The Project Gutenberg eBook of Apostol a Hódságon by Endre Nagy

A Liget-úton, a pompázó, kaczér villák sorában van egy, a mely sehogy sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos koldus keverednék.

Az utczára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, a melyen vak bemélyedések helyettesítik az ablakokat. A ki itt lakik, nemcsak azt nem akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kiváncsi a külvilágra.

A «villa» előtt lévő kert épen méltó a házhoz. Az elvadult gyepen csak süppedékek és emelkedések sejtetik a virágágyak nyomát. Valami elzüllött Vénusz-szobor áll a kert közepén. A könyörületes természet labodát növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott, töredezett bájait.

Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás nyomait. A kik erre elhaladnak és a dús, pompás kultura közepén meglepődve -4- állanak meg, azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenes lakik, a ki kaczérkodik, kérkedik a különczködésével.

Benn, a hova nem hatol el az utcza szeme, csupa pazar fényüzés látható. Maga a villa czifra tornyaival, vidám loggiáival, terrasszaival, szeszélyes erkélyeivel a gondtalan mulatság nagyúri tanyájának készült. A kert pedig, a mely egészen a tulsó utczáig elnyulik, mindennel bővelkedik, a mit csak természet és mesterkedés nyujthat. Ha a keskeny, pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett barlangocskákat és folyondáros őserdő-részleteket látnád, – el se hinnéd, hogy mindez Budapest kellős-közepén van, abban a negyedben, a hol aranynyal mérik a telket.

Ez a visszájára fordított kéjlak Magyarország egyik legelőkelőbb mágnásáé, Vajkai Jenőé. Nem gróf, még csak nem is báró. Egész sereg predikátumát őrzik ugyan a családi archivumok, de ezek is ott maradtak a leveles-ládákban. Még az «y»-t is az egyszerű polgári «i»-vel -5- cserélte föl. A Vajkaiak még ahhoz is büszkék voltak, hogy valami kiváltságos czímet biggyeszszenek a nevük elé.

Pedig valamennyi Vajkay hatalmas államférfi volt, (némelyik még a történelembe is belekerült), de talán épen ezért kicsinyelték a grófi, vagy bárói czímert. Rohan herczeg mondta volt:

– Király nem lehetek, herczegnek lennem derogál, – leszek hát egyszerűen Rohan.

A Vajkayak hagyományos közszereplése látszólag e palota tulajdonosában, Vajkay Jenőben ért véget. Pedig ő is ősei nyomán indult neki az életnek, nagy készültséggel és azzal a vakhittel, a melylyel a Vajkayak mindig a maguk történelmi hivatásában bíztak. De szerencsétlen korszakban került a politikai életbe. A politikai szédelgők, a kapzsi szatócs-politikusok korszaka volt ez és Vajkay Jenő megdöbbenve látta, hogy mily undok hinárba került az ő önzetlen ideálizmusával.

Akkor aztán végkép kedvét vesztette a közélettől és nejének (született Stubenthal grófnő) -6- kora halála csak még jobban siettette elhatározását. A Liget-úton szép palotát építtetett magának és az épitésznek kiadta a jelszót:

E palotában olyan orgiákat rendezett, hogy polgári körökben legendák jártak róla. Mindenütt szerepelt, a hol csak a főúri világ szokott tündökölni és mindenütt ő volt a legpazarlóbb, a legléhább kedvű. Néha még a saját pajtásai is megborzadtak nyers czinizmusától, de ha szemrehányást tettek neki, vállat vonva felelte:

Az idősebbiket, Bélát, teljesen a maga gusztusára nevelte az apja. Már tizennégyéves korában ismeretes volt a Stefánia-úton pompás giggjével, a melynek bakjáról szilaj paripát hajtott kegyetlen ostorcsapkodással. Még nem is serkedzett a bajusza és már az előkelő mulatóhelyek tivornyázó hőse volt. Húszéves korában pedig Bécsbe szöktetett az orfeumból egy körülbelül negyvenötéves énekesnőt. -7-

– Te csacsi! Ha máskor megszöktetsz egy ilyen dámát, ne szöktesd kényelmetlen külföldi hotelekbe! Hozd haza egyenesen a lakosztályodba. Tőlem nem kell tartanod. Hisz tudod, hogy egyik gentleman nem zavarja a másik diszkrét szórakozásait!

Hanem az ifjabbik fiún, Jenőn, sehogy sem fogott ez a nevelés. Szótalan, komoly nézésű fiú volt, a kinek soha sem tellett öröme kortársai szórakozásában. Ő édesanyjának volt a kedvencze és az ájtatos úrnő (született Stubenthal grófnő) beléje plántálta a maga puritán lelkét.

Az érettségi után kijelentette azt az óhajtását, hogy ő német egyetemre akar menni tanulni.

– Ez bizony elég bolondság! – felelte az apja, de azért titkon elérzékenyült egy pillanatra, mert a saját diákévei jutottak eszébe, ott a vidám Heidelbergában.

Négy évig élt künn a fiú, a nélkül, hogy egyszer is hazanézett volna. Minden héten levelet -8- írt pontosan, a melyben beszámolt tanulmányairól, életmódjáról és minden levele végén említés tétetett egy bizonyos Winter nevű professzorról, a ki «világhírű közgazdász» létére sem átallotta őt barátságára méltatni és a mely barátságra méltónak lenni az ő legdicsőbb feladata lészen.

Egy nyári reggel a komornyik táviratot vitt be Vajkay Jenőhöz, a ki épen a teáját szürcsölgette az ágyban. Ez állott a táviratban:

«Kitüntetéssel doktor lettem. Délután érkezem. Csókolja szerető fia: Jenő.»

Az apa gyorsan kiugrott az ágyból és a komornyikra, a ki segíteni akart neki az öltözködésben, rákiáltott:

– Szaladj át gyorsan Béla úrhoz és hivd ide! Ha még nem ébredt fel, akkor is!

– A Nagyságos úr már reggel hét órakor fölkelt és gyalog elment. Kilencz órakor visszatért és átöltözködött.

– Mi az ördög? Hét órakor fölkelt? Az én fiam?… Annál jobb! Hivd át gyorsan!

Néhány percz mulva már apja szobájában volt Béla. Csinos szőke fiú volt; bárha huszonhét -9- éves is elmult már, alig látszott húsznak kurtára nyirott hajával, gyermekes arczával és karcsú termetével. Ám fölvetett szemében és ajka metszésében túlontúl sok tapasztalás nyoma látszott. Apja diadallal tartotta elébe a táviratot.

– Csak hallgass! Úgy se sok öröme telt volna bennünk… No, de most ide figyelj. Beláthatod, hogy négy évi távollét után illendően kell őt fogadnunk. Ezért tehát fölkérlek, hogy ha vannak lakásodban esetleg eltávolítandó dolgaid, – azokat távolítsd el gyorsan, és ha vannak lebonyolítandó botrányaid, hát csak bonyolítsd le gyorsan.

– Atyám, ez utasításokat egyáltalán nem érdemeltem meg. Neked, mint gondos atyának tudomást kellett volna szerezned arról, hogy fiad teljesen a jó útra tért vissza.

– Igaz! A komornyik ép az imén említette, hogy korán reggel elmentél hazulról. -10-

– Nem… de nem szeretem, ha a szolga olyasmiről beszél, a mi nem tartozik rá.

– No lám! Mindjárt tudtam, hogy valami újabb hunczutság rejlik a dologban.

– Ej, dehogy! A művészettel már torkig vagyok. Ő a nép egyszerű gyermeke, csupa egyszerűség, szerénység és hiszékenység!

– Apuskám, te zavarba hozol. Mondtam már, hogy szándékaim a legtisztességesebbek.

– Szóval – házasságot igértél neki. És ő ezt is el hitte? No, ez igazán mennyei hiszékenység!

– Csakhogy én is tudom ám a módját. Ne hidd, hogy megmondtam neki, ki vagyok. Reggelenként kiöltözöm, mint egy boltossegéd, és elkisérem az irodába, a hol ő gépiró-kisasszony. Azt mondtam neki, hogy én meg könyvelő vagyok és a boltba megyek ilyenkor.

– De hisz ez valóságos regény! Nem mutatnád meg egyszer nekem is a hősnőt?

– Hizelgő!… De most elég legyen ebből egy időre. Jön haza a «doktor»!

II.

Vajkay Jenő épen befejezte könyvei rakosgatását és el akart menni hazulról, mikor a kis inas-szobából éktelen kurjongatás csapta meg. Kiment, és a mint benézett a félig nyitott ajtón, elnevette magát. Jancsi, a hűséges huszár, kis kézi tükröt tartott a kezében és bajuszát zsírral tűhegyesre pödörgetve, vígan bokázgatva danolta:

– Semmit, nagyságos úrfi, csak örülök. Meg azt próbálom, hogy nem felejtettem-é még el a magyar virtust.

– Hej, nagyságos úrfi, nincs ehez fogható öröm a világon! Mert hiszen jó volt itt minden, -13- de azért még sem olyan az, mint odahaza. Itt a jó se jó, a rossz pedig duplán rossz. Aztán meg – Isten bocsássa meg a bűnömet – sehogy sem tudom szenvedni ezt a sok németet. Hiszen nálunk is volt német, egy-kettő a faluban; de hogy az egész város csupa német, – no már az igazán sok!

– Ejnye, Jancsi, de kevés hálával beszélsz róluk. Pedig nem volt rossz dolgod köztük.

– Hm, az igaz, mert szörnyen féltek tőlem. De nincs is az egész Heidelbergában olyan magyar legény, mint én voltam.

– Ládd-e! És mégis örülsz, hogy haza megyünk, pedig ott sok olyan legény van ám még, mint te vagy!

Ám a tükörbe olyan kaczér oldalpillantást vetett, mely elárulta, hogy odahaza se tartaná magát utolsó legénynek.

– Minden. Itt vannak becsomagolva a ruhák, -14- itt az egyébb holmik, ezt a koffert pedig a könyveknek tartogatom.

– Helyes. Most még búcsuzni megyek Winter professzor úrhoz. Mikorára visszajövök, indulhatunk.

Jenő elmerengve lépdelt a jól ismert keskeny utczákon a professzor háza felé. Huszonnégyéves ifjú volt, de jóval többnek látszott, mert szakállát megnövesztette az olyan fiatalemberek módjára, a kik az érett férfiasságban látják csak a szépséget. Magas, karcsú termetű legény volt, de feje előre hajolt, mintha mindig a könyvek felé görnyedne, és tiszta kék szemében hideg, szenvedélytelen okosság lakot. Az élet még nem éreztette vele melegét és örvényeit, a melyeken az apró örömök nyiladoznak. Eddig még csak kietlen, egyenes útnak látta az életet; egyetlen nagy kötelességnek, a mely felé törhetlenül haladva, észrevétlenül hagyogatta el az útszélen kinálkozó szórakozásokat.

Winter professzor a dombtetőn lakott kis kerti házban. Az udvaron Rieke kisasszony, a professzor huszonnégyéves leánya ült és néhány -15- diákot kollokváltatott az apja helyett. Simára fésült hajával, okos, fiús arczával a német leányok ősi tipusa volt.

Itt a diákélet nem szorult a dohos egyetemi tantermekbe. A fiúk eljárogattak professzoraikhoz, sokszor ott ebédeltek, barátkoztak velük és a professzor csak úgy megexaminálta őket mindennap, mint az iskolás gyermekeket szokás.

Ebben a munkájában kitünő segítő társa volt Winter professzornak Rieke, a ki évek folyamán járatosabb lett a diák-tudományokban, mint akármelyik diák. Most épen egy flastromos képű kamaszt korholt, a ki nagy szégyenkezéssel hallgatta a dorgatóriumot:

– Gusztáv, ön a római jogot ma ép oly kevéssé tudja, mint egy év előtt!

– Az ám! Tegnap megigérte nekem, hogy megtanulja ezt a fejezetet. Már most azt szeretném tudni, hogy mivel töltötte tegnap óta az idejét?

– Én már nem hiszek a férfiaknak, Gusztáv. Ön bizonyára ma éjjel is mulatott, mint mindig. Hja, kedves Gusztáv, így önből kiváló korhely lesz, de doktor: soha!… Jó napot, Vajkay úr! Ön búcsuzni jött?

– Ön mindig bemehet hozzá… Lássa, Gusztáv úr, ön példát vehetne ettől az úrtól. A legkitünőbb tanuló volt az egész egyetemen. Atyám barátjaként kedveli őt.

Vajkay fölsietett a házba és kopogtatott a professzor szobájának ajtaján. A tudós fölnézet irásaiból és mikor meglátta kedvencz tanítványát, elébe ment és mindkét kezét nyujtotta neki.

Az ifjú szomorúan lehorgasztotta a fejét és összehúzódó szempillái egy okvetetlenkedő könnycseppel küzködtek.

– Most már kötelességem haza menni, bárha korántsem tanultam még annyit, mint kellett volna. -17-

– Én is attól tartok, hogy önt még nem hatották át eléggé mélyen azok az eszmék, a melyek iránt fogékonyságot mutatott. Ön visszakerül honfitársai közé, egy primitiv országba, a melyben még kárhozott hírük van a mi tanainknak. Ott ön csábító példákban fogja látni, hogy a gazdag embernek mily kellemes, ha önzően élvezi a maga gazdaságát és nem törődik másokkal.

– Nem, professzor úr, én sohsem fogom elfeledni az ön tanításait és az ön barátságáért azzal fogom leróni hálámat, hogy mindig hű fogok maradni hozzájuk.

– Ott önnek magas társadalmi állása van, a mely sok kötelezettséggel jár.

– Én inkább föláldozok egy nagy vagyont egy gondolatért, semhogy egy gondolatot eldobjak a nagy vagyonért.

– Akkor hát menjen, kedves barátom és ne felejtsen el engem. Irjon! Hisz jól tudja, hogy csak ama keveseknek élek, a kik igazán -18- tanítványaim és folytatják az én munkámat.

Winter professzor világhírű közgazdasági író volt, a kit az elméleti szoczializmus apostolai közé soroztak. Jenő méltányolni tudta tehát, hogy ez az ember tanítványának és művei folytatójának nevezi őt. Meghatottan rebegte:

– Ezután ép úgy fogok törekedni az ön megelégedéseért, professzor úr, mint eddig. Sőt jobban. Mert eddig csak tanultam, de most már alkotni akarok az ön szellemében!

– Hát menjen, kedves barátom. Majd egyszer meg fogom önt látogatni hazájában és örülni fogok a sikereinek.

Gyöngéden megölelte Jenőt, aztán megrázta a kezét férfiasan. Jenő odakünn a könnyét törölgette, aztán odament Rieke kisasszonyhoz, a ki egy pillanatra abbahagyta a kedvéért a kollokválást.

– Kisasszony, kegyednek mindig hálás leszek, mert sok jósággal volt irántam.

– Oh, szivesen tettem, a mit tettem. Érdemes volt, mert ön mindig kitünően tanult. De itt van Gusztáv úr, nála valóban falra hányt -19- borsó a fáradozásom. Az ilyesmi valóban elszomorít.

Gusztáv úr, a ki titkon épenséggel nem találta minden csinosság nélkül való leánynak Rieke kisasszonyt, végre is megsokallotta ezt a sok megalázást és megesküdött magában, hogy ezentúl mindig bevágja a leczkéjét, mielőtt Rieke kisasszonyhoz jönne egy kis udvarlásra.

– Isten önnel, kedves Vajkay úr. Küldjön nekem a hazájából anzikszkártyát és növényeket, rovarokat a gyüjteményembe.

– Ámbár… valamennyi megigéri és mikor hazamennek, ki Braziliába, ki Magyarországba úgy elfelejtik Riekét, Heidelbergát, mintha soha sem hallottak volna róla.

Aztán mikor Vajkay Jenő elindult az utcza felé, a leány bánatosan elmerengve nézett utána. Ime, így mennek el innen valamennyien, délczeg, érett férfiakká válva, hogy másutt végig csinálják az életet. Egyik nemzedék megy a másik után, mint a folyó hullámai, ám Rieke mindig egy helyben, változatlanul marad közöttük. Talán így volt ez az örökkévalóság óta -20- és így is lesz az örökkévalóságig, hogy az öreg professzor írni fogja a könyveit, künn pedig Rieke examinálja az ifjakat, a kik mindig mások és mindig ugyanazok maradnak mégis…

Rieke hirtelen megrázta a fejét, hogy elhessegesse ábrándjait, aztán mosolyogva mondta:

III.

Idősebb Vajkay Jenő izgatottan nézegetett ki az udvarra, hogy mikor gördül be a hintó idegenből hazatérő fiával. Bárha nagy kedvét lelte benne, hogy mindig a czinikust játszsza, ezúttal mégsem tudott elfojtani a szivében egy kis elérzékenyülést.

Hogy is ne! Hiszen valamikor ő is koptatta a heidelbergi egyetem lépcsőit, ő is büszkén dugta zsebre doktori diplomáját és ő is fellengős tervekkel tért vissza a magyar hazába. Hej, mennyi idő telt el azóta! Mennyi nemes hite vált keserű csalódássá! A szive megkeményedett, ambicziója elenyészett, élete útja derékbe tört; hanem azért az ifjú hevülések emlékeit nem tudta elcsúfítani semmi csalódás sem.

Ámbár – őszintén szólva – volt még egyéb oka is a türelmetlenségre. Tudniillik délután -22- négy órára igérte meg M. Depruy-nek, hogy elmegy érte a hôtelbe és közös kocsikirándulást tesznek a budai hegyek közé. Depruy asszony párisi szépség volt és a világ összes nagyvárosait végig utazta bizonyos nőemanczipácziós eszmék terjesztése czéljából. Úgy mondják, hogy valóban sok előkelő és gazdag férfiút sikerült is már meghódítania eszméinek…

A várva-várt hintó megérkezett végre. Az öreg úr gyorsan elugrott az ablaktól és komoly, méltóságteljes pózzal ült az iróasztalához, a melyen ezúttal feltünően sok könyv és iromány hevert rendetlen össze-visszaságban.

Jenő az ajtóban idegenül, félénken megállott és két karját kitárva rebegte:

Gyöngéden megölelte és fia fejét odaszorította melléhez. Aztán helyet mutatott neki egy török asztalka mellett.

– Köszönöm, atyám, elég kellemes. Boldoggá tett az a tudat, hogy minden percz közelebb hoz tehozzád.

– Köszönöm, ez szép tőled. Én is türelmetlenül vártalak már haza és boldognak érzem magam, hogy viszontláthatlak. Remélem, jól fogod érezni magadat itt köztünk.

– Ő vár téged. Menj, öltözz át és keresd fel őt. Nagyon örülnék, ha holnap délelőtt átjönnél ismét hozzám, mert fontos megbeszélni valóim vannak.

– Szerettem volna még ma elvégezni, mert légy meggyőződve róla, hogy nem szivesen háborgatlak. De lehetetlen; most épen sürgős dolgaim vannak.

– Terringette! Mindjárt négy óra! Megbocsáss, édes fiam, de halaszthatatlan a dolgom… -24- Mihály majd elvezet a lakosztályodba és segítségedre lesz.

Az öreg gyorsan simított még egyet-kettőt a bajuszán és tekintélyes szakállán, hogy méltó külsővel hallgathassa meg Depruy asszony nőemanczipácziós eszméit. Igazán fejedelmi szép ember volt; szakálla már erősen őszült, de magas, vállas termete még friss és délczeg volt, szeme üdén ragyogott és piros arczán egyetlen ráncz se volt. Az ajtóból könnyedén visszafordult:

– Apropo, még egy diszkrét kérdés! Van-e elég pénzed, fiam? Mert remélem, hogy a mai estét a viszontlátás örömeinek óhajtod szentelni.

– Oh, atyám, úgyis elárasztott mindig pénzzel. Több is van, mint kellene!

– Furcsa. Ezt Béla bátyádtól sohsem hallottam még. Akkor hát – a viszontlátásra!

Kezet szorított a fiával és a szertartásos fogadtatás véget ért. Jenőnek eszébe jutott az a pillanat, a mikor Winter tanártól búcsuzott és elszomorodott. Lehangoltan ment a komornyik után, a ki némán, lábújjhegyen vezette a lakosztályába -25- és alázatos, sunyi pofával várta parancsait.

– Most nincs szükségem semmire. Kérem, jelentse fivéremnek, hogy mindjárt átmegyek hozzá.

A komornyik elment és néhány pillanat mulva Béla rontott a szobába. Ő bezzeg nem sokat czerimóniázott, hanem szeleburdi hevességgel ölelte meg Jenőt.

– Szervusz német! Csakhogy megjöttél egyszer! Majd meglátod, milyen jól fogunk mulatni itten. Ez bezzeg mulatságosabb város, mint a te kis Heidelberged. Fuj! Én egy napig voltam ott, de örökre megúntam. Unalmas egy fészek! Tele van «spissz»-ekkel… De most el kell mennem. Tudod, egy kis kalandom akadt. Pokoli jól fogsz mulatni, ha egyszer elmesélem. Képzeld, valóságos kis regény, átöltözködésekkel egybekötve. Én könyvelőnek adom ki magamat, hahaha!… Hanem este együtt vacsorázunk a klubban, mi? Azt hiszem, az öreg is velünk tart.

– Hahaha! Bizonyosan a kis franczia! Ezt is jól fölhajszolta! Az öregnek mindig van valami nemzetközi speczialitása!… Akkor hát csak ketten leszünk. Majd akad ott társaság.

– Sajnálom, de én idehaza szándékozom vacsorázni. A klubba egyáltalán nem megyek.

– Hát mit akarsz? Itt is folytatni akarod a heidelbergi életedet? Hisz doktor vagy már! Mit akarsz még?

Jenő magára maradt a szülei hajlékban, a mely négyévi távollét után oly idegen volt neki. Kinézett az ablakon és hosszan elbámulta a dús lomhaságot, a mely a pazar fényű udvaron elterült. Kövér lakájok renyhe ácsorgással vették -27- körül Jancsit, a ki henczegve beszélte el élményeit.

– Mondom néktek, hogy bolondultak azok a német lyányok utánam. Különösen, ha a díszruhámat vettem föl, akkor úgy jöttek utánam csapatostul, mint a libák…

Az istállóból kis peczérfiú jött ki és két hófehér orosz agarat sétáltatott pórázon. A gyönyörű állatok kényesen lépkedtek a finom porondon és a peczérfiú tunyán ballagott utánuk.

