint arcza vonásai.

Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A fájdalomnak egy sziszszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes, s küzdött tovább a rádülő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig azon halavány, hideg arcz, azon merev, büszke tekintet.

Hosszas, daczos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb roskadozott, végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak, egyetlen halálhörgés nélkül.

A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pillanatok mulva fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon halavány, hideg, fájdalomtalan arcz, azon merev, büszke, lenéző szemek.

De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve az udvaron, ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szünt a diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos jajgatását.

Ezeket azon pillanatban, midőn a zendítők a kastélyba betörtek, a gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva, hogy ha férfi testvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda menekülhessenek.

Ott várták a család gyöngébb tagjai a harcz kimenetelét, remegve, figyelve a csata-ordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból itélve jót, rosszat.

Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszünt. Ezek oda fenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve, s könnyebbült kebellel várták testvéreik közeledtét.

Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak léptei.

– Ezek Barnabás lépései! kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.

Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan, várt testvére helyett, dühtől és győzelemtől izzadó arczczal.

Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.

Most menjünk e helyről. A mik ezután történtek, azt látni nem emberi szemnek való.

Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők és gyermekek, s holt testeik azon padlásablakból szórattak alá, honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.

Legutoljára hagyták az öreg nyolczvan éves nagyanyát, hogy lássa kiírtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyiltak meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.

A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját -127- abba hányták bele, legfölül oda veték a kis síró csecsemőt reájok s eltemették holt családja közé.

– Még egy hiányzik, mondának, a mint a holttesteket megszámlálták. Csak tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.

S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort, széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pinczék minden zugát és nem találták az egyet sehol.

Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással ada jelt czimboráinak, hogy ide jőjenek.

Egy rejtek-ajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas fülkét fedett el.

– Itt van! itt van! ordíták a közel állók, míg a többi vérszomjú kiváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.

Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.

Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, melylyel meg akarta magát ölni, s midőn gyönge kezei megtagadák ez iszonyú szolgálatot, kétségbeestében elhagyta eszmélete.

Ah! ordítának az oláhok, arczaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék pokoli vigyorgásával vegyülve.

– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! röhögének, épen a rongyos oláhoknak való! s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka gyöngéd karjait.

– Mi történik itt? ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az oláhok hátra néztek. Egy férfi állt -128- közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel magasabb, fején réz-sisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal kezében rövid római kard, arczvonásain ős római jellem.

– Mi történik itt? kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében, parancsolá neki, hogy tegye le a földre.

– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.

– Nem úgy van vezér! szólt közbe daczosan Lupuj, ismered törvényeinket, melyek nekünk közös prédát igérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez közosztályra megy a győzelem után.

– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden zsákmányból; de ugyanott van, hogy a mi el nem osztható, arra sorsot vetünk.

– Jól van vezér. Egy paripa meg egy tinó persze, hogy el nem osztható, arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.

– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt mondani, hogy lehet?

Lupuj ismerte már a tribunt, s többé egy szót sem szólt, a többi is hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg közül, hogy: «lehet!»

Egy fiatal, befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba vigyorgással állt a tribun elé, s fejével hátrafelé biczczentve, mellére ütögetett öklével: «én mondtam».

Alig ejté ki ez utolsó szavát, midőn a tribun, balkezét felkapva, egyetlen csapással úgy ütötte le az ellenmondó fejét, hogy az annak háta mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva, mindkét karjával átölelte a tribun térdeit.

– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni s azután hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt kívánni, hogy úgy jusson reá, a mint én most őt rátok bízom. A kinek kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is, vagy bántó szót mondani róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából, szólt a tribun a lábainál heverő holttestet elrugva maga elől, s azzal inte kardjával a tömegnek.

A népség ordítva szétrohant, a tribun pedig a hintóba emelteté az alélt szűzet, s azt a család nehány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a hegyek közé.

A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbe lángba volt borítva, az oláhok lerohantak a pinczébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött égett a ház.

Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánynyal rakottan, ott hagyva szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.

Az ájult leánykát a tribun házába vitték. Bántani senki sem meré, de azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemügygyel tarták, hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestől, míg a tribun megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, tele töltve a pitvart és tornáczot is.

A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni mindenkinek.

A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek kiszolgáltatá a maga osztályrészét.

Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően osztozott fejenkint.

Többen a zsákmány kiosztása után haza takarodtak, -130- csupán egy nagy része az oláhoknak osztály után is ott maradt, sovár pillanatokat vetve a legutól maradt ragadmányra.

Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.

– Ti koczkát vetni maradtatok itt úgy-e a leány birtoka felett? kérdé Numa az ott várakozóktól.

– Biz igen, felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló helyében. Koczkát fogunk vetni, a ki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten, vagy tízen, vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.

– A koczkavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk s nap-estig egyformán hajítunk.

– Jó, hát ird le neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, a melyiket kihúzod, az vigye el a leányt.

– De hiszen ti olvasni nem tudtok s én azt a nevet olvashatnám le, a melyik nekem tetszenék.

– Fogok mondani. Tegyük próbára, hogy melyikünknek van legnagyobb bátorsága, a melyik legvakmerőbb lesz közöttünk, a melyik legjobban bebizonyítja, hogy semmitől sem fél, azé legyen a leány, az egyuttal meg is fogja érdemelni.

– Nem bánom! kiáltának valamennyien. Mondjuk el, melyikünk mit tett? abból itéld meg aztán, ki a legbátrabb köztünk. Én öltem meg a legelső Bárdyt az udvaron, testvérei szeme láttára.

– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta rám a vasdarabokat az a széles ember. -131-

És így valamennyi. Mindenik első volt, mindenik legvitézebb, legvakmerőbb volt, mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.

– Ti mind igen vitézül viseltétek magatokat, de azzal, a mi megtörtént, most bizonyítani nem lehet. A próbát ezentúl kell kiállanotok, mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt én velem, elvitázhatlanul.

– De hát mondjad, miképen? nyugtalankodék Lupuj, mindig félve, hogy Numa ki akarja játszani.

– Ide nézzetek, szólt Numa s az ágy alól egy félakós hordót húzott elő. S a mint e közben az ott fekvő leányra tekintett, észrevevé, hogy az szemeit félig kinyitva, reá néz s azután ismét lezárja pilláit.

Numa a hordó után hajoltában lassú, halk hangon súgá a leánykának: «ne félj», s azután kihengeríté a hordót a szoba közepére.

– Itt egy mázsa lőpor van. Ide figyeljetek. Egy szurokfenyűforgácsot meggyújtunk, azt e hordó közepébe leszúrjuk, aztán körüle ülünk. A melyikünk legtovább itt mer maradni, az kérdésen kivül legbátrabb közöttünk, mert ha ennyi lőpor ellobban, nem csak e házat, hanem az egész falut képes összedönteni.

– Jól van, nem bánom, hetvenkedék Lupuj, én itt maradok, de vajjon nem mák van-e ebben a hordóban? épen olyan ez, mint a mák.

Numa felelet helyett egy csipetet kivett a hordóból három -132- ujjával s azt az oláh égő pipájába vetve, a rögtön kilobbanó láng arczul csapá a kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében s a következő pillanatban bajusz és szemöldök nélkül állt feketére festett pofával kaczagó társai előtt.

– Itt maradok! kivárlak! lármázott, felszedve szájából kiesett pipáját. S midőn a tribun az égő forgácsot a hordóba dugta, odament és pipára gyújtott nála.

Az ott maradtak pedig nagy lármával és hetvenkedéssel telepedtek le a hordó körül s esküdtek mennyre földre, hogy ott fognak maradni s mentül inkább esküdtek, annál többször tekintgettek az égő forgács felé, melynek lángja lassankint közeledett a lőpor felszinéhez.

Az oláhok eleinte csak nézdegéltek egymásra. Mindenik halványnak találta a másikat. Egy-kettő megkezdte az odább állást, a többiek is lassankint kipárologtak a szobából, a nélkül, hogy jó éjszakát kivánnának a gazdának. Némelyik fogcsikorgatva, dühösen távozott el, végre csak ketten maradtak a hordó körül. Numa, ki összefont karokkal, hátát az ágynak vetve állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot és Lupuj, ki pipáját erősen szíva, a hordó szélére ült, hátat fordítva a veszedelemnek.

A hogy ketten maradtak, hátratekinte az oláh s látta, hogy a forgács tüze már csak egy ujjnyira van a puskaportól.

– Tribun! Egyet mondok, szólt felugorva. Ketten maradtunk, ne bolondozzunk egymással, alkudjunk meg. Legyen kettőnké a leány.

– Ne bolondulj, Numa! Csak nem vesztél meg. Hogy akarnál egy sápadt némberért mindkettőnket a pokolba vettetni? Egyet mondok. Arra csak ráállhatsz. Csak azt igérd meg, hogy ha te ráuntál a leányra, akkor nekem adod. -133-

– Igen, de én azt nem akarom, szólt mérges nyugtalansággal, csaknem síró hangon az oláh s mint egy pákosztos gyermek, elkezdte dühében saját ruháját tépni és toporzékolni.

– A mit mondtam, az áll, mondá a tribun. A ki végül itt marad, annak egyedüli joga van a leányhoz.

– Hiszen én itt maradok, de mit nyerek vele? Tudom, hogy te is itt maradsz s mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért, hanem te érted mondom, hogy ezt nem akarom.

– No hát üssön meg a hetvenhét ágú sistergő istennyila szent Mihály napján, ordítá kifakadva az oláh s az ajtóig ugrott.

Az oláh erre becsapta az ajtót s elkezde nyargalni, futott, a mint tőle kitelt, ereje fogytáig s mikor aztán lélekszakadtan leesett egy fa alatt, fejére húzta csuháját s fülét tenyereivel eltakarva ott feküdt, fel-felütve fejét és hallgatózva, hogy mikor repül a világ levegőbe?

Az egyedül maradt tribun pedig hidegvérrel kivette az egészen leégett kanóczot s azt a kandalló tüzébe vetve, odalépe a leányhoz és fülébe sugá:

Reszketve emelkedett a leány fekhelyéről, megragadta a tribun nagy ideges kezét két kezével s rebegve mondá: -134-

A tribun megsimogatta a leányka kedves kis fürtös fejét s nyájas, szelid hangon mondá: «szegény kis leány, ne félj, nem bánt többé senki».

– Hogy azon szörnyektől megszabadítál, azért im kezeidet csókolom, de most szabadíts meg magadtól, – ölj meg.

– Én a szabadságért küzdök s rabszolgának még a nőt sem tartom. Oly bizton lehetsz házam küszöbén belől, mintha az oltár zsámolyánál ülnél. Ha itthon nem leszek is, ne félj, e ház falai sérthetlenek, a ki téged csak egy tekintettel bántana meg, bevégezte földi életét s ha én honn vagyok, akkor se legyen aggodalmad, asszony képe nem lakott az én szívemben soha. Foglald el fekhelyemet, édesen alhatol ott, a mult éjet Bárdy Imre szunnyadá azon keresztül.

– Neki nem kellett volna ily soká késni, mormogá félig magában. Minden máskép lett volna. Nem így kellett volna végződni, nem így.

– Azt nem tudom. De arról bizonyos vagyok, hogy ha él, ide fog jönni, ide kell jönnie.

– Mikor félholtan feküdt, mikor aludt, álmában, fölébredtében nevedet mondta ki. Nemde te vagy az a Bárdy Jolánka, kit «a vidék angyalának» neveznek? Ezüstszőke hajadról ismertem reád.

– Legrövidebb idő alatt. Most nyugodd ki magadat. -135- Rokonaidról ne kérdezősködjél, ők jó helyen vannak már, semmi bajuk sincs – többé.

A tribun hozott a leánykának ételt és italt s azok mellé különös gyöngédséggel egy imádságos könyvecskét helyeze s azzal magára hagyta a kétszeresen árvát.

Nehány falatot evett az szomorúan, azután felnyitá az imádságos könyvet s nagy könyeket sírva imádkozott, míg végre eljött a jótékony nemtő, az álom szemeire s annyi rémséges viszály után mélyen alvá az ártatlan gyermek az igazak álmát.

A tribun félóra mulva bejött. Látta, hogy a gyermek alszik. Lábujjhegyen odalépdelt ágya fejéhez s azután sokáig elnézte annak ártatlan alvó arczát, míg két szemébe két köny lopózék észrevétlenül.

Hevesen törülte ki az ismeretlen nedvet szemeiből a román s mintha megijedt volna az érzelemtől, mely szívébe lopta magát, kisietett a szobából, ott künn a tornáczban nyitott ajtó mellett egy durva pokróczot teríte le, arra lefeküdt s éjfélig elnézte az ég csillagait álmatlanul és merengve.

Az elhagyott kastély ezalatt folyvást égett, rémvilágot vetve a távol vidékre.

Körüle nagy némaság, mit alig zavar meg egy-egy haldokló végkiáltása, vagy egy részegségéből ocsudó rekedt danája.

Kolozsvár felől egy csapat lovas üget erőtetett sietséggel a kastélyhoz vezető úton.

Imre és társai azok. Szótlanul, komoran haladnak egymás nyomában, a nap már fenn van az égen.

– Elkéstünk! szól egy, ki Imre mellett lovagolt, az égen megjelenő tűzverességre mutatva. – Ott a te házad ég.

– Talán még nem, felelt emez s még gyorsabb haladásra sarkantyúzta lovát. Társai alig győztek vele haladni. -136-

Egy kanyarulatnál végre kitünt a völgy. Látszott a kastély, mint egy meggyújtott máglya a hegyoldalban magasan lobogni.

Mint halálra sebzett vad, ordíta fel az ifju s kardját kirántva, vágtatva nyargalt le a hegy lejtőjén s azután vágtatva ismét fel a kigyóúton; egy óranegyed mulva kastélya előtt állott.

– Hol van apám? hol vannak rokonaim? hol van kedvesem? ordítá az ifju őrült kétségbeeséssel s kardját megforgatá feje felett, hogy az oláhot összevágja vele.

Az térdre esett előtte és könyörgött neki, hogy ne bántsa, nem ő ölte meg az urakat.

– Tehát megöltétek őket! sikolta fel fájdalmasan a szerencsétlen ifju s fuldokolva zokogott és lova nyakára borult. – Jaj nekem, jaj nekem!

Ezalatt társai is oda érkeztek s fel akarták konczolni az ott talált oláhot.

– Ne bántsátok, szólt az ifju. Kelj fel, vezess el, hová temettétek őket. Mind megölték! egyet sem hagytak élve. Csak egyet sem! oh átkozott nap, mely ilyen éj után is feljön az égre!

Az oláh odavezette őket egy magas földtúráshoz s remegve beszélte el, mint temették oda mind a legyilkoltakat.

A boldogtalan család végsarjadéka szótlanul fordult le lováról, mint kit a szél ütött meg, családja sírja mellett.

Társai felemelték s lefektették a gyepre, a hol az legkevésbbé volt véres, azután elkezdtek azon helyt tizenkét sírt ásni.

Azután felbonták a nagy sírt s Imrét erővel elvitték onnan. A mit ott látott volna, attól megőrülendett.

Kevés idő mulva társai közül egy oda lépett és mondá neki, hogy a sírban csak tizenegyen vannak.

– Úgy egynek élni kell! kiálta fel Imre a remény egy halvány örömsugarával arczán. Ki hiányzik? Szólj, nincs-e köztük egy ifju szőkefürtű leányka?

– Ah! ordíta az ifju, arczára csapva mindkét kezével s azután sírva veté magát ismét arczczal a földre.

Ekkor az oláhot kezdték el faggatni az ifjak, hogy mit tud a leány felől? Eleinte részegnek tetteté az magát s nem akarta érteni, hogy kiről van szó, később azonban, miután rá riasztgattak s igérték, hogy ha igazat mond, élni hagyják, kivallá, hogy egy hintóban elvitték őt be a hegyek közé s ott koczkát fognak rá vetni, hogy kié legyen?

– Megyek, szólt az ifju, hirtelen elhatározottan kelve fel csüggedt helyzetéből. Megyek.

– Őt fölkeresni. Vesd le gunyádat, szólt az oláhhoz fordulva, vedd az enyémet magadra. S gyorsan magára vette annak egyszerű vászon csuháját, pisztolyait a tüsző alá rejtve.

– Mi követünk, bíztaták társai, fegyverrel fogjuk őt keresni faluról-falura. Kisérni, védni fogunk.

– Nem jó. Magam megyek. Egyedül könnyebben rá akadok. Isten veletek. Ha vissza nem térek, álljatok boszút értem.

Azután az oláhhoz fordult: «ember! tüsződ alatt egy arany medaillont találtam, melyet öreganyám viselt egykor nyakában s melyről benned gyilkosai egyikére ismerek; -138- de megigértem, hogy nem hagylak bántani, most vedd kezeimből ajándékban az életet. Csupán addig tartsátok őt fogva, míg én túl leszek a bérczeken, hogy jöttömről társait előre ne értesíthesse.

Ezzel búcsút vőn társaitól, egy tekintetet vetett még a tizenegy új sírhalomra és az égő lerombolt ősi házra s azután megindult a rengeteg sötét belsejébe, kedvesét, az ezüstszőke leánykát, felkeresni.

Az őszi deres éjszakák vörösre festék a fák leveleit, az egész táj úgy nézett ki, mintha vérrel mosdatták volna meg.

Meredek bérczek közt járt az ifju útja, néhol a sziklafalak közt alig kéklett keresztül a távoli égnek egy-egy foltja, a meredekről lecsüggő fák mintha minden perczben alá akartak volna bukni. Hosszú, vastag gyökereik szárazon csüggtek alá, mint vörös kötelek a síma oldalon, meg-megkapaszkodva egy mohos hasadékban.

Messziről zúgva jött alá a bérczi patak, torlasztva itt-amott az összehordott száraz leveleket; mikor áthaladt keskeny hídján az ifju, mintha felkiáltott volna rá, hogy térjen vissza és fusson, merre futhat!

Mélyen benn a vadon erdők között, szakadékos völgyben látszik egy elrejtett falu. Az ember alig tudja észrevenni, hogy honnan járnak bele?

A házak csak imitt-amott látszanak ki a fák közül, mintha azok, kik itt megtelepedtek, csak akkora helyet irtottak volna mindenütt, a mekkora egy házhelynek elég, a többit erdőnek hagyva.

De magasan a falu felett egy kiálló bérczen van épülve egy kis sziklai lak, nagy kemény kövekből, melyhez csak egy elrejtett gyalogösvény vezet.

Az ifju ismerni látszott már ez útat, mert egyenesen arra felé tartott. -139-

Egy szikla előtt szent kép van felállítva. Az előtt egy oláh térdepelt és imádkozott. Süvege és kaszája melléje volt letéve.

A mint észrevette a közeledőt, felállt, felvette a kaszát és útját állta a jövőnek.

Az oláh megnézte azt mind a négy oldalról, azután helybenhagyólag inte fejével: «elmehetsz» s ismét letette kaszáját és süvegét, letérdepelt és imádkozott.

Egy oláh jött oda és monda neki, hogy nincs otthon a tribun, csak a felesége.

– Ő maga mondta nekünk, igérve erősen, hogy a melyikünk szemet mer rá vetni, szent Miklóshoz küldi a paradicsomba.

– Nem tanácslom, hogy nézegesd, mert a tribun ketté hasít, ha megtudja; a ház hátulsó ablakán szokott kinézni. Eredj oda, ha akarsz, de én előbb elfutok innen, hogy velem ne találjanak.

Ott ült a kis leány egy nyirgallyakból összerakott karszékben, előtte kisded imádságos könyve.

A leány felijedt az ismerős hangra. – Oda tekinte, meglátta a várva vártat s örömsikoltással rohant az ablakhoz. «Jer be, kinyitom az ajtót, belül van bezárva», rebegé magán kívül, míg az ifju kinyujtott kezét csókjaival halmozá.

Az ajtó megnyilt, az ifju belépett, a szájtátó oláh pedig odalopódzkodott az ablakhoz s hajborzadva látta, hogy a -140- leány nyakába esik a jövevénynek, míg ez hevesen szorítja azt magához s édes szavakkal halmozza el.

Azután futva futott az oláh a tribunt felkeresni s a mint azt az útban találta, lelkendezve kezdé el neki beszélni, miként egy pór hajlékába törve, az elrabolt fátával szerelmeteskedik.

– S hogy mertél ablakomon benézni? nem megtiltottam-e? Térdepelj le, imádkozz!

– Lázadó! vétettél parancsom ellen. Ezért halál volna büntetésed; ha egy szót szólsz valakinek e felől, azt ki nem kerülöd.

S ezzel ott hagyta a hirnököt, ki sokára birt ámulatából visszatérni és még a tribun eltávozta után is ott állt térden, összetett kézzel s az naptól fogva nem beszélt senkivel, nehogy veszélyes titkát elárulja.

A tribun pedig sietve ment fel lakába s midőn léptei hangjára a szerelmesek elébe siettek, megállt küszöbén és néma szemrehányással tekinte az ifjura.

Az ifju kezét nyujtá neki. A tribun nem fogadta el. Az én kezemen családod vére van, sugá neki halkan. Gyalázatot hagytál jönni reám, gyászt önmagadra.

– Fogadd el jobbját, szólt édes hangon a leányka a tribunhoz s azután Imréhez, ő megmente téged, megmente engem is s meg fogja menteni családunkat is.

Imre csodálkozva tekinte a leányra. A tribun megrántá kezénél fogva s félrehuzva dörmögé:

– Nem tudja, hogy meghaltak, másutt volt akkor, nem látta családja kimenetelét, én azzal vigasztalám, hogy mindnyájan élnek, csak fogva vannak. Soha se tudja meg amaz éj borzalmait! Jaj mindkettőnkre, hogy el nem háríthattuk azokat! -141-

– Sohasem. Ti nektek el kell menni e hely színéről, el ez országból. Ki kell mennetek Törökországba.

– Ne tedd azt! higyj nekem és ne menj oda, rossz napok várnak az ott lakozókra. A ti prófétáitok nem látják azokat, de én látom, én világosan tudom azokat. Menjetek Törökországba, én útlevelet adok nektek, azzal keresztül mehettek Moldván, Oláhországon. Itt egy erszényben pénz van számotokra, melylyel ott összehuzódva, de egymással boldogan, elélhettek. Ne átaljátok ezt elfogadni, családotok kincse volt az, melyből nekem tíz férfi része jutott, azt adom nektek vissza. Igérjétek meg, hogy nem mentek Magyarország felé.

– Nem igérem, a miről nem tudom, hogy bizonyosan meg fogom tartani, de ha jónak látandom, követni fogom tanácsodat.

Numa megfogta a két családtag kezét és sokáig nézve azoknak szemeibe, kérdé mély, érzelmes hangon:

– Úgy menjetek. Isten kisérjen benneteket útaitokban. Vegyétek e pénzt, ez útleveleket. Menjetek minél előbb, tartsatok egyenesen a szászföld felé, menjetek Brassónak, mindenütt szabadon fognak bennetek bocsátani s hátra se nézzetek addig, míg a havasok utolsó csúcsát sem fogjátok láthatni többé. Menjetek. Ne búcsúzzatok. Egy szót se. Felejtsük el egymást.

A szeretők útra keltek. A tribun nézte őket, míg szemeivel beérheté s mikor már nem is hallhatták, még akkor is utánok kiáltá:

Az éj eközben beállt, a tribun lefeküdt medvebőrrel terített ágyára, hol azelőtti éjen a kis ezüstszőke leány s még azelőttin ifju kedvese aludt. De mintha elvitték volna álmát. Nem birta azon helyen szemeit lecsukni.

Kiment. Leterítette a nyilt ajtóban a durva pokróczot, valamit érzett keblében, a mi hasonlatos az örömhöz, a megelégedéshez, valami gyöngéd, nemes érzelmet. És álom nem jött szemére. Éjfélig elnézte fekhelyéről az éj csillagait, mik közül olykor egy-egy lefutott.

A méla éjben távol, igen távol két lövés hallatszott. – Az égen két csillag futott le egyszerre.

A tribun az eltávozottakra gondolt magában s oly jól esett neki arra gondolni, hogy azok most boldogok…

A hold már magasan járt az égen, midőn a tribunt nehéz lépések verték föl álmából.

– Két ellenségfejet hoztunk, szólt Lupuj sötét, bántó tekintetet vetve a tribunra. Fizesd ki árukat s azzal tarisznyájából két fejet tett a tribun pokróczára.

– Ismerheted őket, szólt az oláh, a megszökött úrfi, ki míg otthon nem voltál, a fátáért eljött s még pénzeidet is ellopta azzal együtt, sőt a mi több, a nálad volt pazsurákat is.

– Egyikünk sem, felele az oláh. A mint rajtuk rohantunk -143- a frátye két pisztolyt húzott elő tüszejéből s egyikkel a fátát lőtte agyon, másikkal önmagát.

– Menjetek vissza. Mondjátok meg a többieknek is, hogy jőjjenek ide. Azt a pénzt, a mi a szökevényeknél találtatott, ki fogom mindnyájatok közt osztani. Siessetek, egy se maradjon el; a ki nem jő, annak a része a többire jut.

A tribun bezárta az ajtót s azután a földre veté magát a két levágott fő mellé, azokat százszor keservesen összecsókolá és sírt, mint a gyermek.

– Megmondtam, hogy ne menjetek Magyarország felé! ordítá keserves szemrehányással. Miért nem fogadtátok szavamat, miért nem hallgattatok rám!

És zokogott ellensége leütött feje felett, jobban, mintha édes apjáé lett volna.

Azután felkelt. Szemei szikráztak. Kiegyenesedett, mint egy sziklai szálfa s rettenetes öklét megrázva, kiálta rekedt, dühödt hangon:

Pár óra mulva összegyülekeztek háza előtt az oláhok; ötvenen, hatvanan lehettek. Mind vad, rettenetes arczú népek.

A tribun a két fejet egy kendőbe takarva ágyára helyezé, azután kinyitotta nekik az ajtót.

– Zárd be az ajtót, hogy valaki be ne jőjjön, mondá neki a tribun, azután körbe állítá a sokaságot s végig nézett rajtok egyenkint.

– Mindnyájan érdemesnek tartjátok-e magatokat a zsákmányban részt vehetni?

– Csakugyan te voltál-e az, ki ama vén embert lesujtottad? kérdé Lupujhoz fordulva.

– És te, ki ama férfit hátulról keresztül döfted? szólt, egy másikat véve elő.

– És te valóban mind legyilkolád azon asszonyokat a kastélyban? mond egy harmadikhoz.

– S ti mind, mind, a kik itt vagytok, egytől egyig dicsekedhettek vele, hogy öltetek, gyujtogattatok és raboltatok?

– Ne hazudjatok! Nézzétek, feleségeitek az ablakon keresztül hallgatják, hogy mit beszélünk, el fognak árulni benneteket, ha nem szóltok igazat.

– Nagyon jól van, szólt erre a vezér s nyugodtan közeledett ágyához, leült annak szélére, a két fejet eltakarta, rájok nézett, keblébe nyult, azután kérdezé:

– Azt akarom tenni, hogy megtisztítom a rablóktól és gyilkos gyujtogatóktól a román nemzetet. Nyomorúk ti! Nem dicsőséget, gyalázatot hoztatok mindenütt fegyvereinkre! Míg a hős a csatamezőn küzdött, addig ti gyilkosok nőket és gyermekeket fojtogattatok; míg a bátrak az ágyúk előtt álltak, ti az alvók házait rohantátok meg. Ki kell törültetnetek a román nemzet fiai közül. Hulljatok -145- térdre, a halál rettenetes angyala áll előttetek. Imádkozzatok!

E szavak már a földrengés zúgó hangján voltak elmondva. A tribun nem volt a hideg, vértelen szobor többé, egy égő tűzalak látszott lenni, mely a népeket lehelletével pusztítani jött le.

Az oláhok megmerevedve állottak körüle. Nejeik künn sikoltozva futottak el az ablaktól.

Ordítva rohantak ekkor rá társai, a kétségbeesés rémsikoltása hallatszott egy perczre, azután egy földrengető pukkanás, a havasok megrengtek az iszonyú dördüléstől s az égig lövellő lángban, mely szétcsapott percznyi villanattal, omló kövek, gerendák között szétszaggatott emberi tetemek repülését látták a felriadt lakók.

Vajha tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, csak egy zaklatott agy lázas álmainak idétlen rémszörnye.

Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, a mit elbeszéltem, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind ez csak költemény, csak egy nyomasztó álom. Felébredünk és nem látjuk többé. -146-

KOMÁROM.

Romemléke harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város! Lakóidnak egy tizedrésze nem talál benned hajlékot, – örömet, vigasztalást senki sem.

Harangszó nem hívja imádkozni a te népedet, zeneszó nem hívja őket vigadni, egy tornyod, egy templomod sincsen, egy mulatóházad, egy vendéglőd – sehol; csak romjaid vannak és inséged és szomorúságod.

Hajh, nem ilyen voltál te hajdan! A melletted elröppenő gőzösök vendégei két torony kúpjait látták messziről ragyogni, egyes, kettős keresztek, sasok és aranygombok fénylettek azoknak tetőin. Voltak templomaid, miknek egyike páratlan volt Magyarországon fresco festményeivel, volt szép újonépült dunasorod, mely egészen nagyvárosi tekintetet adott, egy szép főutczád emeletes épületekkel, – nagy megyeházad, mely három utczára feküdt, udvarán példányos dolgozó-intézettel, – iszonyú falakra épült városházad, – pompás kálváriád, nagyszerű köziskolád a reformáltak templomával szemben, regényes angol sétányod a város keblében, – roppant katonai kórházad és igen víg, igen jókedvű néped.

A Duna közepén kis sziget feküdt, a ki azt ismeré, fogalma lehetett a paradicsomról. Kemény dobogó-híd vezetett oda a városból, a sziget egyik végétől a másikig hosszú út ment végig egyenesen, kétfelől óriási pálma-jegenyék soraival beszegve, miknek túlsó végén ha a nyári nap aláment, arany hálóval szőtte be az egész ligetet.

Nyáron itt mulatott a kedélyes népség; a sziget kertekre volt osztva, mik gyümölcsöt termének az egész vidék számára; télen, ha a hideg szobáikba szorítá, víg társaságok gyűltek házról-házra, az ismerősök összeszedték egymást, örültek, vigadtak; a környék ifjai, szépjei itt jöttek össze népes tánczvigalmakban és ha nagy ünnep volt, a reggeli -147- harangszóra komoly, jóképű nép hullámzott a templomok felé, selyemruhákban a nők, nagy, nehéz ezüstlánczos mentékben a férfiak s ha kellett áldozni, ott sem voltak ők fukarok, egy népszerű lelkész egyetlen templomi beszédére leszedték a férfiak ruháikról az ezüst gombokat, a nehéz filigrán lánczokat s mind lerakták Isten dicsőségére a templom küszöbénél. Ez adakozásból épült a templommal szemben a nagyszerű iskola.

Rettenetes tűzvész elhamvasztá házaid két harmadát, a legszebb részt; a főutcza, a dunasor, több, mint ezer ház porrá, hamuvá égett; elégett három templom, köztük a kéttornyú a szép fresco-festményekkel, melynek tornyait már egyszer hetven év előtt a földrengés döntötte össze; elégett a nagy városház, a roppant megyeépület, dolgozóház, kóroda és a piacz egészen.

A mi még megmaradt, azt a golyók rombolták össze s a mit az ágyútűz megkimélt, neki jött a jeges árvíz s mind, mind ledöntötte…

Oda a sziget is, szép fái kivagdalva, elpusztítva; a híd, mely a várossal összeköté, leégve.

Oda a jókedv, oda a régi öröm, a templomba, a vigalomba járás ideje, – a víg társaságok, az ünnepek harangja, a farsang zenéje elhallgatott, – az utczák üresek, a házak építetlenek, a nép elszegényült.

Rémséges éj volt. Fagyott, csikorgott és a népség mégis künn töltötte az éjet a szabad ég alatt.

Süvöltve repültek a romlás szárnyatlan dæmonai a csillagos égen, fényes tüzes karélyt irva maguk után.

Tűzfarkát csóválva futott kigyózó röpttel a szikraokádó congrevrakéta, míg a nehéz bomba lomha kanyarulatban -148- emelkedett mindig felebb, mindig felebb, mintegy taszigálva a belől perczenkint kilövellő tűztől, míg egyszerre a magasról sebesen megfordulva csapott alá, nagyot mennydörögve, a hová leesett.

Némelyik fent a levegőben pattant szét, egy perczre napot gyujtva az éjszakai égen s messze szórva hulló darabjait az alanti háztetőkre.

Mint meggyulladt planéta repült a szurok-koszorús teke s közben-közben egy-egy izzó golyó, mint haragos vörös vészcsillag, mely a pokolból jő fel.

Úgy tetszék, mintha a pokol fölülkerült volna az égen s ott csatázna az angyalokkal és csillagokkal s szórná alá a földre mennydörgő zuhanással a letépett csillagseregeket.

A tűzgolyók egyike meggyujta egy épületet, a ház egy percz alatt lángokban állt, a szél megragadta lángjait, felkapta a szomszéd templom tetejére, mely a nagy tűztől még épen maradt, a szikraözön záporként hullt a templom tetejére s nemsokára lángok csaptak ki annak oldalán is.

Föl, föl, ti buzgó hitsorsosok, jőjjetek elő rejtekeitekből, templomtok ég! Egy ember, ha meghal, születik helyette más, de az Isten házát ki fogja felépíteni újra? Elő a fecskendőkkel! Egyetlen szent háza az még várostoknak, hol fogtok imádkozni, ha az is elpusztul? Siessetek! Templomtok ég!

Nehány bátor férfi megkisérti az oltást, de kevesen vannak! – nagy munkával sikerül nekik golyók zápora közt megakadályozni a tűz tovább terjedését; a templomot megmenteni nincs elég kéz, bár a kevesek mindent megkisértenek, a tűz már a torony lépcsőibe kezd elharapózni.

Udvard felől az éji tűzvilágnál egy csapat lovas látszik ügetni a megszállt vár felé. A lovasok huszárok, vezérök alacsony, zömök férfi, hosszú szőke szakállal és életpiros arczczal, mely most még pirosabb a tűz visszfényétől s lelke haragjától.

Midőn a parthoz érnek, az őrszem megállítja őket, a vezér egy iratot vesz ki kebléből, melynek olvasta után a helyparancsnok katona-üdvözléssel köszönti az érkezőt s átszállíttatja a városba. Azon utcza végén, mely a Vághoz vezet s melyet a monostori telepek golyói be nem járnak, nagy csoport kardos férfit talál a jövő idegen, kik ott állnak egy tömegben s nézik távolról a tüzet.

Nézi őket, – honvédek. Jobban nézi. Látja, hogy csalódott, nem honvédek, csak honvéd tisztek.

– Kicsoda ön? kérdi sértett büszkeség hangján egy kövér, szakállas, bajuszos ember, aranyos mentegallérral; képéből kilátszik, hogy valami képviselőből ütött őrnagy, ki féltében állt be katonának.

– Az én nevem Guyon Richard, felel az érkezett, mától fogva e vár parancsnoka. Mit keresnek önök itt? E névre nehány hang a tömegből éljenezni kezdett.

– Nekem nem éljenek kellenek, hanem hőstettek. Miért nincsenek önök a tűznél? miért nem oltanak?

– Engedelmet kérek, tisztelt tábornok úr, szólt meghunyászolt hangon a szakállas, termetes őrnagy, parlamentaris positurát véve parancsnoka előtt, ott oly sűrűen röpkednek a bombák, hogy az oltást megkisérteni csupa vakmerő istenkisértés és életkoczkáztatás lenne.

– Engedelmet kérek, de az ellenség valóban elég illoyalis -150- módon nemcsak bombákkal, melyek közül némelyik százhatvan fontot nyom, nemcsak tüzes golyókkal és röppentyükkel, miknek végére 6 fontos gránát van ragasztva, de sőt shrapnellel is lövöldöz az égő házak fölé, mentegetőzék az aranynyakú táblabiró s nagyon ki akart magáért tenni egy válogatott diætai dictióval.

– Tetszik önnek menni, vagy nem? vágott közbe röviden a kis férfi s nyeregkápájából egy pisztolyt vont elő s azt oly hidegvérű képpel irányzá a raisonnirozó homlokának, miszerint az bizonyos lehete felőle, hogy ha még egyet szól ellene, lelövi mint egy tököt.

– Én nem szoktam sokat beszélni. Én nem szoktam katonáimnak azt mondani veszély idején, hogy «előre!», hanem azt, hogy «utánam». A ki becsületes ember, hallotta, mit mondtam. S ezzel sarkantyúba kapta lovát a tábornok s előre nyargalt.