Az udvar közepén kertészfiú állott és a gummicsőből ívalakú vizsugarat lövellt a virágágyakra. Hetyke szobalány lépegetett arra és a kertészfiú incselkedve zárta el az útját a vízsugárral. Az imposztor nem is engedte tovább, míg meg nem vámolta néhány csókkal, a mi nagy sikongásokkal és bajusz-tépésekkel adatott meg neki.

Mennyi léha fényüzés, oktalan gazdagság mindenütt! És mindez két emberért, a kik haszontalan kalandok után futkosnak mostan.

Másnap reggel pontosan jelentkezett az apjánál. Az öreg ágyban volt még és ásítozva, panaszkodva fogadta: -28-

– Oah! Szörnyű sok dolgom volt az éjtszaka. Iszonyúan össze vagyok törve… És te hol voltál, mit csináltál?

– Mit? Itthon maradtál? Furcsa! No, de ez gusztus dolga. Parancsolj rágyujtani. Azaz – pardon – igaz, nem szoktál dohányozni! Igazán furcsa fiú vagy te! Tehát kérlek, figyelj ide, fontos ügyben kell beszélnem veled.

– Tanulmányaidat befejezted, nagykorú vagy. Elérkezett az ideje, hogy határozz jövőd felől.

– Nagyon kérlek, hogy ne szakíts félbe. Már rég nem voltam a parlamentben és elszoktam a közbeszólásoktól. Örülök, ha így is el tudom mondani valahogy a mondanivalómat. Tehát mielőtt határoznál a jövőd felől, előbb meg akarlak ismertetni az útakkal, a melyekben válogathatsz. Azt tudod, hogy gazdag vagy.

– Eh, nem az én vagyonomról van szó. Én még átkozottul fiatalnak érzem magam, kivéve így reggelenként. De az anyai örökséged, a hódsági -29- birtok maga is jelentékeny vagyon. Kétezer hold egy tagban, ebből valóban megélhetsz gond nélkül. Ime tehát az első út: élni. Tégy úgy, mint én, vagy Béla bátyád, vagy a többiek, a kik elég szerencsések, hogy gazdagok lehetnek ebben a koldus országban. És hidd el, jó dolog ez. Minél szegényebb az ország, annál jobb dolguk van a gazdagoknak. Pompás ország ez, minden megvehető pénzért és minden bámulatosan olcsó. Női erény, férfias büszkeség egyaránt. Mindössze néhány garasba kerül. Mondhatom, szamár ember az, a ki külföldre megy innen, ha pénze van! Nos, tetszik ez az út?

– Jó, jó. Indokaidat bátran elhallgathatod. Engem úgy se kapaczitálhatsz – már. Tehát következik a második út. Választasd meg magad képviselőnek, mondj el néhány frázist a Házban és ünnepelni fognak. Fogj kezet néhány gazdag gyárossal és magasztalni fognak hogy a magyar ipar hathatós barátja, atyja vagy. Vállalj el néhány dísz-állást és áldani -30- fogják a nevedet, azt fogják mondani rólad, hogy egy második Széchenyi vagy. Lesz hatalmad, tekintélyed, dicsőséged és ha jól viseled magad, szobrot is kaphatsz idővel… Nos, tetszik ez az út?

– No, ezt én se valami nagyon ajánlom. Ez csak az üresfejüeknek való, a kiknek imponál a többiek üresfejűsége… Marad tehát a harmadik út. Ösmered talán még unokanővéredet, Stubenthal Melanie komteszt. Ámbár akkor még kicsi bakfis volt, de azóta gyönyörű hajadon lett belőle. A birtokuk épen szomszédos a tieddel és egy csöppet sem kisebb, mint a tied. Vedd őt feleségül…

– Nono, csak ne pirulj! Nem fog kelleni sokat udvarolgatnod. Melanie már belénevelődött abba a gondolatba, hogy te léssz a férje. Az ilyesmit a gondos apák már jó előre elintézik maguk között…

Az öreg ezúttal nagyon félreismerte azt a -31- pirosságot, a mi fia arczán gyuladt ki. Jenő fölpattant és indulatosan szólott:

– Hogyan, atyám? Ti az én tudtom és beleegyezésem nélkül határoztatok felőlem? Nos, én kijelentem, hogy nincs kedvem ehhez a házassághoz és egyáltalán tudni sem akarok azokról a kényes komtesszékről!

– Nono, csak ne pattogj. Hisz’ mindez csak terv volt, a mely a te beleegyezésed nélkül egy fabatkát sem ér. Melanieért se aggódj; kap ő férjet, akár minden ujjára tizet. Ámbár én nem értem, hogy miért ne vennéd el. Hiszen azért élhetnél te úgy, mint akármelyik legény-ember… No, de látom már, hogy ehhez nincs kedved. Már most arra vagyok kiváncsi, hogy mi a te utad? Mert én negyediket nem tudok.

– A magam útján akarok haladni! Én külföldön sok mindent tanultam és megesküdtem, hogy hű maradok ahhoz, a mit ott tanultam.

– Hahaha! És azt hiszed, hogy akad bolond, a ki a te ábrándjaidhoz szegődik?

Az öreg egyszerre elkomolyodott. Arczára szokatlan elérzékenyülés ült és hangja is olyan lágy volt, mint már régen nem. Lassan válaszolta:

– Nem, fiam! Az első csalódást már megtaláltad, mert én nem szegődöm hozzád. Valamikor, a mikor még fiatal voltam, mint te, én is ilyen czélokkal jöttem haza. Hiszen Heidelbergben tanultam én is, ha jól megfigyelted, megtalálhattad a padokban befaragott monogrammomat. Akkor én is esküdtem ezekre a szocziális tanokra és azt hittem, hogy én leszek hivatott apostoluk. Nos, fiam, – itt tartok mostan és itt fogsz tartani te is egykor. Tagadólag rázod a fejed? Jó, jó! Csak vegyülj el a valóságba a te gyönyörű theoriáiddal és látni fogod, hogy a theoriák is azért olyan szépek, mert semmi közük a valósághoz. Hát ismered -33- te ezt a földet? Ismered ezeket az embereket? ezeket a viszonyokat? Nem, fiam, te csak elvont elméleteket ismersz, a melyek mind értéktelenekké válnak, mihelyt alkalmazni akarod azokat. És ha mégis ragaszkodol hozzájuk, ha erős akarattal, tüzzel-vassal mégis megvalósítod, – akkor forradalmár leszel; kártevő szellem, a ki erőszakkal megzavarja a fejlődés természetes rendjét és rombol, bárha jó szándékkal. És akkor nemcsak hogy végig kell majd nézned fáradozásod hiábavalóságát, de viselned kell azonfelül az emberek balitéletét. Gonosztevőnek fognak tartani, vagy a mi még roszabb: bolondnak. És a mi a legroszabb: így is, úgy is igazuk lesz!… Most hát menj és tégy úgy, a hogy akarsz. Zsarnokod nem vagyok, tehát nem gátollak. De apád vagyok, tehát – elsiratlak.

Jenő daczosan ment ki a szobából, de szivét fojtogatta a keserűség, hogy makacs haragban kellett elhagynia atyját.

Ám az öreg nagyon sajátságosan viselkedett odabenn ezalatt. Kiugrott az ágyból, néhányszor -34- az ajtóhoz szaladt, mintha vissza akarná hivni az eltávozottat. Aztán izgatottan járkált föl-alá, a kezét dörzsölgette, széttárta a karjait, mintha erősen magához akarna szorítani valakit és mosolyogva dörmögte:

IV.

Winter professzornak volt egy régi jó barátja Budapesten, Pór Albert. Jenőnek a lelkére kötötte, hogy látogassa meg okvetlenül, ha haza megy és adja át baráti üdvözletét.

Pór Albertet nagyon kevesen ismerték idehaza és a kik ismerték is, a vén istentagadónak hivták, mert bárha világtalan szemével, hosszu fehér szakálával olyan volt, mint egy jámbor bibliai próféta, a beszédét veszedelmes istenkáromlásnak vették az együgyü emberek.

Ám ezek ugyancsak nagyot néztek volna, ha megtudták volna, hogy ez a vén istentagadó, a ki leányával egy kétszobás udvari lakásban lakik és emberemlékezet óta egyazon ruhát viseli, korának egyik legnagyobb gondolkozója és filozófiai munkáit a külföld minden művelt embere áhitattal emlegeti.

Viszont Winter professzor is ugyancsak nagyot -36- nézett volna, ha megtudta volna, hogy a nagy Pór Albert, az egyetlen magyar filozófus, a kit ismert és megbecsült, odahaza teljes ismeretlenségben és nyomoruságban tengeti az életét!

Dehát mind e dolgokkal maga Pór foglalkozott a legkevesebbet. Világéletében mindíg csodálatos igénytelenség lakott benne. Ifjú korában is az volt egyetlen öröme, ha a kávéházban néhány tanulni vágyó hallgatója akadt, a kiknek türelmesen, szerényen fejtegette órák hosszat gondolatait.

Hivatalra nem törekedett, talán el se fogadta volna, mert soha sem érezte szükségét. Bőven megélt abból a pár forintból, a mit a könyveivel keresett imitt-amott, a nélkül, hogy hijját érezte volna valaminek.

Ez az igénytelenség a végsőkig fokozódott, a mikor szemevilágát elvesztette. Egyetlen leánya, a ki ügyesen bánt az irógéppel, valami hivatalban kapott alkalmazást és csak délben, este járt haza. Most már naphosszat egyedül üldögélt az öreg, leányát várva haza. Esténkint aztán, mikor az egyszerü vacsorát elköltötték, -37- a leány asztalhoz űlt, pennát fogott és az öreg éjfélig diktált neki.

Katalin még gyermek volt, mikor anyját elvesztette és neveltetése atyjára maradt. Pór Albert nagy tudós volt, de a leány-neveléshez vajmi keveset értett. A leányával is úgy bánt, mint valamely fogékony tanítványával; odahaza beavatta őt munkáiba, a kávéházba mindig magával vitte és a gyermek ott figyelmesen hallgatta végig a kis társaság vitáit.

Igy aztán Katalin tudósabb volt, mint bármely leány-társa, de magából az életből kevesebbet ismert még, mint egy négyéves gyermek. Azok a férfiak, a kiket ő látott maga körül, mind komoly, magukba mélyedt emberek voltak: mind oly szenvedélytelen, szürke lény volt, mintha valami testet öltött filozófiai tantétel lett volna. Ez emberek nem ittak, nem kártyáztak, nem szerettek, nem udvaroltak és semminemü hiuság sem volt bennök személyük iránt. Körülöttük egy nagy város tenger gazdagsága, hiusága, élvvágya tobzódott, de ők ez meg se látták, hanem úgy viselkedtek, mintha az élet legnagyobb gazdagsága egy új igazság -38- és az élet legfőbb czélja volna, hogy a gondolatok tisztázódjanak.

De volt mégis egy fiatalember a társaságban, a ki észrevette őt és különösképen vonzódott hozzá. Joó Pál valamikor asztalos-legény volt, de aztán a szocziálisták közé keveredett és ott hamarosan föltünt éles, fogékony elméjével. Szinte beteges mohósággal fogott a tanuláshoz, hogy kipótolja azt, a mit gyermekkorában elmulasztott és néhány év mulva ő lett a szocziálisták legtekintélyesebb, legképzettebb vezére. Az ő fegyvere az irott betü volt, a szónoklást másokra bizta; egyébként is gyönge hangú, igénytelen megjelenésü ember volt, a ki aligha hatott volna a tömegre.

Katalinnal való viszonya úgyszólván önként fejlődött ki. Pál mindennapos vendég volt náluk, a kávéházban is a legfigyelmesebb hallgatója volt Pór Albertnek és észrevétlenül szokott össze Katalinnal, a ki sokkal kevésbbé ismerte még a világot, semhogy gondolkozhatott volna e barátság jelentőségén.

Ám egyszerre nagyot változott minden, a mikor Pór Albertet egy átkozott betegsége megfosztotta -39- szemevilágától. Most már otthonülő lett egészen és gyér jövedelmei még jobban megcsappantak, úgy hogy Katalinnak irodába kellett lépnie.

E különcz gondolkodók elzárt világából a valóság világába került és rátalált önmagára: a fiatal szép leányra, a kinek ismeretlen örömök és édes, sejtelmes föladatok az osztályrészei.

Egy csinos, szőke fiatalember ismertette meg ezekkel, a ki a villamosban mutatkozott be neki és azóta hűségesen elkísérte mindennap az irodába. Szerény, szorgalmas és jószivű fiatalembernek látszott és Katalin bizott benne, hisz’ azok a férfiak, a kiket eddig ismert, mind ilyenek voltak.

Lassanként forró barátság fejlődött ki köztük, melynek büvös árnyéka egészen elfödte szegény Joó Pál alakját. Ő nem tudott ugyan semmiről, de szomoruan megsejtette, hogy ábrándjai utját valami idegen elem keresztezte és az ő napja leáldozott.

Hallgatagon, panasz nélkül belényugodott és továbbra is megmaradt az öreg Pór Albert szorgalmas tanítványának. -40-

Aznap is ott volt mellette, a mikor Jenő ellátogatott hozzá. Az öreg először bizalmatlanul fogadta, de mikor meghallotta a Winter professzor nevét, megragadta a kezét és tuláradó nyájassággal mondta:

– Üljön le, kérem! Mit csinál az én jó öreg barátom?… Bizony rég nem láttam már és… és sohsem fogom őt látni többé!

Jenő körülnézett a szegényes szobában, szivét összeszorította a részvét és holmi vigasztalásfélét rebegett. Az öreg mosolyogva válaszolta:

– Óh, csak hagyja! Engem sokkal kevésbbé szomorít el vakságom, mint embertársaimat. Engem voltaképen nem is ért veszteség véle. Hiszen a mig megvolt a szemem világa, addig sem azzal néztem, hanem az agyammal. A szemek csak zavaró, üres, tarka képekhez juttattak, a melyekről fájdalom nélkül mondok le. Talán még hálával is tartozom érte a gondviselésnek. Hisz’ mindig az volt a vágyam, hogy egyesegyedül a gondolataim között élhessek; nos, most beteljesült a vágyam!

Jenő keserü tapasztalatairól kezdett beszélni, -41- a melyekkel már két nap óta is lépten-nyomon találkozott hazai földön. Az emberek szük látókörüek, maradiak, tunyák és még csak törekvés sincs bennük a haladásra. Az öreg bámész arczot öltött, aztán erős hittel mondta:

– Dehogy! Én nem találtam soha okot a panaszra. Mondhatom, világéletemben mindig pompás dolgom volt és mindig elismerésre találtam. Mindig akadtak néhányan, a kik meghallgattak és megértettek. Ez, higyje el, épen elég jutalom egy emberéletért!…

Mikor elváltak, az öreg megigértette, hogy holnap is eljön. Joó Pált pedig megkérte, hogy kisérje ki vendégét. A kapuban megilletődve mondta Jenő:

– Óh, dehogy! Ő a világ legigénytelenebb embere. Bármily kevese van is, ő azt pazar fölös ajándéknak tekinti!

Jenő csak most nézte meg alaposan az emberét. Keskeny arczu, szelid, kék szemü fiu volt, állát, felső ajkát ritkás haj födte rendetlenül. Ruhája zsebeiből kidagadtak a könyvek és a -42- paksaméták. Olyan embernek látszott, a ki nem igen törődik embertársaival. Hanem volt benne valami átszellemült rajongás, valami mély, lappangó tüzü lelkesültség, a mi megkapta az embert. Jenő melegen megrázta a kezét és szinte vidáman lépdelt az utczán hazafelé. Szörnyen büszke volt uj ismeretségére.

… Másnap délután Vajkai Béla szerény, kopott ruhában, de gondosan kiberetválkozva türelmetlenül álldogált egy mellékutcza sarkán. Többször megnézegette az óráját, unalmában egyik opera-áriát fütyölte a másik után, föl-alá sétált és az elhaladó leányok után nézett nagy szakértelemmel. De a mint Katalin egy kapuból az utczára lépett, hirtelen elkomolyodott az arcza és elébe sietett.

– Még sohasem váratott ennyit magára, pedig még sohasem vártam ily izgatottan!

– Nem jöhettem előbb, Kovács úr! Pedig én is vágytam találkozni önnel, mert fontos dologról szeretnék beszélni önnel, a melyet már régóta halogatok magamban.

– Ön több izben mondta azt nékem, hogy szeret engem és bevallom, hogy ez boldoggá tett engem.

Ezt meg is tette volna tiszta lelkiismerettel, mert sohsem látta még oly szépnek ezt a leányt, mint mostan. Könnyü fehér ruha volt rajta, a melyből kivánatosan domborodtak ki leányos formái; bájos arczát egészséges pirosság zománczozta be. Aztán volt valami megnevezhetetlen bűbáj abban az odaadó bizalomban, a melylyel itt, a népes gyalogjárón, simult hozzá a leány.

– Én nem kételkedem önben, kedves Kovács úr. Hiszen mi czélja is volna véle, hogy áltasson engem, egyszerü szegény leányt? De megvallom, van valami, a mi aggaszt és sok töprengést okozott már nékem.

– Nem, nem! Ne értsen félre Kovács úr. De van valami titokzatos tartózkodás önben, a mit én sehogy sem tudok megmagyarázni magamnak. -44-

Béla meghökkenve nézett rá. Hogyan, ez az egyszerü, csitri leány keresztül látott volna rajta? De a leány hamarosan megnyugtatta:

– Én sokszor beszéltem már önről atyámnak és biztosíthatom róla, hogy ő nagyon rokonszenvezik önnel, mert ő szeret és megbizik bennem. De ön még egyszer sem volt hajlandó eljönni hozzánk; utczánkig elkisért mindig, de onnan visszafordult és eltűnt abban a titokzatosságban, a melyből elém bukkant. Nagyon kérem, nyugtasson meg engem! Olyannak tartja-e viszonyunkat, a melynek szüksége van a titkolózásra? Mert ha így volna…

– Hányszor megesküdtem már, hogy szándékaim tisztességesek! De maga, úgy látszik, még mindig nem bizik bennem.

– De szeretnék bizni! Épen azért kérem, hogy nyugtasson meg. Megigértem atyámnak, hogy ma elhozom önt hozzá. Eljön-é?

De alapjában nagyon kényelmetlenül érezte magát Béla. Fanyar csalódással látta, hogy a -45- játszi, könnyü kalandok az úgynevezett alsóbb néposztályban sem teremnek könnyen és a finom selyemháló, a mit az igénytelen leányra vetett ki, az ő nyakára hurkolódik egyre szorosabban.

De az ismeretlen jövő bonyodalmai ellenállhatatlanul vonzották. Aztán meg csak egy röpke oldalpillantást kellett vetnie a leányra, hogy elenyészszenek aggodalmai. A leány hálás mosolylyal mondta:

– Atyám boldog lesz, hogy megismerheti önt! Szegény, mily kár, hogy nem láthatja.

Katalin bánatosan hajtotta le fejét, de Béla sehogysem volt hajlandó osztozkodni a szomorúságban. Őt határozottan fölvidította ez az ujabb adat. Egy világtalan ember gyanuját könnyü dolog lesz kijátszani. Megnyugodva követte a leányt a kis udvari lakásba és szinte pökhendi önbizalommal nyitott be a szobába. Ám egyszerre a küszöbhöz szögezte a meglepetése. A fehérszakálu, világtalan ember mellett -46- Jenő ült és csodálkozó pillantással meredt reá. Már késő volt visszahuzódni. Katalin fürgén, jókedvüen mutatta be őt atyjának:

Hát bizony, Jenőnek végig kellett játszania az egész komédiát. Türnie kellett, hogy a leány bemutassa neki a saját testvérét. Aztán végig kellett néznie Katalin naiv örömét, a melylyel «vőlegénye» körül forgolódott és végig kellett hallgatnia Béla vakmerő hazudozásait, a melyekkel e gyanutlan jó embereket megejtette. De a leány finom érzékével mégis észrevette, hogy mily fagyosan, érthetlen megvetéssel bánik Jenő Bélával. Sugva meg is kérdezte Bélától:

De Béla mégis kényelmetlennek találta a -47- helyzetét. Nyájasan kezet szorított az öreg úrral, egy hideg fejbólintással elköszönt Jenőtől, aztán eltávozott. A leány kikisérte és aggodalmasan kérdezte:

– Bevallom, nagyon szerencsétlenül válogattam meg a látogatás idejét. Majd egyszer olyankor jövök el, a mikor teljesen magunk lehetünk.

… Még ez este fölkereste Béla Jenőt a szobájában. Gunyosan szólott hozzá:

– Nagyon váratlan helyen és időben találkoztunk! Nem hittem volna, hogy te is jársz ilyen helyekre.

– Persze! Te vagy a «nemesszivü megmentő», a ki édes hálát fölöz le. Hálásabb szerep, mint az enyém, mert az enyém csak a tiedet szolgálja.

– Megelégeltem gyanusításaidat! És kijelentem, -48- hogy nem fogom türni, hogy e derék, becsületes embereket tönkretedd!

– Vajjon mit szándékozol csinálni? Talán elmégy és fölfedsz előttük mindent. Vagy talán már meg is tetted? Nos, csak menj árulkodni! Elvégre Heidelbergben nincs tanszéke a lovagis gentleman-kötelességeknek. Egy Vajkai, a ki mások diszkrét kedvteléseibe avatkozik, – valóban, édesatyánk büszke lesz reád!

– A gentleman-like-ra ne hivatkozzál, mert ezt a jogodat eljátszottad. Tudod-e mit tettél? Álruhába bujtál, hazudoztál és egy szegény leánynak elraboltad mindenét, a nélkül, hogy te, a gazdag, bármi kárpótlásra is hajlandó lettél volna. Mióta lovagias tett a hazudozás és mióta sport a rablás?

Béla kényelmetlenül feszengett e beszéd alatt, de aztán dölyfösen válaszolta:

– Nem veszed észre, hogy nagyon gyanus ez a buzgóságod, a melylyel mások privát dolgaiba avatkozol?

– Barátjuk vagyok, mert gyámoltalanok, szegények és nemesszivüek. Oltalmazom őket, mert te gazdag, hatalmas és lelkiismeretlen vagy!…

– Figyelj ide, kérlek, Béla! Te egy ártatlan leány vonzalmát kicsaltad, de most még nem volna végzetes ránézve a kiábrándulás. Mondj le róla, irj meg neki mindent őszintén, utazz el. Ne felejtsd, hogy te csak egy kis kalandot dobsz el magadtól, neki és atyjának pedig az életet adod vissza.

– Igazán szereted őt? Óh, ha ezt sejtettem volna! Hisz’ akkor rendben van minden! Vedd el őt feleségül.