Egy óra mulva tenger nép oltotta a tüzet; legelől a tábornok maga, ki mindenütt ott volt, hol a veszély legfélelmesebbnek mutatta magát. Ott járt a süvöltő ágyúgolyók között, mik sürűen hullottak a tűzbe és a körül.

– Nem kell félni a golyótól, biztatá embereit, a ki nem fél tőle, azt nem éri soha. Minden századik golyó talál csupán! Csak minden ezredik talál!

Azon perczben mellette álló segédét üté le a lóról egy huszonnégy fontos teke.

A tábornok meg nem zavarodva a beszédére elég mal a propos jött eseten, mondá:

A népség éljent kiálta rá, égő lángok között, dörgő ágyúgolyók ropogásainál, harsogó éljennel üdvözlé a nép az új várparancsnokot.

Midőn megérkezék, a torony lépcsői már le voltak égve, a harangok megolvadva hullottak alá egyenkint égő állványukról -151- s keresztültörték magukat a templom boltozatán.

Ő mondta és a nép reggelig oltotta a tüzet s a torony érczfedele aranyos gombjával még máig is fennáll.

Másnap siettek tisztelkedni hozzá táborvezetői, kiket keményen megpirongatott érte, hogy miért engedik a várost lövetni, ostromoltatni oly seregtől, mely a helyőrségnél számra alig nagyobb, hogy miért engedték meg az ostromlóknak, hogy az átelleni hegyen batteriákat állítsanak fel, melyekről a várost keresztül-kasul lőhetni.

Utánok a város előkelői jöttek tisztelkedni, derék, becsületes parókás férfiak, anno 1790-ből származva, kiket a tábornok igen szívesen fogadott s közülök legkivált azzal a jeles, kitünő férfiuval igen kedélyesen mulatott, a ki arról lőn nevezetessé, hogy egy vele vacsoráló pufók, vereshajú, piros gallérú kortesnek elhitte, hogy ő Kossuth Lajos s e hitében mind e mai napig szilárdul megfeneklett.

A tábornok mindenkit, ki hozzá tisztelkedni járult, másnapra meghítt magához ebédre, a város előkelőit is megtisztelé e kitüntetéssel, kik azt méltányló bizalommal fogadák.

– Oh, igen jól fogunk mulatni, biztatá meghívott vendégeit, törve az igéket.

Megjegyzendő, hogy a tábornok a magyar nyelvvel majd épen oly kegyetlenül bánt, mint a magyar ellenségeivel.

– Csak azok oda által békét hagynának ezuttal, jegyzé meg az ismerős táblabiró-őrnagy, ki képviselői tekintélyénél -152- fogva bizalmas lábon kivánt állni a parancsnokkal, mely megjegyzés, hogy nem lehetett épen rendén kívül, tanúsíták a jelenlevő bizalmas urak helybenhagyó fejbiczczenései.

Az észrevételt tevő circumspectus őrnagy a parancsnok komoly arczából azt itélte, hogy bizonyosan e tárgyról gondolkozik, jónak látta egy irányadó eszmét hozni indítványba, mely ilyenforma tervet tartalmazhatott:

– Vajjon nem lenne-e jó e napra fegyverszünetet kérni az ostromlóktól, hogy békén lakhatnók el a tisztelt parancsnok úr megérkezésének ünnepét?

– Hát azon esetben van itt a casamatákban egy nagy hosszú terem, melyben tán kétszázan is elférnénk.

– Oh még a százhatvan fontosak sem. A boltozat erős s fölötte két ölnyi földsánczolat. Mi ott kényünkre poharázhatnánk, toasztirozhatnánk, dictiózhatnánk, a zenebanda húzná, az ifjak tánczolnának és az ellenség még csak egy kis körmünket sem bánthatná.

– Valóban szép gondolat… önök tán máskor is tartottak ott már tánczvigalmakat?

– Oh, a télen majd mindennap. Míg az ellenség oda künn a fagyon sánczokat hányt, mi azalatt a biztos sáncz alatt tánczoltunk s mikor ők legjobban iparkodtak a bombákat a városra szórni, mi csak nevettük az egészet a lőréseken keresztül. Hahaha!

Az őrnagy úr igen mulattatóan tréfásnak találta ez ötletét, míg a jelen volt városi előkelők kissé savanyú képeket vágtak hozzá, annak emlékében, hogy a tréfapohárban a váron kívül maradtak számára a sepreje jutott.

A tábornok nem nevetett, nem is haragudott. Az egész tervet igen szépnek találta s a búcsúzó deputatiókat azon -153- reménynyel engedé távozni, hogy a jövő napon olyan pompás mulatságban részelteti őket, a minőt még soha életökben nem kóstoltak.

Másnap a tábornok szállásán, a várbeli pavillonban, nagyszámú vendégsereg csoportozott össze, ünnepi ruhákban, ünnepi képekkel.

A tábornok szokott udvarias nyájassággal fogadott mindenkit s miután segédei jelenték, hogy az előkészületek meg vannak téve a banquethoz, felhivta vendégeit, hogy szíveskedjenek vele odáig sétálni.

Gyönyörű meleg tavaszi nap volt, a kaszárnyákból lejött a katonaság, vígan éljenezett egy fényes csoportot, mely a tábornokot körülfogva, kedélyes discursus közt hullongott az ó-vár kapuja felé.

A csoport közt a hasas, szakállas őrnagy vette magának a legnagyobb fáradságot, különösen a tábornok mellé furakodni, hozzá szüntelen beszélni, úgy, hogy a kik nem hallják, hogy mit beszél, azt képzeljék, miként ő és a tábornok a legintimebb szövetségben élnek és legjobban értik egymást.

– Méltóztatott megtekinteni a sánczot? kérdé a legnyájasabb hangon, melyet valaha főispáni helyettes korában tanult.

– Igenis, de specifice azt az egyet, a melyet tegnap méltóztatott általam említtetni hallani?

– Hehe. Igenis? A táblabiró-őrnagy majd kibujt a bőréből örömében. Magamon kívül vagyok, hogy szerény indítványom képes volt parancsnok úr helybenhagyását megnyerhetni.

A kérdéses bástya óriási tömör falaival épen a Dunára -154- fekszik, teteje a falaknak magas földhányattal van befedve, mely ismét gyönyörű zöld gyeppel kirakva, egyike lehet a legszebb sétányoknak.

A bástya keleti fokán egy kis rondella van építve, hol a hajdani várparancsnok, Bakonyi, szép derült időkben vígan szokott mulatni ifjabb ismerőseivel. Oh akkor az emberek sokkal barátságosabb lábon állottak egymással.

Most e rondella előtt hosszú asztalok voltak megterítve, virágbokrétákkal, süteményekkel és palaczkokkal rakva, a rondella maga körül volt tüzködve nemzeti lobogócskákkal, kettő-kettő minden oszlop mellett.

A bástyához közeledő vendégek nagy része észrevette a sáncz tetején terített asztalokat s azoknak láttára furcsa érzések között kezdte találni magát, mik egészen különbözők azoktól, melyeket az ember más körülmények között terített asztalok látására érezni szokott.

Csupán a táblabiró-őrnagy úr nem tartá e körülményt komoly aggodalmakra méltónak s midőn a bástya üregéhez vezető ajtót elérték, kivált a tömeg közül, szolgálatkészen ajánlva magát vezetőül a bástyaterembe, hová ő már legjobban tudja a járást.

– Nem arra, nem, kiálta a parancsnok, fel a bástya tetőre. Látja ön, hogy ott van számunkra terítve.

– Tábornok úr tréfálni méltóztatik, hisz itt a teremben sokkal jobb, sokkal kényelmesebb.

– Mit gondol ön? Ilyen szép tavaszi napon bevenni az embernek magát egy rekedt barlangba, hova csak két arasznyi lőrésen süt be valami világosság. Ez vétek volna a természet ellen. Itt, itt a szabad levegőn. Itt lehet jól vigadni.

– Természetesen. Természetesen. S miután látta a tábornok, hogy itt megint az a körülmény forog fenn, a hol neki e helyett «előre!» azt kell mondani «utánam!»: maga indult előre a bástya lépcsőin; vendégei búsan kullogtak utána, s inkább hasonlítottak egy áldozatra vezetett martyrsereghez, mint valami lakodalmas menethez, kik még ma tánczolni is akarnak.

A táblabiró őrnagy pedig nem hogy furakodott volna a tábornok mellé, sőt nagyon is hátul kezde maradozni, világos jeleivel a magát skizzirozni törekvés hajlamának.

Azonban ezuttal a tábornok volt az, ki őt fölkeresé, karon fogta, fölvezette a bástyára s tartotta beszéddel a bizalmas férfiut.

– Minő pompás kilátás! Mint nyalják a habok a bástyák fokait, – a túlparton mind ide látszanak az ostromlók sánczai; amott egy pár réstörő ágyú látszik, szinte bele látni, úgy ide van fordítva; túlnan állnak a taraczkok, egy bombavető mozsár, – gyönyörű tiszta az idő. – Ni most egy tüzér jelenik meg a sánczon, ki lehet venni vörös hajtókáit a távolból. Gyönyörű idő.

Annyi bizonyos, hogy ha e beszéd alatt erősen nem fogta volna a parancsnok a maga emberét, az, – dicsőség ide, dicsőség oda, – de úgy leszaladt volna a bástyáról, a mint csak illik, így azonban nem tehete egyebet, mint hogy sóhajtva kérje a jó és rossz idők adóját magában, hogy bárcsak egy olyan ködöt támasztana az átlátszó levegő helyett hirtelenében, hogy az asztal egyik végén ülők ne látnák a tulsó végén ülőket.

A vendégek azonközben nagy fészkelődések közt helyet foglaltak az asztal mellett, nagyobb resignatióval tán nem fogtak még lakomához az apostolok utolsó vacsorája óta.

A tábornok maga mellé jobbfelől ülteté a bizalmas őrnagyot, mert a haza atyját a katona-öltönyben is ki kelle tüntetni.

Eközben fel kezdték hordani az ételeket. Evés és ivás közben lassankint kiderültek a kedélyek, a bor belső világa -156- elűzé a józan félelem borúját. Az emberek elkezdtek egymással diskurálgatni, majd tréfálni, később kaczagni, úgy, hogy az őrnagy úr alig győzte szomszédjait könyökkel taszigálni, s az átellenieket lábbal rugdalni az asztal alatt, hogy lassabban beszéljenek, míg ő maga oly óvatossággal rakta le kését és villáját, valahányszor felvette, hogy azzal legkisebb zörejt ne okozzon, s evés közben szüntelen hátra tekintgetett a tulsó parton álló ágyúk, mozsarak és tüzérek felé, miközben aztán majd a nyakába öntötte a levest, majd a fülének vitte a szájának szánt falatot, majd üresen kapta be villáját, melyről leejtette a pecsenyét, az édes ételbe borsot, paprikát hintett nagy bőséggel, s a salátához feltett eczetet mind egy lábig megitta – a ráfigyelmezők nem csekély mulatságára.

Maga a tábornok is csendes benső megelégedéssel nézte áldozatját, ámbár ebbeli gyönyörűségét kifejezni nem volt is szokása.

Az őrnagy azonban egész ebéd alatt itta a vizet, hogy egy gödény is megsokalta volna, azt állítva, hogy igen melege van. A mi nem lehetett minden valószinűség nélkül.

Ebéd derekán, mikor már mindenki arczán nyiltak a jókedv rózsái, az őrnagy úr is rávette magát, hogy meg fog szólalni, s jó közel hajolva a parancsnok füléhez, súgva mondá neki:

– Ugyan jó, hogy az ostromlók is most ebédelnek, s nem vehetnek bennünket észre, milyen nagy baj lenne abból!

– Az igaz. Ott kellene szegényeknek hagyni az ebédjüket és bennünket mulattatni.

A parancsnok ekkor egy poharat töltetett meg magának igazi tokajival, s azt fölemelve, maga is fölkelt; látszék, hogy valakiért inni akar.

Csak nem lesz oly gondatlan, hogy most toasztozzék? -157- gondolá magában a testes őrnagy, s elszörnyedt magában e vakmerőség lehetőségét felfogva.

– Uraim! szólt erős, csengő hangon a parancsnok. E pohár a magyarok hazájáért!

– Éljen! harsogá e szóra minden ajak, s a vendégek felugráltak helyökről, s poharaikat csengve összezördíték. E névre minden félelem eloszlott. E név hallatára, kik mámorosok sem voltak, azok is megrészegültek, háromszor ordíták rá rivalgó hangokban az éljent!

A táblabiró őrnagy kétségbeesetten terjeszté ki feléjök kezeit, csitítva a rá nem hallgatókat, mint ki egy kitörni készülő forradalmat iparkodik, de nem bir elfojtani. S hogy kétségbeesése tökéletes legyen, a harmadik éljen szó után a rondellában elrejtett katonai zenekar rákezdte harsogtatni a Rákóczy-indulót.

– El vagyunk árulva! kiálta az ember, s szinte hanyatt esett székestül együtt. Az ostromlók észrevettek bennünket, uram! tábornok úr! parancsnok úr! vezér úr! itt az idő, hogy menjünk innen; az ellenség ágyúi mind nekünk vannak szegezve, itt benünket rögtön bombákkal fognak elárasztani.

– Az csak nekik fog fáradságot okozni, felele a tábornok hideg vérrel. Egyébiránt látni akarom, hogy mint tudnak czélozni.

– De én nem akarom, az én életem nem csupán a magamé, az én életem a hazáé is, nekem azt könnyelműen koczkáztatnom nem szabad. Azzal még az országyűlés is parancsol.

– Megtörténhető esetre nézve én a felelősséget magamra vállalom kegyed becses élete miatt az országgyűlés előtt. Egyébiránt parancs van kiadva, hogy a sáncz sorompóin senkinek, míg magam el nem megyek, távozni nem szabad.

Az őrnagy aggodalmai azonban nem voltak minden ok nélkül, mert az ostromágyúk csakugyan, a várfokról jött zenehangok által az ott mulatókra vonatván a figyelem, -158- elkezdtek durrogni, s hánytak mindenféle golyóbisokat a lakmározó társaság felé.

– Azonban mi is erélyesen fogjuk magunkat védeni, szólt a tábornok, helyéről meg sem mozdulva és segédeinek intett. Hozzátok elő a batteriákat.

Jégben hűtött pezsgőpalaczkokból volt e batteria, melynek pukkanásai furcsán paródiázták a túlparti ágyúdörgést, míg a tajtékzó tűznedv nőttön növelte a vigadó társaság szilajult jókedvét.

A zene mindenféle magyar dalokat hangoztatott eközben szakadatlanul, ha egyik banda elhagyta, a másik kezdte rá, a társaság az ismerősebb nótákat együtt énekelte a trombitákkal; úgy tetszék, mintha kétszáz emberi torok és vagy ötven trombita azon vetekednék egymással, hogy melyik birja a másikat elnyomni.

A bombák pedig hullottak jobbra-balra, némelyik a Dunába esett s ott pattant szét a víz fenekén, el nem oltva annak árjaitól, s kétfelé csapta a felzavart hullámot.

A jókedvű nép szinte mulatta magát rajtuk; a melyik a levegőben pattant szét, annak «fórát» kiáltottak; a melyik fejük felett repült el, azt pohárral kinálták, hogy igyék egyet, ha elfáradt; a melyik a sáncz árkába esett, azt biztatták, hogy majd kötelet eresztenek le neki, azon jőjjön fel; a rakétát póznának csúfolták, a bombát úritöknek és a golyókat fövetlen gombócznak.

Egyszóval az egész társaság kikapott a félelmen, s mit azelőtt szent borzalommal nézett a messzeségből, most a közelben igen mulatságos játéknak találta.

Csak a táblabiró-őrnagy úr állt ki ezalatt halálverítékes kínokat. Le-lekapta a fejét minden bomba előtt, mely száz ölnyi magasban repült el a sáncz fölött. Féloldalt fordult a közeledő golyónak, s valahányszor egy bomba szétpattant, mindannyiszor oly mozdulatot tőn, mintha igen nagyon hátba ütötték volna. -159-

Ebéd után estefelé a zene és vigalom hangjai többeket felcsaltak a város szépei közül a veszélyes sánczokra, tán ők már szokva voltak az ostromhoz, jobban mint férfiaik, vagy erősebb volt bennök a kiváncsiság a vigalomban részt vehetni, mint a bombák iránti félelem.

A hold is feljött szépen, s holdvilágnál, zenehangnál a tűzrekapott fiatalság tánczra kerekedett a vidék szépeivel, s úgy járták a csárdást, mintha az átelleni menydörgés egyéb sem volna, mint a nászvezető vőfély pisztoly-puffogatása.

A táncz rendkívül tetszett a tábornoknak, s minthogy tetszését eléggé nem birta elrejteni, azt nyerte vele, hogy egy eleven kaczkiás menyecske kiidézte ülőhelyéből, s úgy megforgatta a tolnai lakodalmason, mint valami villi az úton előtalált gavallért.

A parancsnok mindezt angol phlegmával hagyta magán megtörténni, s miután megértették vele, hogy a magyar tánczot háromszor szokták újra járni, ugyanezt a manœvret kétszer hagyta magán ismételni csókolni való hidegvérű képpel.

Egy rövidke epizód okozott csak némi intermezzót az általános vigalomban. Valami eltévedt gránát a tánczolók közé talált égve leesni, a félénkebbek félreugrottak, a bátrabbak vízzel akarták leönteni, egy plane kalappal akarta lefülelni, mint valami kergetett ürgefiut.

A katonák a parancsszóra veszteg maradtak, legfelebb hölgyeiket iparkodtak a veszély elől elfedni, a kik viszont kiváncsian nyujtogatták ki eleven mellvédeik mögül kandi fejecskéiket, nem foghatva fel a fenyegető veszélyt a maga nagyságának mivoltában.

De annál inkább fölfogta annak borzalmát a szakállas őrnagy úr. A mint a gránát sisteregve a sánczra esett, ő is megtörte erőszakos bátorsága bilincseit, s kitörő ordítással, melyben az eddig kiállottakért kárpótlást látszott magának venni, nem nézett sem előre, sem hátra, nem -160- kereste, hol alacsonyabb a sáncz, hanem a hol legközelebb érte a szélét, levetette magát az árokba, s midőn a négy ölnyi magasról a különös isteni gondviselés épkézláb lesegíté, szétnyúlt a földön, négyfelé vetve két kezét, két lábát és várta behunyt szemmel, hogy mikor fog hát rászakadni az ég?

A gránát azonban sebesen pörgött egy helyben, mint egy búgó csiga, a belőle kijövő rakétaláng fényes tűzkereket hányva maga körül. Mindenki várta, hogy mikor pattan szét s kit fog agyonütni.

A kik ismerik az ilyen állatnak a természetét, tudják, hogy azon percz között, midőn a gránát rakétaszerve ellobban, s a között, midőn a belső szikra a lőporhoz érve, az üres golyót szétszakítja, van egy rövid pillanat, melyben a gránát megáll.

E nyugodt pillanatban hirtelen felszökék helyéről a parancsnok, s a gránátot felkapva, hirtelen lehajtá a sánczárokba.

A rögtöni szakadó dördület odalenn bizonyítá, hogy a hajítás épen jókor történt, ellenben a rákövetkező ordító bőgés azt látszott mutatni, hogy tán nem épen jó helyre.

A gránát alig két arasznyira pattant el a hasaló táblabiró-őrnagytól, kinek ugyan – hála instinctusának, – porczikája sem sérült meg általa, de ki aznapságtól fogva a jobbik fülére még most is nagyot hall.

E rövid kis bravour után, melynek hitelességéről szemtanúk kezeskednek, a tábornok oszolni engedé a társaságot, mely most sokkal nyugodtabb tekintettel fogadá az érkező tűzgolyókat, mik a félelem nymbusát e naptól fogva ellátszottak veszteni.

Szavát be is váltá, – még azon éjjel kiütött egy csapattal -161- a nádorvonal felől, s kényszeríté elhallgatni az ostrommozsarakat…

A FEHÉR ANGYAL.

Fehér angyal, fehér angyal!… Csillagos éj álomképe… Halvány, rezgő ködtünemény holdsütötte távol halmon…

Mint ül ott mozdulatlanul… Lelke egy magányos csillag, mely rajta keresztül ragyog.

A hold, félig elfogyva, nézi altató világgal a kedves, szép ködalakot, s lassan, észrevétlenül merül le az átelleni láthatáron domboruló zöldes halom mögé.

Balról komor, vén vár sötét düledékei feküsznek az erdős pusztaságban vulkánalakú hegytetőn, félig árnya, félig csontváza egy ledűlt óriásnak, mely öntudatlanul, holt nyugalomban mered fel az égre.

Jobbról gondolatfárasztó síkság. Avar tér, néhol domb, néhol folyam, itt-ott fa és bokor, s egyes fehér tanya. Az egész aluszik. Az egész néma…

Egyik csillag lemegy a másik után pihenni. Az egész ég fordul, csak te ülsz ott, láthatlan léleknek az égre vetett fehér árnyéka, a halványzöld távol dombjai felett; fehér -162- ködruhádon csillaglelked fényesen átvilágol. Meg-meglebbensz, – meg-meglebbensz. Mint a délibábnak éjszakára ott feledt leánya.

Mikor te megjelensz, ünnepe van a természetnek. A fákon egy levél sem mozdul. A tengeren megállnak a hajók. De a legelső szellő szétlehelli alakod, s csillagod messze megy ragyogni a mérhetlen égbe.

Ékes piros földi angyal. Áldva volt, a ki rád nézett, áldva volt, a kire néztél, s bűnbocsátó erő volt ajkaidra ruházva.

Csöndes tavaszi éjszakán szoktál olykor megjelenni. Lágy harangszó csendül meg ilyenkor szerte a vidéken. A nép Istenét megy dicsérni, ki téged elküldött. Lesz aratás, lesz borszüret, telni fognak pinczék, vermek, dicsértessék az ég ura, a fehér angyal megjelent…

Mi bánat hoz téged tavaszonkint a földre, mikor a fehér rózsa és liliom kezd virulni? Nem nyílhatnak-e azok nálad nélkül? vagy tán látogatni jársz ide valakit, ki sírjából hozzád emelkedni nem bir?…

Mult év juliusában Miskolcz felé járt a magyar vezér. Egy nem messze eső faluban hált meg seregével együtt.

Szállását az uradalmi kastélyban vevé, hol a nagyúri családból csak a társalkodónő volt jelen őt elfogadni.

A forradalmi vezér kevés alkalmatlanságot szokott csinálni, a hová szállt; a művelt lelkű hölgy pedig örömest teljesítendette minden kívánságát.

Három nap óta nem volt újra bekötve a vezér sebe, féleszméletlenül vették le szekeréből, s midőn lefektették, -163- kitört rajta az erős sebláz, mely eddig folytonos csaták küzdelmei közt nem férhetett hozzá.

A hölgy segíteni kivánt az orvosoknak a sebkötözésnél. Elszörnyedett, midőn meglátta az iszonyú mély vágást, mely hosszan vonult át a szép főn egész a homlokig.

– Volna bár halálos, csak a hon lenne megmentve általa, felelé az, egyetlen jele nélkül a fájdalomnak.

Pár órai nyugodt álom után fölébredt a vezér. Ágya mellett a halvány, szomorú hölgy ült, lesve minden mozdulatát, álma pihegését, szemei felnyiltát.

A vezér segédeit szólítá, kérdezé, hogy nem érkeztek-e vissza a nyargonczok?

Kielégítő feleletet kapott minden kérdésére. Az ellenség mindenünnen hátravonult, seregének minden része között helyre volt állítva az összeköttetés, az út nyitva volt egész a Tiszáig.

– Menjünk tova, kiálta fekhelyéről felemelkedve a vezér. A seregnek elég volt a pihenés.

– Elég a seregnek, de nem önnek, szólt orvosa, visszaerőltetve őt vánkosaira, s kényszeríté, hogy ha aludni nem akar is, néhány óráig ne hagyja el fekhelyét, s ne gondolkozzék haditerveiről.

A vezér kibámult az ablakon, a csillagos éjbe, a hanyatló holdvilágba, az erdős hegyekre, s a mint tekintetével a horizonra jutott, meglátta ott a halvány fehér ködöt, mely ott ült mozdulatlanul a szélcsendes éjszakában.

– Mi lehet az? kérdezé. Olyan, mint valami távoli égés jele, csakhogy inkább fehér, mint vörös. Ha tél volna, éjszakfénynek tartanám. Mi lehet az?

Mese van róla, mit a köznép jól ismer. Azt hiszik, hogy ez igen jót jelent.

A vezér kérte a hölgyet, hogy ismertesse meg e mesével, -164- mit igen szivesen fog most hallgatni, miután két óráig haditervekről gondolkoznia nem szabad.

A hölgy mosolyogva engedett a kérelemnek, s viszont kérte, hogy ki ne nevessék, a mit mondani fog, mert hisz az úgyis csak mese.

Egyik forrásoknál tisztelte Istenét, másik kereszt előtt, ezért viaskodtak.

A keresztyén király hadat izent azoknak, kik fehér paripákkal áldoztak Hadurnak, s hosszú, véres csata után leverte őket, vezéröket elfogta, megölé, seregeiket szétverte, oltáraikat ledöntögeté.

Csupán egy, számra nem nagy, de elszántságban erős csapat menekült meg épen a Bükk rengetegeibe, hol kapitányának vára állott magas, meredek vulkánalakú bérczre fölépítve.

A várúr nevét rég kitörölte az emlékekből az idő, de vára még most is áll, csonka falai még küzdenek az idővel és a zivatarokkal, s ha éjféleken a haragos vihar átsüvölt nyitott ablakain, a völgyben lakó azt hiszi, a pogányok lelkei süvöltenek ottan.

A várúrnak volt egy szép leánya, kit a vidék jóltevő nemtőjének tartott, ki szegényeket ápolni, betegeket gyógyítani eljárt faluról-falura, ki nem alhatott, ha valakit sírni hallott.

Pedig a szép leány nem volt keresztyén. Ő is apái istenét imádta, s míg a vad harczfiak fenn az Örvény-kövön mutaták be Hadurnak égő áldozataikat, – hol most is látni a széthányt oltár roppant bemohodzott kődarabjait, – míg az ősz táltos a Szentlélekkő alatt most is látható csodás alakú fülkékben bocsátá ki a hófehér mén piros vérét: azalatt az úrleány a környék ifju szépeivel a Haricza forrásához hordá liliomból és fehér rózsából font koszorúit, virágáldozatul a nagy szellem mohos oltárára. -165-

A vitézek legjobbika, legszebbike volt a leány kedvese. Nevét annak sem tudja senki, de legjobbnak és legszebbnek kellett lennie, mert hisz a legjobb és legszebb leány volt bele szerelmes.

E várhoz húzódott volt Kupának szétveretése után a megmaradt pogánysereg, remélve, hogy itt sokáig fogja tarthatni magát, s kedvező alkalommal kironthat ismét, s újra kezdheti a harczot oltáráért, ősi isteneért.

A várúr azonban nagyot gondolt. Elképzelé, hogy mi lesz e harcznak vége. Beláthatlan nyomor az egész hazára, soha ki nem alvó lángja a polgárháborúnak, unokáról-unokára szálló fogyhatlan gyűlölet és semmi kilátás a győzelemre, a békére, a boldogságra a hazában.

És megszánta a népet, mely így elveszne a kettős harcz között, s egy napon kezébe adta magát a királynak minden seregeivel, minden hadnagyaival együtt, kivánva, hogy essék áldozatul ő, legyen kegyelem seregeinek és hadnagyainak.

Azok között leánya vőlegényét is, a legszebbet, a legjobbat minden vitézek közt.

Másnap meghalt a leány is, harmadnap eltemették, negyednapon éjjel megjelent apjának álmában, halvány, halott arczczal.

Szép hosszú, fekete haja, mely soha befonva nem volt s térdein alul ért, egészen megfehéredett a sírban, ragyogott mint az ezüst, kezei, arcza, halotti ruhája, mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából. Így jelent meg alvó apja előtt.

Nem szólt semmit, csak egy levelet adott neki át, melyben mindazon hadnagyainak neveit olvasá, kiket ő adott kézbe, s kiket miatta lefejeztek.

A várúr megőrült álmában, felugrott ágyából, s a mint futna kifelé, a bástya ormáról hanyatt-homlok a meredek sziklákra lerohant. -166-

A vár azután puszta maradt örökre, minden év lebont egy követ ormairól, minden tavasz egy virággal többet tenyészt meg kipusztult falain.

És ha olykor a babonás pór hallgatag éjszakán végig néz a láthatáron, s lát messzünnen libegő fehér tojásdad fényt: a fehér angyal lelke az ott, suttogja magában, s jó jelnek tekinti és azután egész éjjel tündérekkel álmodik, mosolygó túlvilági arczokkal, kik hosszú ezüsthajjal, fehér arczczal, fehér ruhában, mint napsütötte felleg, kápráznak el álmodó lelke előtt.

Így szól a mese. A tábornok megköszönte a hölgy szívességét, s nyugtalan lelke nem hagyván pihenni, indulót veretett azonnal az egész seregnek, s lázban, kimerülten kocsijába viteté magát, szép szőke fejét phantasticus burkolattal kék selyemkendő födé, oly jól illő halavány, szenvedő arczához.

Mikor jól tova ment, visszatekintett, s még akkor látta háta mögött, messze, a kék láthatáron a különös halvány légtüneményt, melynek csodálatos neve: fehér angyal.

Szűk, sötét szobában egyedül feküdt a magyar vezér. Egyedül, nyomorban, betegen, távol honától.

Ott feküdt beteg, lázas ágyán. A fájó seb nehezen gyógyult fején, de százszor nehezebben gyógyult az, mit szívében viselt és százszor jobban fájt.

Egy éjfélen, mélységes álmában, a mint kórágyán feküvék, egy fehér alak jelent meg előtte.

Hosszú ezüsthaja térdein alul ért, kezei, arcza, ruházata, -167- mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából.

Kezében egy levelet hozott. Letette a beteg asztalára, azután még sokáig ott maradt előtte, szótlanul ott ült egész éjjel, s csak akkor tünt el előle, mikor az ébredő szemeit fölnyitá.

Még akkor is úgy tetszék neki, mintha a távoztában repülő ezüsthaját látná futtában lebegni.

Azt olvasá benne, hogy tizenhárom tábornokát halálra itélték, egyedül ő kapott kegyelmet…

A KIS SZÜRKE EMBER.

Szegény öreg apó! mintha most is látnám… Mikor deczemberben hideg fagyos éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes kamáslikban, egyik arczán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.

A fiatal sereg nagy részének alig volt ruhája s a kellemetlen téli idő nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, a mennyi belénk fért; de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midőn a kis szürke ember egyszerű, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában.

Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettető szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: «előre, előre!»

S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis -168- szürke ember nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában?

Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú sziklai útban feküdt egy szekere s a túlnan maradt ágyúk mind ott vesztek miatta.

Elől ellenség, hátul ellenség s csak négy ágyúja maradt és kétezer katonája.

Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis szürke ember, hol elől, hol hátul, a hol megtámadtaték.

Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s a közben vonult a sereg előre, vérben, tűzben, ellenség országában.

Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis szürke embert.

Kijött az hozzánk a piaczra, felállítá seregét, végig nézte és kérdezé:

– Akarnak-e önök velem tovább harczolni, vagy leteszik a fegyvert? Jönnek-e, merre vezetni fogom?

S ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelől? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, a ki a fegyvert letegye!…

– Menjen ön vissza, szólt ekkor a követnek a kis szürke ember és mondja meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…

Ekkor reánk gyujtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes pokróczokkal terítteté le lőporos szekereit s azzal nyargalt előre, utána a kis sereg szuronyt szegezve; «előre, előre!» hangzék kiáltása s ki ne követte volna őt, midőn legelől látta nyargalni vérben, tűzben, ellenség országában.

Itt megállította seregét a kis szürke ember. Tovább nem -169- megyünk! mondá és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.

– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! szólt csapatjait elrendezve a hídon s a mint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá, úgy sem sok hasznát vettem az ujjamnak.

Másfél napig harczolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiuknak, de el nem futott egy is, s a kinek ellőtték kezét vagy lábát, gondolt a kis szürke emberre, ki hidegvérrel amputáltatta magát lovon ülve és aztán nem jajgatott.

Egy hónap mulva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost s a midőn bevette, első dolga volt – amnestiát adni.

– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek ellen.

S ki ne nyujtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midőn a kis szürke ember nyujtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt a legközelebbi csatából?

A minél fogva a kis szürke embert, mielőtt megdicsérték volna győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnestiáért.

A kis szürke ember a mint a pirongatoriumot megkapta, azt felelte rá, hogy igen jól van, hanem küldjenek minélelőbb pénzt, mert a katonák rongyosak.

Odafenn tehát, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis szürke embernek egy arany rendkeresztet s az országgyűlés színe előtt kinevezték altábornagynak. -170-

Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabiró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.

Ebből képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendczím elnyerése.

Egy ősz huszárezredes, a hadügyminiszter segéde, lőn megbízva e kineveztetés és rendjel kézbesítésével.

A szászok épen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, a mire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.

Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének napja.

A mint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajlott annak csonka kezéhez s ősz, aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult kezet.

A kis szürke ember könyezve szorítá keblére a vén ősz katonát s midőn az érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes egy igen szép beszédet intézett hozzá – valóságos német nyelven.

A jó öreg huszár egy debreczeni születésű magyar ember, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig készült s utoljára is úgy mondta el, hogy a ki magyarul nem tudott, bízvást azt hihette, hogy most magyarul beszél.

A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei ismét önkénytelenül megteltek könyekkel. Az ő könyei a tábornokban is felkölték a rokonérzelmeket, sírt a kis szürke ember, érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét elvégzé, megrázta forrón annak elfogódástól reszkető kezét és mondá: -171-

– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, a mit beszélt.

Ez ideig egy sem volt, ki ne könyezett volna a jelenvoltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoválisabb kaczagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal fogamzott német dikcziót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.

A vén huszár tehát leirta a papirosra elmondott szavait s úgy mutatá be a tábornoknak.

Végig olvasá azt s elégülten biczegett hozzá kis szürke fejével, de a mint azon helyre ért, hol a vén huszár a philhungarok legióit kezdi dicsérgetni, letette az irást:

S azután örömmel hagyta magának föltűzni az igénytelen érdemjelt. Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a ceremonia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni, mely annak beléptekor már száján lebegett:

– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni nem hagyom a fiaimat.

NOMEN ET OMEN.

Ezernyolczszáznegyvennyolcz januárban esze ágában sem volt senkinek, hogy még ez idén háborút is lásson.

Az emberséges hazafiak mindenről gondolkoztak a világon, csak a puskaporgyártásról nem, s ha valahol zajosabb tisztújítás alkalmával egy-egy nemes embernek belyukasztották a fejét, három hétig módja volt a journalistikának a legérdekesebben elmélkedhetni a hallatlan vérengzés fölött pro et contra.

Ez időkben sokat beszéltek a lapok és nemlapok egy váczi magnetikus álomjáró hölgyről, a ki sok mindenféle csodákat jövendölt előre, a mik közül egyik vagy másik közbámulatra be is teljesedett.

Így megjövendölte, hogy Komárom egy napon el fog sülyedni. Szegény város jól járt volna, ha egy kis sűlyedéssel megmenekedhetett volna bajaitól. A bekövetkezett fátum még a jóslatot is felültetézte inséges következményekkel.

Megjövendölte azt is, hogy a cholera meg fogja látogatni az országot s azok lesznek a legszerencsésebbek, a kiket az elvisz.

Mikor Perczel Mórt követnek megválaszták, Pozsonynak utazván, egy éjet Váczon kénytetett tölteni, s ott néhány ismerői annyira tele beszélték a füleit a somnambula mindennemű csodadolgaival, hogy elvégre is kedvet kapott a rejtélyes lényt közelebbről megismerni s elvezetteté magát hozzá.

Halvány lámpa mellett feküdt az idegkóros, egy igen fiatal szűz, arcza fehérebb, mint minőt valaha láttam, csaknem átlátszó és igen sovány. Szemeit, mik igen nagyok és tiszta kékek voltak, sohasem nyitotta fel egészen s ajkai és kezei szüntelen reszkettek.

Orvosa épen jelen volt. Rettenetes szívgörcsök ellen -173- ajánlák a mágneskúrát a szenvedő leánynak s már hatodik hete volt, hogy a mágnesálom tart rajta.

Csak igen ritkán volt ébren, még ritkábban aludt, rendes állapotja valami volt az álom és ébrenlét között, egy szünteleni öntudatlan merengés, eleven érzése az idegen örömnek és fájdalomnak, az önérzékek legkisebb tudata nélkül.

Az orvos oda lépett hozzá. A mint a leány kiterjedt mágneses gőzkörébe ért, a sympathetikus összehatás fölnyitá annak szemeit. Merően nézett orvosa szemeibe, pillái nem mozdultak.