– Megbolondultál? Hisz’ akkor nemcsak ostoba volnék, de nevetséges is! Valóban, még csak haragudni sem tudok reád a tanácsodért. Egyszerüen éretlen vagy és szentimentális, mint minden diák! -50-

– Nos, jó! Akkor hát tudd meg, hogy hiábavaló lesz minden ravasz fáradozásod. Elállom utaidat és meg fogom akadályozni, hogy épen testvérem tegye tönkre azoknak életét, a kiket becsülök!

– Néhány nap mulva átveszem anyai örökségemet, a hódsági birtokot és az a szándékom, hogy ott fogom megvalósítani azokat a szocziális elveket, a melyeket Winter professzortól tanultam. Jól tudom, hogy ez nehéz munka lesz, de épen azért van szükségem az ön támogatására.

– Óh, arra biztosan számíthat, ha ugyan hasznát veszi. Én rokonszenvezem önnel, mert nemes szándéku, lelkes embernek látom.

– Egy nagy kérésem volna önhöz. Költözzék ön családostul hozzám, hogy egész idejét közös ügyünknek szentelhesse.

– Az égre kérem, ne tiltakozzék! Nekem -52- szükségem van önre és ha önben van szeretet a saját eszményei iránt, nem tagadja meg kérésemet.

Az öreg ur elérzékenyülve pislogott világtalan szemeivel. Hiszen legrejtettebb vágya volt az mindig, a mit most odakináltak neki. Egy darabka föld, egy elkülönzött tartomány, a melynek barázdáiba az ő gondolatait ültetheti el! De aztán aggodalmasan mondta:

– El kell fogadnia. Ha jótékonyságról van szó, úgy azt csak ön gyakorolhatja vélem. Ön tanácsadóm, tanítóm lesz!

Mikor délben az öreg leányának elmondta Jenő ajánlatát, Katalin elsápadt és kezét szivére szorítva kérdezte:

– Óh, eleinte voltak némi aggodalmaim, de ő azokat végképp eloszlatta. És nem tagadom, ennél csábítóbb dologról álmodni se mertem volna. Képzeld el a puszta csendjét, a nyugalmat és azt a tudatot, hogy az ember eszméi termő maggá válnak az anyaföldben! -53-

– Természetesen velem jössz te is. Aggódás nélkül elfogadhatod az ő vendégszeretetét, a melyért különben is – remélem – alaposan meg fogok szolgálni.

Katalin elhallgatott, de szeme megtelt könynyel. Be kellett látnia, hogy atyjára igazi megváltás lesz ez az új élet, nem szabad hát akadályokat gördítenie elébe.

Most már csak az a gond foglalkoztatta, hogy mit mondjon majd Bélának, ha délután találkozik vele. És vajon mi lesz, ha majd a fiatalember föltárja a szivét és határozott vallomásra kényszeríti őt is? Ha felszólítja, hogy hagyja el öreg atyját és kövesse hiven szerelmesét?

Pedig hasztalan gyötörte magát e kinzó kérdésekkel. Béla e napon nem várta az utczasarkon, mint rendesen. A leány azzal vigasztalta magát, hogy este bizonyosan várni fogja.

Ám azért nyugtalan szivvel ült egész délután a zakatoló irógép előtt, mert bárha nem tudott is magának megmagyarázni semmit, mégis sejtette, hogy valami gonosz katasztrófa -54- van készülőben, a mely Jenő megjelenésével van összefüggésben.

A leány dobogó szivvel bontotta föl a levelet. Az aláirását sem kellett megnéznie, úgyis tudta, kitől való. Sőt a pesszimizmus, a mely örökké ott lappang a szerelmesek szivében, a levél tartalmát is elárulta neki jóelőre. Most már csak a szavakról, a formákról van szó. Igy szólott a levél:

Édes kisasszony! Az egekre kérem, bocsásson meg nekem és ne higyjen a látszatnak, a mely ellenem fordult. A mit tettem, azt Ön iránt érzett őszinte szerelmemből tettem és nem lakolhatok érte keserűbben, minthogy lemondok a látásáról. Kérem, bocsásson meg és ne gondoljon gyülölettel arra, a ki Önt igazán szerette:

Bélára.

A levél története nagyon egyszerű volt. Béla biztosra vette, hogy Jenő el fogja őt árulni a -55- leánynak. Jónak látta hát, hogy kikerülje a kellemetlen bonyodalmakat és félreálljon a megsértett család esetleges boszuja elől. Még most úgy sem volt késő; egyetlen levéllel kényelmesen szabadulhatott mindenből.

A leány csak nézte, nézte a levelet, mig a könnyek elborították szemét és áthatlan homálylyá változott minden körülötte. Most, hogy elolvasta a levelet, még érthetetlenebb volt az, mint annak előtte. De mit is kellett volna még megértenie? Tiszta hittel, az ifjúság rajongásával indult utnak és sivatagba tévedt. Itt van a sürgő-forgó utczán, a melyen egyetlen arczot sem ismer, senki sem törődik véle. Az irányító, a kihez minden érzését kapcsolta, eltünt és sohasem fog többé rátalálni. Még nyom sincs a rengeteg embertömegben, a melyen keresésére indulhatna. Hiszen kicsi, csonkán maradt regényük emlékei az egyik utczasaroktól a másikig terjednek csak; azontul a mi van, az ismeretlen rengeteg.

Sebzett ember módjára vánszorgott előre össze-vissza, czéltalanul. Úgy érezte, hogy az élet kapuját becsapták mögötte és ő ott van a -56- kárhozott lelkek birodalmában, a hol nincs más tennivalója, csak bolygani, bolygani az örökkévalóságig. Ám a mint az első utczai lámpa kigyuladt, fölriadt kábultságából. Az alkonyat homálya, mely egészen leszállott már az Andrássy-útra, édesatyját juttatta eszébe, a ki most az örök sötétségben ülve, türelmetlenül neszel az ő léptei után.

Gyorsan megfordult és hazafelé indult. De mikor a kapuhoz ért, még egyszer visszanézett az utczára és azt hitte, hogy megszakad a szive. Talán úgy is volt. Talán csak egy lelketlen szervezet vánszorgott be a kis udvari lakásba és roskadt le görcsös zokogással egy világtalan öreg ember előtt és azt a megtépedt szivet kétségbeesett érzelmek ragadták azalatt magukkal, hogy utczáról-utczára röpülve keresse, kutassa vérkönnyeket sirva, hütlen szerelmesét…

Az öreg ember kezét leánya hajára téve hallgatta a fuldokló, elfojtott sirást, a mely szivettépőbb volt minden kiáltó jajgatásnál. Ujjai idegesen szaladtak végig a leány arczán és megérezték a meleg könnyeket, a melyek tüzes vasnál jobban égették. Fejét lehorgasztotta és -57- másik kezét hosszú szakállába mélyesztve megszólalt remegő hangon:

– Mondj el mindent! Ha nem volnék is atyád, megérdemelném tőled, hogy őszinte légy hozzám!

A leány odakönyökölt atyja térdére és arczát karjára hajtva elmondta mindazt, a mi történt vele. Egyszerüen, őszintén mondta el, mint a hogy barát szokott vallani jó barátnak. Az öreg komoly figyelemmel hallgatta végig, aztán vigasztalva mondta:

– A dolog nagyon egyszerű, én legalább annak látom. Valaki föl akarta használni gyanutlan bizalmadat, tapasztalatlanságodat, de valami váratlan akadályra bukkant és meghátrált. Örülnöd kell, hogy így történt.

– Azt hiszed, akkor le tudott volna mondani rólad? Vagy kerülte volna, hogy legalább utóljára nézzen a szemedbe? Nem, ez a levél mindent -58- megmagyaráz. Levelet azok irnak, a kik nem állják ki a szem tekintetét. A levél csak álarcz és minél áradozóbb, annál gyanusabb.

– Azt fogod tenni, a mit mi mindnyájan teszünk. Mi mind szeretünk valakit vagy valamit, aztán lemondunk róla. Lásd, te most teljes önzéssel beczézed a magad fájdalmát és azt hiszed, hogy millió mérföld választ most el téged én tőlem. Ki vagyok ék most neked? Egy idegen öreg ember, egy más plánétáról való lény, egy külön fajta, a kinek egyetlen érzése, gondolata sem közös a tiéddel. Pedig ezeket a könnyeket elsirtam már én is, ezt a keserüséget elszenvedtem én is. Én is szerettem, én is rajongtam, hittem és csalódtam. Közben pedig életet adtam neked, felneveltelek, dolgoztam, becsülettel áttörtem az életen. Édes Istenem! szerettél egy ifjut, csalódtál benne és azt hiszed, hogy az egész világ összeomlott körülötted. Pedig a világ sértetlen maradt, csak a te fantáziádban omlott össze egy légből rótt alak. -59- A nevét sem tudtad bizonyosan, azt sem tudtad, mi a foglalkozása, mi a gondolkozása, czélja; nem ismertél belőle csak egy futólagos külsőséget, a mely naponta elkisért néhány perczre. És te mégis egészen szeretted őt és az egész embert szeretted benne. Pedig a mit te szerettél benne, azzal te ajándékoztad meg őt és azt el nem veheti tőled semmiféle csalódás. Az élni fog benned továbbra is és bizonyára jönni fog egykor egy ifjú, akire bátran ráruházhatod eszményedet; ő nem lesz méltatlan hozzá. És ha nem jön?… A mit becsesnek tartottál, akkor is megmarad neked. Nem az a tragédia, hidd el leányom, ha emberekben csalódunk. Az emberek mind rosszak és az a csalódás, ha nem csalódunk bennük. Az az igazi tragédia, ha a saját eszményeinkben csalódunk és azokat kell kitépdesnünk a szivünkből… Csak sírj, sírj, egyetlen leányom. Majd kimegyünk a mezőre, a hol az egészséges munka, az igaz ős élet vesz körül bennünket. Meglásd – az meg fog gyógyítani!

Az öreg ember elhallgatott és szürke szemében megjelent hosszú idők óta az első fényesség: az apai könny.

VI.

Az urias, impozáns gyorsvonat Szegeden átvedlett patriarkális viczinálissá és kedélyes pöfékeléssel vitte tovább Jenőt új lakóhelye felé. Ide, e végtelen mezőségekre, apró, fehér tanyai házak közé jobban is illett ez a lomha kis masina, mint a gyorsvonat óriási lokomotivja. Minden mozdulatlan volt a tájon, csak egy faluvégi szélmalom lapátja forgott lomhán, egyhangúan és a poros akáczok bólyongtak olykor, a mint elsuhant mellettük a gőzös szele.

Délelőtt tizenegy órakor ért Letevérre a vonat. Itt ki kellett szállnia Jenőnek, hogy kocsin jusson el a birtokára, Vajk-Pusztára.

De a mint magára maradt az állomáson, csakhamar megbánta, hogy miért nem értesítette tiszttartóját a jöveteléről. Kis bakter-ház volt az állomásépület és mégis ez volt az egyetlen európai helyecske az egész vidéken. -61- A merre nézett, mindenütt végtelen vetések és nyoma sem volt falunak. Ha volt is falu, az apró kunyhóival szégyenlősen elrejtőzött az akáczosokba.

– Majd csak kibirom két óráig… Csak azt lenne szives megmutatni, merre menjek.

– Ezen az uton mindvégig. Volna ugyan közelébb-útja is, ha átvágna a mezőségen, de ott bizonyosan eltéved.

Jenő megbillentette a kalapját és nekivágott az útnak. Van valami nyájasan biztató -62- az ilyen síkságban. Barátságosan megnyilatkozik az utas előtt, meg-megmutat neki hol egy vadkörtefát, hol egy rekettyést, hol egy mosolygós tanyát, egész közel hozza elébe, mintha mondaná:

A gyalogos ember megszaporázza léptét a kedves biztatásra, megy-megy és észre sem veszi, hogy a csalfa síkság szemfényvesztése sikkasztotta el a távolságot. Aztán meg, a ki a sík mezőség útját rójja, mindenütt úgy érzi, mintha otthon volna. A vetés mindenütt egyforma, az útszéli virágok is és a változatosság mindössze annyi, hogy itt jobbkézről van az úttól az akáczfa, a melynek árnyékában megpihen, amott pedig balról. És a mint hanyatt heveredik az árnyékos füvön, a melynek hajnali harmatja föl se szikkadt még és szembe néz a kék égbolttal, a mely a lombok között kandikál rá és hallgatja az apró legyek zümmögését, a mi olyan, mintha valami liliputikórus himnusz-éneke volna; hát akkor igazán úgy érzi magát a fáradt utas, mint a tékozló fiú, a ki visszakerült az apai házba és először -63- pihen meg a puha, meleg dunyha oltalma alatt.

Jenő akár napestig elhevert volna így, ha az útja, no meg a szomjuság nem sürgette volna.

Egy helyütt csinos homokfutó-kocsit látott, ügyes, formás lovakkal, kék csíkos, vászonruhás urasági kocsissal, a ki tikkadtan jártatta föl-alá a lovait az úton, nehogy megártson nékik a nap. Jenő megszólította:

– Nézze, jó ember, látom, hogy úgy sincs sietős dolga, nem vinne el engem oda? Szivesen megfizetném a fáradságát.

– Hiszen vinném szivesen, a lovaknak is jobb volna, minthogy itt várnak egy helyben. De nem tehetem mégsem, hacsak engedelmet nem kapok a grófkisasszonytól. De kikérhetem tőle.

– Melania grófkisasszony! Mert hogy a Stubenthalék udvarán vagyok szolgálatban. A grófkisasszony ott fest az akáczosban és -64- ugyis csak délutántájt hagyja abba… Ha akarja, megkérdezhetem tőle, hogy tehetek-é egy utat addig.

– Nem, nem… köszönöm jó ember, de akkor majd csak inkább elmegyek gyalogszerrel.

Odanézett az akáczos felé és az ágbogok között valóban egy karcsú leányalakot látott, a mint vékony festőállvány előtt görnyed. Hiába is akarta volna máskép, mégis csak hevesen dobogott a szive és elpirult az arcza, a mint odanézett. Hisz’ ez a leány, a kit neki szántak feleségül és van-e huszonnégyéves ifjú, a ki közömbös tudna maradni ilyenkor?

A grófkisasszony buzgón elmerülve pepecselt tovább a tenyérnyi tájképen és nem is sejtette, hogy szemmel tartják. És ha látta volna is azt az ifjut, a ki gyalogszerrel, porosan rójja az országutat és útszéli vadvirágot tűzött a kalapja mellé, – vajjon megdobbant volna-e az ő szive is? Megsejtette volna-e, hogy ez a poros legény a gazdag mátka, a kinek számára arany kalitkában tartogatták eddig?

… Hanem azért sokért nem adta volna Jenő, ha arczát is láthatta volna a leánynak. -65- Dehát a grófkisasszony mozdulatlanul, háttal ült a tábori széken és a ruhájából is csak annyi látszott, a mennyi a gallyak közül kivillogott.

Jenő elköszönt a kocsistól, csak még egyszer alaposan elmagyaráztatta magának, hogy merre tartson. A tanya egészen közel látszott már és nem kellett attól félnie, hogy eltéveszti az utat. Innen is nagynak látszott a tanya; inkább falu volt az, mint pusztai gazdaság.

A gyötrő szomjuság kioktatta, hogy miképen lehet átvágni a termőföldeken és miképen lehet elsikkasztani az országut lomha kanyarulatait. Egy fél órába se tellett és megtette azt az utat, a melyet a kocsis egy órainak mondott.

Legelsőbb egy kis zsellér-házikóhoz ért. Nem sokat tétovázott, hanem befordult a gazos udvarra, a melyet tüskekerités övezett és keresett valakit, a ki egy pohár vizet adhatna neki. De néptelen volt az udvar, csak két uradalmi ökör kérődzött az imént kikapált kukuriczahajtáson az igásszekérbe fogva, a melyet alighanem ebédidőre hajtott be a mezőről a béres.

Ha az ökrök itt vannak, a béres se lehet messze a jószágtól. Jenő benyitott a kis kunyhó -66- föstetlen ajtaján, de e pillanatban rémülten hőkölt vissza.

Egyetlen szoba volt a kunyhó belseje; apró ablakai diófalombbal voltak sűrűn beaggatva, hogy a nap és levegő be ne férközhessék. Az agyagos pádimentumon baromfiak futkároztak, a nyitott tűzhelyen valami félbemaradt kotyvalék párolgott és mintha ez a gyanus pára töltötte volna be az egész szobát, oly fülledt, fullasztó volt a levegő.

Hárságyon, végigterített pokróczon, bolyhos subába burkolódzva kis beteg gyerek feküdt nyögdécselve és a béres ott állott mellette, szalonnával noszogatva:

A mint az ajtó nyilását hallotta, csak a kezével intett, hogy tegyék be az ajtót. A friss levegőtől félt, pedig rekkenő kánikula volt odakünn. Úgy őrizte ezt a dohos, romlott levegőt, mintha ez volna a beteg egyetlen gyógyszere.

De Jenőnek nem is kellett a figyelmeztetés. Amugy is szivesen ugrott vissza, ki a szabadba és ott várta meg, a míg a béres kiballagott -67- hozzá. Csak itt, a napfényen látszott, hogy mennyi fásult szomoruság van az arczán. A kezében tartotta az ebédjét: a barna rozskenyeret és a darabka szalonnát, a mi épen csak arra volt elég, hogy megizesítse a száraz falatot. Jenő barátságosan köszöntötte, a zsellér mély dörmögéssel viszonozta.

– Az ám! A kis fiam. A harmadnapos hideg rázza szegénykét. Aztán ma egész délelőtt magára maradt, mert nekem a mezőn volt dolgom, az anyját pedig a tiszttartó úr udvarára rendelték be szolgálattételre.

– Nézze, nem adhatna egy pohár vizet? Gyalog jöttem messze útról, nagyon eltikkadtam. -68-

– Ha megvárna itt az úr, majd hoznék a kútról frisset. Ott a kút a majorság udvarán.

– Akkor hát ne fáradjon, jó ember, majd megmerem magam. Csak menjen vissza a betegéhez… De jó volna ám a gyereknek egy kis tyúkleves!

– Az ám! Tyúkleves! Meg pástétom!… Csak tyúk kéne hozzá, meg a ki főzze. A többi együtt van már!!… Isten megáldja!

Még azt hitte a szegény, hogy csúfolkodnak vele és visszabújt a kunyhójába. Jenő pedig a gazdasági épületek között a tiszttartói lakás felé ballagott, a mely dupla tetejével, bádog díszeivel messze kimagaslott.

Itt bezzeg már más világ járta. Az udvar valóságos park volt, kacskaringós utakkal, a melyeket finom, folyamágyból idehozott porond födött és virágágyakkal, a melyeket fehér nyirgallyakkal szegett körül a kertész. A tiszttartói lakás földszintes kastély volt, széles verandával, a melyet nagy vászonernyő tartott hűsen. Most pompás asztal volt végigteritve rajta és nagy társaság ülte körül, mintha bankettet -69- tartottak volna. Tányérok, tálak, üvegek, poharak görnyedő bőségben diszítették az asztalt és a hajduk, ünneplőbe öltözött fehércselédek még egyre hordták föl az ujabb tálakat, ujabb palaczkokat… No, itt senki se marad étlen-szomjan, annyi bizonyos.

Az asztalfőn, karosszékben méltóságteljesen hátradőlve ült a tiszttartó úr. Az arcza csupa vidám bőség, csupa méltóság és csupa nyájas unszolás volt. Jenő mindössze egyszer látta őt Budapesten, mikor a rendes évi számadásokkal jelentkezett kihallgatásra édesatyjánál. De akkor görnyedező, alázatos beamternek látszott és egy vonás se volt benne ebből a hatalmas kényúrból. Hát persze olyankor, elszámolás idején, nagyon kinos jelenetek játszódhattak le, mert ez volt az a birtok, a mely sohsem jövedelmezett semmit, hanem még pénzbe kerűlt a föntartása.

Két ezer hold egy tagban! Oly buja föld, hogy cserjévé nől rajta a vadszegfü, szamárkóró, keserülapu és mindenféle dudva. Valóságos ős-paradicsom, a melynek minden lakója megelégedést találhatna itten. És e földön éhezik -70- a munkás, a ki a rögöt megműveli és haszon nélkül marad a birtokos is!

A szomjúságáról is megfeledkezett Jenő, úgy elbámulta ezt a lakodalmat. Majd hogy beléje nem botlott egy nevezetes férfiu, a ki szemmelláthatólag maga is benyakalt már és nagy sebbel-lobbal sietett a veranda felé.

Szurtos ember volt, nyilván a gazdasági kovácsmester, hanem most egész más valamivel volt elfoglalva. Szurokképü czigánybanda élén haladt és úgy rendelkezett, mint valami Napoleon.

– Ide bújjatok el fiuk, aztán mikor én intek, akkor kezdjétek rá. Aztán ha valamelyik úr szónokol, rögtön hagyjátok abba és ha én azt kiáltom, hogy: – Tuss! – akkor húzzatok tusst, így ni: trátrádá-trátrádátá!

– Maris, Jutka, állítsatok ide az árnyékba asztalokat! Itt fognak kártyázni az urak ebéd után… Hozzátok a jegesdézsákat, hogy behütsük a bort… Anna, te pedig lódulj, hogy legyen fekete kávé elegendő!… Pista, te hozd -71- a szivarokat és a pipatóriumot!… Nini, hát ez kicsoda?

A tevékeny férfiu jól megbámulta Jenőt és hamarjába nem tudta, hogy melyik klasszisba sorozza: vendégnek-é, vagy szolgálattévő személynek. De a poros czipő, úgy látszik, megnyugtatta. Ez valami vándor diák lesz, a milyen mindig akad az ilyen lakadáré szagára. Jókedvűen a vállára ütött.

– Ahá! Akkor hát éhesek vagyunk! No, gyerünk, gyerünk, aztán kapunk valami harapnivalót. Ma mindenki jól él, ma lakodalom van!

– Ejnye, testvér, hát azt se tudja? Látszik, hogy nem ide valósi! Ma van a tiszttartó úr nevenapja! Együtt van az egész környék, három napig el nem mozdul innen senki!… No hát csak menjünk, menjünk, testvér! Senkinek se szabad éhen, szomjan elmenni ma innen. Ma ünnep van a világon! -72-

– Tyü-tyü-tyü! Sokat kiván egyszerre testvér!… Hanem hát várjunk csak! Majd én bejelentem! Hátha jókedvében találom.

A derék férfiu fölimbolygott a verendára és a tiszttartó úr előtt megállott haptákban, már a mennyire az állapota megengedte:

– Nagyságos úr, jelentem alássan, egy mendikás diák vár odalent. A nagyságos úrral szeretne beszélni!

Jenő azalatt azon tűnődött, hogy nem jobb volna-é, ha visszatérne az ő béreséhez és elkérné tőle a fele-rozskenyeret, fele-szalonnát és jól megebédelne a nyomoruságából. De nem volt ideje se hozzá, hogy elhatározásra jusson, a derék udvari kovács («udvari kovács»-nak hivta magát mindig büszkén) már visszatért hozzá.

A kövér ábrázatok, a melyekre már ráült a dús ebéd és a bor mámora, mind feléje fordultak széles, bonhómiás vigyorgással és a tiszttartó úr kedélyesen mondta:

– De urak, legyünk hát csöndben, hadd kezdhesse el! – kiáltotta a tiszttartó úr.

Nagy ügygyel-bajjal csönd lett végre. Az urak, asszonyságok mind kifelé fordultak székükön, hogy annál jobban élvezhessék a nótát és a tiszttartó úr méltóságteljes kézintéssel jelezte, hogy no most kezdheti már.

… Hej, hogy fölugrott egyszerre a tiszttartó úr! És hogy kapta le a kalapját Küllő mester! Az ostoba czigány ép akkor kezdett belé rejtekhelyén a nótába. -74-

– Nagyságos úr, tessék talán helyet foglalni… Sejtelmem se volt róla, hogy…

– Nem akarom zavarni a mulatságot… Különben is, várnak már ebédre másutt. Hanem majd egy óra mulva visszajövök. Fontos beszédem lesz önnel.

… Visszament a béreséhez, a hol valóban akadt még rozskenyér és szalonna az ő számára is. Oh, be izlett neki!… Nagyon éhes volt már.

A tiszttartó úr pedig lázasan rendezkedett. A vendégek mind kocsira ültek és mentek ki-merrefelé. A nagy asztalt szétszedték hamarosan a verandáról és mikor a jeges dézsákat meglátta az árnyékban, a mint ódon borospalaczkok bóbiskoltak benne, ráförmedt a kovácsmesterre:

– Micsoda? Kend még felesel is? Kend el van bocsájtva! Mehet kend, a merre akar!

A derék majszter elszontyolodva oldalgott el és csak a mikor már jó messze volt, akkor fordult vissza, dühösen dörmögve:

VII.

Gróf Stubenthal Sigfried ott élt birtokán, a letevéri kastélyban. Ez volt a vezeklése ifjúkori bűneiért.

Örökké nevető arczú, csinos férfi volt. Szikár, szinte suhancz-szerű termetével, egészséges piros arczával és apró szőkés-fehér bajuszával olyan volt, mint egy húsz éves ifjú. Bizony, senki sem hitte volna róla, hogy már nagyleányos apa és azonkívül Európaszerte népszerű világfi volt a múltban.

Gáláns kalandjaival, a melyekről a kontinens valamennyi ujsága megemlékezett már legénykorában, annyi adósságot halmozott a birtokára, hogy kénytelen volt megházasodni. A házasság nyugalmas erényei iránt ugyan nem érzett valami nagy hajlandóságot, de megvigasztalta magát azzal, hogy az ő köreiben a legtöbb -77- példa szerint a házasság nem bénítja meg a legényélet pajzán szabadságát.

De bárha felesége gazdag leány volt is, mégsem érdekházasságot kötött. Szerette a feleségét, csakhogy persze a maga módja szerint. Oly hódolatteljes volt irányában, mint valami középkori lovag, néha pedig oly vidám, oly tréfázó kedvü, mintha egyetlenegy életczélja lett volna: hogy a feleségét mulattassa.

Csakhogy ez erényeivel vajmi ritkán tündökölhetett, mert a házasság nem akadályozta meg őt abban, hogy régi kósza életét ne folytassa. Párisnak, Londonnak, Nizzának és Rómának jól ismert köreit ezután is épúgy fölkereste, mint annak előtte és mikor a felesége kijelentette, hogy nem hajlandó e kóborlásaiban társúl szegődni hozzá, ezt is udvarias megnyugvással vette tudomásul. Elvégre, ha a grófné nem kedveli az utazást, valóban jobban teszi, ha odahaza keres szórakozást magának. Az emberek nem arra valók, hogy egymást zavarják a mulatságukban. – Chacun à son goût!

A grófné, a ki erdélyi mágnáscsaládban született, sehogysem tudta ugyan megérteni ezt a -78- tulságosan nagyvilági felfogást, de belenyugodott, mert férjét szerette és meg volt győződve róla, hogy ez ide-oda utazgatásokban semmi bünös szenvedélyek, vagy kedvtelések nem rejlenek. Aztán meg nem is akarta fölzaklatni rendes családi tűzhelyét, hogy annál nyugodtabban szentelhesse életét kis leánya neveltetésének.

Egyszer azonban nagyon kínos eset zavarta meg ezt a laza, de mégis nyugalmas egyetértést.

A párisi ujságok és utánok az egész világsajtó egy óriási, szinte legendás nagyságú kártya-ütközet leirását közölte, a mely egy párisi klubban folyt le egy amerikai milliárdos és egy magyar gróf között. Az ütközet azzal végződött, hogy a magyar gróf négy milliót vesztett.

Ez a magyar gróf: Stubenthal Sigfried volt. Ő ugyan magyarországi fogalmak szerint valóban dúsgazdag ember volt, de az amerikai milliárdos, a kinek egy évi jövedelme is nagyobb volt, mint a gróf egész vagyona, bizonyára meghökkent volna, ha megtudta volna, hogy ez a négy milliós veszteség tragikus csapás volt ellenfelére. De nem is sejthette, mert a gróf -79- kissé sápadtan és fáradtan ugyan, de gondtalanul mosolyogva fogott vele kezet és könnyedén mondta:

– Majd a pénztárosom elintézi az ügyet… De mindenesetre kérek két heti haladékot.

A párisi ujságok úgy írtak ez esetről, mint valami pajkos pikantériáról, de a magyar ujságok akkor sem irtak volna bővebben, jajveszékelőbben, ha a mohácsi ütközetről kellett volna megemlékezniök. Dörgedelmes vezérczikkekben siratták a nemzeti vagyon bűnös pusztulását és mikor a gróf hazajött, hogy valamiképen összetoborozza a szörnyű nagy summát, megrohanták a riporterek, a kik minden lépéséről híven beszámoltak másnap a publikumnak.

Bármily könnyelműen fogta is föl az életet a gróf egyébként, ezúttal komolyan megijedt a saját helyzetétől. Egész kis vállalatok keletkeztek hamarjában, hogy kiaknázzák az ő pénzszükségét és egész nap más és más pénzügynökök keresték föl hotel-szobájában. De akármelyikkel tárgyalt is, az eredmény mindig az volt, hogy a pénzt ugyan megkapja, de neki semmije sem marad az operáczió után. -80-

Egy délután épen két ilyen ügynökkel tárgyalt, a kik egész árkusokat telefirkáltak bonyodalmas számításaikkal, mikor kopogtattak az ajtón. A gróf, a ki megtörve, apatikus fáradtsággal hevert a kanapéján, azt hitte, hogy az inasa, vagy a hotel-pinczér, tehát föl sem kelt fektéből.

A felesége lépett be a szobába. Egy pillanatra végignézett az idegen arczokon, aztán derűsen mondta:

A grófot e derűs hang még jobban meglepte, mint a felesége látogatása. Odaszaladt, kezet csókolt neki és egy hosszú, szomorú pillantással egész védőbeszédét elmondotta. De a grófné derűsen folytatta:

A grófné most az ügynökökhöz fordult és továbbra is derűs hangon folytatta:

– Pedig a kölcsönügy most már teljesen tárgytalan. Férjem, a gróf ugyan kimélni akart engem és valószinűleg ezért nem fordult jószágigazgatójához -81- pénzért. De a pénz rendelkezésére áll és így az önök közbenjárására nincs szükség.

A két ügynök savanyú arczczal távozott és még furfangos számításaikat is az asztalon felejtették. A gróf pedig ámulva, megmeredve állott egy helyében. A grófné kiszólt az ajtón:

Jószágigazgatója, a ki idáig kisérte, künn állott a folyosón. A grófné ura karjába csimpaszkodott, mint egy szerelmes, két hetes asszonyka és hátraszólt elmenőben:

– Igazgató úr, kérem, gondoskodjék róla, hogy holnap egy kis nyilatkozat jelenjék meg az ujságokban, hogy férjemnek voltak ugyan némi kártya-differencziái, de azokat a maga erejéből kiegyenlítette és nem tűri, hogy az ő magánkedvteléseit a nyilvánosság előtt szellőztessék.

Nyitott kocsival várta a kapuban és mint ifjú szerelmes pár, úgy ültek beléje. Végig kocsiztak az egész városon, vígan nevetgélve és -82- látszólag észre sem vették, a mint egyesek meglepődve néztek utánuk:

Olyan volt az útjuk, mint a diadal-menet és a gróf úgy érezte magát, mintha csúf, poshadt levegőjű barlangból szabadúl volna ki a friss levegőre.

Még ez este haza utaztak Letevérre és itt egyszerre eltünt a grófné arczáról a derű, mintha egy titkos kéz törölte volna le. Komolyan mondta:

– Mikor az ujságban azt a csúnya affért olvastam, legelső gondolatom az volt, hogy a Stubenthal nevet, leányunk nevét kell megmentenem. Elutaztam hát atyámhoz és az ő segítségével előteremtettem a pénzt a föld alól is. De vedd szóról-szóra, a mit mondok: a föld alól is! Sok-sok év termése nem lesz a miénk, a mi most még a föld mélyében rejtőzik. Leányunk neve meg van tehát már mentve, de most leányunk vagyonát kell megmentenünk. Önnek, uram, csak egy negativ föladata lesz e munkában: föl kell hagynia eddigi életmódjával és itt kell élnie, családja körében… -83- Jól tudom, hogy önnek sulyos áldozat ez a változás, de meg kell hoznia!

De Stubenthal gavallér ember volt, a ki ha mondta, meg is tartotta a szavát. Hanem azért a tanyai életben is megmaradt kifogástalan világfinak és úgy élt, mintha csak Párisban élt volna.

Déltájban kikocsizott a «Bois»-ba, vagyis a közeli akáczosba, aztán mikor hazajött, átöltözött frakkba, mintha az Opera előadására menne. Vacsora után pedig kocsit küldött a faluba a plébánosért és a jegyzőért, hogy kártyázzanak vele. Ő ugyan erőnek-erejével azt akarta volna, hogy hajnalig maradjanak fönn vele, de a derék emberek, a kik a tyúkokkal keltek, már a második éjszakán kidőltek. Tíz órakor vissza adta hát nékik szabadságukat, de ő maga kiment a parkba (mint a hogy régente -84- a Folies Bergère páholyába ült be) és hallgatta a denevéreket, baglyokat és a természet többi éjjeli életet élő chansonettejeit.

Egyébként volt neki komoly foglalkozása is napközben: tanítómestere, barátja, lovagja volt leányának, Melanie grófnőnek. A mit Melanie missz Kettytől el nem sajátított a nyelvtudományokban, azt Stubenthal pótolta. Azonkívül ügyes mestere volt a festésben, lovaglásban és más edző sportokban.

Mikor Melanie tizennyolczadik évébe lépett, anyja elhatározta, hogy Párisba viszi néhány hétre, világot látni. A gróf boldogan kiáltott föl:

– Majd én fogom kalauzolni! ohó, én úgy ismerem Párist, mint a tenyeremet!

Óh, mily lázasan dobbant meg a szive, mikor hosszú, hosszú évek multán újra a párisi aszfaltot érezte a talpa alatt. De másnap, mikor a türelmetlen Melanie unszolására már kora délelőtt elindultak a hotelből, hogy megnézzék a várost, kiderült, hogy a gróf nappali világítás mellett épenséggel nem ismeri Párist. Az előkelőbb klubbokat, a rejtettebb mulatóhelyeket, -85- párisi speczialitásokat tényleg kitünően ismerte, ellenben mikor leánya a Luxembourg-múzeum felől kérdezősködött, a gróf zavartan mosolyogta:

Ezután le is mondott arról, hogy ő kalauzolja a leányát, szótlanul követte hát a melléjük szegődött útmutatót és mélabus megadással járta végig a múzeumokat.

Ezért aztán néhány hét múlva, mikor visszatértek Letevérre, őszinte örömmel dicsekedhetett el feleségének:

– Nem is képzeli, mennyire boldog vagyok, hogy ott hagyhattam Párist!… Sohasem hittem volna, hogy ennyire el tudjak szokni Páristól!

… A mikor meghallotta, hogy Vajkay Jenő, Vajk-puszta új gazdája oda költözött a szomszédságukba, egészen ujjászületett a jókedvtől. Végre hát társaságbeli ember lesz a közelében és még hozzá olyan valaki, a ki a veje is lesz! Egész programmot dolgozott ki, hogy hogyan fognak ők élni ezután és a nap minden órájában izgatottan várta az új szomszéd kötelező látogatását. -86-

De napról-napra csüggedtebb, szomorúbb lett. Az új szomszéd nemcsak hogy a megszokott látogatását mulasztotta el, de olyan hirek érkeztek róla, a melyek ugyancsak elvették a gróf kedvét a jövő programmjától. E hirek ugyanis arról beszéltek, hogy az új gazda teljesen különcz ember, csak a gazdaságáért él-hal és egyáltalán semmit se követ a társaságbeli emberek életmódjából.

Egy nap azonban busás kárpótlása érkezett. Vajkay Béla jött el hozzá látogatóba és a gróf ezt még jobban szerette, mert Béla teljesen az ő kedve szerint való ember volt: vidám, mulatós és járatos az előkelő világ aktuális pletykáiban. Nem is engedte el maga mellől egész nap és olvadékony gyönyörűséggel hallgatta Béla fecsegését.

– Apropos! Az öcsémet is meg fogom látogatni holnap. A kaszinóban roppant mulatságos dolgokat beszélnek róla.

– Hogy Tolsztojánus lett belőle, fölcsapott paraszt-remetének. Mezítláb jár, maga varrja a ruháit és a munkásainak a bibliát olvassa föl a mezőn, a mig aratnak!

– Azt is beszélik, hogy már egy elvtársnője is akadt, feleség, de persze csak tolsztojánus értelemben, a ki…

Melanie grófnő piros arczczal állott föl az asztal mellől és fojtott haraggal szólott közbe:

– Bocsáss meg, Béla, de légy szives a folytatását akkora halasztani, ha eltávoztam!

– Csak az a véleményem, hogy az élczelődés legkönnyebb fajtája valótlanságokat gyártani a távollévőkről!… Jó éjszakát!

Melanie valósággal kifutott a szobából, édes apja őszinte megbotránkozására, a ki csak az illem megsértését látta ebben. Béla kínosan mosolyogva hebegte: -88-

– Tévedsz. Melanie még nem is látta soha és még csak rokonszevvel sincs iránta. De azzal sértetted meg, hogy olyan témáról kezdtél beszélni, a mihez igazán nem szükséges a leányok jelenléte!…

VIII.

Este van, a tanya világában kihalt már az élet. A cséplés ideje most van, kemény munkában telik el a nap, este azért oly mélységes a nyugalom.

Mindenki aludni tért már a környéken, csak Jenő van ébren. Neki ilyenkor kezdődik a második élete. Nappal a por belepi, a napsugár elégeti, a mint ott áll a mezőn, vagy a szérün. Hanem estére megfürdik szépen, megeszi jóizűen az egyszerű vacsorát, aztán kiül a verandára, a hol már várja a nagy halom újság, folyóirat, levél, a mi a világ minden részéből özönlik hozzá.

Az ördöngős betűk csodát tesznek itten: a csöndes pusztai magányt hatalmas, sürített világgá varázsolják, melyben nagy elmék munkálkodnak örökös forrongással; egyetlen gépezet -90- az egész világ, a melynek az emberi agy a lendítő ereje. Trópikus dél és fagyos éjszak megsemmisülve olvad össze itten, itt elenyésznek az emberi különbségek, e világba mindenki beléphet akárhol és akármikor.

De most föl sem bontja Jenő a folyóiratok burkait. A lámpát oda igazítja maga mellé és levélirásba kezd. A pedáns emberek szokása szerint legelsőbben a czímzést irja meg: az ő régi, bölcs professzorának, barátjának, Winter tanárnak ir levelet.

«Kedves professzor úr!

Egy esztendeje már, hogy itt élek e félreeső, csöndes tanyán és nem húz el innen semmiféle vágyódás, hacsak az nem, hogy olykor ne holt betükben, hanem eleven szóval beszélhessek az én tudós tanítómesteremmel, mintaképemmel, a kinek útmutatásait soha el nem felejtem.

A «tanya» kétezer holdas termékeny föld közepén áll. Egy fatornáczos, hosszú földszintes ház az én lakásom; előtte kert van, a kert végén pedig a gazdatisztek lakásai. Ezután a gazdasági épületek következnek, a melyek most még nyomorúságosak. Vályogból épült, düledező istállók, a melyekben a -91- béresek is laknak, és korhadt csűrök, magtárak, szérűk.

Ime, ez az én mostani világom, de már tisztán látom, hogy mint fog ez átalakulni, ha híven követni fogom az ön tanításait.

Bárha gazdag ez a föld, mégis az emberi nyomorúság képe fogadja rajta az embert mostan. A nép apró kunyhókban lakik és olyan eledellel él, melyet az önök országában a koldus is visszautasítana. Ennek pedig az az oka, hogy a munkabiró emberek is csak a legdurvább mezei munkában kapnak keresetet és az esztendő túlnyomó részében tétlenűl tengődnek. A föld még mindig az ősi formák szerint műveltetik és javainak túlnyomó része kifejtetlenül marad.

Ám ez állapotok gyorsan át fognak alakulni.

A birtokot húszholdas parczellákba daraboltam és bérbe adtam a zselléreknek, a kiknek a földmívelés hagyományos foglalkozásuk, de eddigelé mégsem boldogulhattak soha, mert be kellett érniök a gyéren fizető napszámos munkával.

Most én vagyok a tőkés nagy-vállalkozó köztük, a ki a tőkém kamataiból élek, ők meg maguk tartják kezökben a boldogulásukat. Természetes, hogy a tőkésnek nemcsak az a -92- kötelessége, hogy tőkéjét a munka rendelkezésére bocsássa, hanem tanítson, irányítson és új útakat törjön a termelés számára. Lassanként átvezetem a népet az intenziv gazdálkodásra, megtanítom őket a mezőgazdasági ipar könnyebb ágaira, a melyekkel terményeik értékét növelhetik, és megtanítom őket háziiparra, a melylyel a mezei munka szünetelésében is értékesíthetik munkaerejüket. Azonkivül közraktárat létesítettem, a mely beváltja terményeiket és kamatmentes előleget is ád vetésükre.

De, sajnos, mindez nem elég. E nép műveletlen és így igénytelen is. Már pedig az igénytelenség a tunyaság forrása. E népet tanítani kell, hogy igényei legyenek és aztán tanítani kell, hogy ez igényeiért küzdeni tudjon.

E munkámban hatalmas segítőtársam Pór Albert, a kinek gazdag lelkét ön ismertette meg velem. Ő most leányával együtt itt lakik és a nép már is úgy imádja őt, mintha atyja volna. Vasárnaponként valamennyien kedvvel gyülekeznek köréje és áhítattal hallgatják őt, míg leánya az asszonyoknak és gyermekeknek jólelkű tanítója.

Különben Pór Alberttel összegyüjtjük és közös munkába foglaljuk minden szerzett tapasztalatunkat -93- és megfigyelésünket, a melyekből megállapíthatjuk majd, hogy a szocziális teóriák mily mértékben és mily eredménynyel alkalmazhatók a mi viszonyainkra. És hogy erről hazám összes nagybirtokosai értesülhessenek, folyóiratot csinálunk, a melyet havonta elküldünk nekik.

Ime, serény munkában telnek itt a napok és a boldog megnyugvás sem maradna el, ha ön, kedves tanár úr, egyszer rászánná magát a hosszú útra és személyesen győződnék meg róla, hogy most sem vagyok roszabb tanítványa, mint az egyetemen voltam.

Addig is maradok tisztelő tanítványa és híve

Vajkay Jenő.»

Éjfélre jár már az idő; messze környéken kialudt minden világosság, csak a szárnyépületben, a melyben Pór Albert lakik a leányával, dereng még a lámpafény. Holnap vasárnap lesz, most hát nincs okuk, hogy a tyúkokkal feküdjenek; majd alhatnak holnap reggel eleget. A szent vasárnapnak úgyis ez a legnagyobb mulatsága a tanyán.

Az ablak csipkefüggönyei mögött mintha ülne is valaki. Bizonyosan a leány mereng ott az -94- éjszakába. És Jenő azt is tudja biztosan, merre szállanak az ábrándjai.

Óh, csodálatos leány-lélek, a mely felejteni nem tud, de azért oly egykedvű álarczczal hordozza a maga fájdalmát. Soha panaszát nem hallani, soha könynek a nyomát nem látni az arczán, de az egykedvű felszin mögött frissen él tovább a fájdalma.

Talán ha ezt nem tudná Jenő, ha nem olvasna oly biztosan a leány lelkében, mindkettőjök sorsa másra fordulna.

Mert ha huszonötéves ifjú az ember és szépséges, ifjú lányt lát mindennap a közelében, a kivel a lelke közös: akkor ilyen estéken hamar megérzi a szomorú magányosság minden súlyát. A park fái mögül most emelkedik ki a teli hold és végig önti az udvart olvasztott ezüstjével. Hej, de máskép volna, ha most egymás mellett, kéz a kézben néznék az égi bolygó e fejedelmi tékozlását.

Ha kérdezné is önmagától, nem tudna felelni rá, hogy szereti-e a leányt? Dehát józan, okos embereket elfoghat-e a szerelem? És van-e szükség e beteges nyavalyára két ifjú, -95- életerős lény között, a kiknek útjai, hajlamai közösek?

Milyen szép volna, ha most odaléphetne ahhoz a csipkefüggönyös ablakhoz és örökre összekapcsolódnék azzal, a ki úgyis hozzája termett. Akkor könnyű szívvel haladna tovább azon az úton, a melyet önmaga választott és a melyen oly gyötrelmes a magányosság ilyen teliholdas estéken. És akkor örökre megszabadulna, diadalmasan nevetne a kósza csábításon, a mely néhányszor elébe bukkant és a melynek emléke lopva föl-fölveri a szive békéjét.