A mint az orvos megfogta a leány kezét, fagyos, holdkóros mosoly vonult végig annak fehér arczán s reszketése megszünt.

Aztán a távolból, alig értetve hozzá ujjai hegyét, elkezdé az orvos a leány arczát, homlokát, karjait, keblét végig huzogatni, lassan, simán először, azután sebesebben, megszaggatva s eközben szemeit feszülten tartá a leány arczára szegezve.

A leány nem mozdult, csak szempillái látszottak küzdeni az ellenállhatlan bűverővel, mely mindig nagyobb erőt vett rajta, le-lecsukódva s újra kerekre fölnyilva. A szemcsillag szokatlanul kitágult.

Lassankint egész arcza csodálatosan elváltozott. Valami mondhatlan édes fájdalomérzet volt vonásaiban kifejezve. Sóhajtott, könyezett, ajkai meg-megnyiltak, végre nyugodt mosolygás foglalt helyet arczán, feje hátrahanyatlott karszéke vánkosára s elaludt.

Perczel elmosolyodott és gondolá magában, az országgyűlés táborában mindenesetre.

– Nem az országgyűlésen, felele a leány a ki nem mondott gondolatra. A csatamezőn.

Ugyanezen év végén Perczel Mór magyar tábornok volt, csatázott, hadijelentéseket irt, seregeket fogott el és a legvitézebb vezérek egyikének tartatott, a nélkül, hogy a váczi leány valaha eszébe jutott volna.

Serege szétveretett, ágyúit elvették, poziczióját elfoglalták. Bajnokai színét, javát, a szép Zrinyi-zászlóaljat, leölték, vagy elfogták.

Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike tréfálni mindig kész táblabiráinknak nem kis kárörömmel mondá neki:

– Valóban, mondá a tábornok, a nélkül, hogy a tréfáért megharagudnék, most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a váczi somnambula. Ha most nem tudnám, hogy Görgei oka, hogy a csatát elvesztettem, azt hinném, boszorkányság van a dologban.

E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet. A kormány és a pénzsajtó elment Debreczenbe s Perczelre volt bízva, hogy őket eskortirozza odáig.

Ezt meg is cselekvé s miután Karczagról irt nekik egy pár levelet, a mit nem tettek ki az ablakjukba, egyet gondolt s visszafordult felkeresni az ellenséget, ki Szolnoknál nagy bölcsen megfeneklett és várta, hogy melegebb legyen. -175-

Egy szép ködös reggelen átront Perczel a Tisza jegén, a hol legközelebb találja az ellenséget, elkezdi püfölni, az visszahúzódik Czeglédre. Perczel utána.

A császári seregek épen egy falu szőlői közt vonultak keresztül; Perczel még látta az utolsó dragonyost eltünni az akáczfák között s sarkantyúba kapta lovát és seregét előre parancsolá, hogy el ne szalajtsa őket.

Eközben egy kis ősz sasorrú ember lovagol mellé, czivilkaputban s minden bemutatás nélkül megrántja a tábornok mentéjét s megszólítja francziául:

A tábornok ránéz. El nem tudta gondolni, hogy mi lelte ezt a vad ismeretlent, hogy úgy belekapaszkodik a mentéjébe.

– Látni fogja, ott a szőlők háta mögött okvetlenül rejtett batteriáknak kell felállítva lenni, mikből önt kereszttűzbe veszik.

– Ejh, kinek volna mindenre gondja! kiálta a tábornok, lerázva nyakáról az alkalmatlan embert, s azzal kirántá kardját és előre nyargalt.

Már alig voltak mintegy ezer lépényire a csalitos szőlőtől, midőn az útfélen egy jajveszékelő svábot találnak, ki szekerével ki akarva térni a rohanó ágyuk elől, azt tartalmával együtt szerencsésen belefordította az árokba s most azután ordított a kára fölött.

– Micsoda falu ez, földi? kérdé a kárvallottat a tábornok, csupa merő kiváncsiságból.

– Az én vagyok, monda a tábornok. De ezt a falut akarom tudni, hogy hívják. -176-

A tábornok megállítá lovát. De most már eszébe jutottak a somnambula szavai.

Hátrafordult, szemeivel az ismeretlen ősz férfit keresve. Ott volt az kisérete közé vegyülve.

– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy ott a szőlők háta mögött rejtett batteriák vannak?

– Csakhogy ahhoz igen gyors mozdulatok kellenek s gyalogságunk már ki van fárasztva.

– Lehet rajta segíteni, bízzon ön rám egy zászlóalj gyalogságot és két osztály lovast, s várjon itt addig lesben, míg én a vadat fektéből fölverem.

– Tegye ön, mondá a tábornok s várta, hogy mit fog a kis ősz ember kezdeni?

Az a gyalogságot felhágatta a huszárok kengyelébe s maga a legpontosabb vezénylettel vitte őket az erdő háta mögé.

A gondolat olyan természetes volt, mint a Columbus tojása s még sem jött rá az előtt senki.

Nehány percz mulva már hallatszott a szőlők háta mögött a gyorsan odaért gyalogság sortüzelése s nemsokára lehete látni, mint vonulnak el onnan a felriasztott ágyútelepek mind a két oldalról.

Így, a vezényletet más kezére bízva, kinek nem volt e névben rossz omene, megnyerte a csatát.

Kiverve helyéből az ellent, visszatért a kis férfi a tábornokhoz, arcza csupa lőporfüst volt, a vele jártak nem győzték magasztalni hidegvérét és bátorságát.

– Önnek én nagy köszönettel tartozom, szólt Perczel -177- az ősz idegenhez, nem szégyenlve elismerni annak fensőbbségét maga fölött. Szabad tudnom, hogy kicsoda ön?

A VÖRÖSSIPKÁS.

Sarjazni fog a fű, de sarja nem lesz zöld, hanem piros, miként a vér… Fel fog jőni a nap, de sugára nem lesz fehér, hanem piros, miként a vér…

Megárad a folyam, de habja nem fog szőke lenni, hanem piros, miként a vér…

… Vadul hangzott a véres davoria a bor mellett, a kirántott handzsárok villogtak az éneklők kezeiben, a vörös bor lángolt a poharakban…

– Tölts ma bort e poharakba szép leány! holnap mi piros vérrel fogjuk azokat megtölteni! kiálta egy magas, nekihevült arczú szerb, poharát kinyujtva.

És egy szép leány fogta a korsót és sorba járt és tölte mindenkinek. Nagy, sötét szemei villogtak, sűrű fekete szemöldei árnyékot vetének az alattok égő lángra. Arczai halványak voltak, de ajkai szinte megcsattantak a hőség pirjától.

Karcsú derekára piros öv volt kötve, a piros övben fényes gyilok, hosszú fekete haja két tömött tekercsben csipején alul lógott, közé szalagok fűzve, miket szerelmes hadfiak csatákban elfoglalt lobogókról hoztak neki ajándékba.

Égő szemeibe, pihegő keblére, piros ajkára s fekete -178- hajára jó volt nem néznie, ki nem akarta, hogy bele ne bolonduljon.

Sorba járt és töltötte a poharakat, s ha megzendült a vad davoria, a nyers éktelen férfiordítás közül ki lehete hallani a csengőbongó magas nőéneket, mely tiszta volt, mint a tárogató-síp legsimább hangjai.

A szerbek ittasok voltak a bortól, daltól, dicsvágytól és a leány szemeitől.

Fölugráltak tánczolni, a kolo toporzékolásai alatt rengett a ház dobogó lábaiktól, a leány kézről-kézre járt, mindenikkel tánczolt, mindenik megcsókolá s aztán még részegebb lett tőle, de egy sem birta kifárasztani, egy sem birta arczát pirosabbá tenni.

Emlékeztek-e azon időkre, mikor a patriotismus láza oly járatlan régiókba ragadta a lelkeket, mikor különben szemérmes hölgyek a fanatismus szent őrültségével veték magukat nemzetiségük védőinek keblére, keblükön a nemzeti kokárdával önként ajánlák bájaikat a nemzetiségért küzdőknek s míg a férfiak éltüket veték oda áldozatul, ők még az életnél is drágább áldozatot vittek az oltárhoz s mint egykor a hit első proselitái kéjnek nevezték a martyrhalált a végső kín perczeiben is, úgy ők a gyalázatot tarták dicsőségnek s büszkék voltak reá!

Anisia volt neve a leánynak. Ismerték őt a szerb seregek, fegyvereiket tölté, ha csatáztak, poharaikat, ha vigadtak s méla éjszakákon körüle gyülekeztek, mikor a lobogó őrtűz mellett guszliczáját pengetve, ábrándos csatadalt énekelt a hallgató csoportnak.

Jobbra-balra dűltek már az ittas férfiak, a vad dalok hangja mindinkább rekedtűl járta be az éjszakát, künn a kakasok az éjfélutáni első szót kukorikolák.

Felpattant ekkor az ajtó s rajta alacsony, ragyásképű férfi toppant be, honvédöltönyben, fején piros sipkával. -179-

– Árulás! kiáltának a szerbek őt meglátva s szögletbe támasztott fegyvereik után ugráltak.

– Bátyám! sikoltá Anisia s a megismert nyakába rohant s azt magához szorítva, összevisszacsókolá.

– Semmi jót, felele az, vetkőzve átázott ruháiból s a tűzhöz közeledve, – adjatok ennem, mert reggel óta éhezem.

– Ha mi nem öljük meg őt, ő fog megölni minket. Holnap ilyenkor itt lesz Jarováczon.

– Én azt mondom, hogy itt kell lennie. – Hogy innen odább megy-e? már az más kérdés.

– Nem! Mi nem fogjuk neki megengedni, hogy lábát sánczainkon betegye, visszaűzzük.

– A mit úgyis tudtok. Azt, hogy a hol ők vannak, ott nincs fegyvereitek számára győzelem.

– Őket még hátrálni nem látta senki. Előttük egy sáncz sem magas, egy akadály sem legyőzhetlen. Ők nem számlálják elleneiket soha, egyenkint képesek volnának neki menni egy hadseregnek. Mint a rohanó szél, olyan az ő támadásuk, az ágyugolyó keresztültör soraikon, de vissza nem tartja őket, mint nem tartaná vissza a vihart. Nyargalva rohannak elleneiknek; mire az kétszer kilőtte -180- fegyverét, már szuronyaik alatt ledől. Vágtatva mennek az ágyútűznek, el nem marad egy is, csak a kit a golyó lesodor. Mint kőszikla állnak ki a legnehezebb lovasroham ellen, s visszaverik azt szuronyaik hatalmával, mint tenger tajtékát a szirt. Kétszer fogyott el már a zászlóalj, most újra kiegészítették és a később jövők örökleni látszanak elődeik vitézségét azoknak vörös sipkáival. Nincs köztük egy gyáva, nincs egy, ki megfutamlott volna, még ha elesik is, nem hallod azt jajgatni a halál perczeiben. Szégyen volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal. Ilyen nép az.

– Megöljük őket, de nem a csatamezőn. Mikor nem is gyanítják, legédesebb álmukban rajtuk rohanunk, még csak azon dicsőségük se legyen, hogy a csatában essenek el! Itt e városban készítjük el számukra a siciliai éjszakát. Én kémjök vagyok és nem is gyanítják, hogy őket kémlelem. Most is előre jöttem, megtudandó, hogy üres-e e hely? Ti rejtsétek el magatokat a templomokba. Én visszamegyek s azt mondom nekik, hogy ellent nem találtam. Ők be fognak jönni, nem találnak a házaknál csak nőket és gyermekeket, jól fognak mulatni. Dőzsölés után elpihennek. És nem fognak fölébredni többé.

– Nem természete a gyanú. Egyszer ugyan szinte elárultam magamat. Előörsön valánk, ő odajött őrtüzünkhöz s pálinkázott velünk. Egy meszely rumot úgy hajtott fel egy hujjában, mint én ugyanannyi lőrét s meg sem hökkenté torkát utána. Nekem szokásom, ha elandalodom, fütyörészni, s épen akkor az egyszer bajomra ama híres gúnydalt kezdtem el fütyülni, mely Zágrábban annyi verekedésre adott alkalmat. Erre az ezredes minden előszó és bevezetés nélkül úgy ütött pofon rettenetes tenyerével, hogy a hány rácz szent van az ó kalendáriomban, mind -181- valamennyit egyszerre megláttam a csillagos égen. Szerencsém, hogy hirtelen magamhoz jöttem s mintha nem tudnám, hogy miért jutottam e kitüntetéshez, kérdezém, hogy mit vétettem? «Tudd meg ficzkó, felelé mennydörgő bassus hangján, hogy a mit most fütyültél, amaz illyr gúnydal, melyért háromszor víttam párbajt.» «Köszönöm a felvilágosítást, ezredes úr, ha még valakinek elmondja ön, azt is hozzá teheti, hogy a melyért egy ütéssel három fogát ütöttem ki egy embernek.» Az én pofám megdagadt, hogy másnap félfejjel magasabb voltam, mint egyébkor; de visszaadom a pofont! és attól ő egy egész fejjel lesz rövidebb!

– Úgy lesz! úgy lesz! ordíták a szerbek, hosszú puskáikat verve a földhöz.

– Most még egy szót. Asszonyaitoknak egyet kell velünk érteni. Mikor mindnyájan elnyugosznak, ők lopózzanak be az alvókhoz, – vagy még jobb, készítsenek számukra dús lakomát, adjanak nekik mindent, mit szemük megkíván, – mit morogtok? Ha gyalázat az, lesz vér, miben lemoshatjátok. S ha elalszanak ölükben, szedjék el fegyvereiket, s adjanak hírt jeladással az elrejtőzötteknek. A boszú annál keserűbb fog lenni.

Anisia közéjök lépett, nagy sötét szemöldeit összevonta homlokán s vadul villogó szemekkel állt meg közöttük.

– Min gondolkodtok? Drágábbak a ti nőitek, mint voltam én, midőn magamat közitekbe vetém? Jobban meglátszik a pirulás a ti arczotokon, mint az enyimen? S marad hely a szégyen számára ott, hol a boszúnak, az irtás dühének kell csak lakni? Nézzétek, én nem kérdezem, mivé tesz engem az ölelés, mely fajom ellenétől jő? csak azt, hogy ez ölelés rá nézve halál lesz. S ha nem lehet élni a gyalázat után, öljetek meg minket is azokkal együtt, de kényeskedő asszonyszem könye meg ne vásárolja a halálnak szánt vért. -182-

Helyeslő ordítás felelt a leány kérdéseire. Bátyja odalépett hozzá s megfogta kezét.

– Anisia! a dicsőség napjai nem messze vannak. Tiéd lesz abból egykor a legnagyobb fény, tiéd most érte a legnagyobb áldozat. Ide fogom hozni te hozzád a sereg legjobbjait, hősöket, kik tizenhét csatából mindig győzelemmel tértek vissza. Igérd meg, hogy boszút fogsz rajtok állni.

– Igérd meg, hogy nem fogsz könyörülni egyen is, és ha szép volna és jó hozzád, mint egy oltári szent, nem szánnád meg.

– Esküdjél meg reá. Ti vonjátok ki handzsártokat, tegyétek keresztbe, e keresztre esküdjél, hogy nem fogsz irgalmazni nekik. El nem árulod haláluk jöttét, elveszed fegyvereiket s el hagyod őket aludni… Esküdjél meg.

– Te rólad akarok legbizonyosabb lenni. Látod, a női szív gyönge, mikor ott látja maga előtt aludni, nem sejtve balsorsát, a halovány ifjut, könnyen megmozdul benne valami szelidebb érzés, megszánja őt, és te is nő vagy. Esküdjél.

Anisia szikrázó szemekkel rántá ki baljával férje gyilkát piros övéből s a megbántott büszkeség lángjával arczán emelé fel azt magasra, míg jobbját az éles késekből alkotott keresztre tevé.

– Esküszöm, csengett hangja, hogy azt, kit álma előttem ér el, e kés gyilkolja le!

– Esküdet el ne felejtsd; ha éjszaka lesz, én végig járom az utczákat, tamburámat verve az ablakok alatt. Jaj azon szerb nőnek, kit ezen hangok ébren nem találnak, s ha meghallja azt és ellensége fegyvereit el nem rejti. Ti pedig az első harangszóra kirohantok a templomból s mindenik megy a maga házához s legyilkolja a kit -183- ott talál. Aztán fölvevé kiszárított öltönyeit s az ónos-esős éjszakában eltávozott.

Hanem, ki a bezárt templom előtt elment, hallhatott olyszerű zúgást, minő a forrongó méhkas háborgása, vagy a tengeri csigák rejtélyes búgása. Ott a férfiak voltak fegyverben.

Másnap délben harsogó zenével vonult be Jarováczra a magyar had. A téli hadjárat minden sanyarúságait kiállott hadfiak örültek valahára födél alá juthatni s annyi nélkülözés után megízlelhetni a szép asszony főztét.

Gond nélkül veték le magukat mindannyian szállásaikon, kényelmesebb fekhelyükre, mint minőt a röggé fagyott tarlók mezeje ad. A szalma előttük a legpazarabb fényűzési czikk, úgy hogy Damjanics egyszer kivívott fényes győzelem után a harcz jutalmául ily magasztaló szókkal örvendezteté meg katonáit:

A rácz nők megelőző arczczal nyujtának nekik ételt és italt s ha a katona szeme egyebet is megkivánt, abban sem voltak fukarok. Gondolák, miért ne vigadnának ezek is életükben ezuttal utolszor.

Anisia laka előtt egy vörössipkás hadnagy állott meg öt közlegényével. Prokóp vezette őket odáig, ki ismét honvédöltönyben a többi közé keveredett.

Szép, magas, szőke ifju volt a honvédhadnagy, széles nagy vállain s karcsú derekán feszesen volt összekapcsolva a piros-zsinóros mente, napbarnította arczának merész, lovagias kifejezést adott a kicsapott bajusz és a spanyol szakáll. Fején kis piros föveget viselt félrevágva.

A legények minden kérdezősködés nélkül helyet foglaltak a konyhában lobogó tűz körül, míg a hadnagy az átelleni szoba ajtaján zörgetett be. -184-

A mint egymásra néztek, az ifju az öröm, a leány az ijedtség hangján mondák ki egymás nevét.

Az ifju hévvel ragadá meg a leányka kezét, «te itt édes, édes Anisiám! két év óta nem látott bujdosó csillagom!»

– Nem Kossuthé lelkem. Az országé és a tiéd. S azzal átölelte a leányt és kebléhez szorítá és összecsókolta, mint szokta volt két év előtt.

A leány reszketett, mint a délibáb. Nem merte az ifjunak megmondani: Eredj, ne csókolj, én nem vagyok a te kedvesed többé. Eredj, ne csókolj, én nem vagyok amaz epedő, sóhajtozó leányka többé. Eredj, ne csókolj, én a te halálod vagyok.

Titkon átkozta magában egykori szerelmét, majd az esküt, melyet a mult éjen adott, és a vak esetet, mely szerelmét és boszúját egy házba hozta össze.

Futott volna örömest, menekült volna rémülete elől, de a szerelmes ifju nem bocsátá, s a mult üdv emléke jogot adott neki az új örömökre.

És eszébe jutott a dühödt davoria, melynek minden refrainje «vér», és reszketett és gyötrötte kétségbeejtő láz, s míg kedvese özönlő csókjai boríták el arczát és kebleit, belül a szív úgy fájt, úgy reszketett!

Az ifju ölébe vonta őt szerelmesen, nyaka körül fűzé ideges karjait… Künn a tambura hangjai zengtek végig az ablakok alatt, mindig enyészetesebben járva végig az -185- utczákon házról-házra, s eszébe juttatva a szerb nőknek, hogy az irtás vérengző órája nem messze van.

Leszállt a hosszú téli éj csillagtalan egével; örök éj azoknak, kik most elalusznak. Már ki van vonva a fegyver, mely álmaikat a halállal összekösse.

A honvéd fegyvere mellett, a huszár lova mellett alszik, de orzó kezek földet tömnek a puskába s a lovakat lenyergelik.

Karjai átölelve tartják a szép leányt, ki ébren van és nézi a balsorsát nem sejtve alvó arczát mereven.

Már kétszer zengett végig az utczákon a baljel-intő guszlicza hangja, legsiralmasabban döngve a leány ablaka alatt. Kétszer iparkodott az kifejleni az ifju karjaiból, mindannyiszor felébreszté mozdulata által az őt ölelve tartót, s az még szorosabban fűzé őt keblére.

A tambura harmadszor is végig pengett az ablak előtt, minden hangja egy-egy kisértetként futotta át a leány szivét, szemrehányó szóval, hogy még nem fegyverzé le a házánál alvókat.

És az ifju hős nyugodtan hajtá le fejét a leány keblére, mintha azon kebelben még most is a gyönyör angyalai laknának egyedül, nem sejtve, hogy feje alatt, az akadozva dobogó szívben a gyűlölet vérrel táplált dæmonainak egész legiója van rejtve.

Ha egy vonása lett volna rajta a vad boszúvágynak, meg hagyta volna őt ölni, de ily mosolyogva, ily boldogan nem nézhette őt azon gondolattal, hogy az ő keblén fogják azt egy percz mulva legyilkolni. -186-

Ha egy hangot ejtett volna ki, mely a csatáról, vagy dicsőségről szól, melyből gyaníthatá, hogy most háborúval álmodik és faja vérében gázol, tán önmaga verte volna szívébe gyilkát; de az ifju nem szólt egyébről álmában csak szerelméről, csak kedveséről.

A magyar csak a csatában katona. Otthon szerény munkás polgár, iróasztalánál kedélyes költő, kedvesénél hőszívű szerelmes, borasztalnál vígkedvű czimbora, csak a csatamezőn hős, csak ott oroszlán; kedvese ölében nem jutnak eszébe csatái, de viszont a csatában sem jut eszébe kedvese.

Már közelgett a véráldozatra kitűzött óra, a harmadik guszliczaszó is elhangzott az utczák során, a leány kétségbeesve vonta ki ruhája alól rejtett tőrét s azon gondolkodott, hogy ne önszívébe verje-e azt?

Elárulja-e az embert, ki őt annyira szereti, vagy elárulja rokonait, kiket annyira szeret?

Egy percz alatt iszonyú lárma támad, vad ordítással rohan a dühödt vérszomjú nép a mélyen alvó házakra.

– Fuss! mentsd magadat! sikolt fel a leány kedvesét felrázva álmából, s félőrülten térdre esik, kiejtve az ifju fegyverét kezéből, melyet még az előbbi perczben el akart rejteni.

– Fuss innen! kiált a leány, a földről fölemelkedve, -187- hosszú felbomlott haja a földet sepri, fehér ruhája rosszul rejti termete kecseit. El vagy árulva, fuss innen!

Az ajtó betöretik. Vörös fáklyafénynél dühödt arczok jelennek meg, kardok, handzsárok villogása látszik.

– Ne bántsátok őt, sikolt a leány, őrült erőszakkal rohanva a támadók fegyverei közé, s a legdühösebbet köztük, testvérét Prokópot, átöleli könyörögve.

– Veszsz el, hitvány esküszegő! kiált az s a leányt eltaszítja magától, hogy az tántorogva rogyik le az ifju előtt. Veszsz el! minden szerb nő megtette kötelességét, csak te árultál el bennünket, ki megesküvél.

– Nem hagyom őt meggyilkolni, sikolt a leány, testével fedve az ifjut, őrült voltam, midőn fogadást tettem előttetek, és őrült vagyok most, midőn ellentállok tinektek. Nem fogjátok őt megölni, mert én őt szeretem.

– Nyomorult! Te akarod őt szeretni, miután lábakapczája voltál az utolsó szerbnek. Takard el arczodat és menj az útból!

– Csak holttestemen át fogtok hozzájutni, monda a leány, s a mint ott térdepelt, védve nyujtá ki két karját a támadó tömeg ellen.

Az ifju egy perczre kábultan állott meg érzelmei rohamában. A leány, kit ő annyira szerete, aljas eszköze halálos ellenségeinek! A világ elborult előtte e gondolatra.

– Jertek hát, kiálta elförmedve, nem áll utatokban semmi! s kardját markolatig döfte a leány keblébe, s azután megforgatta azt feje fölött, hogy a vércseppek a szerbek arczára hullottak róla. Vércseppek akkor, percz mulva nehéz, égető sebek. Az ifju boszúja oroszláni dühével ronta ellenei közé s már kettő feküdt halva lábainál és még ő sebet sem kapott.

E perczben hangos éljenkiáltás hangzék odakünn. A csatázók közé új viaskodók jöttek, az öt közlegény, kik pőrére vetkezve, de fejükön vörös sipkájokkal jöttek hadnagyukat megmenteni. Iszonyú csapásokat osztva a puska -188- agyával, utat törtek a szerbeken keresztül hadnagyukig, ott azt közrevették, szuronyt szegeztek s egy percz mulva nem volt szerb a szobában.

A zajra felriadt legénység felkapta fegyverét s pőrén, mint aludt, rohant ki az utczára.

A huszárok nyergeletlen lovaikra ugráltak fel. A csoportozók rögtön csataoszlopot formálva rohantak végig az utczákon szuronyszegezve s minden lépten szaporodva új csoportozókkal.

Mint ellenállhatlan vihar rohant végig a legzajosabb utczán a pirossipkás sereg, előtte elfogyott az ellen, mögötte megszünt a csata, élén a szőke ifju hadnagy, vérengző szavakkal biztatva nálánál nem kevésbbé bátor harcztársait.

A ráczok torlaszait elfoglalták, az ellenállókat leöldösék, templomukba üszköt vetettek.

A rémes éjszakában égő város vérpiros fényénél iszonyúan folyt tovább a csata.

A ráczok erejöket terv szerint szétszórva, eleinte urai voltak a csatatérnek, később azonban a magyarok, csapatjaikat összeszedve, rettentően fizették vissza a kölcsönt.

Reggelre a városon kívüli mezőn mind együtt voltak a magyar seregek, rendben sorakozva.

Együtt voltak a ráczok is a városon belül, halva, szétszórva utczákon, udvarokban.

Kardjára támaszkodva szomorúan nézett Nestor a vöröslő lángba. Kérdezhették, nem felelt semmi kérdésre.

Az ezredes egy ingben-gatyában jött szemlét tartani az áruló csata után serege felett, csak a mint ágyából lovára vetette magát.

A sereg maga is pőre volt nagyrészint, s valamennyi akkor vette észre, hogy fegyvere földdel van befojtva. Csatában a magyar nem igen használja a lövöldözést. -189-

Mikor az ezredes a 9-ik zászlóalj, a pirossipkások zászlóalja elé ért, minden hosszú dikczió helyett levette az előtt süvegét, a mit később a diplomaták nem rösteltek tőle eltanulni.

A mint meglátta a hadnagyot, vitéz csatája után búsan és leverve, szívesen kérdé tőle, «tán sebet kaptál jó fiu, hogy oly halovány vagy?»

– Hozd ide sebedet, bekötöm, hadd gyógyuljon meg, szólt az ezredes s feltűzé az ifju szíve fölé a vitézség érdemjelét, piros szalagon az ezüst koszorút.

Gyógyította is az az ifju sebét, lassan-lassan hegeszteni kezdé; de csak mégis legjobban meggyógyítá azt a halál.

Egy szó, egy sóhajtás nem jött ki ajkáról, de annál több vér jött ki négy sebéből. A dicső harczmezőn lehellte ki lelkét, egy sóhaja nélkül a bősz fájdalomnak.

A SZERENCSÉTLEN SZÉLKAKAS.

Némely embert a szerencse a tenyerén hord, míg a másik számára csak azért tart tenyeret, hogy megpofozza vele.

Egy esetet tudunk, mely mind a két speciesére a sors szeszélyének élő példát fog előnkbe mutatni.

… Úgy körülbelül 1848 deczember derekán már meglehetősen kívánta minden ember a háborút s különösen itt Pesten nagyon divaton kívüli tárgy volt a békesség.

A nagy pipában szörnyen lármáztak a vendégek a kancsó sör mellett. Jártak a hadizenetek, készült az európai háború. -190-

Csupán egy asztalnál ült két férfiu hallgatva, kikre nagyon ráillett az, a mit a német mond:

Mert az egyik csakugyan a legnagyobb figyelemmel látszott azon gondolkozni, hogy miért hallgat a másik? s e közben vizsgáló szemeit le nem vette róla.

E figyelmetes férfi senki sem volt egyéb, mint az emberséges János mester, kiről ha megmondjuk, hogy már Metternich idejében is drabantkáplár és viczeporkoláb volt nemes Pest városánál, s mindamellett Metternich megbukásával hivatalából ki nem esett, mint ez a megbukott ministeriumok adhærentiáival rendesen meg szokott történni, – mindjárt előre gyaníthatóvá teszszük, miként az, kit a szerencse választottainak prototypusául kiszemeltünk, bizonyára ő lesz.

Valamint ha megmondjuk, hogy azon férfi, kire ő oly gyanús szemeket veteget, egy tegnap érkezett bécsi szegkovácslegény, abból is előre sejtheti mindenki, hogy ezt a szerencsének nagyon kell üldözni, nemcsak azért, hogy János mester gyanús szemeket veteget rá, de legkivált azért, hogy Magyarországba jött szegkovács létére, a hol azt a furfangos művészetet minden falu végén en gros űzik az oláhczigányok.

János mester ugyan nem olvasta Lavatert, hanem azért régi tapintatnál fogva rögtön lenézte az embere arczáról, hogy ennek bizonyosan valami contrarevolutionalis merényletben kell törni a fejét.

– Hjaj… Uram, harmincz mérföldről én sem félek attól, de már egyszer a pinczéből hallgattam, mint ágyúztak az utczán s nem találtam benne semmi szépet.

Egyet gondolt, leitatja az embert, még így tán valami veszélyes complottnak jöhet nyomára.

A második kancsó sörre már hátravetette a fejét s alig birta mozgatni a nyelvét.

Most rajta! gondolá János mester, «éljen a szabadság!» kiálta felemelve poharát s várva, hogy a szegkovács koczczantsa össze a magáét vele.

Az nem soká váratott magára s a mennyire tántorgó nyelve engedé, utána kiáltá az éljent.

– No most már kend igyék valakiért, biztatá ravaszul kiszemelt áldozatát a viczeporkoláb.

– Ne elménczkedjék kend! Hanem igyék azért, a kit a legnagyobb embernek tart a világon!

– Az egész világon? kérdé a szegkovács, elgondolva, hogy az egész világ ugyan derekasan nagy, de abból ő szép keveset ismer.

– Igen, az egész világon! Az egész kerek földön, bizonyítá János mester.

A szegkovács gondolkozott, az orrát vakarta, a fülét vakarta, az egész fejét megvakarta, s utoljára is az sült ki belőle, hogy «éljen Slimák mester!»

A viczeporkoláb elborzadt e nyilatkozaton. Világos volt előtte, hogy az a Slimák mester bizonyosan valami puskaporos összeesküvés fővezére. S ezzel, se tette, se vette, galléron fogá a jámbor szegkovácsot s brevi manu beeskortirozta a városházához.

Ott valami szobába bevezette s egy kövér veres úr előtt talpra állítá az ártatlant. -192-

– Ez az ember gyanús, mondá ott annak a kövér vörös úrnak. Először is elég vakmerő félni a háborútól, másodszor elég szemtelen hét órától fogva fél tízig egy helyben ülni, a nélkül, hogy egy szót szólna s végtére elég istentelen nyilvánosságosan tust inni bizonyos Slimák mester egészségére, a ki szintén valami gyanús ember lehet.

– Senki sem az, uram, felelt a remegő szegkovács, csak az én volt gazdám, egy emberséges szegkovács, a kinél négy esztendeig szolgáltam, most is ott volnék nála, ha a felesége meg nem vert volna.

– Az nem lehet, felelé a kövér vörös úr. Olyan személyekért nem szokás nyilvánosságosan poharat emelni.

– Ha inni akart ön, miért nem ivott így: éljen az alkotmányos szabadság! éljen a felsődunai és az alsódunai hadsereg, éljen a sajtószabadság által garantirozott nyilvánosság? s több efféle.

– De háromig, úgy hiszem, hogy meg fogja tanulhatni. János mester, vegye oltalma alá ez embert.

Az emberséges János tehát fogta az elitélt deliquenst gallérjánál, uti supra, s vitte az illető hűs helyre, a holott is annak elegendő üres ideje lőn gondolkozni arról, hogy miért jutott oda.

Az emberséges János mester pontosan kiereszté a büntetését kiállott szegkovácsot, ki hogy bebizonyítsa, mennyire megjavultak érzelmei a fegyelem által és hogy János mester előtt is jobb véleménybe állítsa magát, ünnepélyes, még pedig igen nehezére eső ünnepélyes hangon ekképen fejezé ki magát: -193-

János mester elszörnyedve esett a falnak e szavakra. A falnak elsőbb, de azután a szegkovács többször tisztelt gallérjának s mielőtt az magához jöhetett volna ijedtéből, már ismét a szűk szobában volt vele.

A kövér vörös úr helyett most egy sovány fekete úr volt ott, ki, a mint megérté a deliquens kihágását, szóhoz sem hagyta őt jönni, hanem leszidta tetőtől talpig s tudtára adta, hogy ha azt akarja, hogy ezentúl rosszabbul ne legyen dolga, jövő alkalommal azt kiáltsa: «éljen a császári hadsereg! éljen az engedményezett alkotmány! éljen az egy és erős Ausztria!»

Ezuttal háromhónapi börtönnel megmenekülhet a gonoszabb következményektől.

A szegkovács tehát, mielőtt hármat lépett volna börtöne ajtajától, ismét visszavitetett és ült újra tisztességes három hónapot.

Az emberséges János mester kiereszté a maga rabját. A nyavalyás még a tömlöczajtóban elkezdé deklamálni a kiengesztelésül betanult igéket:

János mester csak azt nézte, hogy miféle fegyver nemével fogja el a megjavíthatatlan embert.

– Hát nem volt elég, hogy kétszer bezártak? még most sem tudod, hogy mit kell mondani? gyere csak odább!

A fekete sovány úr helyett most ismét a kövér vörös úr vette őt kérdőre.

– Megátalkodott ember! förmedett az reá, megértve vétke nagyszerűségét. Tudod-e, hogy azért, a mit szádon kieresztél, ha most elég kegyelmes nem volnék saját felelősségemre -194- újabb három hónapra bezáratni, hanem a vésztörvényszéknek átadnálak: négyfelé vágatnál!!!

Az ember kénytelen volt megörülni az újabb háromhónapi börtönnek, annyira megijedt.

– Azt kellett volna mondanod, hogy «éljen a respublica, éljen a democratia, éljen a revolutio».

Az ember még egyszer elmondatta magának a vivátokat s igérte, hogy meg fogja tanulni s hagyta magát egész resignatióval újra betétetni a sötétség országába.

A bekövetkezett három hónap alatt sok minden megváltozott, csak János mester sorsa nem; őt hivatalából semmi balsors ki nem birta ütni, mint annyi számtalan mást, ő most is viczeporkoláb volt, mint hajdan. A szerencse őt tenyerén hordozá.

Már messziről látszott a fogoly arczán, hogy most valami nagyon okosat akar mondani, megfogta János mester kezét s elérzékenyültében könyeket sírva, így kezdé hozzá mondását:

– Mondja meg János mester annak az úrnak odabenn, hogy csókolom a kezeit alázatossággal s kívánom neki tiszta szivemből, hogy «éljen a ribillio!»

Mint a veszett farkas a bárányt, úgy kapta át derékon e szóra János mester a szegkovácsot s nagy ideig tartott, míg annyira magához tudott jőni, hogy mikor a szűk szobába letette, szavakba birja önteni indulatjának mivoltát.

János mester elmondá a vádat s igen nagy volt a megbotránkozása, mikor a sovány fekete úr a helyett, hogy -195- mint rendén lett volna, kerékbe töresse a vakmerőt, csupán újabb három hónapra parancsolá azt vissza börtönébe.

November harmadikán az apróbb politikai vétségekért elitéltek szabadon bocsáttattak, köztük a szegkovács is.

Mikor János mester kinyitotta neki az ajtót, az ember zsebkendőjével bekötötte a száját úgy defilirozott előtte s csak pantomimikájával adta tudtára az emberséges viczeporkolábnak, hogy ezentúl a deviseket magának fogja tartani.

No de vigasztalására szolgáljon az, hogy nem ő az egyedüli a világon, ki rossz időben kiáltotta el magát.

SZEGÉNY ASSZONY ÁLDOZATJA.

Egyetlen fia volt a szegény asszonynak, jó, szerető fiu. És a fiu elment a messze világba. Vitt magával puszta szegénységet, a költészet lelkét és anyai áldást.

Hányódott azután sokat a világban. Soh’ sem volt szerencsés. Szegődött társa lett a balsors. Emberek üldözése és önlelke rémei. Szörnyű nyomorban élt.

De a szegény asszony nyomorult sorsában sem szünt meg jó fiát szeretni. Reggel, este imádkozva költ fel és feküdt le egyetlen fiáért.

S jött az idő, midőn a költészet világteremtő lelke kiragadá az ismeretlen ifjut a köznap homályából s ülteté jobbjára és adott fejére koszorút, melynek bűbájos fénye sugárt vetett az egész hazára, – de égeté, de sorvasztá önnön viselőjét.

De a szegény ifju dicsősége nimbusa között sem szünt meg szeretni édes jó szülőjét. Mindenik falatját megosztotta -196- vele, még dicsőségét is, – annak ragyogványát engedve anyjának, átkait magának tartogatva.

És az ifju nem volt boldog. Futotta, kerülte az örvendezőket. Míg sorsa kívül oly fényes volt, lelke oly sötét maradt belől.

Neki nem voltak barátai, neki nem volt szeretője. Ő nem ismerte a kéjt, nem a reményeket. Midőn műveit láttuk, mindenik egy lelkéből szakasztott lélek volt és mindeniken valami sötét, bánatos eszme vonult keresztül, mely ismeretlen, határozatlan búsongást olta be a szemlélő szívébe.

Igen, – midőn arról beszélt, hogy meg fog halni, nem könyezett, nem mondá azt szomorú hangon, arcza szokatlan lángtól gyulladt ki akkor, szemei tündököltek és különben szótlan ajkai beszédessé váltak, mint a hattyúnak végperczeiben.

Minden megérti e költészetet, a mi születik és meghal. A virág elsárgul, mikor halálát, az őszt megérezi. – A pusztai vad, ha e sáppadt szellemet érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napsugár, sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú búcsúdalt mond a csendes tó vizének, midőn annak színén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az ég akkor öltözik biborba, rózsákba, mikor a nap meghal.

Mikor egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják, – s míg otthon a ház, melyben lakott, üres marad és szomorú, künn sírja tele nő szagos virágokkal…

Mikor ábrándos árva gyermek a sírkertbe téved, apja, anyja sírját sorra látogatja s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja s míg kezei az «élőké-halóké» szirmait tépkedik, mint fehér lepke virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza.

Mikor özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat -197- s látó álmaiban bánatos halottja képével beszélget, – s midőn az elfeledett költő sírján összenő a vad fű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt, esténkint oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – ez a költészet a halálban.

Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt suhogó hideg éji szélben, behunyt szempillákban, sáppadt holdfényben mutatja magát a legmagasb költészet, – a halál költészete.

Ki megszokta a költészetet keresni napfényben és éj sötétében, ember örömében és ember fájdalmában, ki oly gyötrelmeket tanult érezni, minőket más nem ismer.

Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni élő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha.

Örök vágyat fog érezni el nem érhetők után; méla kínt, melynek okát maga sem ismeri; szomjat, mely a kielégítés által nő; gyönyört, melytől az élet elfogy.

Szerelmi epedés ideálképek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel s csalódások a földön levőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek beszédét meg tudja érteni, oly ritkán talál emberi kebelre, mely őt megértse, s ki lelke röptében lehozza az égből a csillagsugárt, oly gyakran eltéved a föld járt útain.

Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik s fülébe súgja: «rút az élet, szép a halál», a halál után nincsen szenvedés; ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei vérzik, vele van; ha küzd az emberprózaiság coloss tömegével s lerogyik annak terhe alatt, vele van, s mindannyiszor csábítva mondja: «a halál szép, a halál az Isten angyala».

Világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni. Cseppenkint szívja ki vérét, cseppenkint tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet dæmona.

Miként hajdan a mesék rossz szelleme az élet bűnös örömei által kötelezé le vérrel irt szerződésben a lelket az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont, élethosszú szenvedések által.

Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott s azután örökké álmodni szeretne…

Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét, érzéketlenül a mindennapi ember örömei, elvei, reményei iránt, – a mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az üldözöttnek?

Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai és szolgái, lekötelezettei, űzérek, élvezők – s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek ott össze.

Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy megmondja neki:

És megmutatja neki a földet és eget. A földet sötét felhőivel, önző embereivel, bűneivel, átkaival, hideg téli arczulatával. És az eget kék boltozatával, arany napjával, ezüst holdjával s gyémántcsillagjaival. A földi népet, kik közt csak üldözőire, bántó, szívtelen sáreredetét érző prózai lényekre ismer és azután az ég lakóit, a vidám, tiszta, gyönyörű szellemeket, kik őt már álmaiban is annyit látogatták s kik várnak reá, kik epednek érte, kik lelkét magukhoz hasonlóvá teszik.

Az ifju meghalt, nem várta be halálát, maga hítta el azt, erőszakos kézzel nyitá meg az ismeretlen hon ajtaját.

Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről.

Csak egy lény maradt még, ki rá emlékezett, – napról-napra, éjről-éjre róla gondolkozott, ki szomorú életét, szomorú halálát nem birta feledni, – szegény édes anyja.

Napi munkájával kereste kenyerét és mindennap félretevé falatjának felét, keresményének lassan gyűlő filléreit, hogy abból egykor fiának, kedves gyermekének márványemléket készíttessen.

Mert a haza emléktelenül hagyta legkedvesebb fiának sírját. Ott hagyák őt feküdni jeltelen domb alatt, – szép lelkének nagyszerű műveit jártak látogatni holta után is, sírját látogatni nem járt senki.

De a mit élvei közt feledékeny nép elmulasztott, gondoskodott róla a szerető anya, s örömmel látta takargatott pénzét, mit fáradság gyűjtött, nélkülözés szaporított, naponkint növekedni.

Egy mindenkinél szegényebb anya, a haza, járt házról-házra halálos napjaiban alamizsnát kérni. A gazdagok, a nagy urak becsukták előtte palotáik kapuit és szíveiket és füleiket.

De a szegény oda adta érte kenyerét, azután oda adta érte vérét. Bár ne adta volna hiába!

Jött a felszólítás, hogy a ki magyar, hozza el áldozatait a hon oltárára, bejárta a segélyt kérő szózat a hont déltől -200- északig és jött az oltárhoz boldog boldogtalan. És a sok kevésből hetek, havak alatt milliók lettek; mit a gazdagság coloss ereje elmulaszta, a szegénység hangyatömege összehordta.

De annyi áldozat közt, mi az oltárra gyűlt, egy sem volt szentebb, magasztosabb, mint egy szegény asszony fillérekből gyűjtött forintjai, miket szerencsétlenül elhunyt egyetlen fiának, egy nagyhírű költőnek elhagyott sírjához emlékkőre szerzett.

Midőn a nagy segélykiáltás hallaték, egy perczig sem tétovázott a szegény asszony. Ha fia élt volna, azt ajándékozandá a hazának, most odatevé az oltárra – sírkövének díját.

Bizony, bizony mondom nektek, ez lehetett azon özvegy asszony, kiről Krisztus azt mondá a templomajtóban: többet adott, mint mások, mert mindenét odaadta.

És a költő sírját letapodták az idők azóta, nem találni rá többé, benőtte a vad fű, sírfáját kitörték, elhányták, s ha a kelő tavasz virágokat teremt fájdalmas porából, a gyermek, ki azokat koszorúnak letépi, nem fogja tudni, hogy az fáj annak, ki ott alant elfeledve nyugszik.

Úgy van… Kit még három év előtt ünnepelve emlegetett a hon, kit magasztalással halmozott mindenki, kit fájdalmas részvéttel ölelt, ki közelről ismeré, s ki mindezt megérdemelte, annak sírját most nem tudni hová lett… Le van tapodva, benőtte a vad fű, nyoma sincsen…

Le van tapodva, el van feledve, benőtte a vad fű, mint egyetlen, boldogtalan fiának elhagyatott sírját… -201-

EGY BUJDOSÓ NAPLÓJA.

Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél fölkapta hamvait, szétszórta egyik országszéltől a másikig, a por-atomok repültek ide-oda, sok kihullott a külső országokba, jutott belőlök a tengeren túlra is, úgy szétszórták őket a viharok.

Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélétől a másikig, sokszor kimehettem volna, – mindig visszatértem a határról, nem birtam elhagyni ezt a földet.

Eszembe jutott a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam a távol furulyaszót, a sötétzöld dombon ült a méla juhász, ki tudja, hogy kik és hányan vannak oda eltemetve?

Eszembe jutott a rengeteges hegyláncz, a kis fehér falvak kilátszanak belőle, az esti harangszó széthangzik a völgyben. Ki tudja, hányan és miért imádkoznak könyező szemekkel az esti harangszóra?

Eszembe jutott a fényes, zajos város. Miért, hogy ablakai most mind zárva vannak? Sokan, kik boldogan, úri kényelemben laktak egykor itten, ki tudja: hol, merre? végtelen útakon, erdőben, avarban, futva bujdosnak most, kerülve a napfényt és az emberarczot.

Eszembe jutott a düledező csárda, népes falu végén, ott ver egy rongyos őszült czigány szomorú nótát zokogó czimbalmán, az ott iddogáló lehúzza mélyen szemére karimás kalapját: «ne verd azt a nótát!» kiált a czigányra. Ki tudja, mi volt oly szomorú abban a nótában?

Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről a zöld ablakredőnyöket, a háztetőn a fülfű rózsái sárgultak, a kapun belül ugatott a vén házi eb, a csendes utczán egy -202- fáradt ember megy végig, távol az éji őr kiáltása hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában egy nő ül egyedül s a bibliából olvas, a fáradt ember ismét tova megy. Ez a fáradt ember úgy hasonlít hozzám.

Eszembe jutott a gyászos, búsongó nő. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül, fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze, messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag, avar pusztaságon, csalitos erdőkön, idegen városokban, millió idegen emberi arcz közül keresve az egyet, a kit meg nem talál; hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, fölrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csöndesen lobog.

És a kisértő emlékek nem hagytak tova mennem. Valami veszni kényszerítő vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott fölkeresni a délibábos rónát és a rajta fölhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlő falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messziről megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott végig lopózni a hallgatag utczákon, mint ki gyujtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos, búsongó nőt, a mint éji lámpája mellett álmatlanul álmadozik, jó éjszakát mondani neki,… s azután fölkeresni a legelső börtönőrt, tegyen velem, a mit akar…

Felbomolva minden társadalmi kötelék, családviszonyok, hit, vallás, törvények, tulajdon, – minden, – minden felforgatva, összedúlva.

Láttam a leégett városokat, miknek lakosai egymástól féltükben nem mernek haza térni, láttam a fekete ruhás nőket, egyiknek férje a csatában veszett, másiké fogva, harmadiké nem tudni hova lett; menyasszonyt, ki özvegy lett, mielőtt nő lehetett volna; nőt, ki csatatérről csatatérre járt, keresve az eltemettek közt híreveszett férjét és -203- bujdosó férjet, kit nője elhagyott, elfeledett s máshoz adta magát.

A bujdosó honvéd, ki bénán jött el a csatából, az üldözött polgár, ki nevét eltagadta, a megfogyott család, a koldussá lett nép, a látogatatlan templom, az álhírterjesztő charlatan, a sírok az útfélen – mindezeket s a hozzájok kötött borongós emlékű eseményeket elmondjam-e, leirjam-e?

Titkos fájdalmakban sorvadoz ez a nép; ha elmondom betegsége egyes kórjeleit, tán lesz orvos, ki azokat meggyógyítsa, vagy tán mindaz, mit le fogok irni, nem egy beteg kórjelei többé, csak egy bonczkés alá jutott halott anatomiája?

I. PUSZTA FALVAK.

Útitársam egy éltes képviselő volt és egy fiatal huszártiszt, szép, ifju barna nejével.

Az utczákon nem vezetett kocsinyom keresztül, a leégett házak udvarai be voltak nőve paréjjal, a beszakadozott romokon keresztül-kasul lehetett látni, egy házból sovány csikasz kutya nézett ki az ablakon, oly vadul, oly egyedül.

A falvak már hónapok óta le vannak égve, még egy ház sincs belőlük fölépítve.

Egy ember, ki meg tudott menekülni, bátorságot vőn magának visszatérni nagy időre. Sok keresés után ráakadt házára. Egy ágyúgolyó keresztülütötte valamennyi falát. Pitvara előtt halott ember feküdt, szobája falán mintha véres kéz öt ujja hagyott volna nyomot, szélylyel az egész faluban egy élő teremtést nem talált, csak itt-ott repültek föl néha kerítések mellől nagy görbeorrú madarak, nehéz, -204- lomha röpttel, a mint tova ment, ismét visszacsapva, a honnan fölverettek. Az ember ásót vett kezébe, házról-házra járt, a holtakat, a hol találta, ott eltemette, harmadnapra belefáradt a munkába, ott hagyta házát, telkét, s elment világgá, soha sem tért vissza többet.

Egy másik még csaknem épen találva házát, beleköltözött. Első éjjel azt álmodta, hogy valaki a mestergerendára fel van akasztva szobájában. Az iszonytól kitörte a hideg, három nap lelte a forró láz, harmadnapra meghalt bele. Senkinek sem jut eszébe azóta visszatelepülni.

A házfalakon mindenféle gaz nő, az is olyan sárga, mintha bánná, hogy ott kelt ki; köröskörül a szántóföldeket fölverte a bojtorján, soha nem látott, ismeretlen gyomok nőttek rengeteggé rajta, ha néha a meleg szellő belekap ősz fejeikbe, a pelyhes mag fellegként repül szanaszélylyel a légben.

Útitársnőnk, a huszártiszt neje, a rekkenő melegtől tikkadtan, egy ital vizet kért egy forró délután; valahol egy kútra akadtunk. Nem volt sem kámvája, sem vedre, sem ostora, ügygyel-bajjal merítettünk belőle vizet egy bőr kalaptokkal, s mikor kimerítettük, borzadva önténk ki a földre. Veres volt, mint a vér!

Köröskörül kiszáradt minden tó, egy ital víz, egy árnyékos fa, egy szemközt jövő utas – sehol. Ha valaki lefeküdt valami domboldalba aludni, láthatta maga fölött rögtön megjelenni a magasban a kóválygó röptű vad madarakat, a mint szüntelen közelebb-közelebb jöttek hozzá, kóválygó, kerülgető röpttel, s bántó, ijesztő kiáltással, – a hullakeselyűk…

II. A KARPERECZ.

Útitársam, a huszártiszt, egy levert kedélyű, szomorú harmincz éves férfi volt. Neje szép fiatal asszony, kinek Pesten gazdag apja lakik, kinél élhetett volna kényelemben, nyugalomban. Szerelemből követte férjét; az egész -205- úton egy panaszhangot nem ejtett, tűrte az éhséget, a szomjat, a déli nap hevét, még félelmet sem mutatott, mikor az alkonyati gőzkör, mint egy emelkedő árnyöv, kezdte elfoglalni a láthatárt s mi egyedül esteledtünk el valahol az emberhangtalan fenyéren. Még ő bátorított, vigasztalt, földerített minket is, olyan jókedvűnek látszék.

– Elmegyünk valami félreeső helyre, lesz belőlünk parasztember, te szántasz, vetsz, hajtod az ökröt, én a teheneket fejem… Valamennyien nevettünk.

– Ha elfognak, addig járok biráidra, míg megunják és kibocsátanak. S ha nem nyitják meg börtönöd, magamat is oda csukatom hozzád, s ottan élünk, ott halunk meg.

A fiatal nő egy karpereczet viselt kezén; a nagy opál broche alatt, ha egy titkos rugót megnyomtak, egy szép fiatal férfi arczképe látszott meg, emailban festve, nyalka huszár-ruhában. Rá lehetett benne ismerni férjére. Sokszor megnézte s mindenkinek megmutatta, hozzá téve: «akkor nem volt ily szomorú».

A mint egy falu alatt az út kétfelé vált, a huszártiszt elbúcsúzott tőlünk, szánta nejét oly sivatag úton hordani s elvált tőlünk a falu végén, a hova mi nem tértünk be; ott egy oláh kalauzt fogadott, a ki jártabb útakon vezesse.

A mint eltünt szemeim elől, úgy szántam őket magamban, őt és vidám feleségét, magam sem tudtam, hogy miért?

Hisz ő biztosabb útra tért, én maradtam a kietlenben. Őt szerető nő kisérte, engem hallgatag útitárs, ki egész úton szót sem szólt s mégis úgy fájt, hogy elvált tőlem, mintha a merre én járok, ott nem volna semmi veszély, mintha a pártfogó fátum, kiben vakbúzgóan hiszek, még azokat is megvédné óvó kezeivel, a kik hozzám közel vannak.

Több hónap mulva egyszer egy hirlap akadt kezembe. Az első volt, a mit régóta láttam. Elolvastam végtől végig, -206- még a hirdetményeket is, leghátul bitang jószágok leirását köröztették, miket rablóktól vettek el, kik utasokat gyilkoltak meg értök. Finom női öltözetek, bevérezve, meghasogatva, zsinóros egyenruhák, hímzett finom fehérneműk, s a sok mindenféle között egy becses nehéz karperecz, melynek nagy opál köve alatt, ha egy rugót megnyomtak, szép fiatal férfi arczát lehete látni, huszár-egyenruhában, email festésben…

Később megtudtam, hogy nem messze az erdőben a kalauz elárulta őket, a férjet lelőtték, ekkor a velök volt inas elszaladt az erdőbe, egy kardot hajítottak utána, azt felkapta s tova futott, nem messze bujdosó honvédekre akadt, azokkal neki indult a rablókat fölkeresni, urát, úrnőjét megtalálta holtan egy árokban, később a ráhajított kardról nyomára jöttek a rablóknak. Mindent kivallottak.

III. A HÁROM HAJTSÁR.

Három hajtsár küzködött velök. Zsíros, szurtos mind a három, nagy tüszők voltak derekukra kötve, réz csatokkal s szironynyal kiczifrázva.

A nehéz, feketeszőrű állatok mogorva unalommal döczögtek lassan előre, néha megálltak marakodni, neveletlen ordítással vonva magukra a figyelmet. A hol valami tócsára akadtak az útban, annak ott neki feküdtek, alig győzék a hajtsárok onnan ismét tovább terelni. Egy vagy -207- kettő olykor kifutott, nekivadultan a csordából, a bojtár félóráig elkergette, míg vissza birta hajtani.

A főhajtsár magas, napsütötte férfi volt. Zsíros haja lelógott szemébe, nyakába piszkos szűr volt akasztva, a rekkenő melegben félvállára vetve, lábain szíjas bocskort viselt, kezében nagy ólmos bot volt s nyakába czinnel öntött nyelű karikás szíjostor.

Egyik bojtára alacsony, vén ember, apróra nyirt fehér haját lekonyult zsíros kalap födé, éles szemei villogtak alóla, görcsös botját kanászosan húzta maga után.

A másik bojtár fiatal legény volt, sántítva ügetett a buffogó csorda mellett, lába meg volt sértve, botjával duzmadtan hajigált a rendet nem ismerő csapat elmaradozói után.

A röfögő csorda mellett kurjongatva haladt a három hajtsár. A főhajtsár menés közben egy féligsült kukoriczacsövet rágott, az ősz bojtár melancholice kongatott hosszú ostorával, a fiatalabb biczegve, sziszegve sántikált előre fájós lábával, kerülgetve az út göröngyösebb részét.

És nekem úgy tetszett, mikor elmentem mellettük, mintha mind a három arcz régi jó időkből ismerősöm volna.

Az a magas férfi a szíjas bocskorban úgy hasonlított valakihez, ki az országgyűlési körök első arszlánja volt, a delnők ideálja, a salonok szemfénye, kinek öltözete mindig a legújabb divat, a legjobb ízlés szerint készült, kinek egész Pesten csak egy helyütt tudtak szájízére főzni.

Az a fehérhajú bojtár arcza úgy emlékeztetett egy merész, komoly férfira, kinek arczképét a patrioták szobáiban látni, ki a karzati tapsokat annyiszor hallotta szavaira felzendülni, – bátor, vakmerő ember, ki semmi hatalom előtt meg nem hajolt, jött légyen az felülről vagy alulról.

S az a sziszegve sántikáló ifju, mintha hasonmása volna egy igen boldog embernek, ki most éve házasodott meg, azóta mindig mézes heteit éli, szép fiatal felesége csaknem tenyerén hordá, nem rég kis fia született, apjának egészen hasonmása… -208-

… A tikkasztó nyári hőség alatt, porfelleg közt, izzadozva hajtogatja a három hajtsár a lomha piszkos állatokat, ruháik tele vannak ragadva a koldusdinnye-dióval, arczukon csorog alá az izzadság… Hajj előre! Hajj előre!

Napok mulva, hetek mulva, fáradságos küzködéssel egy városhoz ér a három hajtsár.

Szemközt egy utas jő rájok, a ki azon városban lakik. Megállítják, megszólítják.

Az első azt kérdi tőle: nem ismer-e ott egy házat, melyben egy szép asszony lakik, a legszebbik a városban, mit tud róla?

– Ismerem jól, szólt az utas, oh e házban vígan vannak, soha sincs az vendég nélkül, szól benne a zene egész éjjel, a szép asszonyt ne féltsétek; ő magát jól mulatja.

– E másik nőt ismerted-e? nem igen szerette férjét, de volt oka rá, hogy becsülje; hideg, szenvedélytelen nő, mit beszél róla a világ?

– Nem ismerted jól azon nőt, válaszol a kérdezett, sem te, sem a világ. Sokat búsult férje után, bánatában eszét vesztette miatta, elvitték az őrültek házába.

– Fiatal nő lakott kisded gyermekével egy kis szerény lakban. Szép piros volt a nő és gyermek. Mit csinálnak?

– Nem laknak többé a kis házban. Még kisebbe mentek lakni. Ott feküsznek kint a temetőben, egy sírban, egy koporsóban…

… A három hajtsár összenéz. A köny végig gördül napbarnította arczukon. Zokogva kérdik egymástól: «bujdossunk-e még tovább is?» -209-

IV. AZ EZERMESTER ÉS A KOZÁK.

Útitársaimmal együtt csikósoknak voltunk maskirozva. Kerek, karimás kalap, borjuszájú üng, bő gatya, korczán lelógó czifra dohányzacskó- s kohával volt viseletünk.

Porlepte, napégette arczainkkal, olvasva is beillettünk volna bárhova betyárnak.

Aradon biztatták a képviselőt megrezzent kollégái, hogy nagyobb ismeretlenség kedvéért vágja le bajuszát.

A jó ember nagyon meg volt ijedve, kezébe vette a borotvát, neki ült egy tükörnek, megcsavarintotta a bajuszát először jobbra, azután balra… egy könycsepp esett ki szeméből… azután visszatette megint a borotvát: «mégis csak inkább a nyakamat!» mondá s a bajusz ott maradt.

Három jó parasztló volt szekerünkbe fogva, mindketten a kocsis ülésben ültünk, a lőcsön lógott a csutora, meg a posztószél-tarisznya. Szalonna volt benne s ötödnapos kenyér.

A bihari erdők egyik mellékútján egy délelőtt egy csodálatos kis emberkére akadtunk. Nyilván bujdosó volt ő is. Nagy, magastetejű kalapot viselt, a képe orrától a füléig meg volt borotválva, miáltal kicsiny arczához aránylag képtelen nagy álla s még szélesebb szája a legcsodásabb módon lőn prostitulálva, a nem ő reá szabott frakk ujjai, mindamellett, hogy fel voltak hajtva, a körme hegyéig értek, míg a hosszú fecskefark szépen verte a bokáit. Szürke pantalója zsebéből nagy ostentiátióval fityegett ki egy irtóztató nagy kétfülű szabó-olló fogantyúja.

– Ez az ember kell minekünk, mondék társamhoz fordulva, ha ezt felveszszük szekerünkre, azt hiheti, a ki meglát, hogy ő fogadott bennünket fuvarba.

– Megyünk mi mindenhova, felelém s mentül jobban néztem, annál ismerősebbnek kezdettek előttem látszani arczvonalmai. Két év előtt valamelyik kis városi színpadon láttam, szinész volt, hanem rossz. Hamletben ő volt a lélek.

– Hát teszem föl majd Borsodba. (Jól tudtam, hogy oda való, jó birtokos, csak csavargási vágyból járt néha a szinészekkel.)

Az ember felmászott a szekérre, esküdve: hogy öt garasnál többet nem fizethet a vitelért, mert az úton kirabolták s több afféle.

Azután előadta nagy szóbőséggel, hogy ő böszörményi szabólegény, valami örökségért megy Kövesdre s beszélt egy határ anekdotát a szabólegényi élet eseménydús sphærájából s a midőn kerekre bevégezte mondva csinált szerepét, hátrafordulva hozzá, azt kérdezém tőle: «mikor adta utoljára Hamlet apját?»

Az ember kék, zöld lett ijedtében. Őt még a csikósok is ismerik; de a mikor aztán ő is rám ismert, elnyúlt a szája mind a két füléig, sírt és kaczagott, a hátamra borult (mert elől nem fért hozzám), s azután elbeszélte, hogy az a szinésztársaság, melylyel együtt kóborolt, tömegestől áttért Thália zászlója alól a honvédekhez. Ő is osztotta e sorsot. Ott sok ideig főtréfacsinálója volt a hadseregnek, később, hogy a törzsorvos meghalt s a másodorvost helyébe mozdították elő, a megürült másodorvosi állomást ő vele töltötték be.

– Valamelyik tiszt ajánlott e hivatalra, kinek Nagyváradon nagyon megtetszettem a Szevillai borbélyban, mint doktor Bartolo. Egyébiránt volt ilyen magamforma doktor a hadseregnél akárhány. -211-

– Sőt igen is furcsán jártam. A debreczeni csata alatt, míg az ágyúdurrogás folyt, leültettek egy bakhát mellé, hogy majd a sebesülteket oda hozzák. Egyszer egy szép ifju tüzért két másik karonfogva vezetget felém, az ifju megáll előttem, felemeli két véres karját: «nézze doktor úr, már nekem egy kezem sincs», monda szomorúan. A mint az ágyút töltötte, mindkét kezét egyszerre vitte el a golyó. Velem elfordult a világ, elszédülten hanyatt vágtam magamat az árokba. Úgy locsoltak fel hideg vízzel. Akkorra egy másik sebesültet is hoztak oda, annak meg mind a két lába volt ellőve; a mint az egyiket elvitte a golyó, könyörögve kérte mellette álló pajtását, hogy taszítsa odább, mert rögtön a másikat ellövik s mielőtt az segíthetett volna rajta, egy másik teke épen oda vágott s másik lábát is elszakította. Inkább álltam volna az ágyú előtt, mint hogy ezeket a sebeket láttam. Alig kötöttem be őket, mikor a sereg elkezde futni, ők is ott maradtak szegények, jól jártak, ha meghalhattak.

Estefelé, hogy az erdőből kiértünk, messziről kozák lovasokat láttunk felénk nyargalva jönni.

Észrevettek bennünket, vissza nem lehetett fordulnunk az erdőbe. Leghelybehagyhatóbb tanács volt az ily helyzetben jó lelkiismerettel előre haladni.

Egy singes kalapú torzonborz vitéz, kis kurta paripán, kezében harmadfél öles dárdájával, hátán a hosszú puska keresztbe vetve, oda vágtat hozzám s mielőtt a néhány emlékemen ragadt tót sententiát összekeresgettem, töredezetten, de elég érthetően megszólít – magyarul.

Meglepetésem oly nagy volt, hogy első pillanatban nem tudtam, mi nyelven válaszoljak kérdésire. (Később megtudám, hogy e hetman horvát határvidéki lakos volt s -212- mint ilyen, sokáig tartózkodott a komáromi garnison-őrség közt, ott tanult meg magyarul, s innen egy orosz herczeg magánszolgálatába állva, később a kozák katonaság közé soroztatta magát.)

– Honnét jönnek? kiálta rám újolag, miután első kérdésére bámultomban nem válaszoltam.

Hátra tekintek. Az én doktoromnak sem híre, sem hamva. A saraglyában senki sem ült.

A kozákok azonban már ekkor elkezdtek a kocsiderékba hánt szénában kopjáikkal turkálni, mely műtételre az eltünt férfiu reszketve és piszegve emelkedék ki a kocsiderékból, hova ijedtében elbújt. Szerencsétlen kinézése, toronytetejű kalapja, széna-, szalma-szálakkal koszorúzva s ijedtséges ábrázatja irtózatos hahótára ingerlék a kozákokat, mit növelt az ex-orvos azon ötlete, miszerint, hogy magát mint igaz hivő keresztyént mutassa be a fenyegető muszkáknak, elkezdett magára keresztet hányni, először csak egy kézzel, azután mind a kettővel, a mi nagyon furcsán jött ki.

– Kicsoda az úr? kérdé tőle mennydörgős hangon a torzonborz kozák hetman.

Az ember se látott se hallott s bár magyarul szóltak hozzá, arra értette a kérdést, hogy adja elő a pénzét s nagy remegve nyult belső zsebébe, s kihúzva onnan egy csomó kék, zöld és sárga szinházi retourbillétet s boros üvegekről leszedett czédulákat, átnyújtotta a kozáknak.

Azt gondolta a nyavalyás, hogy az a messzeföldről jött férfi láthatott ez idő szerint Magyarországon annyi mindenféle színű és alakú és feliratú bankót, hogy ezentúl bármi színes nyomtatott papirost bátran annak fog nézni.

Hanem a kozák jól tudott olvasni magyarul s az átnyújtott czédulákat úgy vágta a reszkető ex-doktor fejéhez -213- vissza, hogy a hány, annyifelé repült s azután kirántva kardját, vérben forgó szemekkel s nem minden bőkezűség nélkül használt káromkodással rivalla az agyonijedettre.

Látva, hogy ez nem fog felelni, hanem mindig nagyobb galibába kever bennünket, oda fordulék a hetmanhoz, ráköszöntve a kulacsot:

– Igen, igen! integete az én emberem fejével sebesen biczegetve s komikus pantomiával illustrálta állítását, mutogatva a tűveli öltögetést.

A hetman nagyot kaczagott, azután nagyot húzott kulacsomból s azt visszaadva, levetette phlegmatice felső zekéjét s egy nagy szakadást mutatva a hátán, odaveté a doktornak, laconice parancsolván, hogy azt foldozza meg.

Ez nagy kipkapkodás között előkeresett tűt, czérnát a zsebjeiből, felhúzta a félgyűszűt ujjára, a czérnát szabólegényesen megpattogtatá, megviaszolta, a zekét térdére fekteté s addig varrt nagy mohón, nagy sietséggel, míg olyan vargafoltot szúrt-szabott a kérdéses zekére, hogy elhordozhatja maga a generális.

A kozákok kiváncsi nevetéssel kisérték minden tűöltését s rettenetes volt jó kedvük, midőn a doktor vissza akarván adni a hetmannak megfoldozott csurapéját, kitünt, hogy azt foldozás közben saját térdéhez varrta.

A hetman még egyet húzott kulacsomból, azután tudtunkra adta, hogy mi mehetünk a merre látunk, hanem a szabót elviszi magával, mert companiájának mindennemű öltönyei nagyon igényelik gyógyítóműtételeit s anélkül, hogy beleegyezését elvárná, felfogta a kis embert frakkja gallérjánál s kiemelve a szekérből, maga mellé ültette hátul a nyeregbe.

S azzal csörtetve, csatangva elrobogott torzonborz társaival, -214- a merről jött az avarba. A kis doktor remegve kapaszkodott bele kétfelől két kézzel.

Tudtam, hogy nem vész el. Mire két hét mulva Zemplénbe vetődtem, már akkor ő régen iskolamester volt valami palócz faluban, a honnan a kosta elment guerillának, s úgy megaprította a fiatal scythákat, mintha a markába született volna a mogyorófa.

V. A MOCSÁROK REJTEKHELYE.

Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol láthatáron.

Messze, igen messze egy karcsú toronytető látszék fölfordított alakjával a hullámzó délibáb csalóka vizében, mint tengerre vetett árnyék, s körül egy-egy kazal, vagy távol tanyai fa, kettőztetett alakjával mint egy, a légbe fölkapott sziget, mely a körüle rengő tengerrel együtt libeg-lobog, majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül.

Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el mellette. Szárnyát sem libbentette meg.

Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra s bevágtunk a puszta közepébe, az úttalan, jeltelen, kopár avatagba.

A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb helyeken, csonttá száradva, össze-vissza repedezett a szíkes gyöpszín, a kis sárga széki-fűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a süppedékes legelőre s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában.

Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökeret a -215- száraz, sovány avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából sertéik közé ragadva. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész pásztákat, gyilkos piros leveleivel daczolva a megölő hőségnek.

Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül, mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen letapodta előlünk a szekérnyomot s találomra ügettünk a jeltelen láthatár felé.

Déltájban nagy messze két kankalikos kútgémet pillantottunk meg oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény, hogy ott valakivel tán találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra hosszánál, s még mindig oly messze látszott hozzánk, mint ezelőtt.

Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. A mint a nagy távolságból ki lehete venni, valami csikós lehetett. Csak imígy-amúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy czammogva, földig leeresztett fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet harapott, a hol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul, nyaklott jobbra is, balra is, néha előre, másszor hátra esett, de a súlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon.

Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt és fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredt. Egy percz alatt széttekinte, megpillantott kettőnket s lekapva karikását nyakából, felénk fordítá a lovat s egyet pattantva a levegőben, mint a pisztolydurranás, elkezde felénk nyargalni.

Most még inkább meg lehete benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, hajlik jobbra-balra, mintha csak tánczolna, dereka szüntelen mozog.

Hátra-hátra veti magát, a kantár hosszúra eresztve, néha-néha nem is ül a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle előbbre-előbbre feszül -216- s a mint rohan szelet verve az álló levegőben, széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem uralkodik; ki tudja, mi kéj az, a mit akkor érez?

Midőn mintegy száz lépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására lova, mintha földhöz czövelték volna, megállt. Kémlelni látszott bennünket.

Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé, kikenve, könnyen a fülére csavarhatta volna.

– Honnan jöttök, hová mentek? kérdé azután halkabban s közelebb léptetett hozzánk.

– Rossz fát tettünk a tűzre, bátya, felelék, odább akarunk egy kicsinyt állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet.

– Hogyne tudnék, gyertek velem, szólt bajuszát végig csavarintva s végig mustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk.

Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart vele valamit kezdeni, azt is hamar letorkolta, «nem szeretem a sok beszédet», viszonzá s nyargalt előttünk mogorván.

Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végig nyult, egy véghetetlen mocsár szélihez értünk.

A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb írtatlan, járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának.

A mezőkről száműzött növényélet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földet ellepte valami ezüsthátú fű sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas -217- fűzéres fűzlevelű, rózsaszín virágú növények tekintgettek elő, s magasra felnőtt nádi buzogányok legtetejéig fölfutott a délignyitó hajnalka s a vízszínén úszott a tányérlevelű nymphæa, fehér tulipánjaival s korsóalakú gyümölcseivel és messze, mennyire szem látott, egész le a láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival.

Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatuk ragyogott a napvilágban.

Azután vezetőnk megindult, neki fordítván lovát a mocsárnak, meghagyva, hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább lovastul bele veszhetünk az ingoványba.

A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szűgyéig ért, semmi jel nem mutatta az útat.

Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, a mint a nádrengeteg árnyékában érzé magát, elmondá, hogy tapasztalatlanabb járók-kelők akárhányszor bele tévednek itt a nádsűrűbe, aztán nem találnak ki belőle, ottan vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász, csikász, valami üldözött ember, vagy tán épen az üldöző, belebódul az ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap is hallani még kiabálását, majd itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? a nadályok, vizikígyók végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis.

S tovább mentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgése hallék. Ez az emberhangtalan méla nyüzsgése a természetnek még magányosabb, még aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt, ez egészen új, idegen világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli -218- a szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezet sem itt, sem amott.

Zavarodtan tekinténk körül, én épen arról gondolkodám, hogy ki volna oly merész utánunk jöhetni? s a távolban elég kivehetőleg hallatszék a gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az?

– Csöndesen! dörmögé a vén csikós, egy moczczanást se tégy, mindjárt megtudjuk, hogy ki az? ismerős-e, vagy perzekutor?

S ezzel elkezdé halkan, csöndesen fütyörészni a csikósdalt: «lóra csikós, lóra, elszaladt a ménes». Nincs az a tilinkó, a mely jobban meg tudta volna czifrázni.

A mint elhallgatott a fütytyel, messziről, mintegy válaszképen valaki elkezdé fütyölni e nótát:

A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arczán valami végig futó reszketegséget lehete észrevenni, valami váltakozást szokatlan ijedség, öröm és gyanú között.