Melanievel többször találkozott mezei kóborlásaiban. Hol gyalogosan volt, hol lóháton, hol kocsin, de mindannyiszor kiváncsian, szinte harcziasan nézte végig, Jenő pedig mindannyiszor daczosan fordította el az arczát.

Minden ily találkozás után azt hitte, hogy győzött és örökké tart győzelme. Pedig ha aztán tovább mentek, az egyik erre, a másik arra, újra csak maga előtt látta a délczeg leányt, a ki csillogó szemmel nézett rá és a fülébe súgta:

Jenő büszkén toppintott a lábával és hogy védelmet keressen, odanézett megint a csipkefüggönyös ablakra. De abból már kialudt a fény; ott is aludtak már.

Még egyszer végignézett a park holdfényes nyáréji pompáján, aztán sóhajtott és – aludni tért.

Másnap délelőtt sétára indult a leánynyal a tanyák között, a melyek a vasárnapi nyugalomba merültek volt. Benéztek minden kis tanya udvarára; a leány váltott nehány szót a gazdával és a háznéppel, aztán tovább mentek.

Jenő kedvteléssel nézte a változásokat, melyeknek mind ő volt a szülőapja. A régi, apró kovácsműhelyt lebontották és most egész kis gyárat építettek a helyébe. A régi kovácsmester, Gyárfás, a tiszttartójával együtt ott hagyta a szolgálatot és Stubenthal uradalmába szegődött. A mióta nem lehetett a tiszttartó hatalmas mindenese, jobb keze, nem birta ki itt tovább az életet. Jenő örömest adott túl ez emberen, a ki nagyszájú kényúr volt lefelé, hízelgő szolga fölfelé és tele szeszszel mindig – befelé. -97-

Az a kis viskó, a melyben egy évvel ezelőtt fogadta a szegény béres, alaposan megváltozott azóta. A falak csinosan kitatarozódtak, az udvarra kis istálló és csűr épült, a mely tele volt a begyüjtött élettel.

Az ember és az asszony a kis lóczán ültek ölbe tett kézzel, a gyermek pedig a kút mellett hajlós fűzfavesszőt hámozott és hasogatott vékony szilánkokba. Abból majd kosarat fog fonni, a hogy nemrég tanulta.

Mikor visszatértek sétájukból, az udvaron egy bamba képű kamaszt vettek észre, a ki fejét vakarva állott ott és szemmel láthatóan azon töprengett, hogy most merre menjen, mihez fogjon. Kék csíkos vászonruha volt rajta és kemény fekete kalap, a mely leszaladt egész a füléig. Még szerencse, hogy úgy kétfelé állott a füle, mert különben a nyakáig szaladt volna a kalap. -98-

A mint észrevette közeledni őket, egyszerre megörvendezett, oda somfordált a leányhoz és meghúzgálta a szoknyáját.

– Az ám, de a küldője lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam át, mikor egyedül van. Hát csak gyűjjön félre!

– Én bizony nem tudom! Mi csak a vendég nagyságos úrnak hívjuk… Aztán meg rám parancsolt, hogy senkinek el ne áruljam, hogy -99- honnan gyüvök, mert kiüti a fogamat. Még a kisasszonynak se mondjam meg! Hát engem ne tessék kérdezni, mert én úgyis hallgatni fogok.

Néhány lépéssel odébb állott. A kamasz gyorsan a leány kezébe nyomta a levelet, aztán – iszkiri! Úgy elfutott, hogy csak úgy porzott utána az út.

A leány fölbontotta a levelet és a mint az aláirását megnézte, fölsikoltott. Aztán végig olvasta előbb sápadó, aztán kipiruló arczczal a levelet oda nyujtotta Jenőnek.

«Édes Egyetlenem!

A szerencsés véletlen, a mely a szerelmesek gondviselője, a közelébe vezetett. A czég, a melynek alkalmazottja vagyok, elküldött gróf Stubenthal úrhoz egy nagyobb üzlet lebonyolítása végett és most, hogy ily közel jutottam magához, nem tudok lemondani arról, hogy ne láthassam. Ma délután három -100- órakor epedve fogom várni a Stubenthal-kastély felé vezető út kereszteződésénél, a hol az a magas jegenyefa áll. Hisz annyi, annyi mondanivalóm van! Úgy-e, eljön és megnyugtatja örökké hű barátját,

Bélát.»

Jenő haragosan gyűrte össze kezében a levelet és komoran kérdezte a leánytól:

A leány fölsóhajtott és lehúnyt szemmel roskadt össze a pázsiton. Jenő fölemelte, gyöngéden bevitte a kastélyba és a fülébe súgta:

IX.

Béla jóval a kitüzött idő előtt odaért már az útkereszteződéshez. No, mert az irgalmatlan melegben röstelte a gyaloglást, kocsin hajtatott hát oda és volt oka rá, hogy a leány meg ne lássa az úrias homokfutó kocsiban.

A kocsist visszaküldte, ő pedig leheveredett az árnyékba és várt. Ez pedig nagyon gyér mulatság itt, a csöndes mezőségen. Főként, ha az embert a kiváncsiság is gyötri: eljön-é vajjon? Az embernek itt ugyan aligha akad szórakozása. Legfölebb rágyújt egy czigarettára; aztán a mint végig fekszik a földön, kikeres valami hangyabolyt és odadugdossa a czigarettája égő végét. Az ostoba kis hangyák kétségbeesetten futnak ide-oda, bizonyosan valami végső itéletre, vulkán-kitörésre gondolnak; a melyik pedig hozzáér a tűzhöz, fájdalmasan vonaglik, összezsugorodik, kinyujtózik, szóval -102- a tökéletes halálküzdelem komédiáját játsza el… És a fiatal gavallért jobb hijján ez is mulattatja.

De ezt is megunta végül és az órájához kapott. Megcsóválta a fejét és méla bölcsességgel mondta:

– Az a baj, hogy az alsóbb néposztályok nő-tagjait nem szoktatják eléggé a pontossághoz.

De ezzel csak vigasztalni akarta magát, mert már erősen birizgálta az aggodalom, hogy hiába jött el a légyottra. Odahaza erősen bizott benne, de a mint itt végig nézett a rónaságon, a melyen egyetlen teremtett lelket sem látott magán kivűl, erősen megcsappant a bizodalma.

Télen, a zajos társasági életben könnyen megfelejtkezett kalandjáról, de most, a «holt szezon»-ban ezerszerte csábítóbban ébredt fel az emléke. És vágyakozása dühösre lobbant, mikor megtudta, hogy a leány apjával együtt a Jenő birtokán lakik. És mivelhogy a dolgokat mindenki csak a saját lelke szerint tudja magyarázni, ingerülten kiáltott föl:

– No lám, a Tartuffe! Engem elprédikált -103- kenetteljesen, az erkölcs nevében a kicsikétől, hogy magának kaparintsa meg!

Biztosra vette, hogy csak meg kell jelennie és nyomban felébred a leány szerelme iránta. Hiszen annyira szerette őt és annyira bizott benne!

A csataterv egyszerü volt: atyafiságos látogatóba jött Stubenthal grófhoz, nagybátyjához és innen könnyü szerrel küldhetett üzenetet a leánynak. A légyott helyét is szakértő szemmel kereste ki magának sétalovaglás közben. Ennél a vadkörtefánál, ez elhagyatott keresztútnál szebb helyet valóban nem találhatott volna idillikus szerelmi kaland számára.

És mivel a leány még mindig nem jött, ráért azon is elgondolkozni, hogy mi lesz aztán. Pedig nem volt szokása, hogy az «azután»-nal törődjék. A leány egyszer mégis csak rájön majd a csalásra és követelni fogja rajta a becsületét. De ezt a gondot is hamarosan lerázta magáról.

– Eh, az ilyesmi mindig pénzkérdés csak és bolond, a ki takarékosan bánik a pénzzel, a mikor – van. -104-

Végre porfelhőt látott a messzeségben és lassanként egy könnyü kocsi képe bontakozott ki belőle. Béla diadalmasan ugrott föl.

– Jön!… És pedig kocsin. Hja, az anyagi helyzete lényegesen javult a legutóbbi találkozásunk óta.

Arra is jutott ideje, hogy elkészítse a várakozás pózát. Odaállott az útszélre és két karját a mellén összefonva, merengve nézett maga elé.

Hanem a mint közelebb jött a kocsi, meghökkenve vette észre, hogy nem a leány ül benne, hanem öcscse, Jenő. Első pillanatban megnyugtatta magát, hogy bizonyára merő véletlen csak, hogy erre viszi az útja. De aztán minden kétsége eloszlott, mikor a kocsi épen a vadkörtefa mellett megállott és Jenő egyenest feléje tartott.

Most már igazán megdöbbent Béla. Mert nem gondolhatott másra, mint hogy Jenő időközben tényleg összeboronálódott a leánynyal és így jutott az ő kezébe Béla üzenete. Most tehát a megsértett férfi jön a csábító ellen, elégtételt kérni, boszút állani. Béla soha máskor -105- sem ijedt volna meg az ilyesmitől, de most a helyzet valóban kivételes volt. Elvégre az ember nem játszthatja a rettenthetetlen gentlemant a saját testvéröcscse irányában!…

Jenő odalépett hozzá, megcsókolta meleg testvéri szeretettel, aztán szeliden mondta:

– Az ostoba siheder az én jelenlétemben adta át a leveledet és ő megmutatta. És jó, hogy így történt, mert ha nem lettem volna ott…

– Magad is elismered hát, a leány szeret engem! Mit akarsz hát? Mit állsz közibénk?

– Mert ezt a szerelmet nem igaz úton erőszakoltad ki. Ha a leány sejtette volna, hogy ki vagy, sohasem mert volna rád gondolni. Különben erről majd meggyőződhetsz magad is. Ma megmondtam a leánynak, hogy te a testvérbátyám vagy és azért fogok itt megjelenni, hogy meghívjalak magamhoz egy kis vendégségre. Nos, jőjj, ülj föl mellém a kocsira és aztán – majd meglátjuk, hogy mire viszed nála, ha nem szegény könyvelő vagy többé, hanem a gazdag, előkelő Vajkay Béla.

– Köszönöm szépen! Nem vagyok kiváncsi -106- a továbbiakra, úgyis tudom, hogy mit fog válaszolni a leány. Azt fogja mondani: – ha már Vajkay kell, van itt egy a közelemben, minek kisérletezzem a másikkal? Nem, édes fiacskám, ezt a kis elégtételt nem szerzem meg néked hálából azért, mert ilyen gyönyörüen elrontottad a játékomat!

– Tévedsz, én jól ismerem a leányt és tudom, hogy nem azt fogja válaszolni. Azt fogja mondani: – Vajkay úr, én önt becsületesen szerettem akkor is, a mikor szegény könyvelőnek hittem: ne kivánja, hogy megfosszam magamat a becsülésemtől, a mikor Vajkay Bélát szeretem!

– Szóval vegyem el feleségül! A régi nóta! Valóban, most már elhiszem, hogy valami pusztai szent-féle vagy; – unalmas vagy, mint a szentek!

Jenő szomoruan ült vissza a kocsijába, Béla pedig gyalogszerrel indult neki a dülőúton a Stubenthal-tanya felé. De útközben azzal enyhített legalább nagy mérgén, hogy sétapálczájával elnáspángolta jobbról-balról a réti virágot, dudvát és a kései vetést. -107-

Ott, a hol a dülőút az országútat szeli, piczi, düledező korcsma állott, a mely bóbiskolva várakozott arra a ritka vendégre, a ki be-betéved néhanapján e néptelen vidéken. A kunyhó homlokzatán kopott czégtábla figyegett:

A nagyobb hatás kedvéért kép is ábrázolta ezt a pokoli szomjuságot. Egy csúf vörös ördög kuporgott a boroshordó előtt és úgy szitta a csapját, hogy kidülledt tőle a szeme.

Ha nem is ez ékes rajzolat, de a forró nyári nap és a poros országút kedvet ébresztett Bélában, hogy betérjen ide egy pohár italra.

Az ivószoba jó hűvös-árnyékos volt. Az apró ablakokat diófalomb függönyözte el, kellemes illatot terjesztve. Az agyagos pádimentom szép czifrán föl volt locsolva és a hosszú, kecskelábú asztalon nagy papirlapok hevertek madárléppel bekenve, a légy ellen.

A korcsmáros, sovány, feketeszakállas zsidó ember, álmosan czammogott elő a söntésből és oda tette Béla elébe a bort és savanyuvizet. Béla nagy mohósággal esett neki az ital gyönyörüségeinek, -108- csak aztán, a mikor túlesett az első szomjuságon, vette észre, hogy nincs egyedül az ivóban.

Egy furcsa külsejü ifjú ember ült a sarokban és belépése óta konokul, gyanakodva meresztette rá a szemét, mint valami detektiv. Alacsony, borotvált képü fiatalember volt, hosszú haja költőiesen hátra hullámoztatva a fejebúbján és a nyakában akkora piros nyakkendőcsokrot viselt, hogy vitorlának is beillett volna. Egyébként egész halomnyi paksaméta volt előtte; nyilván azt tanulmányozta, mielőtt az ujabb jövevény meg nem zavarta a munkájában.

Béla érdeklődve nézett vissza rája és ettől a tekintettől még izgatottabb lett az ifjú. Most már idegesen fészkelődött a lóczán és néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni Bélához. De mindig meggondolta magát. Végre is Béla segített rajta és ő kezdte meg a barátkozást. Oda szólt hozzá:

Az ifjú hálásan ragadta meg a feléje dobott fonalat és bámulatos szónoki készséggel felelte: -109-

– E hűvös árnyék főként azoknak kellemes, a kiket hivatásuk arra késztet, hogy a rekkenő hőségben a poros országutat rójják!

– Tehát gyanum még sem bizonyult alaptalannak! Én már belépése első pillanatában fölismertem elvtársat.

– De bizony! Ilyen időben ki más vetődnék erre… És ha szabad kérdeznem, nemzetközi, vagy nemzeti?

– A miénk! A nemzetközi szervezeté! Én már egy hónap előtt megkezdtem itt a munkálatokat és azóta folyton dolgozom. És biztosíthatom róla, hogy a miénk lesz az egész!

– Hogyan? Hát ön is itt akar dolgozni? Ez csúf konkurrenczia, uram! Ez megsértése a hallgatólagos megállapodásunknak. Mi nem zavarjuk az önök czirkulusait és önök nem zavarják a mienket.

Az ifjú még közelebb húzódott Bélához és szeliden, szinte kérve folytatta:

– Nézze, nem is volna értelme, hogy itt kezdje meg a munkát. Itt minden fáradság hiábavaló, mert ha én egyszer megdolgozom a népet, jöhet oda akárki más! Sokkal jobb lesz, ha megegyezünk békésen. Én például átengedek önnek egy másik kerületet, ön pedig itt hagy engem. Én különben Steinfeld Ottokár vagyok, a központi bizottság tagja.

– Oh, a dolog nagyon szépen halad. Előbb a nép néhány befolyásosabb vezetőjét nyerem -111- meg az ügynek, aztán lépek majd érintkezésbe a néppel.

– Hát nézze kedves Steinfeld úr, én visszavonulok és semminemű akadályt nem gördítek az útjába. Sőt minden módon elő fogom segíteni a működését. És mivel tudom, hogy az ilyesmi olyan mint a hadjárat, a mihez pénz kell, tehát adok önnek száz forintot és kötelezőleg kijelentem, hogy ezt havonként mindaddig meg fogja kapni tőlem, a mig itt, a Vajkay-uradalomban fog működni.

– Egy szót se! Ne kérdezzen és nyugodjék belé a – száz forintba. Azt hiszem, ez könnyen fog menni!

– Oh, nagyon köszönöm… természetesen a pártszervezet nevében. Mert ez olyan, mintha csak a párt kapta volna. Majd meg méltóztatik -112- látni, hogy mit tudok én! Egy fél év mulva mindenki nemzetközi szoczialista lesz itten!

De aztán eszébe jutott a kilátásba helyezett havi száz forint és meggondoltan tette hozzá:

– Egy félév múlva, vagy… egy év múlva. És hova küldjek uraságodnak értesítést?

– Tehát kedves Steinfeld ur! Buzgó munkálkodást kivánok és kérem, hogy e pillanattól kezdve felejtsen el, mintha sohasem láttuk volna egymást!

– No Jenő öcsém! Apostol vagy? Tehát most küldök a nyakadra egy másik apostolt! Meglássuk, ki viszi többre!

– Jaj, méltóságos grófkisasszony, csókolom azt a jóságos szivét! Többet ért az a kis tyúkleves minden patikánál! Bizony, ha a méltóságos kisasszony be nem nézett volna hozzám, akár elpusztulhattam volna itt az ágyban!… Hogy az uram? Jaj, kérem, abba most végkép belébujt az ördög, nem lehet azzal most beszélni! Hiszen eddig is iszákos, korhely ember volt, de mégis csak megvoltam vele valahogy. Az iszákos ember vagy garázda, vagy jókedvű. Ha garázda volt, megvert, ha jókedvű volt, hát beczézett. De most!… Az üllőt végkép otthagyta, csak az inasgyerek piszmog rajta és hétszámra elkódorog mindenfelé. Ha meg szólok neki, letorkol hamarosan: – Hallgass asszony, most már nem kovácsmester vagyok, hanem vezér!

– Jaj, méltóságos grófkisasszony, hiszen ép ezt szeretném tudni én is, mert néha attól félek, hogy rablóvezér lett az uramból. Azt mondja, ő fogja a szegény embereket megváltani, föl fogja őket szabadítani a rabszolgaságból! Ihol ni! Engem pedig itt hágy az ágyban, mint a kőkolonczot. Mocczanni sem birok, egy pohár vizet sem hozhatok magamnak… Aztán azt mondja, mégis czudarság, hogy a gazdagoknak olyan sok a pénzük, a szegény embernek pedig semmije sincsen. Azt mondja, hogy minden szegény emberből gazdag embert fog csinálni. És tessék! Én itt hétszámra bőjtölök, még csak felém se néz!

– Lehet, hogy az is. Valami ilyenfélét is mondott. Én nem tudom mi az, de tudom, hogy nem az ő mestersége. Ő kovácsmesterséget tanult világéletében és öreg már ahhoz, hogy új mesterséget tanuljon.

Küllőné panaszkodott így, a kovács felesége. A mióta elkerült a Vajkay-pusztáról a kovács, rosszra fordult a sora. A míg a tiszttartó úr totum-factora volt, valóságos kiskirály -115- volt az uradalomban, hanem aztán ugyancsak kezébe kellett volna vennie a kalapácsot, hogy megélhesssen. Ehhez pedig semmi kedve sem volt. Nagyon leszokott már a munkáról a régi jó időkben.

Keserves napok köszöntek be hozzá, főként mikor feleségét ágyba döntötte a tifusz. Most már több is volt rá egy okkal, hogy elkószáljon hazulról és folyton a «Pokoli szomjuság» körül ténfergett. Épen neki való hely volt az. Ő benne is pokoli szomjuság lakozott, a mióta nem ő tartotta számon az uradalmi pinczét. Itt találkozott össze a kis szoczialistával és mindjárt nagyon összebarátkoztak.

Azonkivül, hogy a bort is mindig a kis szocziálista fizette, csupa kedvére való beszédet hallott tőle. Csupa bölcseség volt minden szava és csupa szinigazság. Hogy a szegény ember dolgozik, mint a barom, mégse viszi semmire, a gazdag ember pedig folyton henyél és mégis aranytálból eszik. Hogy a szegény embernek annyi földje sincs, a mennyiben eltemetkezzék, a gazdag embernek pedig annyi van, hogy csak kocsin tudja bejárni. Jaj, be igaz! Hiszen mindezt -116- érezte ő már régóta bévülről, csak nem tudta ilyen szépen kikerekíteni. De aztán belejött ő is és kiváltképen mikor már túl voltak néhány üveg boron, megjött az ő szava is. A kis szocziálista elismerően mondta:

– Önnek, kedves elvtárs, kitünő svádája van. Ön jól tudhat szónokolni.

– Pedig sohse tanultam az iskolában!… De megtanított rá a sok szenvedés!

A személyes rokonszenv, no meg a közös meggyőződés összefűzte, örök barátságba terelte őket. A kis szocziálista bizalmasan kifejtette előtte a czélját: föl kell világosítani, öntudatra kell ébreszteni a népet, mert most olyan időket élünk, hogy mindenki semmi, csak a nép az úr. Aztán meg kell alakítani a titkos bizottságot, a földek szétosztása végett, mert úgy kell intézni a dolgot, hogy mikor jönni fog a nagy nap, minden rendben legyen már és készen legyen a mappa. De mindent titokban kell csinálni, mert hát most már ugyan a nép az egyetlen úr, de viszont a főszolgabirónál -117- van a nyers erőszak. A nyers erőszak pedig komoly dolog, azzal nem lehet komázni.

Ezután kettecskén jártak házról-házra és a tanyák népe áhítattal hallgatta a beszédüket, mint a szentirást. A sok beszédből annyit megértettek mindjárt, hogy földosztásról van szó és ezt el is fogadták rögtönösen.

Esténkint összegyültek valami rekettyésben tanácskozni és készíteni a mappát: a földmívelő-paraszt legszebb ábrándjának mappáját.

– Hiszen jó volna, csak kapnék hozzá egy darabkát a homoki részből is szőlőnek. A nélkül nem teljes.

Igy aztán gyorsan teltek a nappalok. A mezei nép alig várta az estét, hogy tovább gyönyörködhessék a földosztásban és nézhesse a maga elméleti birtokát, a mely föl van már irva a titkos mappára.

A világtalan Pór Albert ezután is megjelent -118- pontosan a kastély udvarán, hogy bölcs beszédével oktassa a népet. Ő nem látta, hogy napról-napra kevesebb a hallgatója és ha a nagy csöndet hallgatta, megelégedve mondta leányának:

Vajkay Jenő a világért sem árulta volna el neki, hogy alig néhány udvari cseléd hallgatja, azokat is erőszakkal kellett ideparancsolni. Hanem ő maga annál aggodalmasabban nézte ezt a változást. Olyan volt az, mint mikor a betegség kezdi a nyájat.

Nem sokáig kellett kutatnia. Az egyszerü mezei munkások még nem tanultak be a titoktartásba, hazudozásba. Okkal-móddal mindent megtudhatott tőlük. Megtudta, hogy «czuczilistá» lettek és a Stubenthal-uradalom kovácsa oktatta őket az új tanra.