– Nem lehet a! dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve, elesett az, látták akárhányan halva, összevágva; s még egyszer elkezdé fütyölni a «lóra csikós»-t.

Ismét a petri gulyás nótája hallatszék válaszul, hanem már közelebb; a lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta meg társam lovának zabláját.

– Ne papolj! az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, a ki pokolból szabadult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vőmé, a kit harminczhárman láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva. -219-

Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát s hiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg sem moczczant gazdája alatt, egy pár nadály szivódott a hasa alá, a tanult paripa meg-megrázkódtatá ideges bőrét a fájdalom miatt, de lábát sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt.

Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktól akarta volna megkérdezni, hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni?

– Tegyék az urak a lovaik fejét a másik ló nyakára, akkor elhallgatnak. S utána dörmögé magában: kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki, mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen se baj, most olyan világ van, mikor a szegény legény tartozik az urakon segíteni.

Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen utasított vissza:

E közben a csörtető tocsogás mindig közelebb hallatszék jőni, nehány pillanat mulva egy lovag alakja bontakozék ki a sűrű nádberek közül, kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, czingombos dolmánya s minden öltözet össze-vissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyirt fejét, s míg bal keze feje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobbkezében egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és ütlegeivel kormányozta. -220-

A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, a mint a jövevényt meglátta. Hirtelen tarkón kapta lovát s velünk nem törődve, elébe ugratott az érkezőnek s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy össze-vissza ölelgette, hogy szinte lerántotta a lováról.

A jövevény napsütötte arczán azt a komoly, mosolytalan büszkeséget lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arczán annyira otthonos volt, melylyel azokat a kiállott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt sanyarúság öntudata diszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt is megtartá.

A jövevény kérdőleg tekinte felénk, ipa nehány szót súgott fülébe, tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához emelte bepólált kezét s biztatólag szóla hozzánk: «Nem kell félni, itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!

– Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyon sírta már magát utánad.

– Agyon is ütöttem volna. Nem becsületes asszony, a ki legalább a gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövők, hogy téged ott láttak halva.

– Igazuk volt. Majd elmondom, ha haza érünk, de most száraz a torkom, lelkem; érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is alig hiszem, a mi velem történt.

VI. A HALOTTAIBÓL FELTÁMADOTT.

S azzal csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket, neki volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk nyomába.

A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű fűzfa-bozót lepte el az útat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk, nemsokára szárazon lelénk magunkat.

A vő paripája vígan, otthonosan kezde nyeríteni, megismerve a helyet. A fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy darabja kertnek volt felásva s beültetve konyhanövényekkel, a kert végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva, melyet odvas szomorú fűz árnyazott be csüggő galyaival, a lobogó tűz fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis paraszt menyecske sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat.

A mint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett kézzel nézett a reketytyés felé, az öreg csikós oda fordult a vejéhez: «maradj hátra, mondá neki, majd előbb én beszélek vele» és azzal előre nyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk.

A mint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott lováról: «no asszony, úgy monda, újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat.»

– Nem bánom én, szólt nyüzsgő örömmel a nő, csakhogy maga megvan, elmegyek én hozzá.

– Dehogy mégy szolgám, hova mennél? harmincz mértföld ide az a hely, a hol ő elmaradt, ott is fogságban -222- van; beszélt a jó öreg, s az volt szerencséje, hogy leánya nem nézett rá, mert arczát e közben sehogysem tudta megőrízni a meghazudtoló mosolygástól.

– Ha a világ végén van is, nem lesz messze, rebegé a pusztai virágszál, köténye szélével törülve szemeit, még ha el volna temetve, úgy is érte mennék.

E perczben a rekettyés közül elkezde hangzani az «én vagyok a petri gulyás» dala.

A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkaczagott, a nőnek pedig minden vére arczába látszott sietni: «hisz ez Gergely!» sikolta kezeit összecsapva s a helyett, hogy örömében elájult volna, elkezde tüskön-bokron keresztül szaladni arra felé, honnan a dal hangzott. Percz mulva az ifju vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki szerelmesen fűzte magát a honfi nyakába gyöngéd karjaival.

A mint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember nem szeret mások előtt szeretkőzni, még a feleségével sem. Az asszony sietett a tűzhelyhez s egy óranegyed mulva oly vendégséget csapott számunkra bográcsos hús és cserepcsíkon sült halból, hogy társam meg nem állhatá, hogy ki ne vallja, hogy viczispán korában sem evett jobbat. Elfelejtette, hogy csikósnak van álarczozva.

Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lőn, hogy Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét.

– Nos fiam, szólt az öreg, most mondd el hát, hogy miként vagy te most élő, ha már egyszer meghaltál?

Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul és pamlagul szolgált s röviden kevés szóval elmondá a szomorú történetet, vígan tréfálódzva, mintha mulatságos kalandot regélne.

«Kácsnál, a szerencsétlen ütközetben két kardvágást -223- kaptam már, midőn a vak rohamban egy tizenkét fontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám, kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: a kit az istennyila megüt, nincs jobban megütve, mint a kit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt, a kinek a golyó szele czombban eltörte a lábát a nélkül, hogy a bőrét megkarczolta volna s a komáromi sánczokban, hol huszonnégy fontosakkal lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve legkisebb seb nélkül.

Nagy sokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva s a fejem még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra jártak mellettem, körültem; egyszer egy század horvát oly közel rohant el hozzám, hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám döfött, egy bele talált az oldalomba. Én meg sem mozdultam, azt hivék, hogy halott vagyok s nem törődtek velem tovább.

Később, egy félóra mulva nehéz lovasság vágtatott el azon. Egy közülök megismerte, hogy csikós vagyok s a többi közül kiválva, odanyargalt hozzám, rám akart gázolni. Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása van, hogy előtte fekvő emberre soha rá nem lép. Tovább egy negyed óránál toporzikáltatta felettem paripáját a vértes, a nélkül, hogy az egyszer is rám hágott volna, mindig úgy ugrott keresztül, hogy nem érintett patkójával.

Én egy mozdulatot sem tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta volna, úgy feküdtem ott, mint egy kő. Végre ott hagyott a vértes.

Végre jött egy ágyútelep, egy ágyút alig ötven lépésnyire tőlem állítottak fel. A lovak szinte odáig jöttek, a mint megfordultak vele.

Akkor elkezdtek lövöldözni. A golyók búgva repültek el fölöttem, – a puskapor-salak oda hullott rám s az ellenkező félről odairányzott ugrató (ricochet) lövések rajtam szökdeltek keresztül, rám szórva a felvágott homokot és kövecset. -224-

Késő estig lövöldöztek ide-oda. Estére vége lett a csatának, láttam a magyar seregek mint bomladoztak szét, egy zászlóalj keresztül akarta vágni magát, nagyrészint ott veszett, zászlóját négy huszár mentette meg s mint később hallottam, e szavakkal tüzte le a tábornok elé: «Itt a nyolczadik bataillon zászlója, a sereg maga a csatatéren maradt».

Este, mikor már sötétedni kezdett, fölemelkedtem, széttekinték s láttam a távolban, a hol reggel a magyar seregek álltak, kigyuladni sorban az őrtüzeket. Messze volt tőlem, s én alig bírtam már magammal, de mégis neki indultam a tábort fölkeresni. Lassan, néha négykézláb vánszorogva késő éjjel jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s a mint rám kiáltott, akkor vettem észre, hogy a császári seregek közt vagyok. Már akkor nem bántam, akármi történik velem. Az őrvezető odajött. Kértem, hogy ha kedve van, öljön meg, ne hagyjon tovább nyomorognom. Az ember csaknem sírt, úgy megszánt, maga bekötözte sebemet, lefektetett a tűz mellé és ennem, innom adott.

Másnap tova kellett menniök. Engem a többi foglyokkal együtt egy rongyos faluban elhagytak, valami szerbek maradtak velünk őrségűl, a kiket nem használhattak ütközetben.

Egy este megláttam a templom-ablakon át, hova be voltunk zárva, hogy két szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette egy nehéz lovastól, a ki kénytelen volt azt elprédálni, mert a jámbor állat nem hagyott senkit magára ülni. A szerb, miután egynéhányszor közel volt hozzá, hogy a nyaka kitörjék, elhatározta magát, hogy valamelyik pajtását nyomorítja meg vele; de nyerni akart rajta vagy két forintot. Ott alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, a kit egy faluért nem adnék. Az egyik tizenkét forintot kért, a másik nem ígért többet tíznél, pedig az egyik mindenesetre meg akarta -225- venni, a másik pedig mindenesetre el akarta adni, de egyik sem engedett a magáéból; utoljára is a lett belőle, hogy összeverekedtek s miután egymást jól megdöngették, azt határozták, hogy holnap reggel majd megegyeznek.

Nem tudom, megalkudtak-e aztán másnap? mert én még azon éjjel kiszöktem az ablakon s elhoztam a keselyt».

Az ember semmin sem mulat oly jól, mintha saját kiállott szenvedéseit mondhatja el oly helyen, hol senki sem szenved, víg, jókedvű társaságban, vidám tűz, vidámító bor tüze mellett, s gyönyörködik a hatásban, mit azon rémséges jelenetek elmondása idéz elő az arczokon, miket ő maga oly közel látott, mik vele történtek.

Késő estig osztozánk a boldog család örömeiben; este az öreg maga kivezetett bennünket a fűzes partjára, melyet szőke folyam kerített be kanyargó mentében mintegy félszigetül. A folyam közepén ismét egy kis rekettyés szigetet lehete látni s a sziget és a fűzes közti folyamon egy fakó vízimalmot, mely ott őrölt tombászaira kikötve, egyszerű kitkattogó kelepeléssel a csöndes éjszakában.

A csikós háromszor füttyentett, mire a malom felől evező lubiczkolás kezdé hallatni magát. Egy csólnak közelgett felénk, egyetlen faderékből vájt keskeny lélekvesztő, melyet egyetlen ember hajtott két evezővel.

A mint közel ért hozzánk, a csikós odafordult felénk súgva: «nem kell neki jó estét kívánni, – nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi a ladikba, a ki jó napot vagy estét kíván».

A csónakos kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi szótlanul beültünk ladikjába. A molnár a nélkül, hogy egy szót kérdezett volna tőlünk, ismét helyet foglalt a kormánypadon, csendesen sikamlott velünk odább a sajka az alkonyatban elfeketült víz tükre felett. Egy -226- szót sem szólt senki, egyetlen hang volt az evezőnek taktusos csapása.

A sziget orra mellett elhaladva, valami halk éneklést hallottunk odabenn, a molnár nyugtalanul csóválta fejét, fogai közt egy-egy káromkodást morzsolt szét nagy mogorván s a csónak lejtett odább s mentül tovább ment, annál enyészetesebben hangzék a dal a szigetből.

A túlpartra érve, nehány darab pénzt készíték kezemben előre, a molnárnak adandó. A csikós észrevette, visszanyomta kezemet s fülembe dörmögé: «nem szereti az olyan embert, a ki pénzt ád, furcsa ember ám ez».

Lovaink mellettünk úsztattak át a csónak után kötve s mi azon vizesen felülve rájok, csöndesen ügettünk tova, partmentében, öreg vezetőnk után.

VII. A CSÁRDAI CSAPLÁR.

Éjfél lehetett, midőn egy több száz holdra terjedő kukoricza-földet elhagyva, egy szakadékos homokdomb által félig rejtve tartott kis házat pillantánk meg. Ez a «szikra» csárda.

Félre esik az országúttól. Csaknem a Tisza partja alatt, az itt legmagasabb part homokdombjaitól eltakarva, körülültetve ezüstfűzekkel és kanadai jegenyékkel.

Bennünket a kutyaugatás tett figyelmessé a rejtett tanyára. Hat fehér komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással rohanva felénk. – Egy pillanat alatt körülfogtak bennünket stratégikus elrendezéssel egyszerre elől, hátul és oldalt támadva meg.

A vén csikós phlegmatice leszállt lováról, leguggolt a kutyák előtt, kalapját hóna alá vette, mutató ujjával orra czimpáját ütögetve, valami boszantó, gúnyoló orrhangot hallatott s e közben folyvást guggolva közelgett a legvitézebb komondor felé.

Az elkezdett a jelenetre sértetten nyihogni s egyszer -227- csak megfordult és elszaladt, a többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, a melyik előbb elfuthatott.

– Nem szeretik ám ezt, monda vezetőnk kuttogva. Az ilyen nagy kutyának nem használ sem csitítás, sem ütés, sem fütyülés, sem szólongatás, – lehúzza az embert a lóról, megfogja a szekér-kereket, a vásárra járó koldus talyigáját szétszedi s a borsos tót nyakából leböngészi a szűrt, hanem a csikós már tudja a módját, leguggol előtte s az orra czimpáját veri s úgy dimmeg-dömmög előtte, attól elszalad, mintha a nyavalya verné s az nap elő nem bújik.

Az épület jó karban van tartva. Gondos, csinos kéz nyomai látszanak meg rajta. Meglátszik, hogy a csárdás nem is annyira a mások, mint a maga kedveért lakik ottan.

– Ezt az érdemes embert «Sallai uram»-nak szokták tisztelni, instruált bennünket vezetőnk. Nem szereti, ha hallja kendezik, a «korcsmáros» nevezetért pedig teljességgel megorrol.

Nem kellett zörgetnünk. A lódobogásra megnyílt a csárda ajtaja s maga a csaplár jött elénk, talpig fehérbe öltözve, tudniillik: ingben és gatyában. A szemérmetes magyar ember még ha aludni megy, sem hagyja el szokott vászon öltözetét s Sallai uram épen most ugrott fel az ágyból. Csupán egy nagy báránybőr-süveg volt fejébe nyomva, az sem azért, hogy meleget tartson, hanem annak bizonyságául, miként ő az úr a háznál.

Vezetőnk néhány szót dörmögött hozzá s azzal bennünket kezébe szolgáltatva, búcsút vett tőlünk s még azon éjjel visszatért túlparti tanyájára.

Sallai uram pedig, megértvén tőlünk, hogy már vacsoráltunk, bevezetett bennünket egy kisded benyilóba, ott lefektetett tornyos nyoszolyákba, a töméntelen tollas párna és dunna, mikbe bele kelle fulladnunk, tanúsítá, mennyire szívesen látott vendégeinek tekinte bennünket.

Reggel korán beállított hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel költve fel bennünket, miszerint a szomszéd tanyákon perzekutorok vannak, kik nemsokára itt is meg fognak jelenni.

Mi ijedten ugráltunk fel s nyilvánítók abbeli szándékunkat, hogy a Tiszán ismét keresztül menjünk.

– Nem kell tőlük tartani, úgy monda. Csak tolvajokat keresnek, ilyen emberek nem kellenek nekik. Különben is, késő volna odább állani, észrevennék s még inkább gyanút kapnának. Csak maradjanak itt a szobában és reggelizzenek addig, majd csinálunk velök valamit.

Mi leültünk reggelizni. Sallai uram pedig kiállt pipázva a pitvarajtóban. Társam panaszkodott: nem tudja, mi lelte? az ő torka úgy megszűkült, egy falat sem megy le rajta. Magam is olyan formán voltam. A félelemnek különös összehúzó ereje van az emberre.

Nem sokára szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekutort hat pandurjával. Sallai uram odakünn a legnyájasabb hangon üdvözölte őket agyba főbe, mire a perzekutor nyers, kemény hangon válaszolt:

– Csak tessék, viszonzá a csaplár, nyugodt, hideg vérrel s nyitotta előtte az ajtót.

Társam vakarta az orrát: «szeretném, úgy monda, ha most egyéb ne nyomná a lelkemet egy lopott csikónál.»

Percz mulva hallók a pandurokat csörtetni a vendégszobában, melyre szobánk ajtaja nyílt. Sallai uram körülöttük forgott.

– Tessék leülni, nagy uraim, kentek! Messziről jönnek? elfáradtak, ugy-e? Fogtak-e valamit? Tudom, hogy megszomjuhoztak. Mivel szolgálhatok? Tetszik bor vagy pálinka? Igen jó bakatort kaptam, most ütöttem csapra.

– Nem bánom, szólt a perzekutor, dörgő, kemény hangon. De csak szaporán, mert nem késhetünk; míg a házat -229- összekutatjuk, dél lesz. A legényeknek pálinkát, nekem jó lesz a bakator is.

Sallai uram ugrott a söntésbe, kiválasztott hat tulipános szűknyakú egyest, tele töltötte jó törköly pálinkával, az asztalra rakta, a perzekutor elé pedig egy üveg jó bort állított, ott mesélt, tréfálózott, komázott velök; a közben kiszemelte magának a pandurok közül a legegyügyűbb kinézésüt s addig söntörforgolódott körüle, mig egyikét a tulipános egyeseknek észrevétlenül zsebébe csúsztatá s aztán ismét mesélt és tréfálózott.

A perzekutor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve kiviaszolt vastag kurta bajszát, mormogá: «már most lássunk a dologhoz».

«Nem tetszik még egyszer?» kérdé a megelőző csaplár s a mint a perzekutor visszautasítá, a legényekhez fordult, «hát kenteknek öcsém uraimék?»

Azonban egyszerre, mintha ketté vágták volna kedvét, mogorva képet öltött, boszúsan kezdé fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt tulipános butykost s nagy nehezteléssel fordulva a pandurokhoz, «ejnye, öcsémuramék, úgy mondá, ez már mégis furcsa tréfa. Én kentek elébe hat egyest állítok s mire egyet fordulok, csak öt van az asztalon».

– Már hiszen meglehet, hogy magától repült el, vagy valaki pálinkástul leszalasztotta a torkán. Annyi látni való, hogy egy tulipános üveg nincs itt.

– No hát vizitálja kend meg a legényeket, míg itt vannak, azt ne mondja azután, hogy valamelyik elvitte.

– Bizony nem is hagyhatom azt szó nélkül, hetvenkedék a csaplár s elkezdett a legények zsebjeiben motozni s mily meglepetést tudott mutatni, midőn a tudvalévő zsebben meglelte tulipános egyesét.

– Ehen van ni! kiálta előhúzva az üveget. Ez az én üvegem la. No kendtek ugyan derék perzekutorok. Én -230- kendteknek bort, pálinkát adok s kendtek köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kendtek tolvajokat keresnek s maguk lopják meg a becsületes embert. Kendtek házvizsgálatot tartanak, csak azért, hogy a mihez szép szerivel hozzá jutnak, eldugdelveddeljék. Kendtek itt gyanús embereket keresnek? soha sem volt az én házamnál kendteken kívül gyanús ember, de nem hagyom abba! elmegyek a viczispánhoz, föladom kendteket a vármegyére. Hadd tudják meg, milyen szép emberek kendtek.

– Ne veszekedjék kend! ordíta a csaplárra félig ijesztve, félig engesztelve.

– No hát lássa meg kend, rikolt dühösen s kiment a szobából, bevágva az ajtót, felült a lovára és pandurjaival együtt odább ment, diadalmas páthoszszal kiáltva le a tornáczból utána nyelvelő csaplárnak: már most pöröljön kend maga magával! s azzal elporolt onnan.

Sallai uram pedig tenyereit dörzsölve jött be hozzánk s hamisképen hunyorítva félszemével, monda:

– Már most nyugton lehetnek itt. Míg ez lesz a perzekutor, addig ide házvizsgálatra nem jőnek.

VIII. NŐ ÉS SZERETŐ.

Egy embert indult el keresni, a kit szívéből szeretett, a kiért élt, a kiért elhervadt és a ki őt sohasem szerette, -231- most sem szereti, – ha él, – nem gondol rá a túlvilágon, – ha meghalt.

Hírét hallotta, hogy elesett, – valahol a székely határszélen, – és elindult, hogy felkeresse sirját, kinek keblén nem nyughatott soha, sírhalmán megpihenhessen, megvallhassa a halottnak, hogy őt egyedül szerette, szeretni fogja ezután is és meg fog halni bele.

Mint vándorol a zarándok a szent sír felé messze, messze földről, nem ismerve örömet, félelmet, nem gondolva másra, mint a szent hantokra, mik egyetlen földe annak, kié az egész föld; úgy vándorolt messze földről, örömtelen szerelmével a fájdalom hölgye, az álmaiban látott sír felé, hol ingatja fejét a sárga őszi virág, mely a holtak álmát őrzi.

Egy virágot e szent sírról! sóhajta búsan magában, azt elviszem magammal utána s hol a holtak találkoznak, megmutathassam azt neki: ott voltam, – felkerestelek!

És sokáig tartott utazása, oly időben, midőn senki sem járt, oly helyeken, hova más félt menni, ő csüggedetlenül utazott. Hosszú fáradság után eljutott a mondott helyre. Ott tudakozódott utána.

– Nem is halt meg, mondák neki az emberek. Nézd végig az új sírokat, köztük nincsen, a kit keressz, ide az a híre jött, hogy az ország túlsó részén – ott esett el, ottan fekszik.

A hölgy felsóhajtott búsan s újra kelt a hosszú útra; hideg éjek, hideg népek között, sok nyomort, sok szenvedést tűrve, eljutott a mondott helyre s kereste a sírt, melyen annyi viszontagság után megnyughasson.

Ott sem volt az. Onnan ismét máshova utasították. Egyik itt, másik amott látta őt meghalni. Egy sem mondta azt, hogy «él!» – «Meghalt», ebben megegyeztek, csak azt nem tudták, hogy hova van eltemetve?

A hölgy bejárta az országot, a hol csak csatatér volt, mind fölkereste, elolvasá a holtak neveit, a kit keresett, sehol sem találta.

És ha kérdék olykor tőle: miért keresi annak sírját, a -232- ki neki sem férje, sem rokona, még csak barátja sem? búskomolyan felelé: «egy virágot a szent sírról».

Ekkor egy nagy dombhoz ért. Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett fölárkolva, sem sírkő, sem zöld bokor mellette. Ki tudja, kik és hányan vannak ottan eltemetve?

Tán a kedves is ott fekszik, a jeltelen domb alatt? hisz oly sokan porlanak ott, kiket síró szem keres s kiknek a hír nyomát veszté.

De a hölgy nem birta hinni, sem a hírnek, sem szívének, hogy kedvese is ott fekszik. A sírt belepte a hó, néhány puszta virágkóró állt ki szárazon belőle. E sír alatt az ő kedvese nem nyughatik. – Mint a meleg forrás körül, mikor szerte tél van és hó, a virág mind egyre zöldül, a fű megcsalatja magát s azt hiszi, hogy örök tavasz van; az ő sírja körül is, azon földön, hova az ő láng szíve van eltemetve, tél derekán zöldülni kell fűnek és virágnak. «Egy virágot az ő sírjáról» mondá búsan, elmerengve. Pedig virág sehol sem nyílt már.

Soká, soká bujdosott még azután. Szenvedett és szeretett. Végre bizonyos hírt hallott. Kedvese el van temetve… El van temetve, de él… – Él – börtönbe eltemetve.

Üldöző sorsát kerüli. Elveszté bizalmát Istenéhez. Legjobb barátitól fél.

Távol, távol esett tőle. A hol az van, azon helyen neki nem szabad magát mutatni. Bujdosnia kell tőle messze elszakadva, még hírt sem hallhat felőle.

Éjjel álma, nappal gondolatja e nő; a mezőn nyílik a virág s ha lát közte liliomot, eszébe jut felesége neve róla, -233- mindenütt, hol idegen nőt lát meg, talál benne valami hasonlót, egy-egy vonást az övéhez s olyankor búsan gondol rá: miért, hogy ezek mind boldogok, csak az övé oly szerencsétlen?

Egy éjjel, midőn ismét vele álmodott, a könyező, búsongó, hízelgő asszonynyal, még reszketett ajka a fájdalmas csóktól, mit az álomlátás kedves phantomjának ajka oly elevenen nyomott rá; fölkelt a bujdosó ágyából, vevé vándorbotját, koldus mezt öltött magára s megindult nejét fölkeresni.

Érzé, hogy az álmok megölik, ha nem megy. Éjjel mindig látja őt, mellette ül, vele beszél s nappal kábult fővel gondolkozik elmult álmán. Ez az őrültség ösvénye.

Fel kell őt keresnie, bármi veszély várjon ott rá, látnia kell. Csak egy perczre, csak egy szót szólni hozzá, csak egyszer ölelhetni őt karjaiba valóan, ébren, – amaz álomlátási szép kisértet helyett s azután meghalni, elveszni, vagy bárhova lenni.

Ment koldúsnak öltözködve faluról falura, az utczán a kutyák végig ugatták, néhol a poroszlók kiverték a határból, idegen házak küszöbén költötte el ebédjét, erdők rejtekében aludt, gyalog kellett megtennie a hosszú unalmas utat, a zápor, az őszi vihar sokszor ott lepte, később a hulló hó, a téli förmeteg. Ő mindezt nem érzé, csak egy eszméje volt, egyetlen gondolatja, mely lelkének, testének erőt adott: a találkozás perczének képzelete. Azt százféleképen elgondolta magában és egyik szebb volt a másiknál. Majd úgy gondolá el: hogy éjjel fog ablakán beszólni, úgy lepi meg, majd hogy az utczán alamizsnát kérend tőle, majd azt: hogy levelet ír neki, melyben tudósítja, hogy ott van, vagy bemegy házához, mintha eltévedt volna. Mint fog a nő megijedni és megörülni egyszerre. Arcza elsápad és aztán meg kigyúlad. Reszketve ragadja meg a férj kezét s féltve omol kebelére, mintha el akarná rejteni idegen szem látása elől. Szíve oly hangosan dobog, – milyen némák csókjai. Nehogy valaki meghallja… -234- És míg ezeket gondolá, nem érzé, hogy az alatt körüle zúg a förmeteg s veri a hópelyheket arczába, hogy az ebek végig kisérik az utczán, hogy az emberek szidva utasítják ki a faluból s hogy az út oly hosszú, oly fáradságos.

Egy hideg téli alkonyon megérkezett azon városban, a hol ősi háza állt, melyben feleségét hagyta.

Végig ballagott nagy nyomorékul az utczákon. Jöttek vele szembe ismerős emberek s nagy megnyugtatására volt, hogy mind úgy mentek el mellette, hogy egy sem ismert rá.

Nyitva volt a kapu. Egy régi cselédje állt künn a kapuban, bámulva és pipázva. A koldus «jó estét» kivánt.

– Adjon Isten ezerannyit, dünnyögé a koldus s leült a kapu mellett a küszöb szegletkövére.

A hajdú bement az udvarra, átalva a rongyos emberrel czivódni, csak a kutyát uszította rá, a nagy lánczos örvös ebet.

A kutya vihogva, ugrálva futott a koldusig, ott körül tánczolta jó kedvű csaholással, végre hasán csúszva odalapult hozzá, hűséges, örvendő szökeléssel feküdt le lábához s fejével rongyos szűre alá bújva, eldugott kezét megnyalogatta.

E perczben pariparobaj hallatszott, az utczán délczeg lovagok vágtattak végig. Egy delnő lovagolt elől, kecses amazon-öltönyben, három, vagy négy lovag kiséretében. A delnő vígan kaczagva fordult vissza egyik kisérőjéhez, ki elejtett zsebkendőjét a földről nyargaltában kapta föl s a mint visszaadta neki, oly közel hajlott arczával az érte nyujtott szép kézhez. Senki sem vevé tán észre, hogy a kezet megcsókolta. Csak a koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.

A lovagok ismeretlen arczai szentségtelen mosolygással -235- fordultak a szép nő arczához, kinek lángoló szemei kihívó pillanatokat vetének egyikre is, másikra is.

– Ez nem az én nőm, mondá magában a jövevény, kísérői is mind idegenek. Valaki lehet tán, ki hozzá ily kárhozatosan hasonlít. Valami nőiségét megtagadott némber, ki elég átkozott oly arczot viselni, mely az én bálványképemhez vonásról-vonásra hasonlít.

Azonban a kapuhoz ért a lovagló csoport, mindnyájan otthoniasan fordíták arra lovaikat. Legelől a nő ugrott a kapu felé. A férj ott állt előtte, merev, élettelen alakká zsibbadva, koldus mezben, sápadt arczczal, vad, emberijesztő szemmel.

A hölgy lova félreugrott az élő kísértet elől. Boszúsan fordult oda a nő s korbácsával végig vágva az ijesztő alakon, megvető hangon kiáltott le rá: «félre az útból te koldus!» s azzal boszúsan neki hajtott. Az ember nem tért ki, a ló feltaszítá s keresztül gázolt rajta, a galant nő kisérői kaczagva mondtak elméncz ötleteket a hóban, sárban eviczkélő koldusra, delnőjük után bevágtatva az udvarra. A mogorva hajdu bezárva utánuk a kaput, éktelenül káromkodva, csak a lánczos eb nyihogott, sírt odabenn, rést kaparva magának a kapu alatt.

Fejét nagyon megütötte, de még sem ott fájt neki legjobban. Odább ment tántorogva s keresett magának szállást – másutt; a hol tudta, hogy befogadják, a hol jobban emlékeznek reá és a honnan el nem űzik… a börtönben.

Víg zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről kézre jár a tánczban. A rossz világ az mondja, hogy még a szerelemben is. Cseng az összeütött pohár, a farsang utolsó napja van, ez a bolondok ünnepe, mulat, vígad minden ember, a jó kedvnek kicsiny a ház, senki sincs a ki szomorkodnék, az úrnő öröme mindenkit magával ragad.

Az ítélő bírák előtt gyakran fordult meg egy gyászba öltözött hölgy a fogolyért könyörögve. A kit semmi körülmény nem védett, a mellett ő könyeit hozta fel mentségül.

Hiába kért, a törvény szigorú. Az ítélet kimondatott rá, vaskeményen, elengedhetetlenül.

A bírák néha együtt sírtak vele, sajnálták, vígasztalák, de az ítéletet kimondták.

Ekkor tanácslák neki, hogy menjen oda, a hol a kegyelmet osztják; vigye könnyeit a kormány, vigye a trón elé, a kit a bíró elitélt, az irgalom szava fölmentheti.

A hölgy bejárt minden forrást, a honnan kegyelmet várhatott, oda veté magát a hatalmasok lábaihoz, összecsókolta kezeiket, mindennapos volt küszöbeiken, reggel, este Isten előtt, – egész nap emberek előtt térdelt, imádkozva, esedezve azért, a kit úgy szeretett.

Egy napon a hatalmasok egyike azt kérdé tőle: miért könyörög egy emberért, a kit tulajdon neje elfelejtett, kinek ő sem neje, sem rokona.

A mint kilépett, börtöne ajtaján egy nő térdepelt ott, fekete ruhában, leeresztett fátyollal, zokogva.

A fogoly hallotta e nőt börtönőreitől emlegetni. Minden nap elment az oda, felőle tudakozódni, ételt, könyveket küldött neki, pénzt adott a porkolábnak, hogy szelíden bánjon vele s végre azt is megtudá, hogy szabadságáért mit tőn.

A mint kilépett börtönéből, megismerte benne a mellőzött kedvest, ki őt úgy szerette és kiről ő nem gondolkozott soha, vagy csak lelki szemrehányás között.

A nő megragadta lánczaitól megszabadított kezét s csókokkal és könnyekkel halmozá el. A férfi pedig titkon esküt -237- mondott magában, hogy e kéz minden mozdulatja őt boldogítandja, míg él.

… A tánczvigalom közepett hivatlan vendég jelen meg orgiák termében. Egy tisztviselő. – A zaj megszakad, az úrnő a hivatalos férfi elé lép s jelenléte okát kérdi.

– E ház nem öné többé asszonyom, ön férje el van itélve, vagyonát a status foglalja el.

– E tette érvénytelen. Ugyanezen törvény, mely elitélte, megsemmisíté azt is.

– Könyörögni fogok érte, hogy ítéletét engedjék el. Kegyelmet kérek számára.

Az ajtó feltárult s a bámuló csoport közé belépett a halvány, sápadt koldus, lélekijesztő arczával, – jobbján egy reszkető nőt vezetve, a ki gyászöltözetében, arcza fátyollal lefedve úgy zokog, úgy sír hangosan; míg a sok fényes alak bánat és rémület közt áll, hangtalanul, mozdulatlanul, elzsibbadva a házi úr leverő tekintete előtt.

Csak a gyászos teremtés sír hangosan, zokogva – örömében – diadalában. -238-

IX. A VÍG EMBER.

Egy este későn egy faluba értem, hol egyikét régi jó ismerősömnek véltem feltalálhatni.

Soha vígabb embert nem ismertem, mint ő. Úrnak született, az életszükség apró bajaival nem kellett törődnie soha, egyéb gondja sem volt, mint magát és másokat mulattatni.

Ismerte őt az egész környék, a vendég és a jó kedv soha sem fogyott ki házából, kapuja tárva-nyitva állt mindig, az embert a kocsiról húzták le, ki be nem akart térni, s ha egyszer bent volt, kiszedék a szekere kerekeit, hogy tovább ne mehessen.

Tartott egy udvari bolondot, a kit olykor ha leitattak, tetőtől talpig kisuviszkoltatott s másnap elhitette vele, hogy a szerecsenyek megválasztották kaczikának.

Már messziről lehete hallani a zeneszót, a mint kastélyához közelgeténk, az ablakok ki voltak világítva mind. Saját czigánybandája volt, a melynek tagjai kötelesek voltak egy Páriz-Pápaira tett kézzel ünnepélyesen megesküdni, hogy csárdásnál egyebet soha sem fognak húzni.

Útitársammal együtt előre örültünk magunkban, hogy annyi gond és nélkülözés után e vidám körben pihenhetünk meg. A kik ő hozzá rendesen jártak, mind szemenszedett víg fiuk szoktak lenni, kik egy órát sem hagytak elmulni a napból valami új tréfa, valami hallatlan, képzelhetlen ostobaság nélkül.

Kapujához érve, kivehetők, hogy odafenn a tornáczban épen az ő nótáját húzzák. Ilyenkor már széles kedve szokott lenni.

A pitvarajtó küszöbén ült a vén bohócz, széles képét két tenyerére támasztva bámult ránk dőrén, mereven. Pipája szárát fogai közt tartá, maga a pipa leesett róla s -239- lába előtt hevert, fején a sipka meg volt fordítva, ellenzőjével hátrafelé.

– Jó estét Stiglicz! kiálta rá útitársam jókedvűen. (Minden ember más néven szokta őt nevezni.)

A bohócz nem szólott semmit, hanem elfordult tőlünk a fal felé s fejét lehajtotta térdére, két karját homloka elé téve, úgy látszott, hogy rossz kedve van, nagyon megharagíthatták, a mi ritka eset volt nála.

Mi jó kedvvel siettünk fel a lépcsőkön, s tartottunk arra, honnan a zene hangzott.

A tornáczon álltak sorban a czigányok, egytől-egyig mind vörös nadrágban. De mind valamennyi olyan képet csinált, mintha épen fogat húzatott volna, a vén klarinétos plane többet fútta az orrát, mint a klarinétot.

– Ide benn van, szólt az ajtóra mutatva. S nagy ősz bajusza reszketett, míg e néhány szótagot kimondá.

– Képzelem, hogy fog örülni, ha bennünket meglát, szólt társam hozzám fordulva, s víg, mosolygó arczczal nyitott a szobába.

Az egyik ispán odalépett hozzánk, megfogta kezemet: «látják?…» Tovább nem birta mondani. A haldoklóhoz vezetett. Iszonyú görcsök látszottak azt kínozni, homlokán a halálveríték gyöngyözött a belső kín miatt, minden izma vonaglott, s oly fájdalmasan, oly dermesztően nyögött, hogy kín volt hallani.

– Ő maga kívánta, válaszolt. Vígan akar meghalni, a hogy élt. Még egy óranegyed előtt beleénekelt a zenébe s még megmondta, hogy melyik ki nótája? s kért bennünket, hogy legyünk vígan mint egyébkor.

– Megtiltotta, azt igérte, hogy főbe lövi, ha ide jő. Neki kedve van meghalni és ő tánczolva akar átmenni a másvilágra. Szegény ember.

Nehány pillanatnyi kínlódás után szünni kezdtek a haldokló fájdalmai, szemei, mik addig fehérével forogtak fölfelé, nyugodtan, de fénytelenül tekintének a körülállókra, arcza, mely a kínlódás alatt sötét vörösre dagadt, elsárgult, elsápadt, csak néhol maradt rajta egy-egy szederjes folt. A zene ott künn tombolt, rikoltozott. A haldokló már nem hallá.

– Hová lett az a sok ember, a ki az előbb itt tánczolt? hörgé gyors, szapora szóval. Hívjátok vissza. – Mulassanak. – Azt a frisset, – azt a frisset húzzátok rá. – Tánczoljatok. – S még egyszer végig futott haldokló arczán a jókedvű sarkastikus mosoly, mely egyébkor oly kedvessé tevé, úgy szokott neki illeni… Majd én magam… nyögé el-elmaradozó lélekzettel… a halállal járok el egy csárdást…

Később az a hír kezdett el szárnyalni, hogy önkényt mérget vett be. Sokat találgatták: miért? Az igazi okát, úgy hiszem, senki sem tudta meg. -241-

X. A MEGVETETT NAGYSÁG.

Minekutána három hónapig bujdosott erdőkben, mocsárokban és barlangokban, másik háromig egy puszta pinczében rejtőzködött egy tíz akós hordóba befenekelve, és ismét háromig szolgált egy vízi malomban, mint molnárlegény, végre átlátta, hogy annyira körül van már véve kémekkel, kik egyenesen ő rá leskelődnek, miszerint kénytelen lőn, valahányszor lefeküdt, mindig bekötni a száját, nehogy álmában kibeszélje azon titkokat, mik halálát okozhatnák.

Elvégre is, mikor már nem volt számára hátra semmi útja a menekülésnek, elszánta magát életre-halálra s fölkereste a legközelebbi katonai parancsnokot.

– Uram, én eddigelé bujdokoltam, kerültem a törvény kezeit, most íme önkényt följelentem magamat. Én vagyok az a híres Sárga Péter!

A bujdosó visszahökkent. Ha a parancsnok azt mondta volna neki: ön egy óra mulva halva van! az nem lepte volna meg, ha rögtön vasra vereti, arra el volt készülve. Csupán arra nem volt resignálva, hogy őt híréből ne lehessen ismerni.

– Mi volt ön? kérdé a parancsnok. Katona? követ? kormánybiztos? vagy hivatalnok?

A bujdosó egy martyr elszántságával hajtá le kebelére fejét s kezeit mellén keresztbe téve, ezt vallá töredelmes szívvel:

– Én vagyok azon üldözött Sárga Péter, ki az irmiczei nemzetőrök csatadalát muzsikára tettem.

– Nem voltak, de lehettek volna. Én elkészítettem a csatadalt. Csodálom, hogy ön nem ismeri. Egyébiránt szolgálhatok vele.

– Uram! ön ezt nekem ne mondja. Nem azért ettem én vaczkort az erdőben, míg csak benne tartott, nem azért szolgáltam Mujkos Mátyás uram malmában, mint egy barom, és épen nem azért hagyám magamat grádicson föl és lehengergettetni egy pálinkaszagú hordóban, hogy mikor kézre kerülök, azt halljam, hogy nem kerestek.

– Tán csak nem akarja ön magát egy hiába való ringy-rongy versért becsukatni?

– Uram. Ön kegyetlenebb, mint képzelém. Ön hiremtől akar megfosztani. Inkább csukasson be, de csatadalomra ne mondja azt, hogy «ringy-rongy».

Sárga Péter halálosan megbántva ment odább, esküdve nagy kegyetlenül, hogy majd keres ő magának olyan embert, ki az ily nevezetes fogást jobban megbecsüli.

Még eddig nem talált; pedig sokat jő-megy s daczára annak, hogy senki sem bántja, ha olykor ismerőssel találkozik, az Istenre is kéri, hogy ne nevezze az igaz nevén, mert megtalálja valaki hallani, s akkor veszve van. -243-

XI. A GYILKOS.

Háromszor találkoztam vele. Mindig ugyanazon elvadult, zavarodott arcz. A véres szemek, a vértelen ajkak. A senkit nem ismerő tekintet.

Egyszer az országúton jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül, csak akkor vettük észre egymást, mikor tíz lépésnyire voltunk. Visszarettenénk egymástól. Kurta, zöld szűr volt nyakába öltve, roncsolt kalap fedte kuszált haját, csizmái térdig sárosak. Kezében a görcsös vándorbot. Fáradtnak látszék, sietett, mintha valaki elől menekülne. A mint rögtön találkozék velem az útkanyarulatnál, megdöbbenve visszarettent, botját védőleg emelte feje fölé s hirtelen visszafordulva, letért az országútról, vissza-visszanézve reám. Én ott álltam, mint egy szobor, akaratlanul üldözve őt kísérő tekintetemmel.

Másszor a határdombon találtam aluva, fárasztó napok, álmatlan éjek után le talált ülni a hantolásra, s ott elnyomta az álom. Az elmult éj zivataros volt, szakadt a zápor egész éjszaka; meglátszék rajta, hogy az éjet nem tölté födél alatt, facsaróvá volt ázva minden öltönye, haja összecsapzott. Nem akartam fölébreszteni, csöndes léptekkel haladék el mellette; mégis észrevett, nagyon ébren aludt, mint az üldözött vad szokott. Óvatos léptem neszére felütötte fejét, vadul széttekintett s felrikoltva, mint a fészkén meglepett vadmadár, elfutott előlem, sebesen, őrült sebességgel, s a csörtetve távozó zaj az erdő bokrai közt tudatá, hogy még akkor sem szünt meg futni, miután nem látott.

Ez a szerencsétlen földönfutó ezelőtt félévvel politikai fanatismusból megölte egyik jó barátját, ki mint élelmezési biztos szolgált a császáriak mellett. E véres tettéből aztán dicsőséget csinált, kiiratta nevét a hirlapokban s nem volt egy lakoma, hol dőzsölés közben el ne mondta volna, -244- miképen ölte meg azt a boldogtalant. Csatákban a bódultságig vakmerő volt, szóbeszéd közt a dühösségig türelmetlen, alig volt egy nyilvános jellem az országban, kit egyszer-másszor «hazaárulónak» ne nevezett volna, a legkisebb eltérésért a forradalom elvétől, mit valaki megengedett magának, halált szavazott az eltérőre. Így ölte meg saját kezeivel egyikét legjobb barátainak.

Egyszer az utczán egy feketébe öltözött özvegy asszonynyal találkozék szembe, ki két kis gyermeket vezetett karján, szintén gyászban. Az ember sápadt lett, mint a fal. Az általa megöltnek családját látta maga előtt. Nem birt szemben elmenni mellettök, visszafordult, haza ment, ott bezárkózott szobájába s ha olykor hetek mulva kiment az utczára, a mint a legelső ismerős arczczal találkozék, rendesen visszafordult és elfutott. Nem dicsekedett többé sem a lakomákon, sem a csatákban hős tetteivel, nem látta őt többé senki sem itt, sem amott; a vigalom és a bátorság örökre kihalt szívéből, helyettök a legfeketébb lélekölő marasmus telepedett le kedélyén.

Egy napon idegen katonaság érkezék azon városba, melyben lakott; az nap eltünt az ember hazulról, elbujdosott, sokan látták majd itt, majd amott, félénken, elvadultan vándorolni, éjben, zivatarban, jeges förgetegben, – mindenkitől futott, senki sem beszélhetett vele; hol éjjelezett? mivel élt? senki sem tudta róla.

Egy testvére a hon tulsó határán lakik. Jómódú családos ember. Egyszer késő este betoppan hozzá egy rongyos, nyomorult alak, sápadt arczán bozóttá nőve a szakáll, szemei véresek, ajkai fehérek, ruházata rongyokban csüngött róla alá. A kis gyermekek sikoltva futottak apjuk karos széke mögé, ez elszörnyedve kiálta föl: «Testvérem!»

– Én vagyok, hörgé az, hangtalan, rekedt asthmával, adj ennem, hadd megyek tovább.

Ez összeölelé szerencsétlen testvérét, meleg, száraz ruhát adott rá, tett elébe ételt és bort, biztatta és vigasztalá, kérte, hogy ne menjen tovább; az gyanúsan, szótalanul -245- huzódozott tőle vissza, egy nagy bot volt nála, azt le nem tette volna kezéből, s a mint félig kiivott egy pohárt, hirtelen megállt; «hah, mi az? mi zörög ott künn?» kérdezé; «semmi sem», felelék neki, a szél játszik az elszabadult kútostorral, dúdol az ablakok között, a kutyák üvöltnek egymásra, az eső veri az ablakokat, künn iszonyatos éjszaka van, ide benn nincs semmi baj, semmi vész.

– Igen, igen, nézzétek meg, mi zörög ott künn? sürgeté a jövevény testvérét nyugtalanul. Ez kinézett az ajtón, az alatt amaz az ablaknak rohant, felszakítá tábláit s ijedten ugrott ki rajta s aztán rohant ki az avarba, a förgeteges embertelen éjben, kísérve a vihar zúgásától s az ebek üvöltéseitől. Nem lehetett utolérni.

Azóta a kis gyermekek, ha éjjelenkint hallják ordítani a vihart, játszani a nyikorgó kútostorral, zúgni a jegenyefák között, dúdolni az ablakon át, s rázni a dörgő ajtókat, remegve mondják apjuknak: «Marczi bácsi van oda künn».

Később önkényt följelenté magát, elhatározottan lépett a hatóság elé, elmondá a történteket nyiltan, őszintén.

Itélethozatalig börtönbe tették, ott csendesen viselte magát s rokonai közbenjártára hinni lehete, hogy nehány évi börtönnel meg fog szabadulni. Egy éjszakán, mikor legnagyobb volt a szélvészes zivatar, a börtön kloakáján keresztül, mely oly szűk, hogy egy emberi test csak alig szorulhat át rajta, megszökött a fogoly.

XII. A KÖRTEFA.

D*n jártamban egy tehetős gazda házához betértem. Maga becsületes földmívelő volt, a felesége szeretett egy kicsinyt pörölni. Háza mögött szép gyümölcsös kert volt, nagy gond látszott rá fordítva lenni, a fák mind megtisztítva a rozsdától, megnyesve, megtámogatva, a fiatalabbak kikarózva, a gyengébb héjuak tövissel és mohával -246- beburkolva, a nyulak és a hideg ellen, töveik megkapálva a faférgek végett s derekaik bemeszelve, bekalamászolva a hangyák s más apró állatok bosszantására.

Annál meglepőbb volt rám nézve egy vén körtefa a kert tulsó szélében, mely tele rakva érett gyümölcscsel, egészen magára hagyatva látszott, alja terítve volt túlérett s nagyobb részint már rothadásba menő gyümölcscsel, a mi a fán maradt, azt egész raja lepte meg a darázsoknak, fészket csináltak az ágak között s a gyümölcsnek csak a héját hagyták ottan.

Minthogy a körtefa egyike volt a legnemesebb fajúaknak, nem hagyhattam szó nélkül ez elhagyatását; példátlan levén előttem, hogy az érett gyümölcsöt valaki a fán hagyhassa veszni s megszólítám a gazdasszonyt, hogy miért nem szedi le?

– Legkedvesebb fám volt az egész kertben, hallja az úr, viszonza, még a megboldogult édes apám ültette. Isten nyugosztalja meg. Nem terem a faluban ehez fogható gyümölcs sehol, még a szomszéd faluból is ide jártak belőle venni, néha napján marékra való ezüstpénzt hozott nekem ez a vén fa, annyi termett rajta, hanem nem lesz tovább a kertemben. Csak a telet várom; kivágatom, nem marad ott.

Bámulva csóváltam fejemet s kérdve kérdém: mi rossz fát tehetett a tűzre eme szerencsétlen gyümölcsfa, hogy ekkép kivágassék és tűzre vettessék?

– Hagyja az úr, pogány története van annak, de ha meghallgatja, elmondom. Ezelőtt két héttel, mikor az a körte érni kezdett, egy ilyen szomorú úr vetődött hozzánk, mint az úr la. Bujdosott az is, nem maradhatott otthon, no hiszen, azt az urak tudják, hogy miért? Szívesen láttuk; hogy is tehetne máskép keresztyén ember ilyen keserves időkben? úgy volt a házunknál, mintha -247- tulajdon hozzánktartozó lett volna. De hiába kerestük mi annak kedvét, mert ha tenyerünkön hordoztuk volna is, egész nap lógott a feje, olyan szomorú volt, majd a szájába hágott s akkorákat sóhajtott, mint a kára vallott czigány. Biz Isten, magam is szinte megsavanyodtam a mindennapi látásától. Egy szép reggel, – mondom, hogy az a körte akkor kezdett érni, – az én szomorú emberem szokatlanul korán fölkelt és kiment a kertbe, rövid idő mulva utána nézek s látom, hogy felmászott a körtefára. «Nézze kend apjuk, mondom az öregemnek, a szomorú szentem megsejtette, hogy a körte érik.» Az öreg megdorgált: «ne panaszold neki, ha kedvét találja benne, biz a mit ő leszed róla, nem a világ.» Ráhagytam. Egy óra mulva, kerülök, fordulok, megint a kertbe találok nézni, az én emberem még mindig a fán van. Már ekkor morogni kezdtem, de csak azt gondoltam, nem szólok neki, majd ha eleget látott belőle, leszáll a maga emberségéből is. Megint egy óra mulva oda nézek, mégis ott van. De már ezt az öregem sem hagyhatta szó nélkül. Lekiált rá: «szálljon le már az úr onnan, vagy mi! Hagyjon nekünk is rajta valamit!» Az ember reá sem konyított. – «De már ez egyszer gorombaság», mondék magam, «ha az emberhez emberül szólnak, legalább billentse rá a fülét!» Meg sem mozdult. Az öregem elkezde káromkodni; már-már a teremtése körül kezdett járni, – azt sem bánta. – «No iszen majd megindítom én a fülét, ha soha meg nem volt indítva,» kiálték s oda rohantam nagy széllel-lével, olyan pörpatvart csapva, hogy hét országra szólott. De a mint odaértem a fához s föltekintettem rá, belém fagyott a szó, egyet fordult velem a világ s a mint álltam, úgy vágtam magamat a földre szédültemben. Az ember fölakasztotta magát a fára… Engemet négy nap folyvást lelt a hideg s valahányszor azóta arra a fára nézek, mindig kéket-zöldet játszik előttem a világ; nincs az a pénz, a miért annak a gyümölcséből még egyet megenném, mikor még a tolvajnak sem kell, láthatja az úr, nem jár -248- arra egyéb, mint a darázs, nem hiszem, hogy az is valami rossz lélek ne volna.

Nem lehetett azt voltaképen megtudni. Háromféle passzusa volt, mindenikben más néven volt nevezve; alkalmasint egyik sem volt az igazi. A bognár azt metszette sírfájára név helyett: «Egy szerencsétlen férfiu.»

… Némán állottam ott csüggedt gondolataim közé elmélyedve, s alig vettem észre, hogy szemeim elválhatatlanul amaz elátkozott fára vannak függesztve. Gazdasszonyom megrántá kaputomat.

– Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is épen olyan szomorú ember, mint az volt, nehogy megtréfáljon az úr is, mert úgy segéljen, itt hagyom még ezt a vármegyét is.

XIII. EGY EMIGRANS LEVELE.

Egy napon * barátunknál voltunk, midőn épen levelet kapott öcscsétől – Konstantinápolyból.

Első levél volt, a mit küldött. Mi kiváncsiságtól égtünk, megtudandók a kimenekült ottani viszonyait. A testvér ihletett pietással bontá fel a becses levelet, egy könycsepp rezgett szemében, homloka redőkbe vonult. Míg ő olvasta a levelet, mi azalatt arczvonásaira figyeltünk, onnan iparkodva ellesni a megirt és megolvasott titkokat.

A köny lassankint eltünt az olvasó szeméből, homlokáról a ráncz lesimult. Odaadta a levelet kezembe: «olvasd el te is.»

A kajla földemet el ne felejtse megugaroltatni, hordasson ki az őszi alá hatszáz szekér trágyát. A faiskolából a szederfákat szedesse ki, mert majd elvénülnek, s ültettesse a lóherét körül. A Marczi zsidóval újítsa meg az árendát a pálinkaházra nézve, – most telik le neki vízkeresztkor. -249- A mi dolgunk itt veszettül bajos. Asszonynyal beszélni sem lehet; vannak ugyan szép arnauta leányok, hanem azokért hamar elmetszik az embernek a gégéjit. Aztán mindent vajjal főznek, meg olajjal. Áldja meg az Isten kedves bátyámat, csókolja szerető öcscse – stb. –»

– Ezért kár volt olyan messze menned, dörmögé a bátya, zsebébe gyűrve a tenger mellől jött levelet. Ilyet Vámos-Pircsről is irhattál volna.

XIV. A KÉT CSONKA VITÉZ.

A kápolnai csata után két sebesült katonát vittek a m**i katonai kórodába.

Ott voltak azután sokáig, ott feküdtek egymás mellett, hallgatták a lázas éjszakában egymásnak kín-sóhajtásait, biztatták egymást a kétségbeesésben, összeszoktak.

A magyar hamarább fölgyógyult, s aztán éjeket virrasztott át sebesült ellene ágyánál.

– Ott künn ellenségek voltunk, most nyomoréktársak vagyunk. Mennyit kellett szenvednünk, senki sem tudja úgy, mint mi ketten egymás felől. Majd ha vége lesz a harcznak, minket is elfelejtenek, akkor aztán együtt fogunk – koldulni járni.

– Nekem már elkészítették a falábat, szólt a magyar, stoicus nyugalommal, tán csak eltart a míg élek, köszvény tudom nem esik bele.

A magyar jó, vidám fiu volt, az osztrák szomorú legény mindig volt valami búja, bár társa mindig kész volt azt elenyelegni. Így éldegéltek sokáig ember irgalmából, utczák filléréből. -250-

Jött egyszer nagy sötét szárnynyal a napot elfogó hír: «vége, vége minden harcznak, a sereg lerakta a fegyvert, nincsen magyar!»

Oda künn ült a verőfényen a két halavány csonka hős, s midőn a hirnök elmondá, a mit látott, a mit hallott, a magyar nyomorék orczáján végig csordult a köny, tán először életében: «mi lesz már most én belőlem?»

– Ne sírj, monda csonka társa, oda hajolva keblére, vége lett a harcznak, minket is elfelejtettek, együtt eljárunk koldulni…

Késő hónapok multával Pesten a főparancsnok laka előtt sokszor lehete látni egy rokkant, féllábú tüzért, az osztrák egyenruhát viselte, fél kezével mankójára támaszkodott, másik kezében összehajtott irást tartott s ottan várt nagy türelmesen, míg a sok gyászruhás könyörgő asszony s arany ruhás tisztelgő férfi között egyszer-másszor rákerült a sor.

Mit kérhetett? miért járhatott annyiszor? Esőben hidegben miért jelent meg rendesen, aggódva tudakolandó: mit határoztak a beadott folyamodásra?

Egy reggelen a csonka tüzér nagy tündöklő arczczal sietett le a főparancsnok lépcsőin. Csaknem futott, a mankónak, a falábnak tanulni kellett a tánczot, oly örömben volt a nyomorék, kezében valami irást tartott, mint a bódult, úgy forgatta maga előtt, mutogatta ismerősnek, ismeretlennek, elfogott az utczán egy embert, elolvastatta magának, ha vajjon csakugyan az van-e benne, a mit ő már kiolvasott belőle? Aztán ismét tova sietett; «kettőt lépek egy helyett!» mondá fenhangon, falábára s mankójára mutatva s megkaczagta szomorúan víg ötletét és sietett – és sietett, mintha valami várna rá, valami nagy örvendetes.

Hallgatva ült az utcza szeglet-kövén a csonka honvéd. Sipkája le volt a fejére húzva, nem koldult kalaplevéve, -251- a kinek tetszett, adott neki, soha sem szólított meg senkit.

Néha egy-egy asszony ment el mellette, valamit tartogatott kezében, sebesen elsuhant előtte s csak úgy észrevétlenül csúsztatta az alamizsnát a nyomorék kezébe, hogy ne lássák, miként az koldus; a távozó szemeit törülte olykor.

Hirtelen a néptömeg közül ujjongatva tör elő valaki, egy csonka osztrák tüzér, kezében valami iratot lobogtat, odaszökel mankójával a szegleten ülő nyomorékhoz, megrázza barnult jobb kezét, nyakába borul és könyeitől nem tud szólni.

– Te sem leszesz többé koldus, szól végre, vígan zokogva, meghallgatták kérésemet, te is részesítve leendsz a rokkantak alapítványából…

És azóta sokszor látni együtt a két csonka vitézt, sétálgatnak a Dunaparton, egyik az osztrák, másik a honvéd egyenruhában, sétálgatnak, beszélgetnek csatáikról, szenvedéseikről, csakhogy ki vannak cserélve: most az osztrák a jó, vidám fiu és a magyar a szomorú legény.

XV. EGY PÁR DERÉK EMBER.

Egyiket régóta volt szerencsém ismerhetni. Első hős a kártya-asztaloknál, adósa mindenkinek, a ki vele valaha összejött, kávéházak s más titkosabb intézetek növendéke, később, ha nem is nagy, de mindenesetre nevezetes férfiu, guerilla őrnagy, élelmezési biztos, confiscáló kiküldött s több efféle.

A másikkal csak bujdosásom alatt hozott össze a fátum, még pedig úgy, hogy mind a kettőt együtt találtam.

Ez a másik pénzkupecz volt minden időkben, s így képzelhetni, hogy most is az; az ezen metiér-ü embereken nem változtat sem revolutio, sem restauratio.

1849 szeptember vége felé találkoztam az elsőbbel egy -252- rossz falusi csapszékben, hova útközben betértem. Ott veszekedett a fuvarosával a fizetés felett.

– Már megmondtam kendnek, hogy magyar bankót nem adhatok, beszélt előtte rettenetes pathoszszal, nekem az nincs, egy darab sincs.

– Dejszen! szól a paraszt nagy ravaszul, nem szed engem rá az úr, hallottam én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával, mikép biztatta az úr, hogy a magyar pénzt meg kell kuporgatni s a hol lehet, a németen adni túl, jó fülem van nekem.

Az én emberem úgy tett, mintha megfogva érzené magát, mosolyogva vert a paraszt vállára.

– Az igaz, úgymond, jó fülei vannak kendnek (úgy hiszem, azt érthette alatta, hogy nagy szamár), kivett a zsebéből egy csomó újdon bankjegyet s odaszámlált ötven forintot a fuvaros markába.

Az nézett rá egy ideig kétkedve, azután fejvakarva nyujtá vissza: «csak adjon az úr amolyan régifélét.»

Az ember felkaczagott; «már kendet úgy látom nem lehet rászedni» s azzal visszavette a bankjegyeket s adott helyette a fuvarosnak a minőt az kivánt, magyar bankjegyeket, ki is a legelégültebb képpel a világon ült fel szekerére s vágtatott tova, nehogy visszahívják.

Mire visszaért a falujába, már ott várta a currens, mely tudtul adá, hogy a magyar bankjegyek értéküket vesztették.

A cidevant élelmezési biztos bejött a vendégszobába. Inasa két nagy utitáskát czepelt utána, mikben azon erőlködésről itélve, melylyel azokat az inas hurczolgatta s ama titkos csörrenésről, mely hallatszott, midőn letette, semmi sem lehetett egyéb, mint jóféle érczpénz.

Ez a derék ember a magyar kormány által ki volt küldve marhákat vásárolni a hadsereg számára. Missióját azonban némi nemű képen félre találta érteni, a mennyiben tudniillik a helyett, hogy marhákat vásárolt volna, a kormánytól e végre adott százasokat halomra rakta, a marhákat, -253- a hol kapta, elvette a status nevében contóra, s jó olcsóért eladta a marhakupeczeknek, azok aztán megint jó drágáért a kormánynak, úgy, hogy kétszer fizette meg a marhák árát, a nélkül, hogy azok valóságos tulajdonosai csak egyszer is hozzá jutottak volna.

A derék embernek tehát a forradalom bevégeztével nyakán maradt két zsák ezüstpénz, meg egy rizma bankjegy, melyek ő neki nagy bajt okozának.

Az ezüst miatt szüntelen félnie kellett, hogy ellopják, a bankjegyek miatt pedig, hogy el nem veszik.

Jött azonban egy másik derék ember, őt kisegítendő ebből a bánatos helyzetből, ez a másik derék ember a pénzkupecz volt.

Ennek meg az volt a mestersége, hogy januárban, mikor a magyar kormány elhagyta Budát, sorra járta a falukat, ijesztgette az embereket, hogy a magyar pénz kárba vesz. A jámbor népek aztán siettek felében, harmadában beváltogatni nála kárba induló pénzeiket, még meg is köszönték, hogy mást adott helyette; – kettőért egyet.

A hogy Budát visszavették, valami Istennélkül való ujságiró kinyomtatta, hogy ezentúl a német bankó ne érjen semmit, ezáltal szép hasznot gerjesztve az uzsorásoknak. A mi kupeczünk is neki feküdt rögtön a környéknek s a nyomtatott ujságlappal úgy beharangozta a vármegyét, hogy nem maradt abban egy fertály bankó, mely hozzá ne vándorlott volna, persze egy harmadrész árért.

Az embernek megtetszett ez a kereset, azt hitte, hogy ez esztendőn át legalább négyszer fog így fordulni s mikor a magyarok újra elhagyták a fővárost, ismét végig szomorkodta az ismerős helységeket, a leverő hírek között terjegetve azt a leglejebb verőt, hogy most már a magyar bankó megint elvész. Az emberek ismét kétségbeesve hordták hozzá pénzeiket, könyörögve, hogy váltogassa be.

– Bizony nem tudom én, lesz-e még ebből valami? de adok százért huszonötöt. -254-

Ilyformán a környék magyar pénze ismét az ő zsebében torlott meg. A kupecz azt hitte, hogy meggazdagodott.

A fátum akkor hozá össze azzal a másik derék emberrel, a ki marhákkal kereskedett a status nevében.

Mindketten az útféli csapszékben jönnek össze egy ital borra, egymást nem ismerők.

A marharequiráló kibontja útitáskáját s elszörnyed, látván, mily kevéssé apadt meg a bankóproviánt, daczára három héti marokkal-szórásnak. Még jobban elszörnyed a pénzkupecz, belesandítva görbe szemmel az idegen papiroskazalba.

– Hol gyűjtötte az úr ezt a sok pénzt? kérdi, nem állhatva meg szó nélkül a dolgot.

A bikficz ránéz, nem volt szokása igazat mondani soha, még tréfából sem, ha egyébből nem, passioból hazudott, második természetévé vált a füllentés.

S mit fog az úr vele csinálni? kérdé amaz, dörzsölve tenyeréről a szutykot.

– Viszem Bécsbe, beváltom, viszonzá ez, belakatolva a zsákot s maga alá téve és a két lábával odaszorítva a falhoz.

– Hát kinél, ha nem a pénzváltónál? mordul ez reá gorombán, mintha haragudott volna érte, hogy az ily egyszerű dolgot lehet ember, a ki nem érti.

– Nem lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni jól, de jól! aztán megy. -255-

– Már uram én tudok ijesztgetni; mert azt is elmondtam nekik, hogy Törökországba kell menni a pénzzel, hogy az ember túladhasson rajta, de még sem akarják adni, pedig én is megvenném szivesen, mert tudja, szánom a népet.

– Hjah! a ki szánakozik, abból nem lesz gazdag ember, veté közbe a marhász stoicus pofával, én másként cselekszem velök. Előmutatom ezt a parancsot, melyben az van irva, hogy a magyar bankjegyeket ezentúl használni nem szabad, hanem be kell adni.

– Kérem, hadd lássam, rebegé elsápadva a kupecz, míg végig olvasá az affichet, reszketett az álla, csaknem sírva fakadt.

– No, most lássa az úr, monda kaczagva a nem élelmező biztos, az úr maga is úgy meg van ijedve, hogy most, ha kérném, tizenöt pcentóért minden pénzét kezembe adná.

– De hát ne tréfáljon az úr, mi lesz ilyképen belőlünk, szegény pénzes emberekből?

A marhakisajátító bizalmasan mosolygott s kihúzva belsőzsebéből egy csomó irást, a közt összevissza turkált, mígnem egy nyomtatott papirosszeletre akadt, mi német ujságból volt kivágva, valami vezérczikk, melynek folytán az jő indítványba, hogy a magyar bankjegyek 85 pcentóval osztrák statusjegyekre váltassanak be.

– Im irásból látható – nyomtatva van, hogy a magyar bankjegyek be fognak ugyan szedetni, de értök 85 pcnt járand vissza, mi csak azért nincs előre publicálva, hogy a kik elrejtik, büntetésül ne kapjanak semmit.

– De hisz azok a pénzváltók mégis istentelen népek, ha még is csak ötvenet adnak százért, miért adja az úr nekik? -256-

– Szükségem van e pénzre hirtelen. Köztünk mondva, ki akarok menni Törökországba s nincs időm sokáig várni.

A kupecz vakarta az orrát. Nyughatatlanul mosolygott, pedig szeretett volna hidegvért comédiálni, végre előrukkolt vele, a mit akart:

– Hallja az úr. Messze van az úrnak Bécs, ha Törökországba akar menni. Míg oda megy, meg visszajő, tenger-pénzt elkölt az úton, meg is lophatják annyi földön. Tudja mit, ne menjen odáig, annyi mint a, huszat én is adok érte, az úr nyer magának ötöt.

– Nem akartam megbántani, szabadkozék a kupecz, nyelvem bicsaklott csak el, negyve – harmi – huszonötöt akartam mondani.

– Nem paraszttal van az úrnak dolga, förmedt rá a status-szipoly, hanem műértővel, ki a börzével összeköttetésben van, a ki számításait positiv adatokra építi. Tudja-e az úr, mik azok a statuspapirok? a belföldi és külföldi papirosok cursusai? az actiák, assignaták, a ferlózungok, metallikok, sterlingek, font- és mázsaszámra és a biljetti di trezóriók? – No, ha nem tudja, hát ne feleseljen velem. Tíz forintot elengedek, ez elég loyalis ajánlat. Ha nem tetszik, nem erőltetem.

A kupecz számolgatott egy ideig magában, szemeivel a padlásra nézve, utóljára is elhívta magához az országköpölyözőt, ki is egy óra mulva vetődött csak vissza, nagy fütyörészve. Fütty közben olykor el-elnevette magát titkosan. (Soha sem szerettem az olyan embert, a ki magában nevet.) Rögtön fogatott és hajtatott odább.

Sok gyönyört találtam bujdosásom napjaiban annak látásában, mint iparkodott egyik szerencsétlen ember a másikat segíteni, vigasztalni, fölemelni, de annak láthatása, -257- mint buktatja két ily genreü derék ember egymást, szintén nem tartozik az utolsó élvezetek közé.

XVI. AZ ELTÜNT LEÁNYOK.

Egy megholt, elégett város csontváza az. A fekete omladékok ijesztő képül látszanak meg a távolba. Ott nappal is éjszaka van.

A város végén látszik egy magas ház, ablakain keresztül süt a hold, a szél bánatosan süvölt elhagyott falai közt és a felkavart üszög és szénporból fekete árnyalakokat hord szét a laktalan éjszakába.

Elmondom a regét az elpusztult házról és a két szép leányról, a kik benne laktak.

Gazdag földesúr volt e ház birtokosa, sok kincse, sok jószága, de legdrágább s legféltőbb kincse volt, két szép jó leánya.

Egyik magas, karcsú virágszál volt, szép fekete haját mindig fürtökben viselte, szemeinek villanása, mint a futó csillag.

Másik gyönge, telt arczú teremtés, szelid, mint egy angyal, a kik ismerték, emlékeznek reá, hogy szép hosszú szőke haját két tömött tekercsben szalag közé fonva viselte. Úgy illett az neki.

Olyan szép volt őket látni, midőn ősz apjának karjába fogózva, egyik jobbról, másik balról, szökellve, vidáman körülenyelegték a jámbor öreget, a ki csak értük, csak bennük látszott élni.

A két gyermek szíve még nem ismert más szerelmet, mint ez ősz hajszálak iránt, az édes gyermek szerelmét az édes apához.

Egy reggel mind a két szép leány eltünt… Elmentek -258- szó nélkül az apai háztól, senkinek sem mondták: hová; csak egy levélkét hagytak hátra, melyben az volt megirva, hogy ők elmennek a csatába, apjuk ne várja őket vissza… A levél könytől volt nedves.

Élt a forradalom idejében egy fiatal zászlóaljparancsnok, a ki igen mulatságos ember leendett, ha halála nem lett volna oly szomorú.

Egykor azon ötlete jött, hogy egy amazoncsapatot alakítson, egy zászlóaljat csupa nőkből.

Nem volt-e elég férfi az országban? vagy nem voltak azok elég bátrak, hogy nők kezébe kelle fegyvert adni? vagy nem volt a nőknek egyéb hivatásuk, mint hogy megtagadva nemük szendeségét, keressék a nem számukra teremtett indulatokat?

A felhivás, mely őket fegyverre szólítá, itt-ott visszhangra is talált. Sértett családi viszonyok, fékevesztett szenvedélyek, életuntság, kicsapongás és ama vágy a regényesség után, az a holdkóros előszeretet minden iránt, a mi bizarr, a mi szokatlan, megküldték áldozataikat.

Nem sokára Kolozsvárott megalakult a nőzászlóalj, saját hölgytisztjeik voltak, kik a viganó tetejébe kötött karddal, egyenruhásan, csörtetve és szivarozva jártak fel s alá az utczán.

A huszárok mosolyogtak, ha egy-egy elment mellettük s körmönfont észrevételeiket elég hangosan szórták utánok. A vártán az őrök furcsa módra tisztelegtek előttük. Az igazi tisztek pedig zúgolódtak a szoknyára akasztott kardbojt miatt.

Egy tivornya alkalmával több fiatal honvédtiszt között két szép gyermek ült egymás mellett, magas, barna, halovány az egyik, telt, piros arczú, szöszke a másik, mindkettő honvéd ruhában.

A társaság vígan volt már, a bor lelke lángolt az arczokon, valaki egy pajkos dalt kezde énekelni, valamennyien -259- utána harsogák és a jelen volt nők bele énekeltek csengő hangjaikkal a csintalan danába, kecsesen fúva a kék szivarfüstöt piros ajkaikból s szikráztatva a piros bort a fölemelt pohárban.

Csak a két szép gyermek ül némán, örömtelenül egymás mellett, egyik haragos szemölddel, a másik lesütött szemmel.

– Min búsultok lelkem gyöngyei ti? kiált melléjök pattanva egy délczeg, víg fiu. Ma élünk, holnap nem. Felejtsétek el azt a régi szeretőt!

– Mikor visztek bennünket már a csatába? kérdé. Hónapok óta viseljük már a kardot s dörgéseit sem hallottuk még az ágyúnak.

– Hova nektek a csatába? gyöngyvirágszál te. A ki inni nem tud és nem szeret, nem lesz abból jó katona.

Ezt mondva, kaczérul mind a két gyermeket derékon ölelte a jó kedvű dalia s a szemérmesebbnek, a kékszeműnek egy tüzes csókot nyomott ajkára.

A másik ellökte őt magától s a haragtól csengő hangon kiálta, magasra fölemelkedve:

S azzal kézen fogta testvérét, felrántotta az asztaltól s büszkén elvezette onnan. A szőke gyermek zokogott. A társaság nevetett rajta. Egy honvédtiszten, ki csók miatt sírva fakad…

– Nem így képzeltem én ezt magamnak, szólt testvéréhez a barna leány. Azt a vért szántam én az áldozatra, a mit fegyver éle hoz elő a szívből, nem azt, mit szégyen hajt az arczba.

– Eredj vissza. Te még fiatal vagy, még te neked a világ elfelejtheti, a mit tettél, de ha nem feledné is el, szegény megőszült apánknak egyedüli öröme leendsz. Ő érte élj, – eredj haza.

– El fogok esni a harczban. Ezen szégyenletes arczczal vissza nem mehetek többé, nekem senki sem hinné el, mint te neked, hogy nincs okom szememet lesütni, mert nem fognám azt lesütni. De a te elpiruló arczod tanú lesz a világ előtt, hogy ártatlan és tiszta vagy.

Szeged alatt a csata után, mikor a győztes tábornok végig lovagolt a holtak mezején, szemei egy szép halotton akadtak meg.

A Bocskai-huszárok egyenruhája volt rajta, kardja ki sem volt még húzva, a golyó épen szivén ment keresztül. Finom kis kezei imára voltak összetéve, úgy halt meg fájdalmatlan arczczal.

A tábornok elgondolkozva állt meg fölötte: «szegény gyermek, mily ifju volt», mondá kisérőjének. És a kisérő alig tudott megválni a halottól…

A kopár országúton, szédelegve, ámolyogva ment a másik szép leányzó az elhagyott szülőföld felé. Kerülte az embereket. Félt, hogy valaki ráismer s megöli tekintetével. Nem is kérdezősködött senkitől.

Leült egy fa árnyában, kisírta magát keservesen, mikor eszébe jutott ősz apja és testvére, és mindenik olyan messze.

Késő este érkezett meg a búcsú nélkül elhagyott határba, szive úgy szorult, úgy sajgott. Visszafogadja-e az elhagyott apa elbujdosott gyermekét?