Jenőt egy csöppet sem döbbentette meg ez a fölfedezés. Hiszen szocziálista volt ő maga is és Pór Alberttel együtt az volt az igyekvése, -119- hogy a népből is azt csináljon. De attól már komolyan aggódott, hogy a kovácsmester ne terelje helytelen, bolond irányba őket és ne csináljon átkot az áldásból, sötétséget a világosságból.

Elhatározta, hogy beszélni fog vele és megtudakolja a szándékát. Ha becsületes a szándéka, magához veszi segítőtársnak.

A kovácsmester műhelye és lakása ott volt a Stubenthal-pusztán egy kis düledező házban. A műhelyben a tűz nem égett és árván hevertek szanaszét a gazdasági szerszámok, a miket javításra hoztak oda.

A lakásajtó előtt ott ácsorgott az az egyenruhás kamasz, a ki a Béla levelét hozta. Bizonyosan várt valakire, mert egy szép selyem női napernyő és egy ezüst tálcza volt a kezében.

Napfényhez szokott szeme csak most kezdett látni a homályban. Az ágyban betegen feküdt -120- a majszterné és az ágy mellett, gyékény-széken ott ült – Melánie grófnő. Kicsi üvegtálkát tartott a kezében és befőttel etetgette a beteget. A mint a belépőt megpillantotta, önkéntelenül is fölállott és zavarodottan fordította el az arczát.

– Az uram nincs idehaza, de ha patkolni kell, vagy a kocsinak esett kisebb baja, a legény is megcsinálja.

– Jaj, az most bajos lesz nagyon! Nem tudni, mikor jön haza az uram. Mostanában sokszor elmaradozik, mert… mert… munkát vállalt másutt.

Hiába eszelte ki ezt a jámbor hazugságot az ura védelmére, Jenő úgy sem igen hallgatta már. Visszaemlékezett rá, a mikor először látta Melaniet, a mint a mezőn festőállványa felé hajolt, aztán eszébe jutott a kis inasgyerek, a ki a ház előtt várakozik, és így kikombinálhatta könnyen, hogy Melanieval hozta össze a véletlen. -121- Ámbár a sejtelme megsúgta ezt már a legelső pillanatban.

Igazán nem tudta, mit csináljon mostan. Eh, legjobb lesz, ha kisíklik e találkozásból, a mely úgyis csak véletlen volt és a mely úgyis nyomtalanul fog elenyészni, mert hisz a grófnő nem ismeri őt. Sietve mondta hát:

– De hátha véletlenül mégis hazajön az uram, mit mondjak neki? Ki kereste?

Az ajtó felé indult és ép megfogta már a kilincset, a mikor tiszta leányhang szólott feléje:

Jenő gyorsan visszafordult az ajtóból. Melanie mosolygó szemrehányással mondta:

– Úgy látszik, kettőnk közül nekem kell bemutatkoznom. Jó, hát megteszem. Stubenthal Melanie vagyok!

– Semmi bocsánat! Azt hitte, hogy kiszökhetik -122- e kényelmetlenségből, mert nem ismerem. De nekünk nincs is szükségünk ennyi szertartásra, hisz rokonok vagyunk!

Most a leány pirult el. Azt hitte, hogy Jenő védekezés czéljából hivatkozott a közeli rokonságra. Rosszul sikerült mosolylyal válaszolta:

– De ez még nem ok arra, hogy ne ismerjük egymást!… Távozni akar? Ha megengedi, együtt megyünk!

Vette egyszerű szalmakalapját, a melynek minden dísze egy széles selyemszalag volt és a beléje tüzött pipacsvirág. Aztán búcsúzóul odafordult a mesterné asszonyhoz:

– Csak feküdjék nyugodtan, lelkem. Majd estére megint kap egy kis levest, – mást semmit! Holnap pedig majd eljön a doktor.

– Áldja meg az Isten, édes kisasszonykám. Legalább adja ide azt a gyönyörű szép kezét, hadd csókoljam meg!

– Persze! Még csak az kellene!… Nem vagyok én asszony!… Az Isten áldja, majd holnap eljövök megint. És ha az urával találkozom, majd adok én neki! No, ne búsuljon, majd -123- megmosom én a fejét, hogy… Ha úgy tetszik, mehetünk, kedves rokon!

– Szegény asszony, akár éhen pusztulhatna itt az ura felől! Hát hinné-e, ha ezeket a szép fehér házikókat látja, hogy itt is laknak gonosz emberek?

– Kedves rokon, azt hiszem, nem felejtette még el a nevemet. Melanienak hivnak és nem szoktam hozzá, hogy grófnőnek szólítsanak… Ezt legfeljebb papa szokta tenni délutánonként, mikor smokingban van. És neki meg lehet ezt bocsájtani; ez az ő egyetlen illuziója itten.

– De nem bölcsességből ám! Úgy vagyok itt a czímmel, mint Robinzon volt a vad szigeten az aranynyal… Higyje el, az ember csak akkor kevély a czímére, ha akad, a ki megalázkodik és hódol előtte… Nos, kedves rokon, hát csak szólítson grófnőnek ezután is!

Odaértek néhány tépett lombú, bús akáczfához, -124- a melynek gyér árnyékában várakozott Jenő kocsija. Melanie, a mint a kocsit megpillantotta, tiltakozva mondta:

– Nem, nem, kedves rokon, még most nem fog visszamenni. Még nekem nagyon sok beszélni valóm van magával. Mindig lestem az alkalmat, hogy elmondhassam, sőt egyszer már meg is akartam írni… De ez nem illett volna, annyit megtanultam itt is.

– Hopp! Már is udvarol! Pedig épen azzal akartam kezdeni, hogy fölmentem minden ilyen kötelesség alól. Hisz maga hangsulyozta, hogy közeli rokonok vagyunk.

– Honnan tudja, hogy nemeslelkű vagyok? Mert egy szegény, beteg asszonynak egy kis levest juttatok néha? Hiszen lehet, hogy csak unalomból teszem… No, de hagyjuk ezt, nagyon fontos mondani valóm van, nem akarom hát elfecsérelni az időt, a mely magának bizonyára sokkal becsesebb, mint nekem. -125-

– Szóval, nem akarja itt hagyni a kocsiját. Exterritoriális területen akar maradni. Hát jól van. Most nem fogok ellentmondani, hiszen ép e miatt akarok beszélni magával. Maga már több mint egy éve, hogy itt lakik a tőszomszédságunkban.

– Én ugyan pontosan tudom, de nem vitatkozom. Nem is illem, hanem általános szokás a pusztán, hogy az új betelepülő meglátogatja a szomszédjait…

– Ha kegyetlen természetű volnék, most hagynám, hogy próbálja befejezni a mentegetőzését, pedig biztosra veszem, hogy ez nem sikerülne. De most nem szemrehányást akarok tenni, csak a tényeket konstatálom. Ezt a szokást maga lehetetlen, hogy ne ismerje. Még ha nem hallott volna is róla, az egészséges érzéke megsúgta volna. De különben is maga közeli rokonunk, az általános szokáson felül is kötelessége volt hát, hogy fölkeressen bennünket. -126-

– Jó, jó! Tudom, hogy meg akart bennünket látogatni, csak épen nem volt ideje hozzá. No, de a tény az, hogy egy év óta lakik a közelünkben és mi még a színét se láttuk… azaz hogy… én véletlenül… egyszer… maga épen egy igás szekér tetején ült, én pedig ott föstögettem a kukoriczásban, hát nem vehetett észre… Tehát egy év óta tüntetően elkerül bennünket és ennek csak egy jelentősége lehet: hogy nem akar látni bennünket. Ez csak természetes, és a mint erre az eredményre eljutottam, gondolkozni kezdtem, hogy ugyan mivel is szolgáltunk mi rá erre? Mikor vétettünk mi magának? Mi oka lehet, hogy tartózkodjék tőlünk és megtagadja a vérrokonságunkat? Higyje el, sokáig töprengtem ezen, mert az én lelkiismeretem tiszta, én sem papát, sem mamát nem vádolhattam meg semmivel. És a mint gondolkoztam, gondolkoztam, egyszerre borzasztó gondolatom támadt… Eszembe jutott, hogy mikor még egészen kis gyermekek voltunk, bennünket mindig férj- és feleségnek -127- neveztek és most az a gyanúm ébredt, hogy hátha a szülők folytatták a mi gyermek-játékainkat és…

Melanie beszédközben a kék selyemszalaggal játszadozott, a míg kezében maradt a széles szalmakalap, úgy hogy a nap szabadon ragyogott arany haján. A kalapjával pedig eltakarta az arczát, mintha a napsugár ellen védekeznék. Igy már sokkal bátrabban lehetett beszélni.

– És ekkor eszembe jutott sok elejtett szó, sok czélzás, a minek akkor jelentőségét meg nem értettem, de most… óh, most már bizonyosra vettem, hogy ezért került bennünket!

– Ne mentegetőzzék, az Istenre kérem! Hiszen képzelheti, hogy így is mennyire bántotta a… a… hiúságomat, a mikor erre rájöttem. Elhatároztam, hogy nyiltan, őszintén beszélni fogok magával: hogy ez a magatartása, a melylyel ilyen képzelt támadásokat véd ki, engem megaláz és én ezt nem érdemlem meg. Igen! Meg akartam mondani magának, hogy én csak a rokont, a kedvesen látott rokont látom -128- magában és nincs oka, hogy kerüljön engem. Apa mindennap újból konstatálta: – Ma megint nem jött! És én ilyenkor mindennap újra átéreztem: – Ma megint kosarat adott!… Képzelje el, egy leány, a ki mindennap kosarat kap és pedig kérés nélkül!…

– Óh, most már fölösleges fogadkoznia. Most, hogy mindent elmondtam már, olyan könnyűnek érzem a szivemet, mint soha még! Most kössünk ünnepélyesen békét! Mondjunk le egymásról ünnepélyesen és újítsuk föl a rokonságot! No, itt a kezem! Fölcsap?

Jenő forró barátsággal szorította meg a Melanie kezét. Az a teher, a mely a Melanie szivét elhagyta, őt is megkönnyebbítette. Úgy érezte, mintha a lelkében egy nagy darab árnyék változott volna át hirtelen verőfénynyé.

Melanie olyan volt, mint valami vérbeli diplomata: a mint megköttetett a béke, hirtelen másról kezdett beszélni.

– Igaz, maga a kovácsmestert kereste. Óvakodjék tőle, nagyon veszedelmes ember. A feleségétől -129- tudtam meg, hogy szoczialista lett belőle!

– De igen! Azt mondja magában: – no lám, ennek a kis grófkisasszonynak a dajkája telebeszélte a fejét és alaposan ráijesztett, hogy a szoczialista az ördög, a ki kénköves lángot lehel! Ugy-e így gondolta?… Pedig csalódik, mert én sokat olvasok ám, jól tudom, hogy maga milyen szocziálista és hogy milyen a kovácsmester. Vigyázzon! Az gonosz, részeges ember, a felesége betegen fekszik, a műhelyében kialudt a tűz és ő feléje se néz, hanem a népet boldogítja. Ha ilyen gonosz ember boldogítani akarja a népet, az mindig veszedelem!

– Nem fog neki sikerülni. A mi népünk okos, józan nép, föl tudja ismerni, hogy kitől várhatja a boldogulását.

– Maga azt hiszi? Furcsa! Én pedig azt -130- hittem mindig, hogy a nép gyermek, a mely inkább ül föl a mesének, mint az igaz történetnek!… De nini, itt jön apa! Azaz jönne, ha tudna!

Stubenthal gróf ezúttal egy kis automobilon ült és verejtékezve próbálta különféle csavarok, kerekek rángatásával rábirni arra, hogy újból elinduljon. De a furfangos gép megcsökönyösödött és egy helyben állva, dühös pöffögéssel köpködte a benzin-füstöt.

A gróf észrevette a leányát és hozzá sietett. Aztán Jenő előtt udvariasan meghajtotta magát. Melanie jókedvüen mondta:

– Szervusz, öcsém!… No látod, csakhogy végre elszántad magad!… Ejnye, leányom! De miért fogadja őt itt?… Menjünk a kastélyba… No, ez pompás! Te! Én terád határozottan haragszom! Te bennünket ignoráltál… No jó, jó! Most már minden rendben van. A feleségem mennyire fog örülni!

Jenő ennyi szivesség láttára nem mert tiltakozni. Nem akarta kiábrándítani az öreget abból -131- a hitéből, hogy az ő látogatására jött. Különben is az öreg nagy boldogságában nem is engedte szóhoz:

– Most épen kapóra jöttél! Szükségem van egy olyan tudós emberre, mint te vagy. Te! Én most nagy fába vágtam a fejszémet: Memorandumot irok! Tudniillik mozgalmat indítok a pusztai társadalmi élet megteremtésére. Az én jelszavam a tömörülés. Viribus unitis! Az a tervem, hogy mi környékbeli birtokosok, a kik a társaságból valók vagyunk, egyesüljünk időközönként. A fejemben már egész programmféle kavarog. Tenniszversenyek… jótékony bazárok… falkavadászatok… sőt neked bevallom bizalmasan, hogy van egy fenomenális, óriási eszmém! Operaelőadások a tanyán! No, mit szólsz hozzá? Persze, így első hallásra a dolog merésznek látszik, de én nem riadok vissza a kezdet nehézségeitől, sőt már kidolgoztam a fejemben a részleteket is. Meghivunk Budapestről, az Operából művészeket, művésznőket és… hm!… ballerinákat is és azok játszani fognak a kastélyom nagytermében. Meglátod, föl fog itt lendülni egyszerre az élet!… -132- Nem szóltam még róla senkinek, mert előbb meg akarom írni a memorandumot. Csak ne menne olyan nehezen a fogalmazás!… De majd felolvasom neked azt, a mit már megírtam. Te meg fogod tudni birálni, hiszen te egy izé, egy tudós vagy!

A gróf hosszú idők óta nem érezte már magát ilyen boldognak. Kissé ugyan motoszkált benne az a gondolat, hogy Jenő ilyen különös formát választott a látogatásra, de hát ezúttal belenyugodott; Jenő tudós ember és a tudósok mind különös módon cselekszenek. Hiszen azért tudósok.

Ősrégi fasoron a kastélyhoz érkeztek. Emeletes, dupla tetejű barokk épület volt a kastély, de annyira elrejtőzött az udvar fái és cserjéi közé, hogy csak imitt-amott villant ki a sárgára festett fal egy-egy darabkája. A kapubejáratnál két ódon, mohos kőoszlop tartotta a Stubenthal-czímert, mint két kőbe faragott bálvány, a mely tiszteletet parancsol a belépőnek.

Itt az udvar kanyargós, hűs ösvényein ünnepélyes, hideg volt a hangulat, mintha elmult évszázadok levegője rekedt volna bennök. Jenő -133- most már alaposan megbánta, hogy beleugrott ebbe a látogatásba és kényelmetlenül gondolt a merev, nevetséges czeremóniákra, a melyek a kastélyban várnak még rá.

A grófnét a kastély előtt találták és pedig épenséggel nem valami grófnéhoz méltó foglalkozásban. Mázsáló mérleg mellett állott, míg egy kertészféle ember szép piros sóvári almát öntött zsákba és mérlegelt. Néhány zsák már megtöltve, lemérve állott ott és a grófné saját ujjatlan keztyűs kezével kötözte be a száját spárgával és tette rá az ólompecsétet. Úgy el volt merülve ebbe a munkába, hogy csak akkor vette észre a vendéget, a mikor már egészen a közelében volt. Akkor is Melanie figyelmeztette rá:

– Hát mégis? Rossz fiú!… Ne, ne a kezemet… hanem itt az arczom, az sokkal tisztább.

És barátságosan nyujtotta rokoni csókra arczát, a mely üde és piros volt most is, mint -134- azok az almák a zsákokban. A gróf nyilván nagyon röstelte, hogy ilyen vulgáris foglalkozásban találódott a grófné és mentegetőzve motyogta:

– A feleségemnek nagyon különös passziói vannak. Hja, a nők nagyon szeszélyesek.

– Sohse czifrázd a dolgot! Nem szeszélyből teszem biz én, hanem mert különben a fele elkallódnék, ha nem volna rajta a szemem!

– Tudod, ott van a nagy gyümölcsösünk, de semmi hasznát se láttuk eddig. Épen csak, hogy a mi asztalunkat ellátta gyümölcscsel. De most rájöttem, hogy a bolond német drága pénzt ád az almánkért, a mi eddig a fa alatt rothadt meg. Azóta hát egy darabnak sem szabad elvesznie; ez mind megy egyenest Németországba és meg sem áll Berlinig! Bizony, akár hiszed, akár nem, most már a fele háztartásomat ez az alma fizeti!

– Nono, hiszen azért Jenőnek nem lesz oka -135- lekicsinyelnie a háztartásomat. Különben majd lesz rá alkalma a vacsoránál, hogy megbirálja. Mert remélem, hogy itt maradsz vacsorára?

– Ejnye be pompás lesz!… Megbocsáss, de most el kell tünnöm egy pillanatra… Addig csak mulassatok…

– A vén bolond!… Tudod-e, hova siet? Frakkba öltözködik a te tiszteletedre. Olyan, mint a gyermek most is. Könnyelmű, de csupa szív, csupa jóság. Sejtelme sincs arról, hogy mi történik körülötte, hogy milyen küzdelem folyik itten ezért a birtokért. Apránként, szinte forintonként kell legyőzni az adósságot és bizony, már nem messze vagyunk tőle, hogy hírmondó se maradjon belőle! Szegény öregem, megszokott életmódjáról, minden szórakozásáról egyszerre mondott le, de azért sohasem mutatta, hogy fáj neki a lemondás. Mondom, hogy áldott jó szive van. -136-

Jenő ezenközben otthonosan ült le az egyik almás zsákra, Melanie pedig szembe vele a másikra. Oly boldognak érezte magát, mint a sivatag vándora, a ki végre családi körébe ér. Hiszen sivatagon vándorolt ő is eddig: anyját alig ismerte, apja nem törődött vele és itt a tanyán is egy öreg emberrel él együtt, a ki igazán csak a saját gondolatait szereti, és egy leánynyal, a ki csak egy boldogtalan szerelem könnycseppjein át tud ránézni…

A vacsorán a gróf valóban frakkban jelent meg és csak úgy sugárzott az arczáról a boldog ünnepélyesség. Jenőn kivül is volt még vendég a vacsorához: Berzéty, a környék főszolgabirája, a ki dzsentri létére itt, a telivér arisztokrata társaságban mentül könnyedébb és fesztelenebb iparkodott lenni, és a plébános, a kivel a gróf oly gondosan bánt, mint a hogy a királyok szoktak bánni udvari gyóntatójukkal. E két vendéget a gróf hivatta ide sürgősen a Jenő tiszteletére, hogy népesebb legyen az asztal.

Vacsora közben Jenő megemlítette, hogy mi járatban volt erre: szoczialista izgatók bujkálnak -137- a vidéken és izgatják a népet. A főszolgabiró úr hatalmasan fölpattant:

– Igen? Hát majd elintézem én a dolgot. Lánczon vitetem ki a bitangokat a határból.

Jenő tiltakozni akart, de a főszolgabiró úr, úgy látszik, kedvencz témájára akadt és nem tudta abbahagyni.

– A míg én élek, addig mukkanni se fog itt semmiféle népbolondító bitang! Ezek rontják meg a népet, a mely olyan jó volt eddig, mint a… a birka!

– Eh, az a baj, hogy a népnek nagyon is jó a dolga! – mondta a főszolgabiró úr. – A míg a nép csak puszta kenyeret eszik, alázatos, mint a kutya. De ha már húst is eszik hozzá, akkor bort akar rája, és ha bort iszik, azt hiszi, hogy ő is úr, mint mi!… No, de majd letöröm én a szarvukat!

– Egyelőre semmi, csak arra kérem a főszolgabiró urat, hogy bizza rám az én népemet. Majd boldogulok én vele valahogy…

XI.

Künn a mezőségen korhadt olaj-malom állott, a mely olyan volt, mint a szájával leborított óriási tölcsér. A mióta a Vajkay-tanyán fölépültek a szép téglafalú, modern malmok, nem használódik ez a rozoga ősszerszám. De le sem bontották, mert zivatar idején ide menekül a mezei nép a tető alá, a mely valóban hasonlít is egy kifeszített esernyőhöz.

Vasárnap délután titokzatosan, egyenként szállingózik ide a parasztság. Szétszóródva, a száraz kukoriczában bujkálva jönnek és aztán eltünnek a malom homályában, a mi olyan jól diszíti a titokzatosságot.

Odabenn alig üdvözlik egymást, leülnek az óriási fakerék küllőire és várnak szép csöndben, mint a fegyelmezett iskolás gyermekek. Végre a kis hosszúfürtű Steinfeld-gyerek fölmászik a garatra, a mely ép olyan, mintha szószéknek -140- csinálódott volna és botjával háromszor kopog.

– Az ülést megnyitom és fölkérem Suta Balog Mihály elvtársat, hogy foglalja el az elnöki széket.

Suta Balog Mihály felczihelődik és nagy méltósággal telepedik le a Steinfeld-gyerek mellé.

Küllő mester, a részeges kovács föláll, köhécsel egy keveset, hogy rendbe hozza a gégéjét, a melyen irtó nyomokat hagyott a szesz és elkezdi:

– Elvtársak! A miképen a sötét éjszaka után kél föl a ragyogó nap és a miképen az Úr száraz lábbal vezette ki az ő választott népét a szolgaság házából, – azonképen jön el a szocziálizmus dicső eszméje, hogy visszaszerezze az eltiprott népek millióinak elkobzott jogait. Mert mik vagyunk mi? Emberek, vagy barmok?

Suta Balog Mihály dühösen szól közbe az emelvényről, egy pillanatra megfeledkezvén az elnöki szék hideg méltóságáról: -141-

– No, ugye hogy emberek vagyunk! Ha pedig emberek vagyunk, akkor nekünk épen annyi a jussunk, mint minden embernek, mert az Isten nem teremtett kétféle embert, hogy legyen úrnak és szolgának való belőle, hanem csak egyfélét teremtett, azt is a maga képére. Például Kis Fekete János elvtárs, mi van a kelmed ábrázatán…

Kis Fekete János ijedten kapott ingujjával az arczába. Küllő mester pedig folytatta nyugodtan:

– … mi van a kelmed arczában, a mi különbséget tenne kelmed és más emberfia között?

– Nono, hát igaz, hogy máma nem borotválkoztam… megcsorbult a borotvám, ez az oka!