Messziről meglátta a várost, oly sötét volt az, oly szokatlan. Sehol sem égett lámpa az utczán, gyertya az ablakokban; nem hallatszott a harangszó s az őrt álló kutyák távol ugatása. Mint egy nagy fekete árnyék, terültek el előtte a házak, tornyok, a fekete gyászruhában egyetlen alakká olvadva. -261-

Futott a leány az ősi ház felé. A hold épen akkor kelt föl, az üres ablakokon keresztül sütött rémséges világa, az elhagyott falak közől üszög és szénporból fekete árnyalakokat hordott szélylyel a szél a lakatlan éjszakába.

Megsemmisülten rogyott össze a leány az ősi ház romjainál; arra menők ott találták. Kérdé tőlük nagy remegve: mi történt e várossal és e házzal és azokkal, a kik itt e házban laktak?

– Isten annak a megmondhatója, felelék neki. Sokan elvesztek ez időben és nyomoruan. Jobb róluk nem kérdezősködni. Ha meghaltak, megpihentek.

A gyönge leány sírva odább ment, bele tévedt a széles világba, soha sem hallottak róla többet, mint annyi másról itt is, ott is.

Ez a rege az eltünt két szép leányról, a kik apjukat elhagyták, hogy a csatába menjenek.

XVII. A BUJDOSÓ TANYÁJA.

Le volt már tarolva minden. A földműves reménye, a kalászos vetés, sok más szép reményekkel együtt le volt aratva, száraz volt a fű és a szív. A fák levele sárgult, hulladozott, a napok rövidültek.

Sok földet bejártam néhány hónap alatt, a nyarat az alföld sík pusztáin töltém, őszre idevetődtem Felső-Magyarország hegyes vidékére, a tél hol fog találni, a jó Isten tudja.

Nincsen maradásom. Vágyat érzek menni, menni, menni, elbujdosni. Embertelen, lakatlan pusztákon végig barangolni messze, messze kéklő hegycsoportok felé, sehol meg nem állni, nem pihenni, mint kinek az idő drága, felkapaszkodni meredek hegyormok csúcsára s ismét lekúszni -262- hallgatag sötét völgyek sűrűjébe s ismét tova menni sietve, sietve! A távol helységek tornyait kerülni, hátra-hátra nézve, mint tünnek el egyenkint a láthatár alá, futni reggeltől estig s ha elnyom az álom, repülni messze, hol az ég a láthatárra hajlik, honnan a felhők feljőnek, hova a csilagok leszállnak és azokat is elhagyni és még sem érni el titeket soha, én lelkemnek messze tünt vágyai!

Sokszor látok repülő madarat. Összegyűlnek seregestől az alkonyatos égen, készülnek a hosszú tengerútra, soraikkal olyan különös betüket alkotnak az égen, a mint elrepülnek fejem fölött, hivogató szókat kiáltozva le rám… Miért nem vagyok én is az?

Sokszor találok futó csermelyt útamban, milyen régen szalad és még sem fárad el, megy, megy, míg a tengerhez ér, onnan felszáll a felhőbe, a déli szél visszahozza s azután megint újra kezdi futását, csermely alakjában, tarka kavicsokon, zöldes tenger felé, fáradatlanul… Miért nem vagyok én is az?

Sokszor végig megyek temetőkerteken, a halál kezével írt hosszú sorokon, hol mindegyik betü egy lezárt sírhalom, a sárga fűvirág leng az esti szélben, alattam itt annyian alszanak nyugodt, csendes álmot, egy öllel közelebb a föld érző szivéhez s egy csillaggal közelebb az éghez… Miért nem vagyok én is ott?

II.

Tavaly még gazdag ember volt, hat béres szántotta földjeit, maga szép úri házban lakott. Most egyedül, egy félkezű kocsisával szántogat annyi földet, mely számára elég -263- kenyeret terem s leégett házától távol egy megmaradt béreslakban tanyáz.

«Minden vissza fog még térni. A régi öröm, jó barátok, vígságos téli esték; megtelnek újra a pinczék, vermek, a család újra megnépesül, az Isten és az idő mindent jóra fordítanak s beszélni fogja még a magyar nyelvét a hegy és a tenger köze.»

Így vigasztal engem az én házi gazdám s izzadságos munka szerezte kenyerét mindennap megosztja velem. Ha tehetné, reményeit is megosztaná.

III.

A pásztor, ki ide mászni látott, sokáig nézett utánam, gondolom, hogy mondhatta magában: «az Isten irgalmazzon szegény lelkének, mit akarhat ottan?»

A láthatár szélén a Kárpát bérczei ülnek hosszú sorban, mint ezüst koronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal lebeg előttük, a bérczek fölülemelkednek rajta.

Innen rajtok világos kék halmok, a felföld fenyvesei, végtelen távolban. Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek, árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.

Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás feketéje között néhol a csirádzó korai vetés elevenzöld színszalagjával.

És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, -264- karcsú tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.

Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor omladékai látszanak elő. Hajdan Paulinus barátok laktak benne, most félig össze van omolva.

Egyik ablakából embervastagságra megnőtt mogyorófa hajlik alá törpe társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják alá dércsípte fekete és piros bogyóikat. Az imaterem boltozatja áll még egyedül épen, az oszlopzatokra faragott angyalfőktől visszaijed a repkedő denevér, a góth ablakok márvány faragványai szétszórva hevernek a cserje között, a meztelen falak ablakai, mint koponyaszemüregek bámulnak a távolba, az épület szobáiból kinőtt fák túlemelkedtek a sötét falakon, mint nagyszerű virágcserépbe ültetett óriás növények.

A kolostor előtt a hegymagasban hosszú planirozott síkság terül, valaha a zárda kertje. Még most is állanak a sorba ültetett hársfák, óriási magasságra nőve, a kút még most is ott a kertben, összeomolva egészen, a belőle kifolyó víz egy kirohadt fa odvában szedi össze magát, kristálytiszta nedvében egy kis ezüst zöld kigyót láttam úszni.

S köröskörül beláthatatlan rengeteg. Honnan jártak ide valaha? senki sem emlékezik rá többé.

Lenn, lenn, a legvadabb völgyben, összeboruló erdők mélységében, hova útat vezetni nem látok, távol tűz csillámlik, valami kis elrejtett házikó van ottan, előtte keskeny pázsitszakasz, melyet kétfelé vág egy vonagló hegyi patak medre.

Ledülök a szikla mohos pázsitjára, a kövi rózsák közé s úgy elnézem azt a távol égő tüzet. Alant a szőlőkertek oldalában víg parasztlegények és parasztlányok danolnak. -265- Az esteli szellő olykor idáig felkapja a méla énekhangot: «éljen a magyar!»

A tűz egyre ég az erdő közepében. A szőlőszedők dala oly mélán, oly bánatosan hangzik fel a völgyből. Kedvem volna innen a százölnyi magasból leugrani…

IV.

Alig látok itten embert, az is száz ölnyi magasból úgy látszik ide, mint egy kis mászó bogár.

Hallgat körültem az egész világ, emberhang nem zavarja meg a csendet soha, csak a vad madarak füttye s a virágról virágra szálló darázs dongása szól körülem. Oly jól esik nem hallani kívülök semmi szót.

Egy hónap óta nem tudok semmit azokról, a mik e bérczeken kívül történnek. Azóta könyv nem volt a kezemben, hirlapot nem láttam, emberrel nem beszéltem, aki a falu határán kívül lett volna. Úgy élek itt, mint puszta szigetben a tenger közepén. Semmiről sem tudok semmit.

Ha embert látok, kikerülöm, nehogy hírt találjon mondani valamiről, a mit nem akarok tudni.

Úgy vagyok, mint egy halott, kinek minden érzékeiből csak öntudata maradt meg, vagy tán inkább, mint ki a tébolyodáshoz közeleg.

Oly ébren álmodom, hogy már szinte összezavarom a megtörtént dolgokat azokkal, a miket álmaimban látok, úgy hogy mástól kell megkérdeznem, hogy megtörtént-e ez, vagy csak úgy álmodtam?

A minap egy meleg őszi délután a kolostor előtti mohos fűben ledűlve, elmélázva ott feküdtem, nézve a tiszta kék eget s az ég kékjén végig lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a bujdosó madárka búcsúdalát s gondolkozám messze-messze levő kedvesim, barátim rég látott arczairól. -266- Gondolkoztam-e vagy álmodám felőlük? Tán aludtam s álmomban is láttam a tiszta kék eget s a lassan, csendesen végig lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a társaitól elmaradt fecske csevegését. Hirtelen közelgő léptek döngését kezdtem észrevenni. A bokrok meg-megzörrentek, a targally halkan recsegett az óvatos lépések alatt. A kápolna gótíves kapuján egy ember lépett ki, félre hajtva az oda nőtt bokrokat.

Öltözete rongyos úri mez volt, félvállára egy szűrdolmány vetve, kopott, zsíros kalapja mélyen lenyomva szemére, alóla villogtak az elvadult fekete szemek. Össze-vissza nőtt szakálla bajuszával egybevegyült, nyakkendője úgy kötve, mint ki azt már régen le nem oldta.

A mint kilépett a rom ajtajából, meglátott engem ott feküdni, megdöbbenve visszahökkent, gubája alá kapott egy kezével, két pisztoly agya látszott ki onnan, s oly elvadultan néze rám, hajfürtei szét voltak szórva, arcza elhalványult, elkékült. A berkéből kivert farkas tekintete lehet ilyen.

S én ez ádáz tekintetben, ez összerongyolt öltönyben rá ismertem az emberre… Egykor legkedvesebb barátom volt, rég nem hallottam már hírét, egykor azt beszélték, hogy elesett a csatában, s ime itten áll előttem. «Gábor», kiálték rá örömijedten, oda akartam hozzá rohanni… s már akkor nem állt előttem senki.

A rom ajtajához sieték, a bokrok üresek voltak, összejártam minden czellát, minden rejtekodvat, sehol sem találtam, nevét kiáltám, senki sem felelt. Hova lehetett oly hirtelen?

Talán nem is ő volt az, csak eleven álomlátásaim egyik phantomját láttam ott? Ez utoljára oly életvidámnak látott arczot, e szelid szemeket, e daliás termetet talán csak az álom torz phantasiája alakíthatá ily vad, ádáz alakká, ily összerongyolt, nyomorúságos lénynyé; nem az idő, nem a sors balkeze?

Miért, hogy az ember ébren álmodik? S miért nem -267- tudja, mikor szunnyad, hogy az csak az álomkísértet, a mit lát?

Egy délután szórakozott bolyongásaim közben az erdőben eltévedtem. A nap már leáldozott, a fák közt sötét kezde lenni s mentül tovább haladtam, annál kevésbbé tudtam magamat tájékozni.

Csöndes holdvilágos est volt, az óriási bükkfák galyai közt czinczogó evetkék zörögtek, a többi lakói az erdőnek mind aludni mentek.

Az éji magány a legelvadultabb kedélyre nézve is aggasztó, félelemnek nem nevezem ez érzést, az éj sötéte nekem pártfogóm volt és mindazoknak, kiknek nem lőn szabad arczaikat a napvilágnak megmutatni? mitől féltem volna?

És mégis jobb szerettem volna otthon lenni, jó öreg gazdámnál. Estenden a kandalló mellett szoktunk együtt ülni, ott a lobogó tűz mellett én meséket mondék neki, miknek mindegyike így végződött: «és mindez elmult és soha sem lesz többet». Ő biztat, vigasztal s aztán jó reménynyel dűlök fekhelyemre, mely felett azon nő arczképe függ, ki egyetlen oka annak, hogy még élek, s hogy rég főbe nem lőttem magamat. Fölnézek a képre, s elmondom egyszerű imámat, egyedül ő érte szoktam imádkozni, kívüle senkim sincs, s ő is messze tőlem… Hol fogom elmondani esteli imámat itt a rengetegben?

Már jó sötét volt, s én még mindig törekedtem valahol kijuthatni a nem ismert tömkelegből, midőn egy mély völgyben kolomphangot hallék, s mintha kutyák ugatnának, de oly különösen, oly szokatlan vonító hangon, soha sem hallottam oly vad csaholást.

Valami sertéscsorda lehet ott, gondolám magamban, mely kinn szokott hétről-hétre éjszakázni, s arra tarték, a bojtár által magamat útba igazítandó.

S azután ismét elmélyedtem gondolataimban, s nem -268- zavart meg az ádáz vonítás és dühös röfögés, mely közeledésem által mindig kivehetőbb kezdett lenni.

A völgy mélyére jutva, a mint egy tisztásra kiértem, megdöbbenve léptem vissza a nem várt látvány előtt. Kilencz farkas küzdött egy sertéscsordával.

E vadállatok különben is igen otthonosak e tájon, deréknyárban elhordják a gazdák aklaiból a juhot, s mióta a lőfegyverek meggyérültek, annyira elszaporodtak a vidéken, hogy fényes nappal rárontanak a falvakra s az utczákon játszó kis fiukat elragadozzák.

Tizével, huszával járnak s némely faluból egész gulyákat kipusztítottak.

Most egy sertésfalkát támadtak meg, A bojtár elszaladt, vagy azt tán már megölték. A nyáj egyedül maradt.

A gyengébbek, a fiatal koczák, középre vannak egy csomóba terelve, fejeikkel összebúttak, az ártányok röfögve járják körül a védett csoportot, szembe-szembe szállva az ostromló vadakkal, s iszonyú csapásokat osztva csattogó agyaraikkal, míg amazok ravaszul lappangva kúsznak itt-amott a bokrok között, sebesen előrohanva, hol a nyájat védetlenül találják, s visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen nekik rohan, s ottan üvöltenek újra.

Egy nagy terebélyes tölgyfa alatt, különválva a többitől, egy nagy ordas farkas küzd a legvénebbik ártánynyal.

A sertés magas, sovány állat, vörös kondor szőre a hátán végig futó felborzolt sertékben végződik, hosszú lompos fülei lefelé konyultak. Szétvetette mind a négy lábát s úgy áll a farkas előtt, fényes agyarait szikrázva csattogtatja s mérges röfögés közt meg-megrázza a nyakára kötött vezérkolompot.

Egy ölnyi távolban előtte áll a vezérfarkas, kopott ordas szőrű állat, tüzes, fénylő szemeit le nem veszi ellenéről, testének elejével a földön fekszik leskelődve, szökésre készen, lompos bundás farkával jobbra balra csapkod s nyugtalanul nyihog, mint a kutya, mikor fél, vagy éhezik.

Körülszökelli az ártányt embermagasnyi ugrásokkal, -269- hátán borzad a szőr; amaz ügyesen fordul elé mindannyiszor s bosszúsan rázza kolompját s tompán, dühösen röfög s nem engedi magát a fától elcsalni, melynek a hátát megvetette.

Végre háttal fordul felé a farkas s fejét ravaszul visszafordítva, hátulsó lábaival felhányja a földet s gyorsan, sebesen ellenfele szeme közé szórja, s e közben szüntelen egy-egy nyommal közelebb hátrál hozzá kivicsorított fogait csattogtatva és égő szemeit le nem véve róla.

E perczben a kisebb farkasok egyike észrevette, hogy ember van közel, meglátott engem a bokrok közt állani s sajátszerű ordítást hallatott, mire társai a bokrok közől hasonló üvöltést kezdének. A vén farkas hirtelen hasa alá csapta hosszú bolyhos farkát, száját összecsukta, s füleit hegyezve, fölemelé fejét, míg a kolompos ártány, használva ellenfele pillanatnyi megzavarodását, dühösen rohant neki s iszonyú agyarával úgy vágta oldalba, hogy az véresen bukott fel előtte, végig festve kiomló vérével a feltúrt hantokat. Itt újra neki rohant, a sebzett vad azonban megugrott a veszett roham elől s a mellette elvágtató kant hirtelen megkapta fültövénél, mire az elkezdett kínosan ordítani s forgott köröskörül, nem tudva lerázni erősen belecsimpajkodó ellenét. A tusa nehány perczig tartott, az ártánynak végre sikerült fejét az ordas alá feszíteni s egy dühös taszítással, miközben füléből egy darab leszakadt, annak szügyét egész álláig hosszan végig hasítá.

A farkas végig nyúlt a földön halálos ordítással, társai szétfutottak ijedten a berekbe, a sertésnyáj vérszomjú dühével rohant az elesett vezérfarkasra s azt egy percz alatt darabokra tépte, s azután rohant föl a hegyoldalnak, elől a vezérkan, vérben gázolt agyarát csattogtatva, s kolompját rázva, míg fejét elbúsultan félrehajtá, mintha véresen lelógó tépett füle húzná féloldalra.

A többi farkas ismét nyomban követé a futó nyájat, a távozó kolomphangot együtt lehete hallani a kellemetlen rémséges éhüvöltéssel. -270-

Ezalatt tökéletesen besötétült, a holdat elfogták a felhők s én egyedül az erdőben és fegyvertelenül.

Már épen egy fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn a völgy legmélyében, a fák sűrűsége közől valami tüzet láttam előcsillámlani s rögtön arra tarték.

Alig negyedóra mulva egy kunyhóhoz értem, melynek nyitott ajtaján keresztül világolt a tűzhelyen lobogó tűz.

A kunyhó falai nagy kövekből voltak rakva, egy nyilás volt rajtok hagyva ablaknak, a másik ajtónak, a kövek közei mohával kitömve. Födele faragott fákból volt jól-rosszul összeállítva. Az idő, vagy az emberi találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt nem engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték a vadborostyán örökzöldlevelű indái.

Néhány lépésnyire tőle egy meredek szakadékban zuhogott a fehér hegyi patak, mely a kunyhó mögött a hegyoldalból ered feketére festett gránitkövek közől s a kunyhó földét félszigetül fogja körül.

Körül vadonat ős a rengeteg, hol fejsze-csapás nem hangzott soha, gyalog is nehéz idáig lejutni. A megaggott tölgyek összeborulnak megfakult lombjaikkal a kis kunyhó felett (a tölgy levele csak tavaszszal esik le), csupán a tulsó hegyoldalban látszik egy hosszas táblában fiatalabb erdő; mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni mi okból, leégett; vannak vén emberek, kik most is emlékeznek azon óriási kigyóra, mely az égő erdőből kijött, egy kanász ráhajította baltáját, a balta megállt a kigyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek mulva akadtak rá a szomszéd határban egy mély kútban; a fejsze akkor is fejében volt.

Most e leégett rész fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és mindenféle tövisbokrok járhatatlanná teszik, a környékben nem akadtam emberre, a ki valaha itt lett volna.

És nekem úgy tetszék, mintha e helyet már ismerném. Körültekinték. Fölöttem éktelen magas sziklameredek -271- emelkedék. A hold, mely már egy óra óta feljött, még most látszék innen alulról felmerülni a szikla fölött, melynek mohos lábainál egy sötét omladék látszott, előtte gömbölyű hársfák, hosszú szabályozott sorban.

Ez a Paulinus kolostor! És ez a szikla felettem, melyről én a mélységbe le szoktam bámulni, és e hely, hol most vagyok, a szédítő táv, mi oda kékesen meglátszik és e kunyhó tüze ugyanazon tűz, mely estenden a völgyből fölragyog.

A tűz mellett egy magános férfi ült, valamit falva nagy mohón, a mit épen akkor szedett ki a parázsból.

Máskor tán a kiváncsiság, most azonban a kénytelenség vitt rá, hogy kunyhójába lépjek, vendégszeretetét igénybe veendő.

Az ember összerezzent, mindent kiejtett kezéből s a mint fölállt előttem, a tűz arczába világított.

Ugyanaz arcz, ugyanazon alak, melyet minap a romok közől kilépni láttam, elveszettnek hitt barátom arcza, még dúltabb, még vadabb, mint akkor, szemei úgy villogtak, mint egy vadállaté.

– Mit akar az úr? kérdé tőlem elváltoztatott pórias hangon. Úgy látszott rajta, hogy fél tőlem.

Nem tudtam neki mit felelni. Tán nem ismert rám? Tán nem akarja, hogy ráismerjek? Tettetém, mintha nem ismertem volna rá s rejtegetve elfogódásomat mondám:

– Legyen olyan szíves földi, eltévedtem, igazítson útba, s hogy még sikerültebbé tegyem közönyösségemet, nehány pénzdarabot nyomtam kezébe.

Alig harmincz éves, még tavaly hollófekete hajfürtökkel, és most egészen ősz, egészen megőszült.

Odaborultam a nyakába. A köny elborította arczomat. Mivé lettél! Mivé lettél!

– Elhiszem. Elhiszem. De engem annyian elárultak már. Annyiszor fogva voltam. És én úgy irtózom a börtöntől.

– Fekete, földalatti börtönben… Odalánczolva kezem, lábam két nagy, nehéz kőhöz… Egyesegyedül éjjel és nappal, soha sem hallani emberszót… A patkányok feljönnek a falakból s körültánczolják a szegény rabot, a láncz kisebesíti kezemet lábamat, nézd, most is itt vannak nyomai.

– S míg az ember egy félpatkóval a vastag falat keresztülássa, folytatá ő töredezett, álmodozó hangon, kell három esztendő reá.

– Hallgass! ordíta fel, szemei forogtak vadul, szikrát hányva. Igen… a semmirekellő… mormogá szaggatottan, – csak még egyszer, csak még egyszer… hörgé fogcsikorgatva s kezével egy kést kapott meg az asztalon, és jaj neki! s úgy vágta a kést hegyével az asztalba, hogy kereszül ment rajta. -273-

– Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utczán alá s fel, arcza pirosra kifestve. Minden férfinak szeme közé néz. Jár egyedül sötét éjjel. Mosolyog a szemközt jövőkre. Oh átkozott! átkozott!

Nyugtalan szorongás fogta el keblemet. Egy gondolat támadt bennem. Ez az ember talán őrült?…

– Látod, szólt kezemet megfogva forró, reszkető kezével, de erőszakos nyomással. Mind a két gyermekemet kidobta az utczára. A nagyobbik elsőszülött fiam valami oláhczigányok közé került, elvitték, tolvajt nevelnek belőle, a kisebbik, az a kis kékszemű leány, az én lelkem szemefénye, az én kedves kis kegyenczem, elveszett az útfélen, parasztemberek ott találták, eltemették, vadrózsabokor tövébe, azt sem tudom, kis sírja hol van?

– Ne hagyj el még, szólt átölelve, maradj velem lakomban. Nem olyan pompás ugyan, mint volt ősi házam, hol sokszor meglátogattál. Leégett az is, messze ellátszott a tüze a sötét éjszakában, senkinek sem jut eszébe, hogy újra fölépíttesse, most a száraz fű terem fekete falain.

Iszonyú csapások érhették ez embert, gondolám és eszembe jutott, hogy ehhez képest én még igen-igen boldog vagyok…

A fájdalmas tárgyakról másra vittem át a beszédet. Beszéltünk ismerőseinkről, az elmúlt időkről, jövendő jobb napokról. Az ember arcza lassankint kiderült, a vad, idegen kifejezés észrevehetőleg elenyészett róla, még hangja is megváltozott, sőt reggel felé nevetni is hallottam. Az egész éjet együtttölténk. Hajnalban útba igazított, megrázta kezemet, megölelt s tréfás sarcasmussal kérdé: nem akarok-e emlékfürtöt fehér hajából?

Sokáig, igen sokáig, valahányszor el akartam aludni, mindig ő jutott eszembe, s nem tudtam tisztába jönni véle, vajjon mindaz, a mit elmondott, megtörtént-e? vagy az -274- élénk képzelődés, mely ijesztő rémképeivel hajaszálait megfehéríté, elméjét is megháborította, hogy történeteket beszéljen, a mik lázas agyában születtek?

Valahányszor ezután a kolostor melletti sziklára kimentem, mindig bántó borzalommal tekinték a mély csendes völgybe s annak mélyén a kisded kunyhóra, a hol tüzet nem láttam égni többé.

VI.

A hivatalnokoknak jutott amnestia után első gondom volt azok után tudakozódni, miket szerencsétlen barátomtól hallék.

Mindjárt eleinte megdöbbentett azon tudomás, miszerint ő soha fogva nem volt, mint állítá, s mint előttem még börtöne szenvedéseit is leirta.

Elmentem azon utczába, hol leégett házának kelle állani, s még inkább meglepett az, hogy a kormos fűvel benőtt falak helyett ezt oly épen találtam, mint a hogy legutóbb elhagyám.

Bezörgeték a lakba, a legelső, kivel találkozám, nagyobbik gyermeke volt, kiről ő azt mondá, hogy oláhczigányok vitték el. Kérdém tőle, hogy anyja itthon van-e?

A nő kis leánykájával sétált a kertben, a kis kék szemű gyermekkel, atyja kedvenczével; feketébe volt öltözve, arcza halovány, beesett. A mint engem meglátott, sírva fakadt. Nem láttam-e férjét valahol? az volt hozzám első szava.

Mit mondhattam volna neki férje felől? Azt-e, hogy megőszült és megőrült?

Most már világosan láttam, hogy mindazon borzalom, mit nekem elbeszélt, nem volt egyéb, mint a kinzó magányban -275- kigondolt torzképek kisértő rögeszméje, események, miket kigondolt, megálmodott s aztán valónak hitt és megőrült bele.

Fel akartam őt keresni embertől nem ismert erdei tanyáján, elmondani neki, hogy börtöntől nincs miért aggódnia többé, hogy háza épen áll s családja boldogságából egyedül ő hiányzik, hogy neje, gyermekei élnek s minden perczben őt emlegetik, utána sóhajtanak.

Pár nap múlva a czélozott helyre értem. Siettem rögtön a kolostor romjaihoz, leszálltam a völgybe. Mikor láttam a kis kunyhót, dobogó szívvel közelíték hozzá. Az előtte folyó patakban karcsú őztehén ivott két kis őzünővel, játszva vártak be jó közelre, alig látszottak tőlem félni.

Benyitottam a kunyhó ajtaját. Senkit sem találtam benne. A tűzhelyen vadmacska fészkelt s közeledtemre a tető egy nyilásán kifutott, szemei zöld karikákat hánytak a sötétben.

«Félek tőled, hogy elárulsz… Elmegyek innen messzire… Ne keress többet… Senki sem fog többé feltalálni.»

XVIII. UTITÁRSAM.

Az általános idézés következtében ő is feljelenté magát. Megengedtetett neki, hogy további rendelkezésig szabad lábon maradhasson. Nem levén semmi dolga, napestig a városban alá s fel őgyelgett, sorba látogatta azokat, a kik fogva voltak, csaknem egész nap rajtuk lakott, ott ásított a szemük közé, míg ki nem kergették, unta magát és untatott másokat, senkit meg nem szólított, senkinek nem -276- felelt, csupán akkor, ha kérdezték tőle: «hogy van?» arra felelt: káromkodott.

Egyszer elmegy egy délután a katonai parancsnokhoz s egész bizodalommal felkéri, hogy tegyen vele egy jókora szivességet.

– Ha hatalmamban áll és lehetséges, kész örömmel, felele az, lekötelező modorral.

– Lehet is, teheti is, csak azt akartam kérni, hogy addig is, mig itéletet kapok…

– Természetesen. Ez a legfölségesebb idő a nyúlra, meg az őzre. Az ilyen időért a vadász imádkozni szokott. Mikor azt látja, akkor egyébről nem gondolkozik, otthon hagy meleg szobát és feleséget, gazdaságot és hivatalt s künn tanyáz három nap, három éjjel a havon. Ilyen időben a vadászt otthon nem tartja semmi, kivéve, ha rázárják az ajtót. Azért kérem parancsnok urat: zárasson be engem.

– De hisz ön azt mondja, hogy ilyenkor legjobb vadászni, hát menjen inkább vadászni.

– Igazság! Azt hittem, hogy van önnek fegyvere, csak nem meri elővenni. Hát vigye el az enyimet. -277-

S azzal leakasztotta a falról saját drótcsövét a parancsnok s odaadta a hazafinak. Az örült neki, mint a gyerek.

Az nap és azon éjjel folyvást szakadt a hó. A városi emberek térdig jártak benne dideregve és piros orral. A polgártárs csak három nap mulva került elő a puskával.

XIX. TALÁLKOZÁS ISMERŐSÖKKEL.

… Három koporsót vittek ki egyszerre a házból. – Az egész város népe ott volt halotti kiséretül. Két kis szőke árva gyermek ment rídogálva a koporsók után. Gyászba öltözött rokonok vezették őket kézen fogva.

Mind a három koporsót egy sírba tették egymás mellé. A közös sír fölé egy kőemléket állítottak, melyre minden név helyett e szavak voltak jegyezve: VIRTUTE PECCANTES.

A behantolt sír fölött búsan hangzott el a gyászének: «Miserere Domine!»

Most is emlékezem arra a kis halavány leányra, ábrándos arczával, szőke fürteivel, sokszor láttam sírni érzékeny színdarabok fölött, sokszor meglepém ábrándjai közé eltévedten, regényes könyvek olvasása mellett, vagy zongorájánál, melynek elefántcsontján tévelyegve futkostak ujjai.

Láttam őt többször a templomban, a mint buzgó, valódi áhitattal imádkozott és önkénytelen sóhajában megismerém a repülő galambot, mely a szentlélek képe. -278-

Kijárt sokszor apja sírhalmához s egy-egy fonnyadt virágot, mit onnan letépett, ereklyeül őrzött imakönyve lapjai közt.

Örömkönyeket sírt a boldoggal, fájdalomkönyeket a szenvedővel, s jó, szelíd volt mindenki iránt.

Mikor legutoljára láttam, jegyben járt egy hivatali emberrel, a kin ugyan nem volt semmi csudálni és szeretni való, de a kinél a többiek sem voltak jobbak, a kiket ismert s aztán rokonai is úgy akarták, hogy hozzá menjen. Az ember nem volt szegény, mint vidéken szokták mondani, el tud tartani egy feleséget.

E várakozás közben bekövetkeztek a háborús idők. A katonaság jött ment egyik városból a másikba, egyszer úgy történt, hogy egy hadosztály épen azon várost választá állomásul.

Minden háznak jutott vendége. Emmiékhez (így hítták a kis leányt) egy fiatal őrnagy szállásolta be magát.

A fiatal ember sokat beszélt a leány előtt harczairól, szenvedéseiről, mult dicsőségről és jövő veszélyről, nagy, világemelő eszmékről, nemes, áldozatra kész indulatokról és a leány oly figyelemmel hallgatta mindig. Keble szorult, pihegett, midőn a csaták előkészületeiről hallott beszélni, – reszketett, elsápadt az ütközeteket festő szavakra, s midőn a nagy, a dicső eszméket hallá, arcza lángolt, keble feldobogott, szemei ragyogtak.

– Tegyük fel, hogy én kitaláltam volna e titkot, és nekem nem tetszenék. -279-

– De van nekem, ha kegyednek nincs. Nekem itt jogaim vannak, miket nem akarok másokkal osztani.

– Választani kell kegyednek, hogy én szüntessem-e meg látogatásaimat vagy az őrnagy?

A leány hátat fordított vőlegényének s könyes szemmel távozott el a szobából.

E két hét örömünnep volt Emmire nézve. Hallgathatá szabadon hőse lelkesült szavait, remeghetett, sírhatott, pirulhatott, nem kellett tartania senki szemeitől, hogy azért megszólja, kineveti, megengedheté, hogy elfoglalja szivében azon helyet, mit a nőkebel legelső ideálja számára fenhagyott, nem korlátolva senki kötelező jogaitól.

Két hét mulva váratlanul ismét meglátogatá vőlegénye, igen nyájasan viselte magát iránta, elő sem hozta egykori viszonyát, hanem annál nagyobb udvariasságot mutatott, mint szokás, megszakadt szerelmi összeköttetés után.

Még ott volt, midőn az ifju őrnagy belépett a szobába. A leány arczán végig futó pírról láthatá, hogy a belépő szívesen látott vendég.

Az leült. Fecsegett egyről-másról. A leány oly boldognak látszék. Arczát nem erőlteté szinlett közönyösségre, látni lehetett rajta a felmerülő indulatok kifejezéseit, szemei a szép ifju arczán és beszédes ajkain függtek mondhatlan gyönyörrel.

A lemondott vőlegény ekkor oda fordult az ifju katonához s véghetetlen bonhomiával kérdé tőle: «apropos! hogy mint van kegyed felesége?»

Az ifju nyájásan tekinte rá és felele minden gondolkozás nélkül: «igen jól, leszámítva azt, hogy miattam aggódik».

A kérdőhöz fordulva, nem vette észre, hogy Emmi e szavakra oly fehér lett, mint a szobor. -280-

– Miért nem hozta ön el magával? kérdé a hivatalbeli ember tovább, hideg, kiszámított sziveskedéssel.

– Ah uram. Ily útra, mint az enyim, egy gyöngéd teremtést elhurczolni szívtelenség volna, s ha még csak egyedül lenne! De oly két kis gyermekkel, mint az enyimek, vészben, zivatarban, néha éhezve, néha üldöztetve utazni, kívánni sem lehet. Aztán a családi élet nem is táborba való. A ki csatareggelen asszonysírást hall, annak rosszul esik az ágyúdörgést hallani.

– Oh az mind csupa kifogás, vága közbe kaczagva, kötekedve a hivatalbeli ember. Ismerjük az ilyen mentségeket. A vitéz urak elhagyogatják zsenácskáikat, hogy terhükre ne legyenek egészen másnemű ostromok és hódítások közben, mint minőket puskaporral szokás kivívni.

– Nem uram! viszonzá komolyan a hadfi. Én nőmet szeretem. Mondhatom, hogy imádom, s ha el tudnám is benne feledni a szeretőt, nem feledhetném benne gyermekeim anyját. Büszkén mondhatom el, ő érte, nem magamért, hogy kivűle nőnek arcza nem foglalt sem szívemben, sem álmomban helyet – soha.

A hivatalbeli ember hamis, macskai hunyorítással szopta be ajkait s gúnyoló tekintetét egykori mátkájára függesztve, vevé kalapját és búcsuzott.

A leány arczáról eltünt e tekintet alatt a halaványság, nemes elpirulással kelt föl helyéről, szemeiben egy köny tündökölt, oda lépett az ifju katonához, ki a jelenlevők érzelmeiből semmit nem gyanított s megszorítá kezét, forrón, nemesen: «ön derék ember!» Azután hirtelen szobájába sietett. Vőlegénye mellett kellett elhaladnia. Szemébe nézett. Kiállotta annak gúnyos tekintetét s halkan, de büszkén mondá:

E nap óta nem látta Emmi elutasított vőlegényét. Mondták, hogy elhagyta a várost, elutazott, senki sem tudta: hová?

Egy napon levél érkezett az őrnagy számára. Ő maga nem lévén honn, a levél Emmi kezébe került. A borítékra ütött posta-bélyegről olvasá, hogy a levél azon városból érkezik, hol az őrnagy családja van. Előre gondolá, milyen örömet fog neki e levéllel szerezni. Alig várta, hogy megjőjjön s ő maga adhassa át neki. Még a folyosón hallva lépteit, elébe futott.

– Ön egy levelet kapott hazulról, mondá. Tele édes hizelgéssel, tele üdvözlettel, bizonyosan.

– Ha nőm irja, igen. A mit ő ir, az mindig érzelemmel és gyöngédséggel van tele, azt mindenki olvashatja, de tartok tőle, hogy az ipam ir, s abban aligha lesz egyéb őszi és tavaszi vetésnél.

– Mondtam, szólt felkaczagva az őrnagy, a mint a borítékra tekintett… Az ipam irása.

Az őrnagy megfordítá a levelet s önkénytelen rándulás lepte meg izmait egyszerre… Csak most vette észre, hogy a levél pecsétje – fekete.

Az őrnagy elmosolyodott. «Igaza van, mondá, szinte megdöbbentem. Az ipam ilyen pecsétviaszt használ rendesen.» S azzal felszakítá a levelet.

Egy nyomatott negyedrétű lap volt abba téve. Kibontá. Az első tekintetnél, a mit rá vetett, feljajdult fájdalmasan s kezét arczára csapva, elkezde hangosan, kínosan zokogni. -282-

– Olvassa! szólt fulladozva, míg könyei elboríták arczát, oda nyujtva Emminek a kezében összegyűrt lapot.

A leány reszketve vevé el. A széles fekete szegélyzetű lapon egy vignett volt felül: ravatal mellett egy síró nő képe, egy mák-koszorús nemtő lefelé fordított fáklyával s fölötte a gyászfűz, – a minő jelképeket temetésre hivogató lapokra szokás nyomatni.

E lap az őrnagy feleségének halálát hirdeté, hivogatva a rokonokat és ismerősöket az ősz apa, a síró árvák és a távollevő férj nevében az utolsó tiszteletadásra. Meghalt a hű nő, a szerető anya, miként e lap mondá, forró betegségben, mit férje utáni aggodalom idézett elő.