– De van-é a kelmed arczán a gyalázatosság bélyege, hogy kelmed mégis másnak a szolgája, igavonó barma? Hát nem tudna-é kelmed is ép úgy a maga gazdája lenni, mint bárki más?

– És lám, kelmed mégis egész világéletében -142- másnak a szolgája lesz, másnak a hasznára fogja hullajtani véres verejtékét! És miért? Azért, mert a gőgös, kiszipolyozó nagy urak a kezükbe kaparították a földet, a mi jogos örökségünket és kizsákmányolnak bennünket.

– Mi fog bennünket megoltalmazni a szipolyozó nagy tőke ellenében? Mi fogja kivívni a mi elkobzott ősi jogainkat? A szocziálizmus világmegváltó eszméje! Egyet kell értenünk, össze kell fognunk és akkor olyan erősek leszünk, hogy úgy rázzuk le magunkról zsarnokainkat, mint a hogy a bika rázza le magáról a beléakaszkodott juhászkutyát! Elvtársak! Esküdjünk meg itt, hogy össze fogunk tartani, hogy hívek maradunk a szocziálizmus világmegváltó eszméjéhez és hogy mindig pontosan beadjuk a napi két krajczárt a pártvezetőségnek Steinfeld elvtárs útján a pártczélokra. Esküszünk! -143-

A Steinfeld-gyerek most átszellemülten néz az olajmalom tetőzetére és egyik kezét a mellére szorítva ismétli:

Aztán újból leül és súg valamit Suta Balog Mihály elvtársnak, minek következtében az megszólal:

Kis Fekete János, a kinek oldalát már nagyon fúrta a beszélhetnék, félvállal föltápászkodik, megsimogatja a bajuszát, zavartan hümmöget, aztán megszólal:

– Hát nékem csak az a megjegyzésem vóna, hogy hát… Küllő elvtárs jól beszélt, igazat mondott, minden szava szinigazság vót, mert hát mi is emberek vagyunk, mi sem vagyunk barmok és nem igazság az, hogy egyiknek annyi fődje van, a másiknak meg semmi sincsen és ha már az ember dógozik, mint az ökör, hát – mondok – legalább látszatja lenne, de nincsen, – mondok – mert például itt vagyok én, kapálok, szántok, aratok, mindent csinálok -144- és még sincs látszatja, mert – mondok – egészen más vóna, ha a főd az enyém volna, de így megette a fene – mondok –, a fele is alig az enyém a termésnek, pedig az egész se volna sok, hát azért mondok, hogy csak jőjjön az a szocziálizmus, mi majd kitartunk mellette, mert két krajczár naponta sok pénz, de szivesen megadom, ha tudom, hogy fődet kapok érte, csak úgy vóna jó, mondok, hogy mentül hamarább adnák már ide a fődet, mert mentül előbb, antúl jobb… hát csak ez a megjegyzésem!

Kis Fekete János ragyogó arcczal ül le. Egészen mámorossá tette ez a siker. No lám, sohse hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni a szónokolás. Egyfolytába beszélt, még csak meg se szusszant közbe, úgy jött belőle a szó, mint a vízfolyás!

Az ő sikerén fölbátorodnak a többiek is, egyik a másik után áll föl szónokolni, mind elmondja ugyanazt és mind átérzi ugyanazt a dicsőséget.

Ám az őszi este korán leszáll, sötét lesz az olajmalomban és a szocziálisták hangtalanul, -145- szétszóródva, egyenként, a hogy jöttek, visszaszállingóznak a tanyára.

A Steinfeld-gyerek és Küllő mester azonban együtt maradnak. Ők a «Pokoli szomjúság»-ba mennek.

Most már a világtalan Pór Albert előtt sem lehetett titkolni, hogy csak a puszta levegőnek prédikál. Maga Jenő tudatta vele, hogy micsoda veszedelmes bomlást idézett elő a népben valami rejtelmes szocziálista izgató. Az öreg megdöbbent ettől a fölfedezéstől.

– Az lehetetlen, hogy a párt akarta volna megbolygatni az én munkámat! Nem, ez lehetetlen! Hiszen igaz, öreg vagyok már, tehetetlen és nem igen járok közibéjük, de lehetetlenség, hogy megfelejtkeztek volna rólam!… És ha mind megfelejtkeztek is, ott van köztük Joó Pál, az én tanítványom.

Meg is iratta azonnal panaszát hűséges tanítványának és kérve kérte, hogy jőjjön el ő maga; hátha ő még helyre tudná hozni, a mit lelketlen emberek elrontottak.

Joó Pálnak a szivébe markolt ez a meghivás. Hogy ő oda utazzék és lássa Katalint, gyermekkori -146- barátnőjét, néma, titkos ábrándjainak királynőjét másnak az oldalán? Nem, ezt nem tudná megtenni. Hiszen azok közül való volt ő is, a kik csöndes fájdalomra, az örökös lemondásra és a szigorú kötelességekre termettek. De nem eleget szenvedett-e ő így is, mikor a régi megszokás naponta elvitte ama kis ház elé, a hol Katalin lakott azelőtt? Miért fokozta volna még élesebbre a fájdalmát?

Visszaírt Pór Albertnek, hogy a szocziálistapárt senkit sem küldött ki arra a vidékre; ha valaki mégis izgat ottan, az csak szédelgő lehet. Sejti is, hogy kicsoda. Egy Steinfeld Ottokár nevű fiatal ember, a ki a maga zsebébe gyűjti a garasokat, a melyeket a jámbor nép a párt czéljaira ád. De azt ne kivánja tőle az ő jó öreg barátja, tanítómestere, hogy oda utazzék. Azt nem teheti most, mert… mert nagyon sok a dolga, különben sem érzi magát a legjobban. Hanem maga helyett leküldi egy elvtársát, a ki még sokkal hasznavehetőbb is lesz, mert hisz azt jól tudja az ő öreg barátja, hogy ő gyámoltalan, félszeg, mikor hangosan kell beszélni.

De Pór Albert nem érte be ezzel a válaszszal. -147- Újból ráírt, hogy csak jőjjön. Tegye félre minden dolgát, és ha gyöngélkedik, akkor meg épenséggel jőjjön, mert ez a friss tanyai levegő helyrehozza néhány nap alatt. Különben is szégyen, hogy még eddig föl nem kereste, látni nem kivánta. Vagy talán ő is olyan, mint a többi: hálátlan?

Erre már nem lehetett csak igennel válaszolni. Meg is táviratozta, hogy jönni fog és a legközelebbi vonatra fölszállott.

A tanyán nagy örömet keltett ez a távirat. A fővárosi ember fél a távirattól, de a tanya egyhangúsághoz szokott lakója örül neki.

Valamennyien kihajtattak a vonathoz a várva várt vendég fogadására: az öreg, Katalin és Jenő. Az állomáson már ott találták a Stubenthal kocsiját és Jenő szóba ereszkedett a kocsissal:

Jenő meghökkent. Bizony most ugyancsak -148- rossz időben érkezett a testvérbátyja. Kutatva nézett a leányra, a ki végig hallgatta a rövid beszélgetést. De semmi zavart, vagy ijedtséget sem vehetett észre rajta.

Különben is Katalin az utóbbi időkben rohamos változáson esett át. Csendes szomorúsága teljesen eltünt és visszatért régi leányos jókedve. Szerelmi csalódása abban a pillanatban meggyógyult, a mikor megtudta, hogy szerelmese nem szerény könyvelő, hanem a Vajkay-család dúsgazdag majoreszkója. Igy hát nem czudar hűtlenségnek, vagy ádáz, kérlelhetetlen sorsnak lett a martaléka, hanem egy előkelő, elkényeztetett úrfi farsangi tréfájának volt az eszköze. És Katalin sokkal önérzetesebb leány volt, semhogy ezek után is ragaszkodni tudott volna az emlékeihez. Ime, pompásan bekövetkezett világtalan apjának jóslása: szerelmének tárgya ideállá változott, a mely a valóságban sohsem élt és a melyet csak az ő képzelete alkotott meg. Az ilyen ideál pedig nem teher a leány szivének, hanem kedves ábránd, a mely betölti üres óráit.

– Dehogy, sőt kiváncsian várom. Szeretném már az igazi formájában is látni kedves testvérbátyát.

Karon fogták az öreget és a pompás, csípős őszi napon sétálgatni kezdtek a sinek mentén. A távolban már látszott a kicsi füstfelhő, gyorsan közeledve.

A vonat végre megállott és először Joó Pál szállott ki belőle. Kis kézitáskát tartogatott és látszott rajta, hogy egészen meglepte ez a nem várt fogadtatás.

Csak azután ugrott ki a fülkéjéből Béla és gyorsan körülnézett valami hordárféléért a perronon. De a mint azt a kis társaságot meglátta, köztük elhagyott szerelmesét, azt hitte nyilván, hogy ezek most testületileg jelentek meg a boszúálló leszámolásra. Megszeppenve ugrott vissza a fülkéjébe, mielőtt még észrevennék.

Sebtében végig vágódott a kanapén, a fal felé fordult és tette magát, hogy az igazak álmát -150- aluszsza. Majd ráér fölkelni, ha elindul a vonat.

– Az én kedves bátyám megijedt. Most a rossz lelkiismeret tovább viszi majd egy stáczióval!

A kocsiban lassan indult meg a beszélgetés. Minél vidámabbak voltak ők hárman, annál elfogultabb lett Joó Pál. Tekintetüket kerülte és belebámulva a végtelen síkságba, a melynek minden termését letarolták már, beszélte:

– Jól ismerem azt a Steinfeldet és meg kell adnom, hogy ha szédelgő is, de nagyon ügyes ficzkó. Jól tudja, hogy a népet sokkal könnyebb hazugsággal becsapni, mint az igazságra megtanítani. Ezért van neki mindig sikeresebb munkája, mint nekünk, és bizony most is aggódom, hogy hiába való lesz a fáradozásunk. Ő olyasmit igér a népnek, a mit ugyan ő nem tud megadni soha, de mi igérni sem tudunk…

Mikor beértek a tanya udvarára, Jenő kiszállott a kocsiból és búcsuzni kezdett. Katalin csalódva mondta: -151-

– Lehetetlen… okvetlenül át kell mennem Stubenthalékhez. Fontos ügyem van ott és… és különben is, ők most a bátyámat várják és részben mi vagyunk az okai, hogy elestek a vendégtől. Illik hát, hogy kárpótoljam őket.

Nem is tartóztatták tovább és így hát csak hárman ültek a terített asztalhoz, a melyen már kitálalta a levest a gondos szakácsnő.

– Azt hiszem, Vajkay Jenő sem sokáig fog legényéletet élni a kastélyban. Észrevettem, hogy van valaki a Stubenthal-kastélyban, a ki nagyon tetszik neki.

– És ha neki tetszik, bizonyára kiváló teremtés. És nem lehet annyira kiváló, hogy ő meg ne érdemelné.

Ártatlan ebédközi beszélgetés volt ez, a mivel a leves és hús közti szünetet szokás az asztalnál betölteni. De Joó Pál mégis úgy hallgatta, mintha új világot fedeztek volna föl -152- előtte. Ugyan mi lelte, hogy szelid kék szeme úgy kiragyogott, sápadt arcza úgy kipirult egyszerre. Olyan jó kedve támadt, hogy akár szivesen körültánczolta volna az asztalt. Pedig igazán nem volt tánczos természet.

Katalinnak csak rá kellett néznie, hogy megértsen mindent és úgy elpirult, mint a leány, a ki az első vallomást hallgatja. Most már megértette, hogy miért hidegedett el egyszerre tőle gyermekkori pajtása, a mikor megtudta, hogy a Vajkay-pusztára költözködnek és megértette azt is, hogy miért volt olyan elfogult, a mikor öreg mesterét viszontlátta. Hiszen ha nem merült volna el annyira saját szerelmi bánatába, magának is észre kellett volna vennie ezt a csalóka látszatot, a melybe a véletlen helyezte őt. És ha eddig pirult leányos szeméremből, most még jobban elpirult arra a gondolatra, hogy az ifjú, a ki leghivebb barátja volt a földön, oly hosszú idő óta azt hitte róla, hogy fiatal kenyéradójának kedvesévé vált. Élénken mondta, mintha a maga védőbeszédét rejtette volna a szavak mögé.

– Vajkay úr elmondott nekem mindent. -153- Eleinte idegenkedett Stubenthaléktól, mert azt hitte, hogy ők is léha, gőgös mágnások, de aztán meggyőződött róla, hogy ép oly dolgosak, szerények és háziasak, mint akármelyik polgárcsalád. Melanie grófnőről pedig olyan hangon beszélt, a mi már jóval több, mint ez az elismerés… Ezt mi lányok tudjuk a legjobban megbirálni.

Az egyszerű ebédnek vége lett és Pál egy pillanatot sem akart elvesztegetni. Vette a kalapját és indulni készült.

– És most fölkeresem azt az ipsét. Azt hiszem, a betegség elmulik magától, ha a baczillust eltávolítom.

Poór Albert megmondta neki, hogy hol keresse a kis agitátort, ha meg akarja találni. Állandó tanyát ütött a «Pokoli szomjúság»-ban; ott lakik, ott étkezik, ott tudnak minden lépéséről. Pál tehát odahajtatott egyenesen.

A kis Steinfeld Ottokár pedig ugyancsak megfeszűlten várakozott már a csárdában. Nem ugyan Pálra, hanem Vajkay Bélára, a ki ilyenkor szokta elhozni a száz forintot, a mit havonta igért neki buzgó izgatásáért. Az éjszaka -154- ugyan némi kis vigassága volt Küllő mesterrel, a minek folytán csak hajnalban került ágyba, de azért korán fölébredt és szörnyű fejfájósan leste az ivószoba ablakából az utat. Mert a ki a vasútról jövet a Stubenthal-kastély felé tartott, annak itt okvetlenül el kellett haladnia.

De hiába várt; a Stubenthal-kocsi üresen tért vissza a kastélyba és Steinfeld Ottokárnak most már csak az a reménysége maradt, hogy hátha gyalog tér be hozzá hatalmas pártfogója.

Ruhástól ledült hát a kanapéra aludni és szigorúan meghagyta a korcsmárosnak, hogy ha valaki keresné, a világért le ne tagadja, sőt inkább azonnal fölkeltse.

Ennélfogva mikor Pál a kis szocziálista felől tudakozódott, a korcsmáros buzgón válaszolta:

– Óh, csak méltóztassék egy pillanatra helyet foglalni. Steinfeld úr épen sürgős munkában van, de rögtön előhivom.

Steinfeld úr épen azt álmodta, hogy egy halom bankót markolászik föl a földről, de minél többet markolt föl, annál több maradt a földön, úgy hogy egészen beleizzadt a szedegetésbe. -155- E kellemetes foglalkozásából ébresztette föl a korcsmáros:

A kis agitátor fölpattant, mint a nyil és bárha még szemén ott libegett az álom kábasága, berohant az ivóba.

– Alázatos szolgája, nagyságos uram… Már azt hittem, hogy ma nem méltóztatik…

De egyszerre torkán akadt a szó, a mikor Joó Pált megpillantotta. Pál keményen rászólt:

– Elvtársa magának az ördög, de nem én!… Mit művel maga itt, Steinfeld? Micsoda ujabb gazság ez?

– De kérem, semmi gazság! Én hiveket szerzek a szocziálizmusnak. A nép imád itten!

– Hát ide figyeljen, Steinfeld, de jól ide figyeljen minden szóra. Én nem vitatkozom magával és nem fenyegetem meg azzal, hogy átadom az igazságszolgáltatásnak. Az igazságszolgáltatás akármilyen sánta is, egyszer majd -156- csak utoléri úgyis… De ha nem fogad szót nékem, akkor én magát megveretem Budapesten, vagy akárhol, a hol nekünk hiveink vannak. Hiszen tudhatja, hogy a mi hiveink között vannak jó kemény öklű vasesztergályosok… és azok mindig hajlandók az ilyen gazembert megbüntetni, a ki az ő elveiket kompromittálja.

– Tudom, tudom! De azért magát mégis el fogják verni, Steinfeld. És pedig úgy el fogják verni, hogy magának örökre elmegy a kedve a szocziálizmustól. Megértette?

Steinfeld megtörten válaszolta, mintha máris a verés után lett volna. (Úgy látszik, voltak már némi tapasztalatai e téren.)

– Azt akarom, hogy hivassa ide a vezető embereket és azok előtt ismerje be, hogy micsoda lelketlen csaló maga! Értette, fiam?

– De kérem, hisz az lehetetlen. A nép akkor biztosan agyonütne engem. Mert… a nép nagyon ragaszkodik hozzám.

– Hja, akkor választania kell, hogy mi a jobb: ha az én vasesztergályosaim verik meg, vagy a tanyai nép. A vasesztergályosok öklét már ismeri.

Ez a kis visszaemlékezés nagyon kellemetlen lehetett Steinfeldnek, mert gyorsan határozott.

– Ide hozom őket… Csak egy kis kiméletet kérek. Tessék elhinni, hogy én az ügy érdekében cselekedtem!

– Nohát akkor csak egy-kettő, induljon. Majd beülhet a kocsimba, így gyorsabban visszajöhet.

– Nem is, Steinfeldkém, de azért csak üljön be, nehogy az a gondolata támadjon útközben, hogy megszökhetik. A kocsisnak kiadom utasításba, hogy tartsa szemmel.

A kis agitátor tehát elhajtatott a falu irányában, Pál pedig az apró ablakhoz ülve nézte az útat.

Egyszer csak látta, hogy kocsi közeledik a távolból. A mint közelebb ért, akkor vette csak -158- észre, hogy nem az ő kocsija és egy fiatal szőke úr ült benne, a kinek arcza roppantul ösmerős volt neki. Esküdni mert volna rá, hogy ezt az embert látta már valahol. De vajjon hol?

A szőke ifjú megállíttatta a korcsma előtt a kocsit és bejött az ivóba. Ebben a pillanatban egyszerre eszébe jutott Pálnak minden. Igen, igen! Semmi kétség, hogy ez Kovács Béla, a ki olyan váratlanul hagyta egyszer faképnél Katalint. Igaz, hogy csak egyetlen egyszer látta, de a boldogtalan szerelmeseknek jó a memóriájuk. Örökre rá emlékeznek arra, a ki szerelmüknek akadálya volt.

Rá szerette volna vetni magát, de aztán nyugalmat erőszakolt és figyelve maradt az ablaknál.

– Steinfeld urat tetszik keresni? Sürgős -159- dologban ment el, de ha valamit üzenni tetszene…

Béla előbb gyanakodva nézett végig rajta, de a Pál alamuszi közömbössége megnyugtatta.

– Ahá! Ön tehát segíteni fog Steinfeldnek? Nagyon helyes! Két ember mindig több, mint egy… Hát megy a munka?

– Brávó! Itt van már az ideje, hogy az elnyomott nép harczba álljon jogaiért, hahaha! No, csak csinálják tovább és én nem hagyom cserben magukat. Ezt, kérem, adja oda Steinfeldnek.

Pál zsebretette a borítékot, a melyben sejthetően pénz volt és alázatosan kérdezte:

– Nem, azaz hogy… Mondja meg neki, hogy a délelőtti vonatról lekéstem, azért jöttem csak most… No Isten vele!

Béla tovább hajtatott és Pál álmélkodva kérdezte meg a korcsmárostól: -160-

– Hát nem tetszik ismerni? Vajkay Béla nagyságos úr. Roppant finom úri ember!

Pál a homlokára ütött. Most értett csak meg mindent. Most már megértette, hogy miért vitte Vajkay Jenő oly gyorsan el a pusztájára az öreget és Katalint, mihelyt a véletlen Kovács Bélával összehozta. A derék ember így akarta megakadályozni, hogy a testvérbátyja gaz csábító lehessen. Az pedig igen nyilvánvaló volt most már előtte, hogy mi érdeke lehet Vajkay Bélának ebben a szocziálista kaczérkodásban: bosszút akar állani a testvéröcscsén, a ki a leányt magának kaparintotta meg. Óh, a gazember! Most már alaposan megbánta Pál, hogy meg nem szorongatta egy kicsit a nyakát. Pedig igazán szelid természet volt.

Három subás atyafival tért vissza Steinfeld, de mindenek előtt is félrehivta Pált és esdeklő hangon mondta:

– Uram, ennek a korcsmának van egy hátsó kijárata. Én ott nagyszerűen elfuthatnék és a vasút ép most indul… Sohse jönnék többet ide vissza! -161-

– Hát csak menjen és itt van az útiköltség is. Egy szőke úr hagyta itt a maga részére.

– Jé, hát beszélni tetszett vele?… Erről megfelejtkeztem… Tessék elhinni, hogy ő a hibás, nem én. Ő volt a felbujtó, én csak vak eszköz voltam!

És ezzel a hátsó szobába sietett, a hol kevés motyóját összeszedve, árkon-bokron inalt a vasúti töltés felé. Lehetőleg a bozótok közt rohant és mindig nézett hátra, hogy nem üldözik-e.

– Barátaim, azért kérettem ide magukat, hogy fölvilágosítsam egy borzasztó tévedésről, a melybe egy lelkiismeretlen, gonosz csaló ejtette magukat, Steinfeld most szökött meg a hátsó ajtón, mert félt a maguk haragjától. Nem merte bevárni az én felvilágosításomat. -162-

A parasztok gyanakodva néztek rá. Ez már nem a föld népének becsületes, nyilt tekintete volt, hanem az összeesküvőé, a ki mindenütt rémeket lát. Az egyik fölállott, kötekedően végig mérte a nézésével és gőgös hangon mondta:

Pál elvörösödött. Eddigelé nem szokott volt a néppel érintkezni és bizony nem számított erre a hangra. Szeliden válaszolta:

– Senki sem küldött, a magam jóvoltából jöttem, mert megtudtam, hogy az a csaló, a kit mi rég kidobtunk a pártból, gazul fölbujtogatta magukat.

– Fölbujtogatott! Lehet is bennünket! Ha csak ezért jött az úr, hát kár a fáradságért.

Az atyafiak fölczihelődtek és belerázták magukat -163- a szürjükbe. Az egyik oda állott Pál elé és fenyegetően mondta:

– Aztán jó lesz észben tartani, hogy ki-ki a maga háza előtt seperjen… Ezt megmondhatja az urának.

– Hát a melyik a kocsiján ide küldte! Hiszen kint áll most is; a Vajkay-czímer van az oldalán… No, Isten megáldja!

Pál marasztalni próbálta őket kérő szóval, de azok rá se hederítettek többé. Ezeket végleg elbolondította már a maszlag. Már hallgatni sem akarták a józan szót, nem hogy okulni akartak volna belőle.

Visszaült hát a kocsiba és hazahajtatott a tanyára. Egész úton elkisérték azok a gyanakvó szemek és a fülébe csengett az a gőgös, elutasító hang. Sárguló akáczlombok között apró viskók állottak és mintha azoknak sötét ablakszemei is őt lesték volna haragosan, bizalmatlanul…

Katalin a fasorig a kocsi elé ment. Itt leszállott Pál és gyalog folytatták az útat.

– A legteljesebb kudarcz. Az izgatót ugyan eltávolítottam, de most már késő. Meg sem akartak hallgatni… És még egy szomorúbb tapasztalatot is tettem.

– Nem tudom, hogy elmondjam-é, mert nagy fájdalmat okoz véle magának… Rájöttem, hogy maga a közvetett oka mindennek.

– No-no, csak meg ne döbbenjen, hiszen maga nem tehet róla. De mégis úgy van, hogy a maga személye hozta erre a tanyára a veszedelmet.

– Segény Jenő! Mily jó volt hozzánk mindig és mi bajjal fizettünk neki vissza!

– No ne sírjon hát! Hisz arról igazán nem tehet maga, hogy Vajkay Jenőnek olyan nemtelen testvére van.

– Megmondom apának, hogy elmegyünk innen még ma. Egy perczig sem maradok itt többé, a hol csak baj és veszedelem vagyok! -165-

– Ott van a régi helyén; senki sem vitte el onnan… Képzelje, a multkor lakás nélkül maradtam és arra menet láttam, hogy kiadó lakás van a házban… A maguk lakása volt!

– Kivettem. És ettől kezdve babonás hitem támadt, hogy föl fognak elevenedni a régi szép idők. Újra együtt fogunk ülni a kis udvari szobában mi hárman és mi ketten kezünket összefogva hallgatni fogjuk az öreg beszédét… Emlékszik-e?

– Semmi sem történt, Katalin. Én azóta is magukkal vagyok mindennap, mint azelőtt. És ha maga akarná…

Pál zavartan hallgatott el és hallgatott a leány is. Csak a szeméből gördült le egy nehéz könnycsep. Az elhallgatott vallomásra ez volt a néma felelet. De hiszen megértették ők ezt is.

… Beesteledett már, a mikor Jenő hazajött a Stubenthal-kastélyból. Egyenesen Pór Albertet -166- kereste fel és látszott rajta, hogy valami nagy örömét szeretné elújságolni, csak az alkalmat keresi hozzá. Szórakozottan hallgatta Pál beszámolóját és csak akkor kapta föl a fejét, a mikor Katalin szólalt meg:

– Uram, mi visszamegyünk Budapestre. Örökké hálás leszek nagy jóságáért, a melyet meg nem érdemeltem és…

– Azért jönnek vissza, mert én és Katalin… hiszen ön tudja, hogy már régi jóbarátok vagyunk, úgyszólván gyermekkori játszótársak és…

– Most már mindent értek! No, de ilyen öröm! És épen ma! Épen ma!… Tudniillik ma…

– … Tudniillik ma… én is… vőlegény lettem! Béla is ott volt és most már értem, hogy miért sápadt el és miért ütött a egyszerre a homlokára. «Oh én szamár! Óh én gazember!» -167- mondogatta egyre és könyörgött, hogy bocsássak meg neki! Most már látom, hogy van mit megbocsájtanom… No, de sebaj! Majd jóra fordul minden. Ah, hiszen ma úgy érzem, hogy minden baj megszünik egyszerre a földön!… Ha vétett is Béla ellenem, majd rendbe hozza ő. Mert higyjék el, hogy derék fiú, csak egy kicsit meggondolatlan… De nini! Én itt folyton csevegek és elfeledkezem arról, hogy mi ilyenkor a kötelesség. Édes Pál, gratulálok! Magának is, Katalin. És magának, édes bátyámuram a legjobban gratulálok!

Úgy megáradt a szive a boldogságtól, hogy könnyítenie kellett rajta. Átölelte a világtalan öreg embert, a ki tétova kezével megsimogatta fejét.

XII.

Már dúsan zsendült a vetés, földmives reménységének zöldje, a mikor megmakacsosodtak az egek és elzárták csatornáikat. Az aszály falánkan nekiesett a föld termékének és kiapasztotta belőle az élet nedvét. A gabona kalászát is alig vetette ki, máris elsárgult és száraz szalmaként zizegett. A kukoricza-hajtás lankadtan zsugorodott össze és csak reggelenként üdült föl egy kicsit, a mikor a jóságos hajnal harmatot csöpögtetett szomjas hajtásaira. A jószág fájdalmasan bőgött a kiaszott legelőn és érdes nyelvével sóváran nyalogatta a szikkadt földet, mintha így akarná előcsalni a füvet.

Imádság, panaszos sóhajtás helyett daczos fenyegetőzés, haragos káromkodás járta a kis kunyhókban. A föld népe kaján tétlenségben nézte ezt a borzasztó pusztulást és futótűzként szaladt végig a jelszó: -169-

Jenő a magtárakat megtöltötte gabonával és a gazdasági gyárakban megkettőztette az üzemet, hogy munkát adjon a népnek. De a munka sekinek sem kellett. Még azok is, a kik eddig dolgoztak, egyszerre hagyták ott a gyárat.

Küllő mester is végkép magára hagyta a kovács-műhelyt és örökké a tanyai nép között kószált. Bor-ázott hangon rikácsolta.

– Azt mondják, hogy dolgozzunk! De minek? A fele termés az uraságé, a másik felét pedig az Isten veszi el tőlünk! Nem dolgozun, a mig meg nem kapjuk a jussunkat! Ez a föld a mienk! Ezt adják nekünk és akkor majd dolgozni fogunk!

Az egykori nyomor megnövekedve támadt föl a tanyákban. Jenő kihirdette, hogy magtáraiból mindenki kap gabonát és mészárszéket nyittatott a tanyán. Nem ingyen kinálta, alamizsnaképen, hanem hitelbe. Majd visszafizetik jobb esztendőben.

De mindenki daczosan utasította vissza ezt a segítséget. Visszaüzenték neki:

Csapatokba állottak, fölszedték a nyomorgókat, a betegeket és így vonultak tüntetve a kastély elé. És mikor Jenő megnyittatta előttük a magtár-ajtókat, elkeseredve ordítozták:

Bolondok voltak már egészen. És a nyomor még jobban megbolondította őket. Az üres gyomornak is megvan a maga mámora és ez a mámor a legveszedelmesebb.

Jenő majd hogy sírva nem fakadt elkeseredésében. Gyöngeségében már arra gondolt, hogy odadobja birtokát martaléknak. Hát csak osztozkodjanak rajta a szegény megtévelyedettek, ő pedig majd csak keres magának valami megélhetést. Tervét megirta Winter professzornak is, a ki alaposan leszidta érte levelében.

– «… Ön ép oly oktalanul cselekednék akkor, mint az a félrevezetett néptömeg és könnyelmű példájával veszedelembe döntené az egész országot. Engedni az oktalan követelésnek nem nagylelkűség, hanem veszedelmes gyöngeség… ha meg nem haragszik érte: gyávaság.»

A kis Steinfeld beváltotta a szavát, a mit Pálnak adott és örökre eltünt erről a vidékről. Nem -171- becsületérzésből tette, hanem óvatosságból. Egyrészt komoly okai voltak rá, hogy tartson a budapesti volt elvtársak ökleitől, másrészt pedig megérezte ő is, hogy erősen közeledik az az idő, a mikor az egyszerű földmíves nép betelik a szép teóriákkal és követelni fogja a kézzelfogható megvalósítást. Ez pedig már nem neki való mulatság volt.

De hiszen ha vezér kellett a népnek, hát ott volt Küllő mester. A mióta Steinfeld magára hagyta, csak annál nagyobb lelkesedéssel vetette rá magát a népre. A lelkesedés pedig könnyen ment nála, mert hát mindig részeg volt.

Valóságos nagyzási hóbortba esett. Egyszer a Stubenthal-uradalom egyik kasznárja próbált a lelkére beszélni, de ő dölyfösen válaszolta:

Néha, legkivált ha a kelleténél is részegebb volt, hatalmas fővezérnek képzelte magát, a kinek csak akaratán mulik, hogy meg ne hódítsa az egész országot. Hm! Hiszen nem is olyan lehetetlenség az. A nép itt híven követi, egy napon elfogják a környék összes urait, a főszolgabirót -172- pedig fölhuzatja a legközelebbi fára. Akkor aztán a kezében lesz minden hatalom, és a mi még hátra van, az a csekélység meghódol magától is. No, mert arról nem igen volt sejtelme Küllő mesternek, hogy körülbelül mekkora is ez a Magyarország és hogy a Vajkay-puszta körülbelül hányadrésze annak – főszolgabirástúl.

Hanem az igaz, hogy ugyancsak ravaszul főzte ki a tervét. A fölkelést arra a napra tűzte ki, a mikor Vajkay Jenő az esküvőjét tartja Stubenthal Melániával. Minden teremtett lelket talpra állított, még a betegek is otthagyták az ágyukat. Anyák csecsemőiket ölbe fogták, az apróságok pedig a szoknyájukba kapaszkodva követték őket.

Küllő mester ezt az egész tömeget a Vajkay-kastély elé vezette már korán reggel. Fegyver nem volt senkinél sem, de nem is jöttek harczias szándékkal. Csak megállottak egy helyben szilárdan, daczosan és Küllő mester kiadta a jelszót:

És ezt igazán ravasz furfanggal eszelte ki. Az esküvő ugyanis a Stubenthal-kastély udvari kápolnájában lett volna; ott gyült össze az egész násznép, csak épen a vőlegény hiányzott még. De Stubenthal gróf őrszemeket állíttatott az országútra, hogy mozsárlövéssel jelezzék a jöttét.

Jenő – a mint ez a türelmetlen boldog vőlegényhez illő – már korán reggel díszmagyarjába öltözködött volt és csak azt várta, hogy édes apja is elkészüljön a toalettjével. Az öreg csak úgy ragyogott a boldogságtól és valósággal minta-apának érezte magát, hogy ime két napra le tudott mondani a fővárosról.

A míg impozáns szakállát és bajuszát rendezgette, Jenő türelmetlenül dobolt az ablak üvegtábláin.

Egyszer csak aggodalmasan látta, hogy a hol az út a kastély udvarából kikanyarodik, egyre többen szállingóztak össze és állottak tömör rendbe. Nehéz sejtelem fogta el és szólott apjának:

– Az istenadta nép bennünket szeretne látni parádéban… Hát persze, itt nem minden nap akad látványosság!

– Winter professzor azt írta, hogy végre beváltja igéretét és ellátogat hozzám. Biztosra igérte, hogy eljön, sürgönyzött is, de még mindig nincs itt. Pedig a vonat rég beérkezett már.

– No, ez világos dolog. Most egész sereg lakodalmas vendégeket várnak a vonatnál és Stubenthal barátom bizonyosan nem teketóriázott sokat, hanem fülön fogta a te professzorodat is és vitte a többivel együtt magához.

Két gyönyörű fekete paripa ficzánkolt az ünnepi hintó előtt, és mikor a vőlegény apjával beült, a parádés kocsis kényesen megsuhogtatta ostorát a levegőben. Hanem alig iramodtak neki a táltosok, ijedten ágaskodtak föl a hámban és a kocsis mérgesen káromkodva kiáltotta:

– Hopp-hó! Félre az útból… Hogy az Isten ide-oda tegye ezt a bámész népet… Aztán még ők nyavalyognak, ha eltiporja őket a ló.

Az urasági parádés kocsis nagy úr az országúton, de ezúttal az ő káromkodásának sem volt -175- foganatja. A nép sziklafalként tömörült össze a kocsi előtt és maga Küllő mester rántotta félre a lovak zablyáját. Rekedt hangon ordította:

Az öreg Vajkay kiugrott a kocsiból és gőgösen kiáltott rá a kovácsmesterre, hiába iparkodott visszatartani őt Jenő:

Küllő mester félrecsapta a kalapját, aztán két kezét a nadrágzsebébe dugva oda állott az öreg Vajkay Jenő elé, hogy csak úgy dőlt belőle a borszag. Ha a mágnás gőgös, hát a demagóg százszor dölyfösebb tud lenni. Kötekedő hangon válaszolta:

– Takarodjunk? Hm! És hátha nem takarodunk? Hátha azt mondjuk, hogy arrébb azzal a csepü-szakállal?

Az öreg elvörösödött (lehet, hogy a szakálláért sértődött meg), de Jenő sápadtan ugrott hozzá és visszataszigálta a kocsiba:

– Igen, igen! Részegek… csakhogy bornál százszorta részegítőbb szertől!

– Azt jelenti, hogy a népek milliói öntudatra ébredtek. Addig innen ki nem lehet menni, a míg a jussunkat meg nem adja. Itt van már készen az irás, csak alá kell írni.

– Hát persze! A szegény ember jussa mindig őrültség. Hanem most az egyszer nem tágítunk. Csak tessék átgázolni ezeken a gyermekeken és asszonyokon… Mind oda fekszünk a kerekek elé… Jó puha út lesz. Csak tessék!

És be is váltotta a szavát. Jelt adott és valamennyien végig feküdtek az úton és úgy jajongtak, mintha máris gázolta volna őket a kocsi. A kocsis hátraszólott súgva:

– A kastély háta mögött, a parkból is vezet ki út. Nem valami kényelmes, de azért elhajthatnék arra is.

Jenő kapva-kapott ezen a megoldáson. A kocsis megfordította a lovakat és visszahajtott az udvarra. Aztán a kastélyt megkerülve bekanyarodott -177- a parkba, a melynek keskeny, csavargós útjain csak lépésben haladhattak.

Kiderült, hogy Küllő mester határozottan hadvezér-talentum volt. Csapatát kétfelé osztotta és előre gondoskodott róla, hogy ezt az útat is elzárja.

Most már dühbe gurult az öreg Vajkay. Türelme különben is vékony fonálon lógott. Ingerülten mondta:

Jenő majd hogy sírva nem fakadt erre a szemrehányásra. De az öreg ma nem volt irgalmas kedvében. Kegyetlenül folytatta:

– Bizony, te! Te nyitottad föl a nép szemét -178- és most másokat okolsz, mert a mint látni kezd a nép, nem téged követ. Szárnyat adtál neki és azt hitted, hogy akkor is követni fog, a mikor repülni tud… Egyáltalán, ti ifjú apostolok elgázoljátok a Jelent, lenézitek, tudomást sem vesztek róla és ép oly megátalkodottan akarjátok a nyakába erőszakolni a Jövőt, mint a megcsontosodott, czopfos öregek a Múltat. Pedig a Jelen megvan, élni, érvényesülni akar és nem tűri, hogy elébe ugorjanak, vagy hogy erőszakosan kiforgassák a maga mivoltából… Mit vétettek néked ezek a parasztok, hogy fölvilágosítottad őket nyomorukról, a melyet megelégedetten viseltek el eddig? Pecsenyét kináltál nékik, a mikor már gyomruk ellustult a sok kenyérevéstől, finomabb életre akartad őket fogni, a mikor már minden szervük a durva nélkülözéshez idomult… Persze, tudom, hogy te nem ezt akartad, te a javukra törtél. De volt-e jogod hozzá? Volt-e jogod kiforgatni őket a Jelenjökből, a melyet megszoktak és belétaszítani őket a Jövőbe, a melylyel nem tudnak bánni? Bizony, nem ti vagytok a jótevők, a kik fiatalon, hevesen, szeleburdian fölforgattok, hanem -179- mi öregek, a kik mindent a maga rendjén hagyunk és az időre bízzuk, hogy észrevétlenül csinálja meg a változásokat.

– No, jól van, jól! Ne beszéljünk róla. Különben is, most nem ez a kérdés, hanem hogy kijussunk innen valamiképen, mert Melanienak van oka, hogy türelmetlenül várjon bennünket.

Valóban, a lakodalmas ház teljes készenlétben volt már és Stubenthal gróf izgatottan vitette magát automobilján az előörsökhöz, a kik a mozsár-ágyúk mellett vigyáztak az útszélen.

Őket okolta, a miért nem jött még a hintó. De ebben a pillanatban a messzeségből kicsi porfelhő közeledett az úton szélsebesen, mint az ördögszekér. A gróf örvendezve adta ki a rendeletet:

A mozsarak szaporán durrogni kezdtek, de a gróf csakhamar rákiáltott a legényekre:

Messzelátóján észrevette, hogy nem hintó vágtat a porfelhőben, hanem egy parasztlegény -180- nyargal lóháton. Ez hát bizonyosan staféta. A staféta pedig nem jó jel, a mikor vőlegényt várnak.

Megállította a lovaslegényt és sebtiben irott levelet vett át tőle. Jenő értesítette, hogy várjanak türelemmel; most még nem jöhet, mert lázadó nép állja el az útját, de reméli, hogy szép szóval le fogja csöndesíteni őket.

A gróf visszahajtatott a kastélyba és lelkendezve mondta el a vészhírt. A derék úrban egyszerre fölébredt a falkavadász és azt indítványozta, hogy az egybegyűlt urak alakítsanak egy kis vadásztruppot és menjenek el a lázadók leverésére. De most Béla állott elő.

Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy majd többet nem mondott a kelleténél. Különben is hízott belé a hiúsága, hogy az egész lakodalmas nép úgy néz rá, mint a rettenthetetlen hősre. Az istálló legszebb paripáját választotta ki, hetykén ráült és könnyed lovagi pózzal intett búcsut a kastély terrasza felé. Aztán elnyargalt tánczoló paripáján.

Biztosra vette, hogy könnyű dolga lesz. Hiszen az egészet csak az ő kedvéért, az ő pénzén csinálja a nép. Bizony, most már furdalta is a lelkiismeret, hogy miért szövetkezett azzal a kis agitátorral. No, de ha ő rontotta el a dolgot, hát ő is fogja rendbehozni. És még érdemeket is szerez véle. Ő lesz a hős megszabadító.

A nép még mindig ott állott az úton. Béla közéjük rugtatott és fejedelmi kézmozdulattal mondta:

– Ejnye azt a… Ne rezonérozzon velem. Mondtam, hogy már nincs szükség magukra. Szétmehetnek!

Most már Küllő mester is kezdett fölocsudni meglepetéséből. Odament a közelébe és haragosan kérdezte:

– Még hogy én ki vagyok? No, nézze meg az ember! Én vagyok az, a ki Steinfeld Ottokárt fölfogadtam. Én adtam a pénzt neki.

– Hát maga az?… Hé, atyámfiai! Ez az a gyönyörűséges mákvirág, a ki azt a gaz csalót a nyakunkra hozta! Összejátszottak! Biztosan osztoztak is a filléreken, a mit tőlünk csaltak ki!

Ebben a pillanatban Béla azt érezte, hogy valami lágy, szutykos izé locscsan az arczához. Érett paradicsom-alma volt, a mit valamelyik asszony vágott hozzá. De nem igen ért rá, hogy -183- megbotránkozzék rajta, mert a következő pillanatban egész csapat záptojás verődött szép világos sárga felöltőjéhez. Az orrát pedig egy rohadt krumpli találta el. A telivér paripa, a mely szintén megkapta a magáét e különös záporból, egy darabig állta az ostromot, hanem aztán megelégelte a dolgot; nagyot ugrott és vadúl vágtatott vissza a kastély udvarára és ott körbe kezdett szaladgálni lovasával az egybegyűlt lakodalmas nép előtt. Mintha csak valami czirkuszi produkcziót végzett volna a mulattatásukra. Szegény Bélát úgy kellett leszedni a hátáról, félholtan.

Hanem ez már több volt a soknál. Még hogy egy ilyen előkelő úrfit meghajigáljanak paradicsommal, záptojással, krumplival, megkergessék egész világ szégyenére! Hát nincs jogrend ebben az országban?

– De van! – mondta sötéten a főszolgabiró úr, a ki eddig is csak azt a pillanatot várta, mikor ajánlhatja föl szolgálatát az előkelő családnak.

Előhivatta könnyű homokfutó kocsiját és mikor beleült, hátra szólott: -184-

A vasúthoz hajtatott és onnan telefonált a csendőrségre. Jőjjön azonnal négy lovas a Vajkay-pusztára és kergesse szét a lázadókat. Ha lehet könnyű szerrel, ha nem lehet, – ott a karabély és a huszárkard. Eddig is megtette volna, ha szavát nem adta volna Jenőnek. De most már nem félrevezetettekről volt szó, hanem lázadókról. No, majd kapnak most olyan leczkét, hogy örökre elmegy a kedvük a lázadástól.

Háromnegyed óra mulva négy lovas zsandár nézett farkasszemet a tömeggel. Paripáik harczra készen tánczoltak, kardjaik fenyegetően villogtak. Az örsvezető kiadta a parancsot:

Az emberek első fölhivásra hátat fordítottak és a kastély udvara felé szaladtak. Küllő mester vezette őket. Az uton nem maradtak csak tehetetlen asszonyok, gyönge gyermekek. Az örsvezető utánuk kiáltott:

Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Küllő mesternek más volt a haditerve. -185- A nép neki esett a rácsos kerítésnek és hamarosan letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formáju volt, de aligha gondolt arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, a ki ezt a díszt kitalálta.

Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Küllő mester elől rohant és a vasruddal akkorát vágott az örsvezető lovának fejére, hogy a szegény állat fájdalmasan vijjogott föl.

A mi ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, puffogás, átkozódás, jajveszéklés hallatszott. Ám mind e harczi zajt túlzúgták az asszonyok és gyermekek, a kik félre menekülve jajveszékeltek.

A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott és ha apja vissza nem tartja, maga is belerohan az öldöklésbe. Magánkivül ordította:

Hiszen abba is hagyták. A kit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A zsandárok maguk is véreztek. Rémületes látvány volt. -186-

A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a selyem keszkenők.

Az út porából egy nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére. Küllő mester volt, a kinek a fejét hasította be a kard. Csupa vér volt az arcza és csak a fehér foga vicsorodott ki, a mint torzul mosolygott. Hörögve kiáltotta a kocsi után:

Megjegyzések:

APOSTOL A HÓDSÁGON.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

Javítások.

16	ifú szomorúan	ifjú szomorúan
47	elközönt Jenőtől	elköszönt Jenőtől
119	hevertak szanaszét	hevertek szanaszét
153	Melaine grófnőről	Melanie grófnőről
166	csak akkar	csak akkor
166	gazember!	gazember!»