A leány, míg olvasá, könyeivel áztatta e lapot, de úgy érzé, mintha e könyek balzsamként hullanának szivére s enyhítenének ott valami fájdalmat, minek még eddig nem mert nevet adni.

Ama gyászlap azon nő halálát hirdeté, kit szeretett, kit imádott azon ember, a kit viszont ő bálványoz.

A lány remegve vette észre, hogy könyein át valami ébredező remény derüje kezd keresztül mosolyogni s hirtelen szobájába távozott, magára hagyva az őrnagyot kínzó fájdalmával, míg saját szivében oly megdöbbentő örömet kezde érezni, hogy szinte félt önmagától. Örömet a legjobb, a legszeretőbb lény halálhírére…

Szembe nézett a halállal, mintha azt kereste volna, zászlóalja élén lovagolt, legelől mindenütt, csatatűzbe ágyúk elé, szuronyok közé, s mikor zászlóaljának nem volt már tenni valója, a huszárok közé furakodott közlegénynek, együtt ment velök vad rohamra, csatatűzbe ágyúk elé, kardcsapások közé, ott a heves viadalban egy nagy sebet kapott fejére, szédülten, félholtan vitték el a csatatérről, szállására. -283-

Ott sokáig feküdt seblázban. Élte hetekig nem volt bizonyos, s midőn fején gyógyult a seb, elkezdett vérzeni a másik – ott a szívben, mit megholt nejének emléke ejtett rajta.

Gyakran úgy tetszék neki, mintha lázálmai éjszakáján egy-egy tündér-álomkép jelenne meg kórágya fölött, ki oly résztvevő, oly szerető arczczal tekinte reá, minővel angyalok szoktak álmodónak megjelenni, kinek hófehér kezei homloka sebét, rózsás mosolygása lelke fájdalmait gyógyíták. Lázas phantasiái közt, élte mentőjének hitte e tüneményt, s midőn eszméletét visszanyeré, akkor látta, hogy az – Emmi…

Az ápoló kezek alatt lassankint gyógyult a seb. A szelid részvét, a gyöngéd vonzalom felejteté a szívvel is a magáét. A betegnek szabad lőn kijönni a szabad levegőre, a kert fái közé. Ilyenkor oly örömest támaszkodott ápolónéja karjára s napról-napra lehete rajta látni, hogy a mint növekszik ismét teste életereje, aként tér vissza lelke életvidámsága is.

Egy alkonyatkor ismét együtt jártak a kert virágai között. Az ifjunak úgy tetszett, mintha az ég kékebb, a nap világosabb volna, mint egyébkor, mintha a fák szavakat susognának hozzá s a virágok egyetértőleg integetnének rá színes fejecskéikkel, biztatva, hogy tegye azt, a mit most gondolt!

– Ah, olyanok, mint az angyal! kiálta föl az ifju, nem tartóztathatván indulatjait.

– Az én gyermekeimet!… Az én árva gyermekeimet… Tudná-e kegyed őket szeretni? -284-

A leány szemeiben meggyűlt a köny, visszaszorítá az ifju kezét s alig hallhatóan rebegé: «igen, oh igen».

Az ifju lelkesülten szorítá keblére a dicsőült tekintetű teremtést. Az ég kékebb volt, a nap világosabb, mint egyébkor. Ő szeretett – és boldogan.

Nem sokára nőül vevé a leányt s csak egészsége teljes helyreállását várta, hogy őt haza vigye családja körébe. Második édes anyát két árva gyermekének.

Nap múlt nap után. A szív ismét megszokta az örömet, a reményt. A harczok ideje lejárt. Az ifju hősnek csak mint eltünt álom jutott még néha eszébe az elmúlt dicsőség s az eltemetett nő. Új boldogsága kárpótlani látszék mind a kettőt. E nélkül a kettős veszteség éltét vagy eszét vette volna el.

Az egész úton egyik érzés, egyik gondolat a másikat váltotta szivében, agyában. Elképzelé, mint fog a két kis szőke gyermek új anyja kebelére simulni, kérve, hogy szeresse őket úgy, mint a régi. Elképzelé, mint fogja új neje karján meglátogatni a sírt, mely a legjobb nőt takarja, kérve, hogy szeresse őt úgy, mint az, ki ott el van temetve.

Már látszott a város, már látszott a ház, hol családi tűzhelye áll: «nézd, ott fogunk lakni, mutatá Emminek, látod a galambokat ott a háztetőn!… Az ott a lugas, mely alatt estenden üldögélni szoktunk, az oleanderek most is virítnak az ablak előtt. Az udvaron kis őzike legelész, nyakára piros szalag van kötve. Az az én kis fiam őzikéje. Most két kis szőke gyermek fut oda hozzá… Ah, azok az enyimek! Virágkoszorút hoztak kedvenczüket felékesíteni. A bohó állat megeszi a koszorút. A gyermekek nevetnek rajta. Ah, kedves fiaim!»

E perczben a kapuhoz ért a hintó. A férj leugrott, leemelte ifju nejét. Fiai örömsikoltással futottak elébe. -285- Az örömzajra egy gyászba öltözött nő lépett ki az ajtón… A holtnak hitt feleség…

A kedves búsongó asszony, kit ő úgy szeretett s kit meghaltnak tudott, s ki helyett más anyát hozott gyermekeinek… és azt is szerette…

Emmi megvetett vőlegénye járt ott. Az őrnagy ipja levelet küldött általa vejének. A bosszútervelő felnyitotta a borítékot s a levél helyébe ő tette ama halálhirdető lapot, mit a legközelebbi város nyomdászánál készíttetett, a kinek nem volt oka utána járni, ha valóban meghalt-e az, kinek gyászlapját nyomtatá?

Három ember volt semmivé téve. Átadva a világ, a törvény és a szív itélőszékének.

Az eset magát a törvényszéket is zavarba hozta. Mindkét nő szerette férjét és a férj is szerette mindkét nejét, és egyik sem tudott lemondani.

Rájok nézve az élet sorsa úgy össze volt bonyolítva, hogy azt csak a halál oldhatá meg.

XX. AZ ELŐÖRS.

A zivatar korbácsolja szilaj paripáit, a felhőket, a zápor szakad, a szél zúg, a fák csikorognak.

Néha egy-egy roppanás haladja túl az orkán üvöltését, a mint a vastag iharfát derékon ketté töri a szél s üvöltve fut ismét odább hegyen, bokron keresztül, hajtva, kergetve a rohanó felhőket. -286-

Az éj sötét, a fák között alig látszik valami fehérleni. – Az előörs az, fehér lobogó köpenyében, kezében fegyverét tartja s az alaktalan éjszakába néz.

Az őrtüzet kioltotta a sebes zápor, messze és közel minden tárgyat elfogott a láthatatlan éj, a vihar túlordít minden zörejt.

Lassú, bujkáló lépéssel egy csapat fegyveres közelg az előörs felé. A katona nem látja, nem hallja, csak sejti a veszélyt, szorosabban markolja meg fegyverét s ujját le nem veszi ravaszáról.

A vihar ordít. A katona haza képzeli magát. Látja gondolatjában meleg tűzhelyét, a tűzhely mellett a szerelmetes nőt,… kis gyermekei ott ülnek a padon,… a legkisebbik apja kardján lovagol, – látja kedves arczaikat, hallja ismert szavaik beszédét,… s míg lelke messze jár az ábrándok képzeletvilágában, hátulról hirtelen ellenséges kezek ragadják meg s mielőtt védhetné magát, lefegyverzik.

– Csöndesen légy! térdepelj le! szól hozzá a csapat vezére. Esküdjél meg, hogy bennünket el nem árulsz, hogy tenni fogod, a mit parancsolok. Ha nem esküszöl, halva vagy.

– Most fogd ez erszényt. Vezess bennünket vezéred -287- sátoráig. Számláld meg, mennyi pénz van benne? Annyi döfést kapsz, ha egy áruló szót kiáltasz.

Az őr elvette a pénzt, az ellenség fegyveresei körülvették, fegyvereik hegyét testének szegezve s parancsolák, hogy vezesse őket.

A vihar ordít. Az éj fekete. Emberek alakját, lépteit nem lehet észrevenni miattok. Az ellenséges csapat ellenfele táborának közepébe jut észrevétlenül. A vihar, a sötétség és az árulás segítének neki.

A katonák ott feküsznek körül. A fáradság megtanítá őket aludni a kemény földön s a zivataros ég alatt. Egy lélek sincsen ébren.

Egyetlen kiáltás felébresztené valamennyit s akkor az orozva jött csapat veszve van. A vezető mellét a hegyes vasak érik. Hallgat.

Szeme előtt lebeg gyermekeinek arcza, hallja édes szavaikat, látja őket a tűzhely körül üldögélni, a szelid nő apjukról beszél nekik. Figyelve hallgatják. S látja újra, a mint bujdosnak a hideg éjszakában, éhezve, dideregve. Egyiket hátára vette a nő, másikat kezénél fogva vonszolja. Senki sem ad nekik egy fillért, egy falat kenyeret. Kezében megcsörrent az aranynyal telt erszény. Kitölté markába, megszámlálta a pénzt. Sok volt. Körültekinte. Épen oly sok hegyes vasat látott mellének szegezve. «Emlékezzél esküdre», suttogák fülébe. A kárhozat fogadott kínjai tüntek fel lelke előtt e szavakra: a kíntól vigyorgó arczok, a pokol lángjai, a kétségbeejtő örökkévalóság.

Még egyszer végig futnak lelke előtt a kisértő képek: a családi tűzhely, az onnan elvert nő, gyermekek a hideg éjszakában, kezében a csörrenő arany pénz, mellén a villogó kardhegyek, s túl a síron a kétségbeesés…

– Fegyverre! ordít fel hangosan, az aranyakat felhajítva a levegőbe. Azon pillanatban halva rogyik össze, éles, hideg vasak találkoznak szivében hegyeikkel. -288-

De fölébred a tábor, a vezér mentve van, veszve, ki orozva jött oda, az ellenfél csapatja.

XXI. A RIMASZOMBATI VÁSÁR.

Minden városban ki volt már hirdetve a magyar bankjegyeket beadni kényszerítő határozat, csak még Rimaszombatban nem.

Ott helyben épen vásár lévén, minden ember, a ki veszélyeztetett bankjegyein túl akart adni, itt torlott össze, megvettek mindent, a mit csak a vásárra hoztak, kellett vagy nem kellett a vásárlónak, a mit elől utól talált, vette, fizette, azt sem kérdezte, hogy adják? sőt licitálta egyik a másikra, a helyett, hogy alkudott volna rá. Elannyira, hogy a mézeskalácsosnak még a sátora lepedőit is megvették.

Estenden a rozsnyói paraszt ballag hazafelé a vásárról; felesége künn várja már az ajtóban, s messziről kiált rá:

– Kifizettem belőle a zsidót, tetejébe meg is vertem, mert nem akarta elvenni.

– Ne kiabálj nekem Jutka. Nem volt már egyéb a piaczon, a mit meg lehetett volna venni. Ez is jobb lesz a semminél.

– Ne félj tőle, ott van mind a kocsiderékban, egy forintért adták párját.

XXII. A KÉT MENEKÜLT.

A gőzös Orsováról jött vissza. Az utazók, kik a ködös reggelen a födélzetre fölszállingóztak, itt-ott figyelni kezdtek valami élénk szóváltásra, mely a kormányos és egy kikent, kifent dandy között korán reggel óta folyott.

Azokból a gesticulatiókból, mikkel a blouseos ember a kormányrúdon s emez itt alant a corduroy-szin makintoshban kiséré szavait, ki lehete venni, hogy a kettőjük közt folyó párbeszéd nem tartozik a legbarátságosabb neműek közé.

Végre a kormányos egy nagy csomó dohányt dugva félszája szegletébe, azt rágva, harapva elhallgatott, s míg a dandy pergő hadaró nyelvvel kelepelt előtte, emailgombos guttapercha ostorával hadonázva, jött hátulról egy matróz, fején egy roppant csomag kátrányos ponyvát emelve s a kormányos egy hunyorítására, amúgy véletlenül úgy feltaszítá vele az útjában állót, hogy az a karfáig meg sem -290- pihent, s csak azután kiáltott rá, hogy «vigyázzon», mikor már bekalamázolta.

A dandy erre még dühösebb lett, fölkereste a kapitányt s nemsokára visszajött a vidrabekecses férfival, ki is a helyszínére érkezvén, zsebébe dugta mind a két kezét s kérdezé a dandytól, hogy mi baja?

Ez alatt a kiváncsi vendégek is oda csoportosultak, megtudandók a pörpatvar okát. A kormányos daczosan forgatta kormánykerekét alá is fel is, s rágta a foga alá tett dohányt, mintha senkit sem venne észre.

A közönség elővéleménye, úgy látszik, meg volt oszolva: a fiatal férfiak inkább látszának pártolni a daczos matrózt, mint a mindenkit lenéző seigneurt, míg a fiatal dámák épen ellenkezőleg valának a fess lovag iránt érdekelve, s viszont az öreg urak igen helytelennek találták, hogy egy alárendelt személy tisztelet nélküli szavakat váltson egy passageurrel, a ki tojással iszsza a theát; míg az éltesebb dámák kegyes érzelmei sértve érzék magukat az által, hogy egy szegény ember insultálva legyen egy sima gavallér által, a ki nekik a szépet nem teszi.

Az positurába tette magát. Körülnézett, hogy nem taszítja-e fel valaki? s guttaperchájával a kormányosra mutatva, így szólt:

– Ez az ember oda fenn elég vakmerő, elég szemtelen, elég indiscret, elég politiaellenes…

– Elég dugárús, folytatá a lyon, nem engedve magát a constructióból kiveretni, itt a födözeten ama ponyva alatt két embert rejtegetni, kiknek egyike halálos beteg, a másika tébolyodott…

A vendégek elszörnyedtek e fölfedezésre, most már az éltes asszonyok is a chevalier részére kezdének hajolni.

– Én, a mint a csempészetet észrevettem, folytatá a dandy, azonnal figyelmeztetém a kormányost, hogy e két -291- egyéniséget, kiknek jelenléte az utazó személyzetre nézve nemcsak kellemetlen, de sőt veszélyes, plane irtózatos, rögtön távolítsa el, tegye ki a partra. E civilizálatlan ember azonban e helyett belém veszett, illetlen példabeszédekkel tractált, s egy matróztársának alkalmat szolgáltatott, engemet egy halom kalamászos ponyvával orromra löketni.

A dandy egy a szegletben fekvő, vászonnal letakart alaktalan tömegre mutatott s két lépést tett hátrafelé, míg a kapitány odament, a leplet feltakarandó.

Két ifju, csaknem gyermek még mind a kettő, rongyos, elkallott ruhákban. Az egyik fenn ült, hátával a karfának támaszkodva, s melancholice nézett a körülállókra, a másik ennek lábainál feküdt, összezsugorodva, fejét társának ölébe rejté, s látszott rajta, hogy reszket, mintha a hideg rázná.

A szánalom meleg zúgása kezde hallatszani köröskörül; «szegény fiuk!» hangzék itt-amott.

A kormányos neki bátorodott. Félig a kapitányhoz, félig a vendégekhez fordulva, megemelinté sipkáját s a rágott dohányt kivéve szájából, elkezde beszélni:

– Lássák, uraim és szép dámáim, ezek a nyomorultak itt szegény menekülők Törökországból, kiknek megengedtetett, hogy hazájukba visszatérjenek. Azt kérdem már most, hogy ha az ország kormánya jónak látta hozzájuk kegyelmesnek lenni, ne legyen-e akkor egyes polgároknak is szabad, sőt illendő velök szivességet cselekedni?

Az utazók helyeslőleg kezdtek beleszólni, a «szegény menekvő» szóra mind a fiatal dámák, mind a vén urak elpártoltak a dandytól s biztatták a kormányost, hogy csak tartsa a speechet tovább.

– S illik-e, szabad-e ilyenkor ezen úrnak, folytatta a -292- blouseos ember, a bagót ismét szájába nyomva s sipkáját levágva szemére, ezen úrnak, a kire senki sem bízta, hogy az orrát mindenüvé odaüsse, ilyen lármát csapni két szegény nyomorult miatt, a kik itt úgy el vannak mellettem, hogy a légynek sem vétenek?

A közönség a pártfogolás világos jeleit kezdé nyilatkoztatni, a dandy zavarba jött.

– De uraim, dámáim, hebegé, ez az egyik halálos, ragályos beteg, a másik őrült, veszett, tébolyodott, a ki az éjjel elmetéli a gégéinket.

– Nem igaz, ordítá közbe a kormányos. Nincs ennek egyéb baja, mint a nyomorúság, az, hogy fázik, meg hogy éhes, az ilyen betegség nem ragad az urakra, ez csak a szegény emberek közt ragadós. Ez a másik sem vét senkinek, még azért, hogy az embernek rossz kedve van, nem bolond, nem őrült, aztán annak van oka rá, hogy búsuljon, mert ez sokat vesztett, sokat kiállt, katona volt, szenvedett annyit, a mennyit az urak összevéve sem álmodtak, hát hagyjanak neki békét.

Először csak a hölgyek zúgolódtak ellene, arra a szóra, hogy «katona volt», az öreg urak is ráröffentek s mikor a beteg fiu reszkető hangon elkezde zokogni s a másik, az őrült odahajolt hozzá, megcsókolta gyöngéden s fájdalmas szívfojtó szóval biztatgatá: «ne félj, mindjárt ott fogunk lenni», ekkor az egész társaság felháborodott ellene, a hölgyek sírtak, a férfiak veszekedtek, jobbra-balra lökdösték s kiabálták a szemébe: «itt fognak maradni! mi akarjuk, hogy itt maradjanak, mindenki úgy akarja». Egy pár hölgy elfutott frissítőkért s saját kezivel nyújtá azokat a nyomorultaknak, a férfiak erre enthusiasmusba jöttek, odafutottak az érzékeny hölgyekhez, megszorongatták kezeiket, összecsókolák elejtett kendőiket, a hölgyek aztán könyező szemeikkel a dandyra néztek, az iszonyú embarraskon ment keresztül, a férfiak futottak vánkosokért a -293- menekvők számára, az öreg urak erszényeiket nyiták meg s a ki csak valamit tett értük, vagy velük, mind diadalmas bosszúval nézett az arszlánra, a ki azon pillanatban nem bánta volna, ha a gőzhajó vele együtt elsűlyedendett.

A kapitány még mélyebben dugta kezeit bekecse zsebébe s fejét válla közé húzva, kegyetlen hideg vérrel fordult a dandyhoz:

– Úgy látszik, az utazók nagyobb része magáévá tette az ügyet; ha ők kivánják, hogy az emberek itt maradjanak, akkor ön kivánatára nem tétethetem ki őket a partra.

– «A partra kitenni?!» kiáltának a közel állók s azon pillanatban számtalan fenyegető szem és fenyegető ököl fordult az arszlán felé. «Két ilyen nyomorultat a partra kitenni!» és lőn szidás, huritás és gorombáskodás a corduroy makintosh számára, a mennyi csak bele fért, ki is végre sem állhatva ki a nevezetessé létel ezen módját, megretirált a födélzetről s a közkabinet védő üregébe vonult vissza…

… A boldogtalan fiu, társára hajolva, suttogá: «mindjárt ott leszünk» s melegen, hosszan csókolgatá annak ölébe fektetett fejét s halvány orczáját.

… A kormányos, a durva blouseos ember, kifordult a Duna felé, úgy tett, mintha fütyörészne, arczán köny csorgott végig.

– – Hanem a corduroy makintosh számára még csak oda fenn, a kabinetben kezdődött el a ne mulass.

Mire leért, minden pamlag, minden szék el volt előle foglalva, a dámák kijöttek saját cajutjökből, hogy őt insultálhassák, a pinczérek, a kiknek valamit parancsolt, soha sem jöttek többet vissza, ha kávét kért, vizet hoztak neki, ha székért kiabált, czukorral kinálták.

Ebédnél két roppant ehető öreg úr ült mellé két felől, egy harmadik átellenbe, azok akármely oldalról következett volna rá a tál, kiszedtek előle mindent.

Mindenki studiummal látszott enni, hogy neki semmi -294- se jusson s ha a pinczérre lármázott, hogy hozzon újra a tálba, az ugyan elment, de helyette megint másik jött vissza, a kinek ideája sem akart arról lenni, a mi elődének volt elmondva.

Így az egész ebéd alatt nem kapott egyebet egy tál spenótnál, melyről a borjúlábakat leböngészték s még vagy kilencz mogyorót, a mihez nem tudott mogyorótörőt kapni.

S még az hozzá, hogy mikor mindennek vége volt, minden ember oda ment hozzá, kedves egészségére kivánni az ebédet.

Kapta a kalapját s boszúsan fölnyargalt a födélzetre, ott a konyhában a szakácsnét akarta egy beafsteakig megvesztegetni. Az meg lármát csapott, ráfogta, hogy erényeit akarta megtámadni, minek következtében a szakácsné declarált imádója, a katlanfűtő, rögtön előbújt az üsthöz vezető lyukon s füstösen, kormosan, a mint volt, az egész társaság előtt erélyes és ünnepélyes óvástételét nyilatkoztatá a kérdéses passageurnek szeretője irányában tanúsított magaviselete ellen, ki is mindenütt néző, bámuló, vigyorgó, gúnyoló szemekkel találkozva, végre leült egy padra a karzat mellé, hátat fordított a publicumnak s belenézett a Dunába.

Itt sem maradhatott nyugton, majd matrózok jöttek oda, azokat az iszonyú hosszú csáklyapóznákat emelgetve minden perczben a feje fölött, a mik a hajó oldalára szoktak téve lenni, majd a hajósuhancz jött hosszú nyirfa seprőjével söpörni a födözetet, majd egy-egy öreg úr kereste alatta az útitáskáját, majd a kalauz kerestette vele elő útijegyét, azután a málhajegyét, majd ismét az útlevelét, majd fiatal dámák mentek oda hozzá, szörnyű naivul kérdezve, hogy «fogott-e már halat?»

Estefelé a kapitány parancsot adott, hogy a vitorlát fel kell kötözni, a jellámpákat felvonni s a zászlókat leereszteni. Rögtön mozgásba jött egy csapat felgyürkőzött és felnyakravalózott tenyeres-talpas legény, köteleket húztak -295- ide-oda, lépkedtek a bámulók tyúkszemeire s verték le a kalapokat, a ki nem vigyázott rájok.

– Nem adnám egy forintért, mormogá a kormányos, ha valaki azt a «fenyővéget» leütné onnan.

Ez világos czélzás volt a dandy kalapjára, mely szembeszökő hasonlattal bírt egy lefürészelt fenyővéghez.

A következő pillanatban egy kis ficzkó piros csíkos ingben kapaszkodott föl az árboczra az ingó kötéllétrán, ott elkezde körömmel, foggal oldani valami kötelet.

– Vigyázz! kiálta, hirtelen lehajtva a kötelet, de már akkor a dandy kalapja a Dunába repült.

– Megálljon kend kormányos! ordítá egy másik matróz az árbocz tetejéről, állítsa kend meg a hajót! ott egy úr elvesztette a kalapját, hadd szálljon le, hogy egy kicsint fölvegye.

A vastag elménczség rengeteg hahotára talált, a dandynak kétségbe kelle esni. Noha Pestig váltotta utazási jegyét, a mint Mohácshoz értek, kiszállt, még az ártatlan gőzhajói biztostól is vexáltatva, a ki tudatlan voltában azt kérdezte tőle, hogy «kit süvegel?»

A kis suhancz pedig a piros csíkos ingben, gonosz vigyorgással nyújtá tenyerét a kormányos elé: «hát hol van az a forint?»

Az éj rendkívül szép volt, alig csapott el a tájon egy-egy könnyű lanyha szellő, végig fodorítva a habokat; a Duna tükrében meglátszottak az ég csillagai, itt-ott a vidék távolában egy-egy pásztortűz, egy-egy kis kalyiba gyertyafénye vöröslött, a szalonkák sírva-ríva csapongtak ide-amoda a víz színe fölött, s a távolból a vízre kötött malmok szorgalmas kelepelését lehete hallani.

Az utazók nagy része elhagyva a bűzös, gőzös cajuteöt, -296- feljött a födélzetre, a kedves esti léget élvezendő; az ismerősök és ismeretséghez jutottak sétáltak alá s fel, kiméletesen kerülve ki a helyet, hol a két menekült pihent vagy szenvedett, vagy akár meg is halhatott. Bánatosan emlékezett mindenki reájok.

Majdan oda érkezett hozzájok a kormányos, ki odalenn volt vacsorálni a matrózkabinban, hozott nekik valamit enni és inni, s halkan beszélgetett velük.

Többen oda gyűltek mellé, részvéttel figyelve a boldogtalanok szavaira. Alig lehetett azokból egyebet kivenni a fájdalmas nyögésnél, sóhajnál.

Valaki kérdezé a kormányostól, hogy tán régebb idő óta ismeri pártfogoltjait?

– Ismertessen meg bennünket vele; tán akad köztünk valaki, a ki tanácscsal vagy egyébbel segíthetend rajtok?

– Majd az Isten, a ki eltemeti őket, viszonzá ez búskomoran. De ha akarnak róla hallani, úgy is szép az éjszaka, majd elmondom, a mit tudok. Hanem menjünk innen a hajó orrába, hogy ők maguk meg ne hallják.

A kormányos leült a középre a hajó orrában egy csomó kötélre, a társaság körülte ide-oda letelepedve hallgatá a két menekült történetét. A habok csöndesen csapkodák a hajó oldalát.

A csata elveszett, futottak ők is, mint a többi. A vezér ezt mondá: «előre magyar, nincsen haza!» ez volt a szomorú jelszó, melylyel az idegen hon határába léptek.

A ki úr volt, ott is úr maradt. Pénzeért talált örömöket, barátokat, hazát; de a szegény kétszeresen vesztett, nyomorult lőn és hazátlan.

Az urak beszédeket tartottak, könyveket írtak – magukról; akadt, a ki mulatni is tudott; míg a kibujdosott honvéd százával halt el, nyomor, betegség és honvágy miatt.

Valaha az egyik szorgalmas kézműves volt, a másik tanult ember; ingyen hivatalnok valamelyik törvényszéknél.

Mikor a háborús idő elkövetkezett, az egyik, a ki tanultabb fiú volt, elment önkénytesnek a szerbek ellen; ott a táborban teleszedte fejét nyugtalan eszmékkel, s mikor visszajött, addig biztatta, addig unszolta másik testvérét is, míg az is elhagyta műhelyét, s vele együtt elment katonának.

Minden csatában ott voltak, ott küzdöttek egymás mellett, senki sem látta őket futni soha.

Tisztjeik, kiknek nagy része tíz mérföldre szokott lenni az ütközettől, egyre-másra léptek elő, ők közlegények maradtak mind végig. Nem volt pártfogójuk sehol.

Az ifjabb testvér, a szelidebb, nem akart átmenni a határon, de bátyja addig beszélt neki, biztatá, vidítá, míg engedett és vele ment Törökországba.

Ott legkisebb erőltetés nélkül meghalhattak volna éhen, ha egy jó szivű örmény nem könyörül rajtok, az befogadta őket házába, enni, inni adott nekik, a jó szót sem kimélte tőlök, a nyomorultnak nem is igen volt egyebe, ő is szegény volt, mint a kő.

Hanem volt egy szép leánya. Egy gyönyörű gránát szemű gyermek, sokszor láttam, ha Viddinbe török dohányt venni betértem apja boltjába. -298-

Az a fiu, a ki most oly ijesztő zavart arczczal tekint az ember szemébe, akkor szép, kedves alak volt, kivált ha valami nagy, nemes dologról beszélt: akkor ragyogtak szemei, arcza lángolt; a ki látta, könnyen beleszerethetett.

Az örmény leánya is így járt. Úgy megszerette a fiut, hogy nem tudott nála nélkül élni.

Apja nem sokat gyötrötte magát e miatt. Nagyon szerette leányát, akármit megtett volna érte, s a fiu is tetszett neki. Szegény embernek nincs miért a másiknak szemére hányni: hogy «szegény».

Hallott beszélni Amerikáról, azon országról, hol mindenki egyenlő, hol a munkás kezet jutalmazni tudják, hol mindenki hazát talál, a ki azt másutt elveszté, hol az emberek nem üldözik egymást.

Lefesté előttük azt a tengeren túli hont oly ragyogó színekkel, mint azt csak egy ifju tudja, ki egész lelkéből ragaszkodik valamely szeretett tárgyhoz, a mit még soha sem látott, de a miről álmodott már sokat. Többet is, mint kellett volna.

Testvére és szeretője elhitték minden beszédét, az a ragadós láz, mely új, szokatlan örömeket igér, eltölté lelköket általa. Hitték, hogy az mind úgy fog történni.

Egy napon, mintha a sors összebeszélt volna álmaikkal, egy rendelet érkezik a menekültekhez egyik főnöküktől, melyben felszólíttatnak, hogy a kinek közülök kedve volna Amerikába költözni, azt a Nelson czímű brigg, mely a Bosporuson horgonyoz, ingyen átszállítandja oda. A vállalkozók csak útilevelekről gondoskodjanak.

És a kétszáz között bizonyára nem volt egy is, ki jobban örült volna az új haza eszméjének, mint a két testvér.

Útileveleket váltottak a török kormánynál. Ez örült, hogy megszabadult tőlük, s útleveleiket azon kikötéssel adta ki, hogy az elmenetelre határozott időn túl a folyamodókra semmi gondja, sem tartásuk, sem menhelyükről gondoskodni nem fog.

Azon reggel előestéjén, midőn Viddinből el kelle indulniok, búcsút vett a fiu örmény gazdájától, könyek között vett búcsút kedvesétől is, a szép gránátszemű leánytól, s fájt szivének, mikor látta, hogy míg ő lelkét sírja ki, a leány egy könyet sem ejt.

Mikor korán reggel, napfelkölte előtt a közösen kikötött gyűlhelyre értek a testvérek, még társaik közől senki sem volt jelen, ők voltak az elsők.

Ott leültek várakozni. Nyomban utánok egy fiatal gyermek közelge, messziről nem ismerték meg, csak a mikor előttük állt, látták meg a csillagfénynél az érkezett arczát… Az örmény leánya volt az.

– Xenia! kiálta fel az ifju, keblére ragadva az érkezőt s ijedten, fuldokolva kérdé tőle, hogy mit akar itt?

A leány szerelmesen karolta át kedvese vállait, megcsókolá őt forróan s azután kaczagva mondá:

– Én is veled fogok menni. Látod, azért nem könyeztem, mikor tegnap búcsút vettél.

– De oly bizonytalan élet, oly idegen hon, oly ismeretlen világ az, a mely mi ránk vár.

– Úgy nem ismeretlen világ az nekünk. Te azt mondád: ott mindenki hazájára talál.

– Úgy nem idegen hon az nekünk. Te azt mondád: a ki dolgozni tud és szeret, ott megél. Én tudok is, szeretek is. Nem lesz az élet ott ránk nézve bizonytalan.

De a leány letérdepelt előtte s esküt mondott a csillagos égre, hogy vele fog menni életbe-halálba.

S elmentek a hosszú útra. Egész Stambulig gyalog. Koldulni hagyta őket odáig a silány vendégszeretet. Alig-alig lézengtek már, mire odáig jutottak.

No de czélnál lettek volna. A nagy, minaretes város láttára elfeledte mindenki búját, fájdalmait.

Egy dombtetőről meglátszott a tengeröböl, a fehér vitorlák láttára örömújongásra fakadt az életbe belefáradt karaván; «az lesz a mi hajónk!» kiáltozák találgatva, az a három árboczos vagy az amott kettős födelével, – vagy tán az a karcsú, mely úgy csúszik végig a sima víztükrön, mint valami hattyú?

Szegény fiuk, alig gondoltak többé a kiállott szenvedésre s arra, a mit még ezután kell majd kiállniok.

Az nap a városon kívül tanyáztak, másnap korán reggel kiválasztották maguk közül a legértelmesebbeket küldöttségül az illető consulatushoz, mely őket a Nelson briggen Amerikába volt szállítandó.

A consul, a mint kivánságaikat meghallá, elszörnyűködött… Ily nevű brigg nem volt a kikötőben és egyáltalában egy hajó sem volt ott jelen, melynek az lett volna a rendeltetése, hogy magyar menekültekkel Amerikába vitorlázzon.

Az egész egy kis félreértés volt, egy kis tévedés, – semmi egyéb. -301-

Minden álom, minden ábránd, minden remény, jobb, boldogabb, tengeren túli hazáról semmivé volt téve.

Még csak könyörögniök sem lehetett, mert útleveleik határnapja Stambulba érkeztükkel letelt, menniök kellett akárhova, semmivé tett lélekkel, semmivé lett testtel, éhezve, kétségbeesve.

Egy ideig Stambul egyik temetőjében húzták meg magukat, nyomorban, piszokban, utálatban, a kinek közülök jó ruhája volt, azt eladta, a kevés pénzen vettek eledelt, a miből legtöbbet lehete kapni, úgy éltek. A nyomor magával hozta társát, a betegséget, ott elhullott a honvéd egymás szeme láttára, siratva a nem láthatott hazát, melyből számára még csak sír sem jutott.

Inség, éjjeli hidegek, rossz eledel, szégyen és bánat vetették meg sírját.

Az ifju látta, mint hunyta be szemeit az ölében fekvő gyermek, ki miatta, az ő háborgó ábrándjaitól vezetve hagyta el apja házát, látta, mint hunyta be szemeit és nem nyitotta fel többet.

Késő estig ölében tartotta a kedves kis fejét, mindig várva, várva, hogy kinyitja szemeit, kinyitja ajkait, s rá fog tekinteni és szólani hozzá, s mire éjszaka lett, mire a leány arcza elhervadt, a fiu – meg volt tébolyodva.

A török hatóság megtudva, hogy a kiutasítottak ott tartózkodnak a temetőben, kitiltá őket onnan.

Az őrültet elkezdé ekkor vezetni testvére a hosszú útra, az elhagyott haza felé.

Ez mindig azon fantaziált, hogy most Amerikába mennek, dicsérte az ős erdőket, látta az ismerős arczokat, a nagy pompás városokat, s biztatá vezetőjét, hogy nem sokára ott fognak lenni.

Az úton testvére megbetegedett, de nem akart ott lefeküdni, -302- attól tartott, hogy elhal s őrült testvére nem talál haza, hanem elpusztul az idegen országban.

Jött vele odább. Eljött vele egész Orsováig, betegen, félholtan. Már itt elhagyta ereje, de mégis haza akarta hozni testvérét. Addig, úgy monda, nem szabad meghalnia, míg őt szülőihez nem vezeté.

Én itt rájok akadtam. Ha soha nem ismertem volna is, elhoztam volna őket magammal, s akármibe kerüljön is, elszállítom szülőihez. Szivök, tudom, hogy megreped, mikor fiaikat meglátják.

A kormányos fölkelt helyéről és odább ment… Az utazók elszállingóztak jobbra-balra… A befelhődzött égen egy pár csillag égett, a távolban egy-egy pásztortűz… A habok csendesen csapkodák a hajó oldalát… «Mindjárt ott fogunk lenni», suttogá egy álmatlan hang beteg testvérének.

Megjegyzések:

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

A KÉT MENYASSZONY.

EGY BÁL.

AZ ÉRCZ LEÁNY.

AZ ELESETT NEJE.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

SZÉKELY ASSZONY.

A BÁRDY CSALÁD.

KOMÁROM.

A FEHÉR ANGYAL.

A KIS SZÜRKE EMBER.

NOMEN ET OMEN.

A VÖRÖSSIPKÁS.

A SZERENCSÉTLEN SZÉLKAKAS.

SZEGÉNY ASSZONY ÁLDOZATJA.

EGY BUJDOSÓ NAPLÓJA.

I. PUSZTA FALVAK.

II. A KARPERECZ.

III. A HÁROM HAJTSÁR.

IV. AZ EZERMESTER ÉS A KOZÁK.

V. A MOCSÁROK REJTEKHELYE.

VI. A HALOTTAIBÓL FELTÁMADOTT.

VII. A CSÁRDAI CSAPLÁR.

VIII. NŐ ÉS SZERETŐ.

IX. A VÍG EMBER.

X. A MEGVETETT NAGYSÁG.

XI. A GYILKOS.

XII. A KÖRTEFA.

XIII. EGY EMIGRANS LEVELE.

XIV. A KÉT CSONKA VITÉZ.

XV. EGY PÁR DERÉK EMBER.

XVI. AZ ELTÜNT LEÁNYOK.

XVII. A BUJDOSÓ TANYÁJA.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

XVIII. UTITÁRSAM.

XIX. TALÁLKOZÁS ISMERŐSÖKKEL.

XX. AZ ELŐÖRS.

XXI. A RIMASZOMBATI VÁSÁR.

XXII. A KÉT MENEKÜLT.

TARTALOM.